Tolna Megyei Népújság, 1985. október (35. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-26 / 252. szám

1985. október 8«. r TOLNA _ lo ÍRrÉPÜJSÁG Baky Péter grafikája Rumen Balabanov: Velem szembe A könyv dicsérete ÍRD DALOM Antiplacebo A nyájas olvasó bizonyára ismeri a placebo hatást. Va­lakinek azt mondják, hogy pompás nyugati gyógyszert, mondjuk, nyugtait ót adnak. A páciens beveszi, s olyan nyugodt lesz, mint egy nor­vég favágó. Holott a tabletta csak ártalmatlan kalmopirin volt, az is magyar. Ez a pla­cebo, hatása pedig a placebo hatás. Sajnos, rám túlságosan is hatott mindennek a tudata. Amióta csak hallottam erről, nem vagyok képes gyógyszert bevenni anélkül, hogy arra gondolnék: valami semleges anyagot nyeletnek le velem. Ez a tudat olyan erősi, hogy a gyógyszer nemhogy nem szünteti meg a betegséget, hanem még fokozza is a tü­neteket. A nyugtatótál még nyugtalanabb leszek, az al­tató felér két kemény blokk­ra adott duplával, a vérnyo­máscsökkentőtől felmegy bennem a pumpa, a Oaviin- t óntól azt is elfelejtem, amit eddig tudtam, az amti-aller- giás szertől viszkető kiütése­im támadnák. így tehát nem reagálok semmiféle gyógyszerre, csak a magam erejére hagyatkoz- hatom. Magam csillapítom le magamat. Az Optimisták té- véváltozaitát nézem, ha alud­ni akarok. Ha antibiotikum kúrára fognának, inkább kalapkúrát csinálok. Ha fel­idegesítenek, addig várok, amíg elmúlik. Ment ez egy darabig, de aztán kifejlődött bennem az antiplacebo hatás. Annyira féltem, hogy nem hat a gyógyszer, hogy éppen a kí­vánt cél ellen kezdett dol­gozni. Panaszomra az orvos először ideggondozóba akart küldeni; de aztán jó ötlete támadt: szedjem mindennek az ellenkezőjét! Ez sikerült. Ezután ha ké­ső este dolgozni akaróik, al­tatót veszek be, a déli kávét nyugtatónak iszom. Ha bánat ér, és el akarom felejteni, bedobok egy Cavintont, ha magas a vérnyomásom, vö­rösbort iszom. Csak egy dolog hat rám normálisan: Ha a gyógysze­rek hiánycikké válnak, attól mindig felmegy a vérnyomá­som. Gőz József Az 1455-ös esztendő a vi­lág történetében legalább olyan fontos évszám, mint 1492, amikor Kolumbusz ki­kötött Amerika partjainál. Ebben az évben jelent meg ugyanis Mainzban Guten­berg János 42 soros Bibliája, az első szétszedhető betűk­kel nyomtatott könyv. Jelen­tőségét ma már felmérni sem tudjuk, hisz a könyv, az újság s általában a nyom­tatott betű éppúgy hozzá­tartozik az életünkhöz, mint a mindennapi kenyér. Guten­berg találmánya nagyon gyorsan eljutott Európa minden országába, s 1473- ban, Mátyás uralkodása alatt, megjelent az első magyar könyv, a Chronica Hunga- rorum. Azóta több, mint ötszáz év múlt el, s a könyv, a nyomtatott betű jelentősé­ge állandóan nőtt, s minden jel arra mutat, hogy szere­pét semmivel sem lehet pó­tolni. Könyvek között élünk, s ha arra kellene felelnem, hogy mit jelent számomra, csak azt mondhatnám, mindent, vagy majdnem mindent. Még a háború al­világi köreiben is egy könyv volt viharkabátom zsebében, Horatius versei, mert úgy éreztem, ez a biztos mara- dandóság segít élni az esz­telen pusztulásban. S ezzel tulajdonképpen ember és könyv kapcsolatá­nak lényegénél vagyunk. A mű mindig túléli az embert, ahogy túléli a történelmi vi­harokat is, bármily nagyok is közben az emberiség vesz­teségei. Szophoklészndk állí­tólag 130 tragédiáját őrizték az alexandriai könyvtárban, s ma mindössze nyolcat is­merünk, igaz, hogy ez a nyolc a lángelme biztos fé­nyével ragyog napjainkban is. Kesereghetünk azon, hogy mennyi minden pusztult el a Ámuldozom, milyen ember ez a Marinkova, a kolléga­nőm! Tegnap meghívott hoz­zájuk, játszanánk néhány parti sakkot, mivel az a hír járja az osztályunkon, hogy eme nemes játék koronázat­lan királya vagyok... Elő­ször visszautasítottam: — Marinkova, egy kicsit kellemetlen... Mit gondol majd a férjed ... indokoltam elutasításomat. — ó( nem kell nyugtalan­kodni ! Két hétre elutazott kiküldetésbe — világította meg a kérdést a kolléganőm. Üsse kő, ilyen formán be­leegyeztem. Ha azonban tud­tam volna, hogy kitesz ma­gáért, el sem megyek. Ügy meg volt rakva az asztal en­ni- és innivalóval, hogy az ember azt gondolná, szüle­tésnapot akarunk tartani. Nem is tudtuk hova tenni a sakktáblát... Sztolicsnaja, Pliszka, kubai rum, házi pálinka! — Ej-ej, Marinkova, ha történelem kíméletlensége következtében, de a vigasz sem csekély, mert minden pusztítás után marad valami, ami az emberi szellem győ­zelmének jele, s az időszá­mításunk előtti III. évezred­ből fennmaradt egyiptomi sorok; papiruszra róva, épp úgy a gondolat, a leirt szó maradandóságánák tanúsá­gai, mint korunkban a sze­gény Anna Frank naplója, melynek szavai a pokol leg­alsó köréből szólnak hozzánk. S itt újabb csodával állunk szemben. Abban az általános pusztulásban, amit József Attila képzeletének falára vetített a könyörtelen jöven­dő, a szerencsétlen, halálra kiszemelt kis zsidólány a történelem tengerébe dobta, mintegy palatíkba zárva, vég­ső üzenetét, ahogy ugyaneb­ben az időben egy magyar költő is a Lager Heideman poklából. Radnóti Miklósról beszélek, s ha ma, a béke reménységében olvassuk két­ségbeesett sorait, csak arra gondolhatunk, hogy a leírt szó tanúságtétele olyan örök­ké zengő üzenet, ami élni segíti, minket is, az utánunk jövőket is. Ez arra is figyelmeztet, hogy az emberi szó, a vox humana, mindig feltételezi a másikat is, aki meghallja. De ez sem elég, mert nem­csak olvasni kell az idők fe­lett szálló sorokat, hanem be­fogadni is, magunkévá ten­ni, mert az alkotás mindig az olvasóval válik teljessé, aki­nek jelenléte tulajdonképpen társszerzőség is. Következés­képp az olvasó feladata és felelőssége épp olyan nagy, mint az íróé. sakkozom, semmi alkohol! És légy szíves, gyújtsd fel a lámpát, egy szál gyertya mellett nem lehet játszani! Nem látszanak a bábuk! Fél óra leforgása alatt két partit nyertem. Az elsőben már a tizedik lépésben mat­tot adtam, a másodikban pe­dig egy futóm maradt csikó ellenében, de az én tisztem volt előnyben, így c3-ra lép­tem a királlyal, majd a har- minonyolcadik lépésben meg­nyertem a játszmát. Igaz, ha korábban d6-ot majd b5- öt húzok a huszárral, már a harminckettedik lépésben mattot adóik ... Marinkova ismét meggyúj­totta a gyertyát, eloltotta a lámpát, és vodkával kínált. — Nagyon köszönöm, Ma­rinkova, de már megyek. Fi­gyelj csak ide: a b5 előtt c6-at kellett volna húzni a huszárral, te meg a4-re tet­ted a királyt, ha azonban f5-öt húzol a csikóval, ne­kem g 2-re kellett volna lép­nem a futóval, és nem tudok Könnyű helyzetben va­gyok, mert közeli példára hi­vatkozhatok Itt van Tamás Menyhért, aki az elmúlt évek során állandóan emelkedett műveiben és az olvasók szi­vében. Pedig amiről ír, nap­jainktól, körülményeinkből mind messzebb van, hősei a történelem szereplői lettek. Sorsüldözött emberek vonul­nak országutak végtelensé­gén, a kilátástalanságból a ki nem húnyó remény felé. A művészet a valóságból táp­lálkozik, de mindig túl is mutat a tényeken. Tamás Menyhért lírával átszőtt ta­núsága lelkiismereti kérdés­ként vetíti elénk a múltat, 5 közben arra gondolunk, hogy minden emberi szenve­dés közös szégyenünk, legyen szó Anna Frankról vagy az Esőrácsok Győrfi Balerinájá­ról, Mártonkájáról. A statisztikai adatok ma mégis arról szólnak, hogy csökken az olvasási kedv, a könyv meghitt örömét köny- nyehb és zajosabb időtöltés váltotta fel, pedig a jótékony bor mellett is lehet Hegel esztétikájáról vagy Babits verseiről vitatkozni. Ha át­menetileg ilyen tényekkel keli is szembenéznünk, ez mit sem változtat a szellem örömén, a leirt szó maradan- dóságán, ami mégis csak kö­zös kincsünk, mert nélküle akikor sem érdemes élni, ha átmenetileg talán lehet is. Az élet — fölösleges bi­zonygatni — oly rövid, hogy jól kell gazdálkodnunk min­den nappal, minden órával. Könyv, olvasás nélkül értel­mes élet elképzelhetetlen. Mert mi is a könyv? Doku­mentum, vigasz, tanulság? Maga az élet. Csányi László emiatt mattot adni a király- indiai védelemnek ... Majd otthon ismét lejátszom a partit. — Nem mész sehová! Még olyan korán van! — csodál­kozott Marinkova. — Idő­zavarba kerülök miattad ... — Már fél tizenegy! Még- hogy nincs késő! Tudod, hogy Karpov mindig tíz óra­kor fekszik le? ... Ne félj, holnap majd megmutatom neked a hivatalban a szicí­liai védelmet, és meg fogod látni, ha f5-re lépsz a futó­val, az első játszmát sem veszted el! Érthetetlen! Marinkova másnap úgy tesz, mintha nem is ismerne! Mintha nem is sakkoztunk volna együtt tegnap!... Milyen különös! Hallottam, amint elhívta hozzájuk Sztojcsevet egy partira. Pedig az nem is is­meri a figurákat... Mégis beleegyezett, hogy elmegy. Furcsa ember ez a Marin- kova! Fordította: Adamecz Kálmán Tegnap, ahogy megyek az utcán, látom, valaki ökölbe szorított kézzel jön velem szembe. Hová jutott a világ? Várj csak, mindjárt bizton­sági intézkedéseket fogana­tosítok ! Bemegyek az első telefon­fülkébe, és felhívom a fivé- remet: — Bátyó! — mondom. — A helyzet igen komoly! Va­laki ökölbe szorított kézzel jön felém, és meg akar ver­ni.... — Hol vagy most? — kér. deai a fivérem. Elmagyarázom. Kijövök a fülkéből, és lám, már szalad is a bátyó! — Hol van? — kérdezi. — Ott ni... mutatok elő­re ... Az meg nem is izgatja magát, hogy ketten vagyunk, csak jön felénk, s mintha még keményebben szorítaná ökölbe a kezét... A fivérem megijedt. — Jóllehet ketten vagyunk — mondja —, de az ott nagyon összeszedte az erejét. Ilyen pillanataiban az ember tíz másikkal is el tud bán­ni. Várj, mindjárt felhívom a barátaimat! És bement a telefonfülké­be. Nem tudom, mit beszélt, de egy perc múlva öt deli legény szaladt felénk az ut­cán, alaposan kifulladva. — Hol van? — kérdezik a legények, és felgyűrik az in. gük ujját. Mutatjuk, hogy ökölbe szo­rított kézzel jön velünk szembe. És még ezek után is kö­zeledett. Nem izgatta, hogy heten vagyunk. Egyenesen felém tartott. És ekkor rávetettük ma­gunkat. Letepertük a földre. Nem ellenkezett. Kétszer is belerúgtunk, Nem is reagált. Fölegyenesedtünk. ö is fölkelt. Alig látott minket a fájdalomtól. A ke­ze azonban továbbra is ököl. be volt szorítva. — Mi a fenét akarsz még az öklöddel? — kérdeztük. — Nem érted, hogy laposra verünk? Azonnal nyisd szét az ujjaidat! Rápillantott ronggyá szag. gatott ruhájára, és szétnyitot. ta az ujjait. ötven sztotinka volt a markában. — Találtam! — magyaráz, ta. — Azt gondoltam, sze­rencsét hoz. Elnevettük magunkat. — Ha máskor pénzt ta­lálsz, tedd a takarékba, mint a rendes emberek, és ne ijesztgess senkit ökölbe szo­rított kézzel!... — mondtuk neki, és leporoltuk a kabát­ját. Ezután szétszéledtünk. Fordította: Adamecz Kálmán Elhangzott m Szék*zárd—Sárköz és Vidéke ÁFÉSZ által, a kulturális hónap keretében rendezett kftnyvklállítás meg­nyitóján. Semmi, ami edes Vinokurov, a költö, hatvanéves A kisgyerek? „Hozzá ké­pest gyávák vagyunk mi mind.” A kötelesség „... a nagy tilalmas kékség... vonz édesen, bűnösen.” Még to­vább: „A szálak eltépve!” Megissza az első pohár sört: „Nem kell mostantól semmi, ami édes!” Egy kis lógás az iskolából, s már „Tekergek mámorosán, hazátlanul.” Azt is írja „Untatott a tény.” Azok a versek, amelyekből idéztünk, nagyon apró kis eseményeket, dolgokat rögzí. tenek, de hirtelen mindig kitágulnak. Az, hogy „A szá. lak eltépve!” már nem a kisiskolás érzelme csupán. „Nem kell mostantól semmi, ami édes!” — de a hazugsá­gokkal való leszámolást is beleértjük, különösen ha tudjuk, hogy Vinokurov if­júsága az ötvenes évek ele­jére esett. De tálán még azt se muszáj tudnunk — a ha­zugság édességét újra meg újra kifőzik. Ahogy beleásunk Jevge- nyij Vinokurov verseibe, egyre jobban érezzük más­ságát, édes keserűségét, ke­serű édességét, különvalósá- gát, amely világosan elvá­lasztja azoktól az orosz köl­tőktől, akikkel együtt szok­ták emlegetni: Jevtusenkó- tól, Voznyeszenszkijtől. Rozs. gyesztvenszkijtől. Hatvana­dik születésnapján, a hatva­nas meg a hetvenes évek múltán, amikor már nem a zajra, az első feltűnésre, nem a külsődleges dolgokra figyelünk, csak a költészeté­re, látjuk, mennyivel mé­lyebb, mint annak idején vél­ni tudtuk. 1925-ben született, a há­ború idején volt fiatal, ép­pen katonának való. A középiskola tizedik osztá­lyából egyenesen a frontra került, egy tüzérszakasznak lett a parancsnoka. Versei­ben azonban erről' elég kevés szó esik — biztosan nem azért, mintha nem viselte volna meg, csak éppen az ő természete más. A békében találta meg unhatatlan té­nyeit: a hétköznapok vilá­gát. Volt egy verseskönyve magyarul: a Hétköznapok gyönyöre. A cím azonban megtévesztő, nem a hétköz­napi hétköznapokat verseli meg, hanem a hétközna­pokban fölemelkedő em­beri napokat. Még föl sem kell emelni őket, hiszen elég magasan vannak azok; ott vannak, ahol a termé­szetes helyük, ők a lét ma­ga. Ahogy olvasom Vinoku­rov verseit, egyre jobban el­lene vagyok ennek a magyar köteteimnek. Vinokurovnak nincs szüksége arra, hogy látszólagos csöndességét dek. laráljuk. hogy aztán rámu­tassunk: no, de milyen fi­nom, emelkedett költő! Kár, hogy kevés verse van meg magyarul. Győri László Jevgenyij Vinokurov: A világot szétszedte Picasso A világot szétszedte Picots• Kitépett végtagok, inak, tört cserép. Kinpadra világ! Jöjjön a kampó! Mindenütt rostok — részletek szanaszét. Kifáradt. Elmegy. Üldögél, pihen. — Akad-e munka? — Szétpillant legalább. Egy kávé. Es rá: sirás hirtelen. Egy könnycsepp. Hm. No, azt szedd szét! Rajta hát! Győri László fordítása. Vanjo Todorov: Furcsa nők

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom