Tolna Megyei Népújság, 1985. november (35. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-23 / 275. szám

1985. november 23. TOLNA \ _ rtÉPÜJSÁG 11 Művészet és közérthetőség Klnniainlrhan egyre-másra tapasztaljuk, hogy egy-egy művészi alkotás nyomán fellángolnak a viták. Nem egy köztéri szobor felállítása után állást fog­laltak az ott lakók, a város vezetői, a különböző kulturális intézmények munkatársai, a művészeti élet képviselői. S volt aki körömszakadtáig védte, mások pedig ugyanilyen szenvedélyesen támadták. De nincs ez másként színházi elő­adások vagy filmek esetében sem. Eljutottunk tehát a de­mokratizmusnak arra a fokára, hogy az emberek egyre szé­lesebb rétege érzi: a művészeti élet, a művészeti alkotások életünk részévé váltak, s éppen ezért beleszólási jogot is követelnek. Midőn a művészet demokratizmusa szóba kerül, legott idézni szokták Petőfi híres és szállóigévé vált kifejezését: ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék. De gondoljuk át, mi tör­ténik akkor, amikor a nép uralkodik a politikában! Vajon magától értetődik-e, hogy a költészetben is uralkodjék? Mint a tapasztalatok bizonyítják, ilyen közvetlen össze­függés, konfliktusmentes kapcsolat művészet és politika között nincs. Petőfi szavai igazak ugyan, de ugyanilyen hiteles a József Attila által idézett népdal is: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak meg­tanulni, hogyan kell a dudát fújni.” Hogyan igaz a kettő egyszerre? Ezt a kérdést akarjuk megvilágítani. Mind Petőfi, mind József Attila ma már érthető költők. De nem voltak azok a maguk idejében (még Petőfi sem!), sőt nemegyszer a teljes értetlenséggel találkoztak. Nem szólván Adyról. De hasonlót mondhatunk el Bartók zenéjé­ről, Derkovits és Dési Huber festészetéről. Pedig ma teljes joggal tekintjük őket demokratikus, közérthető alkotóknak. S vajon lehetséges-e ma azt vallani, hogy a demokrácia a politikában szükségképpen egy mindenki számára való köz- érthetőséget teremt a művészetben? Más szóval a szocia­lizmus feltételei között a műalkotások vagy mindenki szá­mára érthetők, és akkor jók, ellenkező esetben rosszak. Meg kell mondanunk, ilyen lehetőség nincs. Megtagadnánk a művészet történetéről, az esztétikum sajátosságairól val­lott elveinket, ha a közérthetőség közvetlen formáját esz­ményítenénk. Ezt annál inkább hangsúlyozni kell, mert napjainkban a polgári művészet és esztétika jó része az úgynevezett pop­art jegyében egy ilyenfajta közvetlen közérthetőség mellett tör lándzsát. S tegyük hozzá, a tömegkommunikációs esz­közök, elsősorban a televízió, a műsoridő jó részét ilyen — hol ízléses, hol kevésbé ízléses — filmekkel, játékokkal tölti ki. S nemrégiben olvashattunk a képregényen felnőtt nemzedék igencsak ijesztő kulturális színvonaláról. A közön­ség immár belefáradt a különböző avantgarde irányzatok versenyébe, az abszurdba, s most ismét a közvetlen köz- érthetőséget igényli. Ez nagyon is megvesztegető jelenség­nek tűnik, hiszen — hogy úgy mondjam — az életet adja. Azt az életet, amit mindenki él, azokat a konfliktusokat, melyekben mindenkinek része lehet, akár a főnökével, akár a családjával, szerelmével kapcsolatban. Ezen nem kell gondolkodni, legfeljebb fel lehet kiáltani: nekem is gond­jaim vannak a munkahelyemen, engem sem ért meg a fiam, a feleségem stb. S mindezek a konfliktusok valóban létező jelenségek. -— - i . „A papírok mondják meg, hogy ki vagy, s azt, hogy mennyit érsz...” — mondja a népszerű dal. S ezt hallva, az ember eszébe jutnak a József Attila-i sorok: „Számon tarthatják, mit telefonoztam, s mikor, miért, ki­nek. Aktába írják, miről álmodoztam, s azt is, ki érti meg.” A kettő közötti gondolati különbség, azt hiszem, világos. Azzal a tendenciával szemben tehát, mely valamiféle pluralizmus alapján a művészetben megengedi a gondolat- talanságot, a művészietlenséget, a jelenségszintet, fenn kell tartanunk hűségünket ahhoz a művészi örökséghez, mely soha nem volt és nem lehetett az osztálytársadalom körül­ményei között közvetlenül érthető mindenki számára. A művészetben szembekerül egymással a statisztikai át­lag és a tipikus. Az előző az életszagú, a közérthető, s éppen ezért átlag-szürke, a tipikus viszont extrém, kiélezett, lényeges mozgástendenciákat hordozó, s megértéséhez ko­moly gondolati munka szükséges. Az igazi művészet számára csak a tipikus érdekes. Mindebből következik, hogy a mű­vészet demokratizmusának kérdésében sem az a döntő, hogy statisztikailag hány ember van mellette és hány elle­ne, hanem valami egészen más. Mert az érthetetlennek és homályosnak csúfolt Ady el­mondhatta, hogy „Ifjú szívekben élek s mindig tovább”, s a filozófián nevelkedett József Attila joggal mondta: „En­gem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között”. S éppen itt van a lényeg. A művészet demokratizmusát nem, legfeljebb áldemokratizmusát, á'lnépszerűségét, behízelgő voltát lehet a közvetlen megértésen mérni, azon, hogy a „merev mozdulatok” idején is érthető legyen a művészet. A két merev mozdulat közötti szünetben érthető az igazi demokratikus művészet. Tehát úgy vélem, hogy a művészet közvetlen érthetősé­gével szemben a művészet elvi megérthetőségét, tehát azt kell a művészet demokratizmusa kritériumává tenni: a mű­vészet nem lehet közvetlenül érthető mindenki számára, a művészet megértése szellemi munka, melyhez fel kell ol­dódnia a mozdulatok, a reflexek, a gondolatok merevségé­nek, s mely azután, s cskk azután ragadja magával az em­bert. Akkor nem futnak el szeme előtt a képek, nem sza­ladnak el a sorok, nem andalítanak a hangok, hanem meg­ráznak és számvetésre késztetnek. Ibsen sokat idézett gon­dolata („költeni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett.”) átírható: művészetet élvezni annyi, mint ítéletet alkotni önmagunkról, valóságunkról. Ez a gondolat csak akkor érthető meg igazán, ha komo- lyji'i mérlegeljük Marx egyik megjegyzését, mely szerint csal, a zene hallgatása teszi érzékennyé a fület a zenére, esni; a képzőművészeti alkotások látása tesz érzékennyé a fts lészet, a szobrászat alkotásai iránt. Az érzékeknek, a gondólatoknak iskolája van, és iskolázottság nélkül leg­feljebb valamiféle áldemokratizmushoz lehet eljutni. A de­mokrácia nemcsak a jog asztalánál való helyfoglalás egyen­lőségében áll, hanem legalább annyira abban is, hogy a szellem napvilága ragyogjon be minden ház ablakán. A szellem napvilága nélkül, az érzékek kifejlődése, finomo­dása nélkül nem lehet demokratikus művészetről beszélni, csak valami álnépiességről, valami közvetlen és duruzsoló, a jelenségeket szolgalelkűen másoló ipari szórakoztatásról. Ebből következik h°8y a művész útja, még akkor is, ha a politikai, gazdasági hatalom a népé — rögös út. Ki kell küzdenie magának a megértést. Az igazi művészet nem a közvetlen közérthetőségre, hanem a még Ismeretlen meghódítására és ismertté tételére törek­szik. Más szóval csak a művész és a közönség kölcsönös erőfeszítése révén lehet elérni, hogy a politikában uralkodó nép meghódíthassa a művészetet. HERMANN ISTVÁN Ritka képzőművészeti ese­ményre, az Alföldi Galéria felavatására került sor Hód­mezővásárhelyen, az idén ősszel. Néhány nappal a 32. vá­sárhelyi őszi tárlat megnyi­tása előtt ezzel a ténnyel szinte történelmileg igazoló­dott a vásárhelyi tárlatoknak a magyar művészetben ha­tást gyakoroló hivatása. „Az Alföldi Galéria — az őszi tárlat eddig érdeklődést kel­tő létének is következmé­nye. Mostantól muzeális ér­tékű gyűjtemény dokumen­tálhatja az ide kötődő mű­vészeti események mecéná- lását is felmutató jelentő­ségét” — írta katalógus elő­szavában Bereczky Loránd. A gazdag művészeti múlt és az élénk jelen képzőmű­vészeti élet sürgette, hozta létre Hódmezővásárhelyen e jeles képzőművészeti gyűjte­ményt. Alföldi festészet, vásárhe­lyi iskola címszavak létjo­gosultsága — művészettör­téneti tény. E festőiskola gazdag tárháza az egykori gimnázium kiállítóhellyé ala­kított emeletén tárul a lá­togatók elé. Egyelőre az épü­let egy részét birtokolja csak a múzeum, s ezért a kezdetektől a felszabadulá­sig terjedő időszak alföldi festészetét mutatja be a ki­állítás. Műveket, amelyeknek témája vagy ihletője az Al­föld, amelyeknek mestere születését vagy működését illetően alföldi. „Az a fajta piktúra — ír­ja Pogány ö. Gábor —, ami ezen a tájon született, nem nyilvánítható pusztán föld­rajzi terméknek, a művé­szettörténeti fejlődéstan to­pográfiájával aligha kapha­tunk magyarázatot a vér- mérséklet, a kedély rokon­ságára. Közelebb kerülünk a válaszhoz, ha a festői fogal­mazás hasonlóságából indu­lunk ki, az éles fények és mély árnyékok alkalmazásá­ból, a formák megvilágításá­nak szélsőségeiből, a nemes­veretű ábrázolás méltóság- teljes drámaiságából... Fa­lusi témájú festményeink zöme kendőzetlen híradás volt parasztságunk megol­datlan helyzetéről, Szolnok, Kecskemét, Szentes, Sze­ged, Vásárhely művé­szei mindenre kiterjedő tájékozottságot tanúsítot­tak városuk és a kör­nyék dolgaiban. Nem hatolt ugyan valamennyiük pillan­tása oly mélyre, mint a leg­érzékenyebbeké, de még a felületesebbek is értették a föld sóhaját, tapasztalták a vidéki lét mostohaságát. Vi­szont a legnagyobbak, az égigérők, Tornyai János, Koszta József, Rudnay Gyu­la jelképes érvénnyel jele­nítették meg az alföldi tá­jat és népét, az egész ma­gyarság végzetét és vágyait vetítették vászonra a helyi motívumokból, a múltat és a jövendőt kapcsolták ösz- sze működésükkel”. Gosztonyi Józsefnek, az el­ső vásárhelyi festőnek 1853- ból datált romantikus pa­rasztfigurákat ábrázoló ké­pével indít a kiállítás. Böhm Pál, Molnár József, Keleti Gusztáv tájképei villantják fel a múlt századi Alföld­ábrázolásokat. Természetesen legnagyobb­részt az alföldi realisták művei töltik meg a képtár termeit. Tornyaié, Rudnayé, Kosztáé, Endre Béláé, — akiknek törekvése az volt, mély, igazi és jellemző szin­tézisbe foglalni népünk vi­lágát. Akik jelképes érvény­nyel jelenítették meg az al­földi tájat és népét. Tornyai János Juss-a, amelyen egyetlen lepedő birtoklása miatt feszülnek az indula­tok, a drámai látásmódú tájképiek, a Gémeskút, a Vi­har, a Bús magyar sors —, melyek, noha nincs rajtuk emberi alak, mégis, az élet árnyékos oldalán élő ember­ről szólnak. Jelentős művekkel vannak képviselve a szolnoki, a kecs­keméti művésztelep alkotói — Fényes Adolf, Zemplényi Tivadar, Szilányi Lajos, Aba-Novák Vilmos, Révész Béla, Iványi Grünwald Bé­la. Szobrok, Medgyessy, Pász­tor János, Rubletzky Géza, Kallós Ede munkái teszik változatossá a kiállítást. 180 műalkotást láthat a közönség a most megnyitott galériában. Köztük az Al- földhöz megannyi szállal kö­tődő Tóth Menyhért kama­rakiállítását is. — Eredetileg csak állandó kiállításban gondolkoztunk — mondja Dömötör János múzeumigazgató. — Később •0 azonban a megyei társadalmi vezetés figyelemfelhívása alapján átértékeltük ezt a tervet, helyet biztosítottunk időszaki kiállításoknak is. Azt a célt szolgáltuk ezzel, hogy a helyben élők így többször forduljanak meg a galériában és hogy ezáltal az idegenforgalmi kínálatot is színesítsük. Az első időszaki kiállítást a Szeged-Alsó ta­nyán (Mórahalmon) szüle­tett, a Bács megyei Miskén élt Tóth Menyhért festőmű­vész alkotásai képezik. Tóth Menyhért több szállal kötő­dött Vásárhelyhez. Itt ren­dezték meg 1964-ben első, felszabadulás utáni kiállítá­sát, rendszeresen szerepelt munkáival az őszi tárlato­kon és több baráti szál is idefűzte. Tóth Menyhért öz­vegye, Lándori Angéla festő­művész ugyanis mindezt is­merve 1981-ben az előző év­ben elhunyt férje 29 fest­ményét, 17 grafikáját a Tor­nyai János Múzeumnak ado­mányozta. Az önálló terem­ben bemutatott Tóth Meny- hért-művek eltérnek a többi terem műveitől. Bár az él­mény, az, alföldi táj és a benne élő ember azonos, mégis a korábban megjele­nített Alföld-képtől egészen eltérő, a látott világból ki­induló, de azt a mese- és mondavilággal is átszőtt egyéni újjáköltésre ihlette. Tóth Menyhért életműve is jelzi azt, hogy a követ­kező ütem, a felszabadulás­tól máig terjedő idő termé­sét bemutató kiállítás sok­kal összetettebb, változato­sabb, sokrétűbb lesz a mos­taninál. KADAR marta Törőcsik Október közepién a televí­zió Stúdió ’85 műsorában, amely színpadi szerepéről szólt, egy mondatába csak úgy befűzte, hogy ötven­éves. Még színésztől is rit­kán hallani ilyesmit, hát még színésznőről, de Törő­csik Mari ezt a legtermésze­tesebbnek tartja, nem kér­kedik vele, de nem is tit­kolja. Mint aki azt mond­ja: fogadjuk el őt olyannak, amilyen, s ettől elválasztha­tatlan az életkora is. Utánanéztem a lexikon­ban: csakugyan 1935. novem­ber 23-án született korunk egyik legnagyobb színésznő­je. S hogy mily nagyon ko­runké ő, hogy pályafutása mennyire a huszadik szá­zad második felére jellem­ző, annak bizonyítéka a Kör­hinta. Vagyis az, hogy elő­ször — és milyen fiatalon, még főiskolai hallgató korá­Lajtal—Békeffi: Régi nyár című zenés játékának fő­szerepében ban! — filmen aratott mesz- szemenő, megalapozott, de nyugodtan mondhatjuk: nemzetközi sikert. A Kör­hinta elkészültének évében a cannes-i nemzetközi fesz­tiválon képviselte a magyar filmművészetet, s ott mind Fábri Zoltán rendezése, mind a főszereplő, Törőcsik Mari alakítása őszinte elismerést keltett. A különös az, hogy Törő­csik ezután — a főiskola el­végzése után is még jó né­hány évig — elsősorban filmszínésznő maradt. Oly­annyira, hogy színházi sze­repléseit eleinte vagy kínos csend, vagy jóindulatú vál- lonveregetés fogadta, s egy­fajta értetlenség is; a kö­zönség és a kritika egyaránt nem értette, hogy aki a mo­zivásznon már ennyire ere­deti egyéniség, és oly vonzó jelenség, miként képies csak szerény eredményekre a színpadi ember ábrázolásban? A Peer Gynt Solvejgjében mutatkozott be a Nemzeti Színházban, s halovány ala­kítását elmarasztalta a kri­tika. Évek teltek el, míg végre a színpadon is kinyílt, mi több, kivirágzott Törőcsik Mari elementáris tehetsége. Talán a Tánya című Arbu- zov-darab volt az, egy szov­jet rendező irányításával, amelyben egyértelmű és igazi színpadi sikert aratott, de meg kell hagyni, hogy va­lamennyi ezt követő színpa­di szerepében aztán ugyan­olyan fortisszimóban lelke­sedett érte a kritika (s a közönség), mint a sűrűn sor­jázó filmalakításaiban. Nem lexikonnak készülő címszó ez a cikk, sok helyet venne igénybe felsorolni Tö­rőcsik valamennyi szerepét színpadon, filmen, televízió­ban, rádióban, ha csak a ki­emelkedőbbeket, az érdeke­sebbeket lajstromoznánk, az is hasábokat töltene meg. Szóljunk mégis arról, amit az utóbbi hónapokban pro­dukált. A múlt évad végén játszotta s ebben a szezon­ban folytatja az eszelős, pú­pos, elmegyógyintézeti igaz­gatónő félelmetes alakjának megmintázását a Fizikusok című Dürrenmatt-játékban, a Nemzeti Színház színpa­dán, valamint tündérien kedves operettprimadonna- ságát is tovább viszi a Jó­zsef Attila Színház Régi nyár előadásában. S a két szezon között, a nyáron, a Margitszigeti Sza­badtéri Színpadon a Csár­dáskirálynőt is játszotta, igen, ezt a szerepet is volt bátorsága eljátszani Honthy Hanna után. Nyert a merész­ségével, annyira eredetien, oly megvesztegető bájjal csi­nálta, hogy meghatározóvá, színháztörténeti értékűvé vált még ez a Töröcsik-ala- kítás is. És két új őszi premierje: Jepancsina, egy nyugalma­zott tábornok felesége Dosz­tojevszkij A félkegyelműjé­ben, a József Attila Szín­házban; és Egérke, a Macs­kajáték című Örkény István- tragikomédiában, a Játék­színben. Egyik sem főszerep. De bármennyire is epizód­alakja csupán a Félkegyel­műnek Jepancsina, Törőcsik kiragyog az előadásból, aka­ratlanul is főszereplője an­nak azáltal, hogy kimagas­lóan a produkció legjobb alakítását nyújtja. A Macskajátékban ő Egér­ke, szürke kis pária, ijedt, elhagyott asszonyka a ro­bosztus, mindenkin uralkodó Orbánné árnyékában. De va­lami hallatlan finomsággal és érzékenységgel, ezernyi színnel, árnyalattal éli Egér­két, felemelő, megtisztító, valóságos katarzist okozó mindaz, amit a színpadon csinál. Óriási értéke színjátszá­sunknak Törőcsik Mari. Sze­retnénk remélni, hogy írók és rendezők színházban, fil­men, televízióban a jövőben is hozzá méltó szerepekkel keresik és találják meg őt. BARABÁS TAMAS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom