Tolna Megyei Népújság, 1985. október (35. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-05 / 234. szám

1985. október 5

TOI NA N

e népújság

Bartha Istvánná va I, Váralja elöljárójával

| — Milyen volt a nyara?

— Nem is tudom. Nagyon gyorsan eltelt, úgy tűnik gyorsabban, mint máskor.

I

— Nyilván a dolga Is több volt.

támogatására ahhoz, hogy megtaláljuk a jogszabály adta lehetőségek megvalósításának módját.

— Ami az elöljáróságot illeti, találkozott túlzó várakozással?

— Inkább úgy mondanám, hogy más, mint korábban bármikor. Tizenöt éve vagyok tanácstag és ez alatt az idő alatt szereztem némi gyakorlatot, de nemcsak a családom, az én számomra is meglepetés volt, hogy az alakuló tanácsülésen — amin maga is ott volt — elöljárónak választottak meg.

I

— Nehéz azt hinnem, hogy megijedt az új feladattól.

— De még mennyire! Sokan azonosították a tanácsi önállóság visszanyerésével az elöljáróság létrehívását. Nálunk elsőként a Nagymá- nyokra bekörzetesített felső tagozat visszahelyezését kérték néhányan és nehezen látták be, hogy irreális a követelés. Sajnos, kevés gyerek van. Ha a születések száma az elkövetkező években tovább csökken, az óvoda és az alsó tagozat fenntartása is kérdésessé válhat.

— Meg éppen nem ijedtem, de hogy meg voltam illetődve, az biztos. Ez később sem múlt el, hiszen az elmúlt tizenöt év alatt tökéletesen tisztába jöttem a tanácstagok jogaival és kötelességeivel, de akkor meg kellett kérdeznem magamtól nap-nap után, hogy elég széleskörűek-e az ismereteim? Az bátorított, hogy évek óta ismerem nemcsak Váralja, hanem a nagyközségi közös tanács székhelye és a másik társközség, Kismányok legégetőebb gondjait is. Itthon pedig már nem is lehetne mindennaposabb a kapcsolatom azokkal, akiknek a képviseletében végeznem kell a tanácstagi munkát.

I

— Tudom, hogy a boltban dolgozik és sejtem is, hogy ez milyen helyzeti előnyt jelent.

— Bizony azt és azt hiszem Váralja az elöljáróságával — nyolc tanácstagjával, akik között három új tanácstag van és munkára kész póttanácstagjaival szerencsés. A boltvezetőm Füle Józsefné, aki hat évvel fiatalabb nálam, szintén tanácstag. Munkahelyünkön naprakész az információcsere, hiszen az emberek nemcsak vásárolnak nálunk. Beszélgetünk is sokat és a magándolgokon kívül legtöbbet az 1200 lelkes Váraljáról.

I

— A dolguk ettől függetlenül nem lehet könnyű, Ha Ismerem valamennyire a váraljai emberek mentalitását.

— Hát, nem könnyű! Kész. re vágyó és váró emberek mindenütt vannak. Itt nálunk se meglepő olyan választópolgárral találkozni, akinek semmi sem elég ered. ményként, mert a lehető legtöbbet azonnalra akarja. Ilyen sok volt, de aki belegondol az ország, a megye gazdasági helyzetébe, meg abba, hogy a közös tanács pénztárcája se feneketlen, az megérti, hogy türelem, kitartó munka, áldozatkészség is kell a további fejlődéshez. Röviden szólva a lakosság aktív közreműködésével képzelhető csak el a mindany- nyiunk által óhajtott haladás.

I

— Mindezt már nagyon az elöljáró mondta.

— Az vagyok és jól tudom, nemcsak az elöljáróság nyolc tagján fog múlni, hogy milyen lesz az érdekképviseleti munkánk a közös tanácsban. Szükségünk van a lakosság

— Kívánom, hogy erre ne kerüljön sor. Vagy ha mégis, minél később.

— Magam is így vagyok ezzel, hiszen a váraljai lakosság életének szervezése éppen elég gondot ad. Itt ?an például a vezetékes víz. ellátás, amit meg kell oldani. Ez a legnagyobb és legsürgősebb feladata most a nagyközségi közös tanácsnak. Nem beszélve a település- fejlesztési hozzájárulás elfogadtatásáról. Most, ha megjöttem a vöröskeresztes titkárok háromnapos tanfolyamáról, Tengelicre megyek az elöljárók szintén háromnapos továbbképzésére. Onnan pénteken jövök haza, szombaton itthon vár egy lakodalom és e kikapcsolódás után következik a falugyűlésünk.

— Elég feszített a program. Nem sok, hogy még a vöröskereszt titkári teendőit is végzi?

— Győztem idővel, erővel eddig. Gondolom, ezután is menni fog, mert szeretem csinálni.

I

— A szabad ideje terhére. Most is a délutáni pihenését hiúsítja meg ez a beszélgetés. Egy és négy óra között kifújhatta volna magát.

— Ne gondolja. Minap megbeszéltük a KlSZ-esek- kel, meg néhány asszonnyal, hogy elmegyünk kimeszelni, rendbe tenni egy magára maradt vak fiatalasszony lakását. Az öregek napközijének a vezetője ment el helyettem. Látja mindenre adódik megoldás.

— Mit szól a család sokirányú tevékenységéhez? Ogy tudom tagja a sokat szereplő váraljai együttesnek is.

— Szegényebb lennék, ha nem lennék az. Kilenc éve táncolok az együttesben, ahol sokan vannak velem egyko- rúak. Jól érezzük magunkat együtt és nagyon örülünk annak, hogy beérett a közösen végzett munka gyümölcse. Neve van a csoportunknak a mienkhez hasonló hagyományőrző együttesek körében túl a megyén és az országhatáron túl is.

I

— Rengeteg áldozatot kívánhat az együttes tagjaitól és azok családtagjaitól a sok szereplés.

— Hát, nem ingyen adják a dicsőséget, amit Váraljának, a megyének haza-haza- hozunk, de higgye el, megéri. Aztán meg. jó érzés azt hallani, látni, hogy a falubeliek büszkék az egy-egy

sikeres fellépésért kapott trófeára.

I

— Apropó trófea . .. Látom van a házban vadász is.

— Igen, a férjem jár el vadászni. Ö bányász volt, de megrokkant egy zobáki bányaszerencsétlenség alkalmával. Ennek most már huszonegy éve. A fiam huszonöt éves, húsipari szakmunkás és Szekszárdon dolgozik a húsipari vállalat Széchenyi utcai boltjában. Van egy kis unokánk, négyéves, akit ma az uram hoz haza az óvodából. A menyem? Szakácsnő és Bonyhádon dolgozik.

— Itthon is ö a szakácsnő?

— Hétköznap édesanyám és a menyem főz a családnak. Itt laknak édesanyá- mék néhány házzal arrébb. A hét végén pedig az enyém a konyha. A menyem szereti a főztömet. Megjegyzem én is. Van aki szívesen főz, de a más főztjét fogyasztja szívesebben.

— Azt hallottam, hogy sose készült boltosnak.

— Tényleg nem, de mindig vonzónak találtam, mert családi útravaló nálunk, hogy ott érezzük magunkat jól, ahol sok ember van. Tíz éve vagyok bolti eladó, hat évvel ezelőtt szereztem szakmunkás-bizonyítványt. Nem bántam meg.

I

— Van valami nagyon dédelgetett kívánsága?

— Persze, hogy van. Szeretnék jól megfelelni annak a bizalomnak, hogy negyed- szerre is megválasztottak tanácstagnak, a tanácstag társaim pedig elöljárónak. El se hiszi, milyen büszke volt rám a fiam.

gény intézményekben ez az ezerkétszáz lelket számláló kisközség, aminek mai képe nem hasonlítható össze az ezelőtt 10-15 évivel. Láthatja, aki végigmegy a falun, hogy milyen sok az új és felújított lakóházunk. Ha tovább épül — és épül — a járdahálózat, sikerül a szilárd burkolatú út építése is, no meg a vezetékes víz biztosítása, mindjárt több fiatal marad itthon.

I

— Ogy mondja ezt, mintha mindig itt élt volna.

— Ügy is érzem, hiszen nagyon kis lány voltam még amikor idejöttünk. Engem már minden ideköt, mert abban is váraljai vagyok, hogy nagyon fiatalon, 15 évesen mentem férjhez és tizennyolc voltam, amikor megszületett a fiam, harminckilenc, amikor megérkezett Zsolt, az első unoka.

— Lesz több is?

— Én nagyon szeretném, de többek között ebbe se szabad a nagyszülőnek bele. szólni. Egyáltalán, minél kevesebb a beleszólás, annál biztosabb a harmonikus együttélés.

I

— Gyönyörűen megművelt a kertjük. A maga kezének a munkája is benne van ebben?

— Szeretem a kertet és az is megpihentet, ha végigmegyek rajta. Hát persze, hogy nekem is megvan benne a dolgom ugyanúgy, ahogy a hasznom se marad el, mert megterem, ami az asztalra kell.

I

— Ügy veszem ki a szavaiból, hogy maga is büszke a fiára.

— Rá is, meg a családomra is. Mi a második világháború után, 1947-ben a Felvidékről kerültünk Váraljára, én ötéves voltam akkor. Édesapám volt téeszel- nök is, de állattenyésztési brigádvezetőként ment nyug. díjba. Édesanyám pedig tanácstag is volt. Sokat tanultam tőlük, meg attól is, akinek táblát állítottunk, a Moldován Vilma tanítónénitől. Tőle leginkább azt, hogyan kell szeretni azt a helyet ahol élünk és megbecsülni múltjának minden ér. tékét.

— Mégse sikerült eddig véglegesen tető alá hozni Váralja helytörténeti gyűjteményét, pedig a parkerdő sok vendéget csábit.-** Eddig nem sikerült, most sikerülnie kell. Felújítjuk a szabadidőközpontot és a művelődési házat. Utóbbi azért fontos, mert Nagymá- nyokon egyhamar nem kerülhet sor művelődési ház építésére. Azt kell alkalmassá tenni a közösségi életre, amink van. Ez a ház adott, csak az igényekhez kell igazítani. Nem lesz ez se köny- nyű.

I — Elégedett?

— Passzív elégedetlenkedő nem vagyok, mert nem szeI

— Szinte hihetetlen, hogy mi minden fér el a maga napirendje szerint huszonnégy órában akkor, amikor százezrek panaszkodnak időhiányra.

— Nem boszorkányság pedig. Az a meggyőződésem, hogy az embernek mindarra ideje is van, amire időt akar szentelni.

— fis az ez évi szabadság? Arra miért nem jutott még idő?

— Az is meglesz, talán a falugyűlés után. Akkor már a szívem is könnyebb lesz, mert túl jutunk az első olyan döntésen, ami meghatározza majd az elkövetkező öt év együtt végzendő fejlesztési munkáját.

I — Miben bizik?

— Én is, az elöljáróság tagjai is a közösség okosságában és erejében bízunk, s abban, hogy a szűkébb pátria érdekeit összhangba tudjuk hozni a nagyközségi közös érdekekkel. Ebben sokat segítenek nekünk a póttanácstagok, népfront- és a vöröskeresztes aktívák is.

— Sok sikert kívánok! LÄSZLÖ IBOLYA

Múltunkból

Viszonylag sodcan tudják hogy a kínaiaktól származik az első feljegyzés a selyemtenyésztésről. Az is eléggé általánosan ismert, hogy ennek titkát évszázadok sokaságán át megőrizték a kínaiak és a japánok. Ezzel is magyarázható, hogy a salyemtenyész- tés, miint foglalkozás, jóval az időszámítás után jelent meg Európában. Magyarországon csak a XVII. században tettek kísérletet a selyemtenyésztés meghonosítására — kevés sikerrel. Ez a kísértet a szomszédos Baranya megyében volt. Egy olasz származású család próbálkozott vele. Valamivel eredményesebb volt az akció az ország délkeleti részében.

A XVIII. században a bécsi udvar is tesz erőfeszítést az ágazat meghonosításáért. Tolna megyében már 1799- ben jelentkezik a selyemtenyésztés : Szekszárdon és Fad dón is volt már selyemfonoda. Igazán virágzásnak az ágazat csak a XIX. század utolsó két évtizedében indult. A Bezerédj családban már jelentős hagyományai voltak a selyemhernyó- tenyésztésnek. Hídján fonoda működött — igaz, jobbára csak az ott élt jobbágyok voltak a „szakmunkások”. Kezük alól azonan olyan munka került ki, amely méltán váltott ki elismerést még az országhatárokon kívül is.

Mintegy fél évszázadon át Szekszárd volt a selyemtenyésztés központja. Miért tett ilyen központi szerepre szert megyénk székhelye, amelynek szinte semmi ipara ném volt a múlt században? Három okot is felsorolhatunk.

1. 1872-ben az országban csupán Szekszárdon volt selyemtenyésztési középület. Az épület eredetileg a megye tulajdona volt, de egyetértve a földművelési kormányzat kezdeményezésével, eladta azt az államnak. Itt működött az országban egyedül sely ernten yésztési felügyelő, aki rendszeresen ellen, őrizte a tenyésztést, és a tenyésztőket.

2. Szlávy József miniszter 1872-ben Szekszárd központi szerepéről így írt: „... egy ilyen intézet felállítására — tekintettel Tolna megye, s a szomszédos Baranya, Somogy és Bács megyéknek a selyemtenyésztés kedvező viszonyaira — legalkalmasabb pontnak vélnénk Szegzárd városát, mely már különben is tekintélyesebb termelési központja” az ágazatnak.

3. 1880Jban egy újabb — szubjektív tényező járult a fentiekhez. Bezerédj Pált bízták meg a selyemtenyésztés irányításával. Bezerédjnak határozott kívánsága volt, hogy Szekszárd legyen a központ.

így került az Országos Selyemtenyésztési Felügyelőség megyénkbe, amelynek újjászervezése Bezerédj irányításával ment végbe. Az országos központ 1921-ig műköi- dött Szekszárdon, azt követően Budapestre költözött. Ennek aktualitását nemcsak Bezerédjnek halála (1918) adtai, hanem az ország területének változása is. Az irányítás azonban nagyon sajátosan alakult; Budapest (ne(m vétte magáhofc az ágazat teljes irányítását. A selyemtenyésztéssel összefüggő személyi kérdések és a kül- szolgálati teendőkkel összefüggő hatáskörök Budapestre kerültek, míg a selyem- és eperfatenyésztés és -termesztés közgazdasági teendői továbbá a petekészítés és a könyvelés Szekszárdon maradt. Ez azt jelentette, hogy az addigi egy központ helyett — dualista rendszer jött létre. A szerv iratait ennek megfelelően két helyen őrizték.

Az Országos Selyemtenyésztési Felügyelőség politikailag is, gazdaságilag is jelentős irategyüttest hozott létre működése során, s csak a véletlenen múlt, hogy megmaradt az utókor számára Mayer László nyugalmazott levéltárostól tudjuk ennek történetét. A felügyelőség iratai felkerültek a volt „selyemgyár” padlására. Amikor új üzemet telepítettek az épületben, a padláson is útban volt a sok irat. Az épület „új gazdái” úgy rendelkeztek, hogy az egészet vigyék a MÉH-be. Egy asztalos, aki éppen bútort javított a levéltárban, vette észre az esetet, és csak úgy mellékesen tett említést róla a szakembereknek, akik azonnal leállították a szállítást, és intézkedtek, hogy az értékes irat a levéltárba kerüljön. így maradt meg az irat többsége.

Az irat — és a selyemtenyésztés történetének — kutatása eredményeként tudjuk, hogy Szekszárd irányításával dolgozott az első világháború előtt a bajai, a győri, a szolnoki, a kaposvári, a szabadkai, a temesvári és a versed főfelügyelőség, amelyek összesen 140 felügyelőséget irányítottak az ország egész területén. Minden községben volt községi felvigyázó. A központ irányítása alá tartozott a kilenc állami fonoda (Újvidék, Pancsova, Lugos, Törökka- nizsa, Tolna, Győr, Komárom, Mohács és Békéscsaba), továbbá az ország egyetlen petevizsgáló állomása Szekszárdon, a gubóraktárak sokasága és a gubóbeváltó állomások. Ez utóbbiak száma meghaladta a 110-et.

A trianoni békekötés után . Kaposvár, mint felügyelőség, fokozatosan elveszítette, a jelentőségét, feladatkörét Szekszárd vette át. A 10-es évek első felében újabb átszervezésbe fogtak: a területi főfelügyelőségek felszámolásába kezdtek.

Az iratok kutatása során érdekes kép bontakozik ki az Országos Felügyelőség nemzetközi kapcsolatairól. Megalakulása után azonnal kapcsolatba került Oroszországgal. Tájékoztatót adott a pétervári kormánynak a felügyelőség megszervezéséről, működéséről és szakkönyveket is juttatott az ottani ágazati vezetésnek.

Szinte a fél világgal volt kapcsolata Szekszárdnak. Kaptak jelentést Lisszabonból és Bejrútból. Brémából köszönő levél érkezett a küldött mintakollekcióért. Németország 29 bála selymet kért, Konstantinápolyból arról jött jelentés, hogy ott is terjed a selyemtenyésztés. Albánia részére kidolgoztak egy selyemtenyésztési-műkö- dési tervet. Jelentés érkezett a svájci és a francia selyemtenyésztés válságos helyzetéről. Róma arról adott jelentést, hogy miként alakul az amerikai és a japán selyempiac. Nagy becse volt a magyar eperfának. Magjait Németország, Kína, és Amerika kérte. Ugyancsak jól jegyezték a magyar selyemlepke petéit. Csehország, majd Csehszlovákia, Lengyelország, Németország, Japán, Jugoszlávia, Brazília, Románia, Egyesült Államok, Perzsia, Olaszország, Kanada található a megrendelők között.

Az Országos Felügyelőség minden rendelést gyorsan teljesített. Egyetlen adat sincs olyan, amely kifogásról szólna. Mindössze egyetlen olyan esztendő volt, amikor korlátozni kellett a kivitelt — ez 1935-ben volt. Ekkor számottevő fagykár érte az eperfaállományt, kevés eperfamag termett, s a hazai szükséglet kielégítése volt az elsődleges.

Messze jutott a magyar se- lyem híre.

Feltűnően kevés az olyan irat, amely az ország selyemgyári munkásmozgalmáról szól. Újvidéken 1912-ben volt számottevő megmozdulás. Ekkor több mint 300 selyemgyári munkásnő lépett sztrájkba. Azt követelték, hogy az üzemi pénzbüntetést töröljék el.

Tolnán 1939-ben léptek sztrájkba az asszonyok. Három napig tartott. Azt követelték, hogy váltsák le a gyár igazgatóját. A követelést nem teljesítette az országos központ.

K. BALOG JÁNOS