Tolna Megyei Népújság, 1985. október (35. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-05 / 234. szám
IO rtÉPÜJSÁG 1985. Oktober 5 IRODALOM Oleg Nazarov: Furcsa emberek Minden munkanap ugyanúgy kezdődik az osztályunkon: Jeronyin, a technológus körbehordozza tekintetét a szobán, aztán panaszkodik nekem: — Látja, Szergej Nyikolá- jevics, ez a Szerjábkin már megint hiányzik. — Szerjábkin? De hol van, amikor épp a negyedévi ösz- szesítőt kellene készítenie? — Nem tudom — ránt vállat Jeronyin. — Talán társadalmi munkában van. Ha akarja, megkereshetem. Keresse, mondom és a munkámba mélyedek. öt perc múlva Gnyilenkó, a könyvelő szólal meg: — Szerjábkin hiányzik, s nincs a helyén Jeronyin sem — morogja tüskés hangon az ablakpárkányon viruló kaktusznak. — Megkeressem őket, Szergej Nyikolájevics? — Keresse — egyezem bele. Üjabb öt perc múltán elém ugrik Makarissev, a tervező: — Szergej Nyikolájevics, ez már mégis csak arcátlanság! Ha akarja, fölkutatom, és előállítom őket, akár élve, akár halva! — Talán inkább élve — jegyzem meg hidegvérűen. Ez a Makarissev mindig olyan forrófejű, jobb az elején lehűteni. Makarissev tehát kivihar- zik a szobából, s így már csak ketten maradunk. Jómagam, s osztályunk büszkesége, a szerény, laboránsi beosztású Ahmed. Végül már ő sem bírja tovább. — Szergej Nyikolájevics, én öt perc múlva előállítom őket! Maga ismer engem! Igen, ismerem. Ahmed tehát eltávozik. Az ablakhoz megyek, hadd látom az utca lüktetését. De csak azt látom, hogy a szemközti Appeninek söröző kirakata mögötti tüllfüggöny sem tudja elrejteni kedves munkatársaimat: Jegorint, Szerjábkint, Gnyilenkót és Makarissevet. Egy perc múltán Ahmed is az asztalukhoz ül — az imént rohanvást ügetett át az úton. Nos, nagyot sóhajtok, a hűtőkamrához lépek. Még idejében megcsináltattam, az intézet nagy tatarozásakor. Két üveg sört teszek magam elé, óraláncommal fölnyitom az egyiket, s megtöltök egy jókora poharat. „Milyen furcsa emberek vannak — gondolom közben, fotelomban hátradőlve, behunyt szemmel. — Hogyan lehet jobban szeretni a csapolt sört, mint az üvegest?" FERENCZ GYŐZŐ fordítása Bényai József: Örök őszben Égnek a szőlő zöld csillárjai, sisteregnek az árkok. Az ősz az augusztusi nyárba osonva beszivárgott. Karók tövén lapuló tél jár, harmatot sír a hajnal. Lépeget, jaj, az idő konokul: bölcsőben ravatal van. Kapaszkodj a fény emlékeibe, kötözd virágba vállad, szoríts örök őszbe örökre mosolygó almaágat. Mester Attila: Kollégák* — Jó napot kívánok, szép napunk van ma, uram. Mit parancsol? Haj vágást? Bo- rot válást? A gyerek először meghök- ken, de aztán felkapaszkodik a magasra csavart borbély- székre, és elfészkelődik a megfordított párnán. — Hajvágást — mondja, és néz, alulról fölfelé, a megtermett borbélyra, akinek a kezében már csattog az olló. — Igenis, egy hajvágás. Jön a nyár, és melegít ez a hátul kissé hosszúra nőtt frizura. Szíveskedjék az állát egy pillanatra fölemelni, így, köszönöm. — Ez az olló kínai? — Miből tetszik gondolni? — Mert nekünk is van egy ollónk. Kínai. — Természetesen ez is kínai — mondja a borbély, és nyírja hátul a gubancos, nyakba nőtt hajat. — Hajóval hozták — folytatja a gyerek. — Bizonyára, hiszen a hajó a legolcsóbb szállító• Mester Attila, a Kelet-Ma- gyarország munkatársa, kiváló költő és tárcaíró 47 éves korában elhunyt. E tárcájával búcsúzunk tóle. eszköz. A víz mindent elbír. Nagy mennyiségű árukat nem is érdemes másként szállítani. — A hajónak hol van a csavarja, ami hajtja? — Hátul kérem. Hátul, a vízvonal alatt. A gyereknek nem ér le a lába a székről, öt-hat éves lehet. Most elégedetten bólint. — Én is terveztem egy hajót — mondja, és nadrágzsebéből többrét összehajtogatott kockás papírdarabot kotor elő, és kinyújtja a borbélygallér alól. A borbély leteszi az ollót, nézi a maszatos kézzel rajzolt ákom-bákomokat. — Jó hajó — mondja —, és úgy látom, igen gazdaságos. Nincs semmi fölösleges benne, ami a rakterét csökkentené. Ez a válaszfal itt, a gépház és a vezérlőterem közt miből van? Attól tartok, gyenge lesz. — Nem lesz gyenge. Titánból van. — Ja, úgy már más. Arra gondoltam, hogy néhány keresztpánttal meg lehetne erősíteni, de ha titánból van, akkor természetesen nem szükséges. A titán roppant erős fém. — Csak drága, de megéri. Súlyt takarítunk meg vele. A borbély már újra nyír, és időnként a papírra pillant. A kendő vállán és a szék körül gyűlik a puha, szőke kisgyerefchaj. — Be kellene rajzolni a csavart, mert azt nem tudtam, hova kell. — Egy pillanat, csak ezt innen leseprem, így ni, készen is vagyunk. — Ide — mondja a gyerek, és föltérdelve a székre, a fodrászpult fölé hajol. A borbély golyóstollat vesz elő, amivel a blokkot írja, és két hajócsavart rajzol a maszatos kis papírra. Olyanok, mint a margarétavirág. A gyerek bólint — zsebre teszi a papírt, és pénzt vesz elő. — Hagyja csak, uram, hiszen mi társak vagyaink, tervezőtársak. Mondhatnám: kollégák. Kint süt a nap. Valóban nyár lesz. A borbély nyitva hagyja az ajtót, és a gyerek után néz. Valahol messze nagy hajók úsznak, fehérek, kékek, karcsúnk, és magas tomyúak. És mindegyiken két margaréta forog. A vízvonal alatt. Négy óriás takarítónő Megyek az utcán, olvasom: „Négy óriás takarítónői felveszünk." Pár hét múlva a cédula nincs sehol. Nocsak! Az igazgató történetesen jó barátom. Ügy csinálok, hogy éppen a munkaidő vége előtt essek be hozzá egy kis tereferére, el is nyújtom a beszélgetést, nagyon nagy zöldségeket mondok, egészen más vagyok, mint amilyen, hogy a négy óriás takarítónő közül legalább egyet elcsípjek. Reménykedem. Kopogtatnak. Bedugja a fejét egy asszony, úgy két arasznyira a kilincs fölött. — Bocsánat. Majd később — mondja. Semmi kétség, — kék köpeny, portörlőrongy — takarítónő. — Milyen régi, kedves bútordarab lehet. — A, most vettük föl egy hete. Még nem tudja, hogy ilyenkor én még javában dolgozom. — Ne haragudj, izé, na, lehet, hogy furcsának tartod, de hány új takarítónőtök van? Az igazgató rámmered: — Elment az eszed?! Honnan tudjam? Különben várj csak! Egy. — Affene! — hüledezem. — És mind ilyen kicsi? — Hülye vagy? Mit tudom én! Mért volna kicsi? — Bocsáss meg — hebegtem —, de ti azt hirdettétek a kapun, bár megjegyzem, elég méltatlanul tihozzátok — a kapun, ti, a nagyok, az egyetlenek az országban! —, hogy négy óriás takarítónőt kerestek. A cédula eltűnt, ezek szerint, gondoltam, megvan a négy óriás takarítónő. Ami azt illeti, elég magas bútoraitok vannak. — Az biztos! — mondta barátom, az igazgató, és fölállt. — Minket mindig az óriások érdekeltek, a legnagyobbak. Fönt a plafon alatt, úgy jó három méterre egy Bölöm- beli Tihamér kép lógott. A felső peremére fújt, aztán a biztonság kedvéért az ujjával is letörölte. A mutatóujjával: balról-jobbra. GYŐRI LÁSZLÓ Alfred Bester: Tessék várni! Ördög nem létezik — ebben mindenki biztos. Ideig- óráig magam is így véltem, amíg az élet sarokba nem szorított. Így történt... Egyszer, késő este, odahaza üldögéltem, és búsan töprengtem arról, hogy miután az idén már harmadszor bocsátottak el, többé nem tudok elhelyezkedni. Az égvilágon senki sem törődik velem, az én kezem és agyam senkinek sem kell. Bizony, nem maradt más választásom, mint hogy elismerjem: a szerencse kereke egyáltalán nem készül éppen mellettem megállni, sőt, ellenkezőleg — elszáguldott mellettem. Tehát mitévő legyek? Rövid gondolkodás után arra a következtetésre jutottam, már csak az van hátra, hogy eladjam a lelkem. De vajon ki veszi meg? Mefisztó? Ö — miért, miért nem — viszont nem jelent meg, és egyáltalán nem próbálkozott megkísérteni. Nos, határoztam el, akkor magamnak kell vevőt talál* nőm. Kinyitottam a telefonkönyvet, és valami megfelelőt kezdtem keresni. Roppant csodálkozásomra, rábukkantam a „Sátán és Tsá’ cég telefonszámára. Ekkor kezdődött el a pokoli zűrzavar. Feltárcsáztam a számot. Egy fiatal női hang jelentkezett: — Itt a Sátán és Tsa cég. Hallgatom. — Mr. Sátánnal szeretnék beszélni — feleltem. — Várjon... — válaszolt a női hang. Vártam... öt percig, tizenöt, harminc percig ... Végül valami kattanás hallatszott a kagylóban, azután szaggatott búgás következett. Feldühödtem, és újra tárcsáztam a számot. — Itt a Sátán és Tsa beszél. Hallgatom — hallatszott ugyanaz a hang. — Mr. Sátánnal kell beszélnem! — ordítottam bele a kagylóba. — És kérem, ne tegye le a kagylót! — Mr. Sátán a Belzebub, Beliál és Ördög céghez ment át — válaszolta ugyanaz a női hang. Mitévő lehettem? Felhívtam a Belzebub és Tsai céget. Szakasztott ugyanolyan hang válaszolt, mint a Sátánnál. — Itt a Belzebub, Beliál és Ördög cég. Hallgatom. — Mr. Sátánnal akarok beszélni! — Mr. Sátán nem dolgozik nálunk. — Akkor hívja az ördögöt, hogy az ördög vigye el! — Tessék várni. Vártam. Végül aztán egy másik hang közölte: — Ördög értekezletre ment. Három óra múlva lesz itt. Nyilván céltalan volt telefonálgatni. Elhatároztam, hogy személyesen megyek el a céghez. Kiderült, hogy Ördög aznap nem lesz benn. Gyalogszerrel mentem haza. Éhes gyomorral feküdtem le. Éjjel baljós sorállásról, telefonkagylókról álmodtam, amelyek „tessék várni!” kiáltással pottyantak rám, meg egyéb pokoli ri- billióról. Három nap múlva mégis sikerült befurakodnom az Ördöghöz. A keserű tapasztalaton okulva, öt példányban elkészítettem lelkem leírását, és a javasolt szerződés tervezetét. Ördög átnézte, azután így szólt: — Nos kérem, az ön lelke talán megfelel nekünk. Mit óhajt cserébe? — Pénzt, sikert, szerencsét. — Nos, ez gyerekjáték. Menjen haza, és várjon, majd hivatjuk. Három hét múlva hívtak, amikor már-már feladtam a reményt. Lóhalálába siettem a cég irodájába. Az ördög egy lexikon nagyságú szerződést rakott elém. Három óráig tartott, amíg mindegyik oldalát aláírtam. Ettől a pillanattól kezdve bizonyára valósággal özönlik majd a pénz, a siker és a szerencse. Hazamentem, és vártam. Egy szép napon csengetés hallatszott. A postás volt. — Végre! — gondoltam örömmel. — Kezdődik. A táviratban ez állt: „Az ön által aláírt szerződés K-27/a pontja értelmében ön köteles befizetni a cég számára az első összeget: 100 000 dollárt.” — Gazemberek! Csirkefogók! Szélhámosok! — üvöltöttem. Milyen jó volt, valamikor régen, amikor az embereknek Mefisztóval volt dolguk. Mindent ő maga döntött el, nem voltak sem szerződések, sem társaságok. És azonnal elszámolt. Ezek a maiak pedig ... valóságos rablók! Ekkor támadt egy ötletem: telefonálak a versenytársaknak! A telefonkönyvben egy Szeráf, Kerub és Angyal elnevezésű társaság is akadt. Feltárcsáztam a számot. Egy különösen ismerős, fiatal női hang válaszolt : — Itt a Szeráf, Kerub és Angyal cég. Hallgatom. — Mr. Angyallal szeretnék beszélni. — Tessék várni! — hallottam válaszul. Hát azóta várok ... Mitévő lehetek! Hiszen a munka- nélküli számára a várakozás megszokott dolog ... Fordította: Gellért György Az Idea Iparművészeti Vállalat kollekciójából nyílt kiállítás a Pesti Vigadóban. Képeink a kiállításon készültek. Iparművészeti kiállítás a Vigadóban Péter Vladimír plasztikaja Antoni Rozália: Textilfigurák Pereli Zsuzsa: Hölgy állatkával (gobelin)
