Tolna Megyei Népújság, 1985. november (35. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-14 / 267. szám

1985. november 14. NÉPÚJSÁG 5 Visszhang helyett Rozmaringot dédipapa zsebébe! Egy osztályvezetőnek Tisztelt Osztályvezető Kar­társ! Bevallom, hogy a megszó­lításával legalább olyan za­varban voltam, mint egyál­talán a levelével. Ugyanis olyan módon akartam a ti­tulust megfogalmazni, hogy másokat ne sértsen meg, de túl rideg se legyen. Az előbbi ok miatt tartózkod­tam hát az ,,elvtárs”-tól, az utóbbi miatt az „uram”-tól. A „kartárs'’ alighanem he­lyén való. hisz az eredeti munkakörében ez a megszó­lítás járja és mivel ahhoz a szakmához oklevéllel bizo­nyítottan nekem is van kö­zöm, ezt aligha veheti tola­kodásnak. Ami pedig a levelét illeti: először arra gondoltam, hogy úgy, ahogy van leközlöm az újságban. Am ezt nyomban el is vetettem. Túl súlyos büntetés lett volna önnek, ha sok ezren megismerik er­ről az oldaláról. Nem küldtem el a hiva­tali felettesének sem. Van neki most elég baja, mert ahogy hallom a „teho" megszavaztatásánál nagyobb gondjai támadtak, mint az­előtt a társadalmi munka szervezésénél voltak. De ez más téma. Térjünk vissza a levelére, amelyben kifogá­solja, hogy azt a vélemé­nyét, amelyet nem a hivatali szobájában mondott el, az újságíró felhasználta egy ri­portban. Azt a tényt, hogy elhang­zott, ami a cikkben benne volt, nem tagadja — nem is tagadhatja — hiszen tanúk előtt történt. Azt is tudja, hogy a munkatársunk a cikkhez anyagot gyűjtve, önt mint illetékes személyt kérdezi. Most szeretné meg nem történtté tenni az akkori ki­jelentését. Ám ez lehetet­len, hiszen mint már a ró­maiak is tudták: a szó el­száll, az írás megmarad. És e megmaradásnak még csak növekszik az esélye, ha az közel harmincnyolcezer pél­dányban van. Azt mondja, hogy a szo­báján kívüli megkérdezését „pletykaszintűnek” tartja. Ejnye-ejnye. Hát szabad egy osztályvezetőnek plety­kálni? Sőt mi több: plety­kának minősíteni a saját ki­jelentését? No ugye, hogy nem. Már csak azért sem, mert ezt — ha nem is ezek­kel a szavakkal, de lényegét illetően félreérthetetlenül tiltja a hivatali esküje is. No ugye megérti, miért nem kö­zöltük a levelét. Miért kel­lene azt világgá kürtölni, hogy esküszegő lett? A levele arra utal, hogy az újságíróval négyszemközt — a saját nem nagy, de a rang­jára utalóan egyszemélyes irodájában — más lett volna a véleménye. Tamáskodom ugyan, de azt elhiszem, hogy megmásítható lett volna. Sőt biztosra is vehetjük, mert akinek más a vélemé­nye az első emeleten meg más a másodikon, attól egyi­ket sem lehet komolyan ven­ni. Azt azonban megígérem, hogy a véleményéért nem­igen fogjuk zaklatni, hiszen nem tudhatjuk, hogy a vá­laszadásnál az igazmondó székben ülne-e. Üdvözli: Fejes István Blatt Jakab és Bea Erzsébet — Szegény dédimama! Biztos szomorú, hogy nem táncol vele e vőlegénye ... — mondja Blatt Ferenc, mármint az ötödik osztályos Blatt Ferike (azért a „meg­különböztetés”, mert a nagy családban több Blatt Ferenc is van, s még több Ferenc), és gyengéden megsimogatja dédimamája hátát, majd rám néz, s kérdez: — Felhango- sítsam a magnót? Hátha ak­kor megjön a papa kedve ... Rábólintok, Ferike pedig most már zenefelelősként igyekszik el, hogy csavarjon valamicskét a hangerő-sza­bályozó gombon. Blatt Ja­kab, a dédipapa nekem mondja ugyan, de feleségére néz: — Nem tudok én már tán­colni, összerogyik a lábom... Felesége, Bea Erzsébet — Lázi néni — ezt úgyis tudja. Mégis, megértőén Jakab bá­csi kezére teszi kezét ... mosolyog. A pillanat varázsa Ady Endre csodálatos versét juttatja eszembe: Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet. S a táncról a rokonoknak egy régi, egy hatvan eszten­dővel ezelőtti bál jut eszük­be ... Farsang volt, az 1925- ös év farsangja. Akkor hív­ta meg először bálba Blatt Jakab Bea Erzsébetet... november 25-én pedig össze­házasodtak. Pontosan: ket­tős lakodalmat ültek: ugyan­is két Blatt fiú nősült, s két Bea lány ment férjhez. Vagyis: erős szálak kötötték össze a két nagyvejkei csa­ládot, s így a „birtok”, a földek sem darabolódtak, hanem azok is „párba men­tek”. De ne szakítsuk meg a gyémántlakodalmukat ün­neplő házaspár történetét... A kezek, virágok, szemek oly megszokott és meghitt játékát folytassuk később. Tehát a házaspárnak három gyermeke született: először Ferenc, őt követte Ágnes, majd Borbála. És elérkezett 1947, amikor is tíz nagyvej­kei családdal együtt Blatték is Szekszárdra szöktek — a kitelepítés elől. Azóta élnek a megyeszékhelyen. A gür­cöléssel teli esztendők meg- fárasztották mindkettőjüket. Jakab bácsi napszámba járt, s vállalt minden munkát, amihez két kezének ereje elegendő volt. S elegendőnek bizonyult a legnehezebb se­gédmunkához is. Később si­került elhelyezkednie: az áfor szekszárdi telepén lett éjjeliőr. Nyugdíját is onnan kapja. Lizi néni pedig? Az ő keze is mindig járt, mint a motolla. Mosott, főzött, rendezte a családokat (öt unokájuk és négy dédunoká­juk van), és volt mit tennie az Árpád utcai ház körül is... Virágok, kezek, szemek ... Jakab bácsi óvatosan elhúz­za kezét felesége kezéből, s a zsebébe nyúl... Mielőtt kivenne onnan bármit, meg­kínálom a sárga Symphoniá- ból. Aprócska mosoly jele­nik meg az arcán, s mielőtt elfogadná a tüzet, szokott mozdulattal megsodorgatja a füstszűrös rudacskát. — Sodortam régen ... Most meg Munkást szívok. Szipkából... Tizenhét éves voltam, amikor rászoktam. Most meg nyolcvanhárom vagyok. Igaz, volt olyan idő, amikor nem szívtam. Ami­kor pékségbe jártam nap­számba. A munkámért kap­tuk a lakást, és ötven kiló sima, huszonöt kiló nullás lisztet. Pénz nem volt, nem vehettem cigarettát — emlé­kezik, s jóízűeket slukkol a számára gyenge cigarettából. Közben két pici lány oda- pördül a dédimamához. A nagyobbacska Elizabet (Ág­nes egyik unokája) rozma­ringot ad puszi kíséretében a dédmamának, majd egy kisebb ágat Jakab bácsi ke­zébe tesz. Az akkurátus mozdulattal tűzi szivarzse­bébe, s szeretettel simogat­ja a kislány kezét. A másik gyerek, a kis Judit (ő Bor­bála asszony unokája) há­romesztendős cserfességéve! mond valamit, majd nyújtja kis kezét ő is. Kezek kéz­ben ... Ahogyan Áprily La­jos írta Dédunoka című ver­sében : Keze: kezem kis mása. Meg­ható. Gyengült szememmel meg­megcsókolom. Csecsemő-teste időmutató, méri növekvő aggastyán-ko­rom. Borbála szeme könnybe lábad, mint annyiszor e na­pon, Lizi néni pedig csak úgy magának mondja: — Hatvan esztendő ... jó­ban, rosszban ... Ügy meg­szoktuk egymást. Nekünk még beszélnünk sem kelle­ne. Ha egymásra nézünk, tudjuk, mit gondol a má­sik ... Ennyi idő — sóhajt megint, majd rám néz: — Ma vagyok hetbenhét éves. — Erre újabb koccintás, és számtalan jókívánság ... Azt hiszem, elfelejtettem mondani, hogy ezen a napon 1985. november 9-ét írtuk. Az ünnepség — az ebéd, majd hat óra után a vacso­ra — Szekszárdon, a valóban széppé alakított Garay Szál­loda leválasztható különter­mében van. A vázákban fe­Jogról - mindenkinek gyémáHtlakodalma Az ünnepeltek és a három gyermekük (Borbála, Fe­renc, Ágnes — balról jobbra) Dédmamai tisztben hér szegfű, a menyasszony és vőlegény asztala fehér virágokkal, s zöld ágacskák­kal szegélyezve. Azt a ren­geteg virágot, amit az isme­rősöktől, rokonoktól kaptak, föl sem lehetett rakni, az ajándékok — egy gonddal összeállított ajándékkosár kivételével — már haza ke­rültek. Nézem a menyasz- szonytortát, majd újabb kö­szöntő ha'llik: az egyik fel­szolgálónő ugyancsak fehér szegfűvel köszönti Jakab bácsit és Lizi nénit. Közben a Magyar Rádió pécsi körzeti és nemzetiségi szerkesztőségének munkatár­sai dolgoznak, szalagra ve­szik az ünnepséget, az idős pár és a rokonság szavait. Majd Kerner Lőrinc néme­tül mond szép köszöntőt. S ahogyan ezt, úgy a többi kö­szöntőt is egyetértő taps fo­gadja. Egyébként az első — német nyelven erre az al­kalomra íródott — verset Ferike, a dédunoka mondta el, őt édesapja követte, szin­tén német nyelvű köszöntő­vel ... Később Ferikével beszél­getünk. Ö a Zrínyi Utcai Általános Iskolába jár, s ott tanul németül. Kapásból és roppant magabiztosan for­dítja le nekem a szép versi­két, mely arról szólt, hogy hatvan évvel ezelőtt volt egy fiatal pár, akik összeháza­sodtak. Életükben voltak ne­héz napok, de szépek is. Le­gyen velük isten áldása, és még sokáig legyenek boldo­gok egymással... Aztán Eller Ferenc — Borbála férje — jegyez meg valami nagyon fontos dol­got. Azt pontosan nem tu­dom, hogy hangjában zúgo­lódás, vagy valamiféle elé­gedettség van-e. Szóval azt mondja, hogy apósa verej­tékkel kereste a család ke­nyerét a napszámban. S éve­kig ugyanahhoz a családhoz járt. öregségére azok soha nem látogatják... ezzel szemben az Áfor dolgozói gyakori és szívesen látott vendégei a kis Árpád utcai háznak. Aztán alkalmi kórus ala­kul. Egyik német dal a má­sik után ... János — Bor­bála idősebb fia — a Rose die Liebe címűt kéri... Ér­dekes, gondolom, hogy a csa­ládban mindenkinek szép hangja van. Ilona — Ágnes leánya — az Állami Opera­ház kórusában énekel. De a dallal köszöntők között ott van Jakab bácsi testvérének két fia is, József és Bálint, akik az NSZK-ból érkeztek az ünnepre. Az ünnepeltek nem tartóz­tatják könnyeiket... V. HORVÁTH MÁRIA Fotó: KAPFINGER ANDRÁS If a las reszletfízetessel A gonosszá vált rokkant ember Válóperekben mindig nagy harc folyik a házastársak között a vagyonmegosztás módjáról, különösen ha je­lentős értékről van szó. Ilyen ügyben foglalt állást a Legfelsőbb Bíróság. Negyedszázados házasság után a férj válópert indított. Az asszony is kérte, és így az első és másodfokú bíró­ság a házasságot felbontot­ta. De egy kertes ház és egy öröklakás miatt, amely szak- vélemény szerint együttesen csaknem kétmillió forintot ér, hajbakaptak. A bírósá­gok a kertes házat a férjnek, az öröklakást az asszonynak ítélték azzal, hogy miután ő értékesebb vagyont kapott, értékkiegyenlítés címén — háromezer forintos havi részletekben — háromszáz­húszezer forintot tartozik fi­zetni. A volt férj pedig kö­teles a lakást elhagyni. A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvásra a Leg­felsőbb Bíróság a követke­zőket mondta ki: Vagyonközösségi igények rendezésében arra kell töre­kedni, hogy egyik házastárs se jusson anyagi előnyhöz. Az ingatlanon fennálló közös tulajdont úgy kell meg­szüntetni, hogy törvényes érdekeiket ne sértse. Ez a szempont irányadó akkor is, ha a közös tulajdont egyikük magához váltja. Ilyenkor a fizetendő megváltási ár a másik fél lakáshelyzeté­nek megoldását vagy meg­könnyítését, esetleg más anyagi befektetés lehetősé­gét szolgálja. Ezért ezt a teljesítési határidő megálla­pításakor, illetve a részlet- fizetési kedvezmény meg­adásakor messzemenően fi­gyelembe kell venni. Az olyan részletfizetési kedvez­mény, amely a megváltási ár kifizetését évekre szólóan engedélyezi, a másik félre nagymértékben sérelmes le­het, különös tekintettel arra. hogy az ingatlanárak évről évre emelkednek. Ebben az ügyben, ameny- nyi'ben a feleség a megváltá­si árat a bíróság döntése sze­rint havi 3 ezer forintos részletekben törlesztheti, ez csaknem tíz évig tartana, és az esetleges ingatlanár-növe­kedések miatt a férj érdeke­it súlyosan 9érti. A közös tu­lajdon megszüntetésének ez a módja elfogadhatatlan, és ha nem sikerül mindkét fél érdekét kielégítő megoldást találni, más módot kell ke­resni. Ilyen lehet, hogy a tulajdonjog megszerzését a megváltási ár kifizetésétől kell függővé tenni, esetleg indokolt esetben a vételár kifizetését, például jelzálog­jogi bejegyzéssel biztosítani. Mindezek alapján a Leg­felső Bíróság a jogerős íté­letet hatályon kívül helyezte és a másodfokú bíróságot új eljárásra, valamint új hatá­rozat hozatalára utasította. Egy vállalat dolgozóját az illetékes egészségügyi szer­vek öt évvel ezelőtt csökkent munkaképességűnek nyilvá­nították. De nem akart rok­kantsági nyugdíjba menni, ezért — a rehabilitációs bi­zottság javaslata alapján — egészségi állapotának meg­felelő, könnyű munkát aján­lottak fel neki. Ezt el is fo­gadta. Csakhogy a rokkant ember ellen annyi panasz merült fel, hogy munkavi­szonyát felmondták. Egye­bek közt azért, mert bár többször figyelmeztették, mégsem végzett megfelelő munkát. A felmondás hatá­lyon kívül helyezéséért az il­lető a munkaügyi döntőbi­zottsághoz fordult, amely a munkaviszonyt helyreállí­totta. Ezt a határozatot a vállalat a munkaügyi bíró­ságon perrel támadta meg, de elutasították. Végül a jog­erős ítélet ellen emelt tör­vényességi óvásra a Legfel­sőbb Bíróság az elbocsátás­ról szóló fegyelmi határoza­tot mégis helyben hagyta. A döntés indokolása sze­rint a felmondási okok helytállóak. Az elbocsátott rokkant ember az együttmű­ködési készség hiánya és a személyében rejlő magatar­tási okok miatt került olyan helyzetbe, hogy a vállalat nem kívánja tovább foglal­koztatni. Kötekedő, a mun­kát gátoló, állandó levelezé­seivel, fenyegetéseivel, be­adványainak nem megfelelő hangnemével olyan helyzetet teremtett, ami már az üzemi munka menetét is akadá­lyozta. A munkarendet nem volt hajlandó elfogadni, a munkalapot hibásan töltötte ki, majd később le sem adta. Munkahelyéről — különböző ürügyekkel — többször tá­volmaradt, vagy később je­lent meg. Az üzemvezető írásbeli figyelmeztetését ösz- szegyűrte és visszaadta. H. E. A dísztáviratok bontása

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom