Tolna Megyei Népújság, 1985. október (35. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-22 / 248. szám

1985. október 22. 4 NÉPÚJSÁG Moziban Rádió Az élet muzsikája A Kálmán család, amikor a zeneszerző még ügyvédként dolgozott. Még negyedházasnak sem mondható nézőtéren ültem végig a Kálmán Imre életé­ről szóló, Az élet muzsikája című új magyar filmet. Pa- lásthy György rendező Jurij Nagibin forgatókönyvére tá­maszkodva próbálta illuszt­rálni, sók zenével édesítve a történetet. Mondják, hogy az alkotó élete nem, az életműve az, ami fontos, ami érdeklődést kelt. A tapasztalat viszont az, hogy az emberek kíván­csiak jelentős személyek ma­gánéletére is. Ezért gondol­tam, hogy nagyobb lesz az érdeklődés a film iránt. Ügy látszik, tévedtem. Pedig Pa- lásthy György beleadott min- dentL hogy sikeres filmet csináljon. Egyetlen színház­nak sincs arra lehetősége, hogy eredeti helyszíneken, kastélyok előtt, azok nagy­termében rendezze meg egy- egy operett valamely jelene­tét. így látványos, színes sztárparádé kerekedett ki a filmből, aminek cselekménye a különböző zenei betéteket köti össze. Egyébként a szó­listáké, a kitűnő énekeseké volt a főszerep és Sass Szil­via, Kincses Veronika, Melis György, Zsadon Andrea, Ilosfalvy Róbert azt is nyúj­totta, amit elvártunk, meg­szoktunk tőlük. így hát aki szereti az operettet, az a leg­jobb magyar előadók tolmá­csolásában hallhatta a hal­hatatlan dallamokat. Az illusztrált Kálmán Im- re-életrajzot igyekeztek a szerzők humorral is fűsze­rezni, bár ez nem mindig si­került tökéletesen. Jurij Nagibin a forgató- könyv írásakor nyilván sokat merített Kálmán Imréné (Vera Kálmán) 1980-ban megjelent Die Welt ist mein Zuhause, (A világ az ottho­nom) című önéletrajzi regé­nyéből, bár a történet telje­sebb, hisz Kálmán Imre egész életéről szól, a Verával való megismerkedése előtti időszakról is. És úgy tűnik, olvasta Móricz Míg új a sze­relem című regényét is, hisz a történet hasonló a magyar író önéletrajzi ihletésű regé­nyéhez. Amerikában Kálmán Imrét is elhagyta a nála harminc évvel fiatalabb fele­sége, bár később újra össze­kerültek. A feleség, Vera szerepében Eszenyi Enikőt láttuk. Huszti Péter visszafogott szerepját­szása hűen illusztrálta a cse­lekményt, szerepéből többet kihozni nem is lehet. Amit nyújtott, tisztességes mester­munka, jó színészi játék volt. Szabó Sándor Kálmán Imre apjaként csak epizódszerep­hez jutott, de azt fölényes biztonsággal úgy oldotta meg, hogy amíg színen volt, uralta a mozivásznat. — 1. — Hangverseny A Magyar Kamarazenekar Szekszárdon Biztató kezdetet láthatunk az 1985/86-os hangverseny- szezon nyitókoncertjében, ha a szépszámú közönségre, lel­kes tapsra gondolunk. Nem tudjuk, nem is próbáljuk ki­deríteni a megnőtt érdeklő­dés okát: a gazdag, rangos évadprogram tenné? Szek- szárd zenei élete egyféle új­raéledésének lennénk tanúi? Netán nem más, mint az if­júsági bizottság kibocsátotta bérletkedvezmények, s vele együtt a jó diákközönség­szervezés hatása? Végül is a lényeg a fontos, jó közérzettel tudósíthatunk az évadnyitó koncertről. A Magyar Kamarazene- karral legutóbb néhány esz­tendeje találkozhattunk Szekszárdon. Köztudott, hogy a Tátrai Vilmos alapította együttes (anno 1957) igen ha­mar előkelő helyet szerzett magának a hazai és nemzet­közi hangversenyéletben; számos lemezük forog közké­zen, fesztiválok, ünnepi játé­kok elismert résztvevői. Bár egészében a koncertet jó hangulatúnak, sőt sikeres­nek mondhatjuk, az együttes diszpozíciója ezúttal mégis adósságokat teremtett. Ügy tűnik, időközben "számos tag­juk cserélődött ki, s az effé­le váltások, bizonyos perió­dusokban, bizonyos metsze­tekben legalábbis kettős ha­tásúak. Így történhetett meg az, hogy lebilincselően szép pillanatok után metrikus lö- työgésre riadtunk, vagy hogy a Bach: III. Brandenburgi versenyművével való össze­hasonlításiban Purcell: Tün­dérkirálynő szvitjét kevéssé éreztük grandiózusnak; és nem „tündérinek”, hanem egyszerűen sápadtnak, kissé fáradtnak... Vivaldi fagottversenye megkérdőjelezhetetlen csú­csát jelentette a koncertnek. Ifj. Hara Lászlót városunk­ban — szólistaként — még nem üdvözölhettük: tesszük most ezt annál őszintébb örömmel, mert a közönség reagálásával teljes egyetér­tésben cselekedhetünk. Elő­adása ihletett volt, könnyed, briliáns, lebilincselő — fia­talosan mesteri. Nemcsak rajta volt látható, hogy önfe­ledt örömmel muzsikál, ha­nem a Tátrai Vilmos vezette együttest is magával ragad­ta —, hogy az itteni közönsé­get azután mindenestől (és feltehetően hosszú távra) megnyerje művészetének. Stamitz: Zenekari kvartett­je korrekt előadásában élve­zetesen szólalt meg. Mozart: Egy kis éji zenéjét például Érdekes műsorkombináció élvezői lehettek mindazok, akik ellátogattak a Babits Mihály művelődési központ és a moziüzemi vállalat kö­zös szervezésében megrende­zett operettgálára, majd megtekintették „Az élet mu­zsikája” című filmet. Ez a két egymást követő program a halhatatlan Kálmán Imre emlékét idézte. A Panoráma filmszínház színpadán Agár­di László műsorközlő villan­totta fel e csodálatos tehet­ségű zeneszerző izgalmas, fordulatokban bővelkedő életútjának legfontosabb ál­lomásait, majd Kalmár Mag­da, Fehérvári Márta és Csá- nyi János operaénekesek előadásában 50 percen ke­resztül élvezhettük az immár slágerré vált és világszerte énekelt kellemes melódiákat. Mondom, élvezhettük, és él­veztük is. Mert bevallom, so- kadmagammal nem tartozom azok közé, akik az operettet, mint muzsikát, kézlegyintés­sel az ún. könnyű és kevés­bé értékes műfaj kategóriá­jába sorolják. Úgy vélem, nincs könnyű és komoly ze­ne, csak jó zene és rossz ze­kimondottan üdének — vir­tuózán, könnyen kezeltnek — hallottuk, sajnos még egyebeket is szerettünk vol­na a sorok közül kihallani, ami ezúttal nem történt meg. Az est kiegyensúlyozott voltát jól igazolta a közön­ség idézett, jó fogadtatása. A publikum jutalmul Wei­ner: Rókatáncának klasszi­kusnak mondható ráadását kapta. Ezt a darabot, emlé­kezetünk szerint, honi együt­teseink közül még soha sen­ki nem játszotta elragadób- ban a Magyar Kamarazene- karnál. DOBAI TAMÄS ne. Kálmán Imre muzsikája pedig meghódította a vilá­got. A gálaműsorban fel­csendültek a Marica grófnő, a Csárdáskirálynő, a Cirkusz­hercegnő legismertebb dalai. Elhangzottak olyan — nem­zedékeken át megunhatatlan — operettrészletek, mint a Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket, A lányok, a lányok, a lányok angyalok, Szép város Kolozsvár, Em­lékszel még, vagy az Egy a szívem, egy a párom — hogy csak néhányat említsünk. Az érzelmes, szerelmi cselek­ményeket kifejező dalbeté­tekből összeállított műsort színesítette Agárdi László szellemes paródiája. Csórtos és Kabos, Major Tamás és Kállai Ferenc, Latinovics Zoltán és Pécsi Sándor je­lentek meg egy-egy villanás­nyira a kedvvel komédiázó Agárdi László jóvoltából. A három operaénekes a nem túl szerencsés hangosítás el­lenére is megfelelő alaphan­gulatot teremtett Puskás Sándor zongoraművész kísé­retével, „Az élet muzsikája” című film megtekintéséhez. LEMLE ZOLTÁN Operettest Kétszeresen is hasznos Nekünk rádióhallgatóknak csekély lehetőségünk van arra, hogy alaposabban meg­ismerjük egy-egy bűnügy mélyvilágát. Azok a néhány soros kommünikék, amelyek a bűnesetekről napilapjaink­ban híradásul megjelennek, csak ténymegállapítóak és figyelemfelkeltőek. Az okok — amelyek oda vezetnek sok embert, hogy összeütközésbe kerüljön embertársával, a társadalom rendjét védő tör­vényekkel — csak elvétve, egy-egy nagy bűnügy esetén kerülnek nyilvánosságra, és ekkor adatik meg az embe­reknek, hogy bűnüldöző és igazságügyi szervek munká­ját, feladatait és munkamód­szereit megismerhessék. Éppen ezek miatt volt két­szeresen is hasznos az elmúlt héten Martinkó Károly és Borenich Péter dokumentum­játéka, amit a Rádiószínház valódi szereplőkkel mutatott be. A bűnügy, amely a közlés­re alkalmasnak kívánkozott, több, mint meglepő. Tolva­jok, szélhámosok épp elég munkát adnak a rendőrség­nek és a bíróságoknak, ám­de ilyen, mint e riport „fő­szereplője”, kétlem, hogy rajta kívül lenne még egy is hazánkban. A magát évtizedeken ke­resztül másnak kiadó, úgy hatvan év körüli cigányasz- szony élete során állandóan becsapta a hatóságokat, mert hogy a felszabadulás előtt nem lévén személyi igazol­ványa, utána pedig a lehet­séges személyi adatok mind­egyikét állandóan az éppen esedékes tolvajlása utáni ki­hallgatáshoz igazította. Most pedig, mint utóbbi éveiről .megtudtuk, a folytonos lopá­sokkal tetemes vagyont gyűj­tött össze magának, évente cserélgetett személyautójá­hoz az utcán fogott magának sofőrt, közben pedig az érdi tanácsot úgy megtévesztette, hogy négy év alatt közel százezer forint szociális se­gélyt fizettek neki. Ennyit az ügyről, ámde a tanulságokon felül. Ami rop­pant fontos volt ebben a munkában, az Borenich Pé­ter kiváló dramaturgnak kö­szönhető. Martinkó Károly bűnügyi riporterrel párosban olyan nyilvánvaló egyszerű­séggel építette fel a krimi- nalisztikailag is páratlan eset környezetrajzát, és utáltatta meg velünk a riport primi­tívségében is veszedelmes alanyát, hogy azt tanítani is lehetne. Részekre darabolva hal­lottuk egyszer a kihallgatást végző rendőrtiszt, a károsult és a megtévesztett szavait, majd vissza-visszatérve a fő­szereplőét is, aki a legfonto­sabb tényekre, évekre és adatokra — még a saját szü­letésnapjára sem — emléke­zett. Miközben eltökélten igyekezett maga iránt rész­vétet kelteni, vagy felültetni a nyomozókat. Szerencsére sikertelenül, mert a riport elhangzása óta már ül. So­kadik alkalommal. Ha az ember egy bűnügy­ről hall, el kell gondolkoz­nia. Mint ezúttal is. Csak hát ha az ember gondolkodni kezd, akkor kérdések is fel­merülnek benne. Mint tör­tént, ennek az asszonynak az esetében is. — szűcs — Tévénapló Utószó Nemcsak az Optimistákat kellett felfedezni, hanem magát Sinkó Ervint is, akinek politikai tevékenységét éppúgy homály fedte sokáig, mint írói munkásságát. Az Optimisták egy élet regénye, vagy ennél is több, forradalmi napló, amelyben a résztvevő számol be a történelem egy bukásában is dicsőséges szakaszáról. Sinkó Ervin ugyanis a központi munkástanács tagja volt, a szovjetház parancsnoka, majd Kecskemét város- parancsnoka. Már ekkor ismert író, akit Babitsék is számon tartottak, s a Nyugat 1927—1932 között három kisregényét közölte. Az Optimistákat hosszú éveken át irta, s hosszú éveknek kellett elmúlniók, míg végre megjelenhetett, előbb Jugoszláviában, később itthon is. A kézirat végig­vándorolta Európát, Moszkvától Párizsig, története kü­lön regény, meg is irta 1935—37-es naplói alapján Egy regény regénye címen. Nem kulcsregény, a szó megszokott értelmében, en­nél több. Szereplőinek rajza pontosan követi modell­jeit, Kun Bélát, Lengyel Józsefet, Lukács Györgyöt, Révai Józsefet, Komját Aladárt. Ami erénye, megjele­nését hátráltatta, sokan elfogultsággal vádolták, mások úgy gondolták, még nem érkezett el kiadásának ideje, holott Sinkó szerényen csak annyit jegyzett meg, hogy „miért ne lenne érdekes megírni a történelmi idők szerepét egy-egy semmiképp sem történelmi, úgyneve­zett magánember életében?’’. Ennél azonban lénye­gesen többről van szó. az Optimisták tévéváltozatának vetítése előtt egy történész egyenesen forrás értékűnek nevezte a regényt. A kérdést nem tisztünk eldönteni, annak viszont csak örülhetünk, hogy a Sinkó-életmű közelebb került hozzánk, a filmhez készített „Utóhang" pedig nemcsak az Optimisták, hanem Sinkó Ervin sor­sát is igyekezett nyomon követni. Az egész produkció az Újvidéki Televízióval közösen készült, s ami magát a hétrészes filmet illeti, vegyes kritikai visszhangot váltott ki, ott is, itthon is. A ren­dező Dömölky János forgatókönyve túl sok epizódra épül, hiányzik belőle a regény epikai áradása, ennél egységesebb a Sinkó-pályakép, aminek forgatókönyvét Bosnyák István írta. Bori Imre azt írja, hogy Sinkó „a jugoszláviai magyar irodalomnak Szenteleky Kornél mellett legnagyobb egyénisége", de ugyanakkor 'helye van a magyar iro­dalom egészében is, már csak azért is, mert munkássá­gát a Nyugat fémjelezte. Ennek ellenére későn vált valóban ható tényezővé, hisz az Optimisták Jugoszlá­viában is csak 1953—55 között jelent meg, s ettől kezd­ve, 1967-ben bekövetkezett haláláig már jelentős író­ként tartották számon. Az Optimisták filmre vitele mindenképp mulasztást pótolt, — a többi már az iro­dalomtörténet dolga lesz. A pályakép, hiányai ellenére is, végigkíséri életút­ját, az apatini szülőháztól az emigrációs évek megpró­báltatásain át hazatértéig, amikor Zágrábban, Szaraje­vóban, Dvrarban élt. részt vett a partizánharcokban, majd ismét Zágrábba ment, onnan Újvidékre, egye­temi tanárnak. Az életút is kész regény, melyből nem hiányzanak a romantikus elemek sem. Megpróbáltatá­sokkal teli életében mindig mellette állt hűséges társa, orvos felesége, aki a Tanácsköztársaság harcaiban is részt vett, Rothbart Irma. Hitben és harcokban gazdag élete meghatóan romantikus fordulattal fejeződött be: férje halála után még rendbe rakta kéziratait, majd miután úgy érezte, teljesítette feladatát, öngyilkos lett. De előbb még olvashatta Lukács György levelét, aki a forradalom idejéből ismert Mici néven szólította és saját gyászával próbálta vigasztalni. Nem sokkal előbb veszítette el feleségét, az ő emlékének ajánlotta Etiká­ját és Esztikáját, — „a több mint negyven éves közös­ségért, amely a munkában és harcban összefűzött ben­nünket". Cs. L. Ki miben tudós? Annak idején kedvenc műsoraim közé tartozott a középiskolások tantárgyi vetélkedője, a Ki miben tu­dós? éppen soros adása. No, nem a biológia, vagy fizika része érdekelt a sorozatnak — ezek elől menekültem, bevallom, nem is nagyon értettem, miről van szó egyál­talán, viszont annál szívesebben néztem az irodalom, történelem „különórákat". Igazságtalan persze a reál tantárgyak sommás elítélése, hiszen nincs két külön kul­túra — a DNS vagy az indukáció ismerete éppúgy hoz­zá tartozik az általános műveltséghez, mint Ady ver­seié, vagy a II. világháború történetéé. Nemrég olvastam a Népszabadság hasábjain, hogy az egyetemre jelentkező fiatalok egy részének szegé­nyes a szókincse, kifejező készségük is sok kívánni­valót hagy maga után. Minden bizonnyal van igazság a megállapításban, de rögtön itt az ellenpélda. Jól em­lékszem a legutóbbi Ki miben tudós? döntőseire: tárgyi tudásukkal, okos gondolataikkal, választékos beszéd­módjukkal elkápráztatták nemcsak a nézőket, hanem a mégoly szigorú zsűrit is — amelynek tagjai között olyan kiválóságok szerepeltek, mint Czine Mihály iro­dalomtörténész, Fekete Sándor író, vagy Berend T. Iván közgazdász és Kosáry Domonkos történész. Az egykori legjobbak közül láthattunk néhányat vi­szont a tévé péntek délutáni műsorában, abból az alka­lomból, hogy újból elkezdődtek az elődöntők, megindult a nemes küzdelem a döntőbe jutásért. Mi, egyszerű nézők nyugalommal tekinthetünk a tévé által is közve­tített végső erőpróba elé. Ez a vetélkedéssorozat egyike azon kevés, időszakosan visszatérő műsorainknak, amelynél a minőség, a magas színvonal garantáltan biztosított. Néző és versenyző, egyformán a győztesek közé tartozik. SZERI ÁRPÁD

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom