Tolna Megyei Népújság, 1985. október (35. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-05 / 234. szám

1985. október 5. / TOU«'\ _ KÉPÚJSÁG 11 Színházaink - kívülről nézve Ha külföldről hazaérkezik az ember, az első pil- i ■ latiatokban szokatlannak találja az utcákat, házakat. Nem tart sökáig, hogy ismét otthonosan érezzük magunkat, de mindig akad néhány perc, ami­kor még „külföldi szemmel”, idegenül nézünk körül, s ezek a percek néha érdekes, soha meg nem figyelt arcát mutatják környezetünknek. Most külföldieket várunk, a Budapesti Kulturális Fó­rumra; művészekét, tudósokat, újságírókat, közöttük szín­házi szakembereket. Jó lenne majd megtudni: ők milyen­nek látják a mai magyar színházi életet. .Előre kitalálni persze nem tudjuk, de megpróbálkozhatunk a „külföldről hazaérkező” pillantásával körbetekinteni. Vannak ugyanis, akik azt tartják: a magyar színházi élet kissé provinciális; ha csők a darabok szerzőit vizs­gáljuk, el kell utasítani ezt a vádat. .Most nem szeret­nék arra a valóban különleges esetre hivatkozni, amikor a Macskákat a londoni ősbemutató után Európában első­ként a budapesti közönség láthatta, mert ez valóban rit­ka kivétel volt. Egyébként sem hiszem, hogy egy vagy két évadnyi késés önmagában a provincializmus jele. Mert úgy egyébként nem nagyon van a világ drámairodalmá­nak olyan jeles, új alkotása, ami néhány éven belül a magyar színpadokra ne került volna. Artur Miller, Ten­nessee Williams, Peter Weiss, Dürrenmatt, Beckett még primőr darabjaikkal szerepeltek nálunk, s nem a magyar színházművészet gyengéje, ha mostanság ilyen kvalitású szerzők kevéssé jelentkeznek, mint áhogy ezek a „nagy öregek” — már aki él közülük — sem jelentkeznek túlsá­gosan sűrűn új művekkel. A másodrendúbb, jó színvona­lú szórakoztató iparosok, Peter Sdhaffertől, Tankred Dorston át Murray Schisgaliig és Neil Simonig szinte ál­landó szerzői némely színháznak. Azt sem mondhatnánk, hogy a szocialista országokban bemutatott remekművek nem kapták helyet nálunk, leg­följebb azt, hogy a baráti országok drámaszerzői közül nem mindegyikre figyelnek a hazai dramaturgiák. Akad­na talán bővebb választék, mint amelyekkel évadonként .találkozunk. A klasszikusok pedig a magyar szerzőnek számító Shakespearetől Lapé de Vegán át Oarragialeig sZinte ál­landóan jelen vannak színpadainkon, s ez talán mégsem a provincializmus jele. Nem ebben jelentkezik a provincializmus — mondják mások —, hanem bizonyos színházi törekvések és játék­módok, — például a lengyel vagy más európai országok avantgardejának — hiányában. Azt gondolom, hogy ez is csak részben igaz. Bár ma­napság már a színházi heppeningre is volt példa idehaza, de mintha ez a fajta kísérlet máshol is csak nagyon szűk- körű érdeklődést váltott volna ki, és ezért a világon min­denütt visszavonulóiban van. Egyébként is: egy ország színjátszása nem bújhat ki nemzeti bőréből. Persze nem is kell nemzetiszínű leplekbe burkolózni, mint amivel ma­napság egynémely előadáson találkoztunk. Arról van szó, hogy nem fordíthat hátat olyan nemzeti tradícióknak, amelyek a színészi játékra és ennek következtében a be­fogadóra, a nézőre is oly jellemzők voltak évtizedekig. Márpedig Magyarországon — néhány kivételtől eltekintve — a századfordulótól a hatvanas 'évekig olyan színház volt jellemző, amelyben a drámák a polgári konvenciók­nak tettek eleget — s ez gyakran csak a felszínén módo­sult, amikor kötelezően közösségi máz keirült a hagyomá­nyos sablonokra — s a fő vonzerő a színházban a szí­nész szólója volt. Az elmúlt két 'évtizedben e téren tör­tént a legtöbb változás; különböző dráma típusok leltek otthonra a magyar színpadokon, s némi utóvédharcok árán ma már többé-kevé&bé elfogadott tény, hogy az író, színész, rendező szentháromságában — nem a másik ket­tő nélkül — mégis a rendező a meghatározó személyiség egy adott előadás létrehozásában, S ha a magyar színházi élet nem tartozik a nemzetközi élvonalba — ennyit el kell ismernünk —, azt hiszem, ennek éppen az az egyszerű oka, hogy ezek a meghatározó személyiségeik jók, köze­pesek, rosszak, de zseniális, de legyünk szerényebbek: nemzetközi mértékkel mérhető alig, 'vagy nagyon kevés van közöttük. Aim ha most mégis ilyen külső szemlélődőként vizsgál- gatjuk a helyzetet, valamit észre kell vennünk, s ez a mű­sorrendekből is kitetszik. A magyar darabokból számsze­rűen nincs hiány. Sajnos, Örkény mértékű, súlyú dráma­írók nem kopogtatnak az igazgatók ajtaján. Viszont van egy sajátos törékvés, amely a magyar népi színjátszás ha­gyományaiból akar meríteni. Ennék pedig az ének és A tánc mindig szerves, meghatározó része volt. Ügy tetszik, a tiszta forrásokból meríteni itt sem lehetetlen, hiszen az elmúlt évek talán legsikeresebb bemutatója a CSiksom- lyói passió volt, s talán az István, a király sikerét is — nem filmen, hanem kizárólag színházi előadás formájá­ban — nem csupán a történelmi .példázat pikantériája biztosította, hanem a zene mellett az az elementáris ere­jű tánc, amely a nézők érzelmeit .is magával sodorta- Nem volt ilyen sikeres a Magyar Elektra várszínházi elő­adása, de arra példa, hogy ez az út továbbra is járható. Mit fog hát látni a külföldi szakember, ha meg­------------2------------------- látogat rnagyar előadásokat? Ha j ó helyekre viszik —, s ebből is van elég jó színvonalú —, a világ bármely pontján elfogadható, klasszikus műveket, néhány, talán a nyelv ismerete nélkül .is szórakoztató elő­adást; de majdnem biztos Vagyok abban, hogy a legna­gyobb érdeklődést ezek a sajátosan .magyar előadások vált­ják ki. Mert a provincializmusnak nem a kozmopolitiz- mus az igazi ellentétele, hanem amikor olyan mélyen, őszintén és eredeti .módon tudunk magunkról beszélni, hogy ezzel valójában minden nemzet számára érvé­nyes gondolatokat tudunk megfogalmazni. A magyar mű­vészetek közül erre .mindenekelőtt a zenénék, de talán az irodalomnak, sőt a filmművészetnek is sikerült jó né­hány példát fölmutatnia. BERNATH LÁSZLÓ Martyn Ferenc művészete Mielőtt a betűvetést meg­tanulta, már rajzolt, ösztö­nösen tudta azt, amit egyik 1940-es tanulmányában úgy fogalmazott meg, hogy a raj­zolás, a vonal az ember szel­lemi életének legfontosabb, legközvetlenebb kifejező esz­köze. Gyerekéveit nevelő­apja, Hippi-Rónai József há­zában töltötte, aki emlékezé­seiben a tehetségnek kijáró elismeréssel szól egyetlen ta­nítványáról. Martyn Ferenc tizenegy éves ekkor, s kerek tíz esztendő múlva, a mester maga helyett küldi el egyik megrendelőjéhez, hogy meg­fesse portréját. Kaposvári évei a híres Róma-villában a felkészülést jelentik számára, s .mindent .megtanul, amit meg lehet tanulni, majd ez­után következik párizsi más­fél évtizede, ahol az Abstrac- tion-Création csoportban a legjobbak egyenrangú társa. Európai jelenség, Vagy ennél is több, mert Rippl-Rónai után ő az első, aki európai rangúvá emeli a magyar mű­vészetet. Régi gondunk, ezúttal épp csak érinthetem. A magyar középkor művészete elkép­zelhetetlen az állandó euró­pai kölcsönhatás nélkül, de Mátyás és a magyar rene­szánsz után a történelem új meg új gátakat emel, s nem­sokkal Mohács után a folya­mat végképp megszakad. A XVIII. század jobbára idegen mestereket foglalkoztat, s ké­sőbb is csak Bécs, majd Mündhen neveli művészein­ket. A világ alig vesz rólunk tudomást, Markó Firenze mellett festi klasszicizáló táj­képeit. Munkácsyt a műke­reskedelem sodorja a világ­hírig, amíi azt is jelenti, hogy legtöbbször fel kell adnia igazi képességeit. A folyamatban itt drámai fordulat következik be. Rippl-Rónai, aki alig két év­tized múltán Martyn Ferenc atyai mestere lesz, Munkácsy segédjeként kezdi Párizsban, másolja festményeit, amelyek Amerikában találtak gazdag vevőkre, de elégedetlensége korán elvezette a legjobb kortársakhoz. Cézanne-hoz, Néma madár Gauguinhez, s egyszerre há­tat fordított Munkácsynak, mert tudta, hogy a modem művészet forrásait egészen másutt kell keresnie. Martyn Ferencnek nem kellett megtagadnia meste­rét, csak végig keliett járnia azt az utat, amelyen Rippl- Rónai elindult. Nem megta­gadva a múltat, hanem része­ként annak a történeti folya­matnak, amit legteljesebben a francia művészetben ismert fel, ahol a művészeti „abszo- lutum fonalát egyik nemze­dék egyforma pontossággal adja át az utána következő­nek”. Martyn Ferenc művészeté­vel kapcsolatban szívesen emlegetik, hogy ő a magyar avantgarde vezető mestere. Ez 'bármennyire is igaz, még­is félrevezető, mert nincs még egy művészünk, aki oly mélyen élné át a művé­szet folyamatosságának té­nyét, mint ő. Számára kez­dettől fogva, a jelenlét volt fontos, a presence, s a spa­nyolországi barlangrajzok, az ír művészet korai emlékei, az afrikai plasztika hatása, vagy a XX. század minden előre­mutató törekvése úgy olvadt bele művészetébe, hogy min­dig autodhton világot tud te­remteni, s ezért érezzük úgy, hogy művészettörténeti he­lyét mindenképp Picasso vagy Braque mellett kell keres­nünk. Mi a titka? Maga válaszol erre, midőn ezt .mondja: (rA művészeti akarat és alkotó eszköze, de ugyanakkor alap- vető mibenléte: a szerkezet.” 'A folytatás ugyanilyen fon­tos: „A kompozíció sorsa azonos az emberével”, majd néhány sorral alább: „A kompozíció fonalán tehát az ember igaz történelme követ­hető.” Itt jutunk el Martyn Fe­renc művészetének igazi lé­nyegéhez, a végső rendhez, a (boldog szintézishez, ami a teljes emberi lehetőséget fejezi ki. Mindenkihez szó­lóan, tegyük sietve hozzá, mert ez a művészet soha nem tér ki az aktuális feladatok elől sem. Ennek jegyében készült el A fasizmus ször­nyetegei című sorozat, ez a Böscht idéző XX. századi lá­tomás és a Journal itt lát­ható, megrendítő képsora. Ezek a rajzok a szó hagyo­mányos értelmében ábrázol­Zengövárkonyi gesztenyés Siró férfi I.—II. j Fülep Veronika halálára nak, jóllehet, az már más kérdés, hogy .helyénvaló-e pusztán ábrázolást emleget­nünk, mert ezek a képek — legyen szó egyetlen árván maradt cipőről, mint a végső magány jelképéről — mindig feltételezik a személyes rész­vételt, s a kép a nézőt arra kényszeríti, hogy ne fölényes néző legyen csupán, hanem benneélő résztvevő, akit a látvány azonosít mindenkori létével. A szerkezet, mondtam az imént, Martyn Ferenc sza­vait idézve, de ez a szerkezet mindenkor világmodell, olyan bonthatatlan egység, amire századunk fizikája is figyel­meztet, de amit a maga való­jában, érzékelhetően, egybe­fogva, tényt és reményt, múl­tat és lehetséges jövőt, csak a művészet tud kifejezni. Itt­hon legteljesebben Martyn Ferenc művészete, aki vala­mennyiünk számára újra fel. fedezte a világot. Nemcsak azt, amely körülvesz bennün­ket, hanem aat is, amelyben érdemes élnünk. Nem üzenet ez a művészet, hanem pré- sence, állandó jelenlét. Mű­vészettörténeti szempontból a XX. század egyik legnagyobb teljesítménye. CSÁNY1LÁSZLÓ (Elhangzott Martyn Ferenc szekszárdi kiállításának meg. nyitóján.) Tengerparton A Riviérán — emlék

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom