Tolna Megyei Népújság, 1985. október (35. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-19 / 246. szám
1985. október 19. 4t*ÉPÜJSÁG Virágriport, avagy riport a (vágott) virágról Eltérések az árakban — Gondok a minőséé körül Ha hiszik, ha nem, pontosan egy hetes e néhány szál szegfű itt előttem a vázában. Tolnáról kaptam a szép virágokat. Különös „kezelésben” nem részesítettem őket, mindössze naponta cseréltem a vizüket. Igaz, hogy alig néhány órával korábban vágták le a virágokat, mint azokat én magaménak tudhatom. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a csokor hazahozatalától számított negyedik napon néhány szálat ki kellett dobni, egy-kettővel csökkent a számuk az ötödik és a hatodik napon is. De az előttem levők csodálatosak, pompásak, élénkek... Manapság — azt hiszem, ez kétségtelen — egyre nagyobb kultusza van a vágott virágnak. Azzal örvendeztetik meg a lányokat és asszonyokat születés- és névnapkor, de néhány szállal kedveskednek a családhoz érkező látogatók is a ház asszonyának. Sőt, a házak asszonyai is vásárolnak egy-egy csokorral „saját szükségletre” a piacon, avagy a virágüzletben. Még annak ellenére is, hogy manapság meglehetősen borsos áron jutnak hozzá... Nem úgy, mint ré- gente, ahogyan azt József Attila igaziból és jelképesen is használja 1925 áprilisában írt versében: „Minden be- ojtott virágom / kedvesem lesz v i r á g á r o n ,...” (a ritkítás tőlem származik.) Szóval drága a virág. S ráadásul a minősége gyakran nincs összhangban az árával. Cinikusan ehhez csak azt tehetnénk hozzá, „még jó, hogy lehet kapni”. Csakhogy ez nem jön be, mert olykor nem is kapható. Egyszerűen virágüzleteink, elárusító helyeink arra hivatkoznak, hogy bizonyos névnapokra, a nőnapra és az anyák napjára szinte lehetetlen kielégíteni a keresletet. Mielőtt „virágkörutunk” részleteit ismertetnénk, tekintsenek meg két táblázatot, mely a virágárakat (és azok különbségeit) mutatja be. Az első 1985 nőnapra vonatkozik. A második napjainkra — mégpedig olyankor állítottuk össze, amikor jelentősebb névnap nem volt. Arany J. u., Szekszárdi Sióvölgyiné, Szekszárdi Bartha Mária, Tamási Till Jánosné, Paks Rozmaring, Paks < Rozmaring, Szekszárd (Megjegyezzük, hogy a szekszárdi Rozmaring virágüzletben ezen a napon kiemelkeSióvölgyiné, Szekszárd Arany J. u., Szekszárd Rozmaring, Szekszárd Rozmaring, Paks Flamingó, Decs (Megjegyezzük, hogy a szekszárdi költségvetési üzem virágboltjában azért volt ilyen olcsó a gerbera, mert „a megszokottnál kisebb a virágja, s rövidebb a szára”. Mielőtt elindulnánk a vi- rágkörútra, idézzük Mátyás Tibornak, a megyei tanács kereskedelmi felügyelősége vezetőjének szavait: — A felügyeleti vizsgálatok során tapasztaltuk, hogy gyakran az állami és szövetkezeti egységekben magasabb a virág ára, mint a maszekoknál... holott korábban fordítva volt. Sok helyen a kiskereskedők árszínvonala kedvezőbb a lakosságra nézve. S ezek után kezdjük a nézelődést a megyeszékhelyen. A Skála áruház melletti virágpavilon Sióvölgyi Jószegfű gerbera frézia 25 25 20 28 44 26 35 40 30 30 50 22 30 50 30 30 50 30 dően magas árat kértek szál zöldért: 10 forintot.) szegfű rózsa gerbera 16 16 24 ^ 16 — 12 24 24 36 12 25 32 12 15 18 Azt is megjegyezzük, hogy a szekszárdi Rozmaringban a gerberák virágja normál méretű volt, viszont a száruk alig érte el a 30 centit.) zsefnéé. Az emberek dicsérik a minőséget, szívesen vásárolnak nála. A virágokat pincében tárolja — nem hűtőben! — így a szobahőmérsékletre kerülést nem síny- lik meg. Nem úgy a szekszárdi Rozmaring virágüzletből származó csokrok. Nőnapi eset: az ott vásárolt, valóban minőségi gerberák a lakószobába kerülve néhány órán belül búnak eresztették fejüket, s szégyenükben összecsukták szirmaikat. Székely Ilona két éve vezeti az üzletet: — A virágot a Rozmaring téesztől, pontosabban a budapesti elosztóból kapjuk. Hetente egyszer más egyebekkel együtt gépkocsi szállítja, máskor tömegközlekedési járművél hozatjuk. Még mindig elegendő virágunk volt — Tehát a mennyiség soha nem gond. És a minőség? — Mi megteszünk mindent... — Akkor úgy kérdezem, hogy az árak és a minőség arányban van-e? Gondolok például a most kapható ger- berákra, azok szárhosszúságára. Miért nem adják olcsóbban? — Kötött árakon kapjuk a virágot. Abban a központunk dönt. S hogy a budapesti üzleteinkben olcsóbb? Ott gyakorlatilag nincs szállítási költség. — Szokták hűtőszekrényben tárolni a virágokat? — Mi nem. Rácsba fűzzük és felszívatjuk... Az idei nemzetközi nőnapot követően a megyei tanács ipari osztálya levelet írt a Rozmaring Mezőgazda- sági és Kertészeti Termelő- szövetkezetnek, melyben kifogásolták a magas árakat. Vagyis a „fogyasztói árakat a helyi piaci viszonyok és árarányok figyelmen kívül hagyásával állapítják meg... Áraik kialakításánál vegyék figyelembe — a két minisztertanácsi rendelet következik — a rendeletekben foglaltakat.” A válasz kissé meglepő. Nem az a gondom, hogy nem értem, miért tették a válaszadók idézőjelbe a „tájékoztatásukat” szót, mely a mondatban így áll: „...virágellenőrzésükről szóló „tájékoztatásukat” álláspontunk figyelembe vétele után kérjük módosítani.” Aztán írják még, hogy import virággal is kénytelenek voltak bővíteni a választékot... majd: „Az elmúlt nőnapi időszak áruhiánya és a vágott virág nagykereskedelmi ára, a kiskereskedelmi forgalmazás költségeinek fedezését sem tette lehetővé. A sajtó és a tömegkommunikáció véleményétől eltérően ebben az időszakban az áruválaszték bővítése a virágboltokban csak az átlagostól nagyságrendileg alacsonyabb hatékonysággal, vagy eredmény nélkül biztosítható.” S most nézzünk be a piacra, a pavilonba. Gyönyörűek a virágok, s ugyancsak azok voltak Mária napkor is, amikor bizony meglehetősen nagy gondok voltak mind a mennyiség, mind a minőség frontján. Hasonló a helyzet az Orchideában — szintén kiskereskedelmi egység. De érdemes betérni az Arany János utcai állami üzletbe, ahol a már említett névnapkor 12 forint volt a szegfű ára, azaz megegyezett a beszerzési árral. Reménykedhetünk, hogy az állami virág- kereskedés képes leszorítani az árakat? Viszont ott hangzott el korrektül a következő: „Bizony, a dömpingben le kell hűteni a virágokat, másként nem tudnánk biztosítani a mennyiséget.” Bonyhádon Réderéknek két virágüzletük van, s a saját kertészetükből biztosított virágok minőségével bárki, bármikor elégedett lehet. Ha valaki az irigység hangján szólna a családról, helytelenül tenné. Hiszen megdolgoz, nak azért, amit vállaltak — érdekünkben is. De nézzük Decset, a Flamingó üzletet, melynek tulajdonosa Kanalovics László. Neki is saját kertészete van, árai igencsak elfogadhatóak —mondhatni örömkeltőek — a minőség és a mennyiség úgyszintén példás. S még egy látogatás. A megyei tanács ipari osztályán dr. Szilágyi Mihállyal, az árellenőrzési csoport vezetőjével beszélgetünk, azaz tapasztalatainkkal egyetértve rendeletekből idéz: — Az ár akkor aránytalanul magas, ha a hasonló termékek árával nincs összhangban és ezáltal a belföldön kialakult árviszonyokba nem illik bele... Nem lehet aránytalanul magasnak tekinteni az árat, ha azt a keresleti-kínálati viszonyok indokolják. — Egyébként — magyarázza a csoportvezető — idén, január 1-ével lépett életbe az a rendelkezés, mely megszünteti a „tisztességtelen haszon” fogalmat, helyette a sokkal jobban megközelíthető „tisztességtelen árat” használja. Egyébként — fűzi hozzá — az ár és a minőség összhangjának mindig érvényesülnie kell. Végül ? Kérdezhetik, hogy miért foglalkoztunk ilyen terjedelemben a vágott virágokkal, hiszen esetünkben periférikus cikkről van szó. Részben az a válasz, hogy napjainkban egyre nagyobb jelentőségük van a virágoknak, megszépítik, meghitté teszik környezetünket. S legyen bármennyire is periférikus egy áruféle: a kereslet-kínálat; ár-minőség összefüggését, törvényszerűségét nem kerülheti meg. V. Horváth Mária Fotó: Czakó Sándor I. Sarkosi, a tárcaíró, tavasszal általában megbolondult. Fel-alá rohangált a városban, büntetendő dolgokat művelt, lotyókba szerelmesedett, kékharisnyáknak házasságot ígért, kocsmapulton állva Elvis Presley-t énekelt a törzsvendégeknek, de főként a boszorka külsejű csaposnőnek, akitől előző este szolid randevút kért... Igen, Sarkosi tavaszonként kiadta magából a téli füstöt, amelyet falusi kályhája mellett nyeldesett le, s ki szólhatná meg azért, hogy a szénmonoxdd-gomolyok mellett néha szikrák is csapták ki a szájából. Végül, a május megérkezésével és pénze elfogytával Sarkosi megnyugodott, és letelepedett a Fűzfa utcai borozóban, ahol elbeszéléseket írt, az asztalterítő felhajtása után. Ugyanis nagyanyja, akinél lakott, rendszeresen kirúgta S.-t a reggeli órákban, és csak délután engedte be újra, amikor hazatért a munkából. Hogy miért? Félt. Félt, hogy távollétében Sarkosi felgyújtja a lakást, eladja a zongorát, antikváriumba viszi a könyveket, oigány- asszonynák ajándékozza a ruhaneműket... — Soha nem értettem — mondta egy ismerősének Sarkosi, pohár között —, miért hiszik rólam az emberek, hogy züllött vagyok és gátlástalan. Minden disznóság, amit elkövetek, széplelkem bizonyítéka. Az igazi emberek a földön élnek, én pedig csak néha-néha jelenek meg ezen a világon. II. Sarkosi hamarosan megismerkedett a Fűzfa utcai borozó személyzetével: Hédikével, a tűzrőlpattant pincér- lánnyal, aki hatalmas szemekkel és arasznyi szöknyácská- val rendelkezett, s a fröccsök néha maguktói ugrottak tálcájáról a vendégek elé; Bélával, a komor, hajlott hátú csapossal, aki élete java részét fegyházban töltötte, önmaga szerint ártatlanul, s ahogy a poharakat mosta, abban volt is valami bizonyíték erre nézve; Jenő nénivel, a takarítónővel, aki igazán bölcs asszony volt, soha nem szidta a vendégeket, hanem megértőén emelgette a vödröt és a rongyot. Sarkosi hamar felfigyelt az egyik törzsvendégre, akit Hédiké Páncél úrnak szólított. Ráncos, nagy orrú, gör- nyedten könyöklő ember volt, Sarkosi soha nem látta álló helyzetben, hiszen a Páncél a helyiségben ült, amikor Sarkosi megérkezett, és még ott maradt, amikor S. eltávozott — egyszóval Páncél úr nyitástól zárásig a Fűzfa utcai borozóban, ült, és újságot olvasott. Csúnya és roggyantan könyöklő ember bőven akad a világ kocsmáiban, nem is ez tűnt fel Sarkosinak. Páncél arcán valamiféle tettrekész fáradtság ült: úgy nem érdekelte semmi, hogy minden érdekelte, úgy utálta a pincémét, hogy biztosan elvette volna feleségűd, úgy nem nézett fel az újságjából, hogy biztosan meghatározta volna a belépő vendégek nyakkendőjének a színét... Páncél maga volt a nemtörődöm mindennel törődő, az embergyűlölő humanista, a végtelenül aktív semmittevő. Sarkosi hamar ismeretséget kötött Páncéllal Szó se róla, a megismerkedés körülményei még Sarkosi praxisában is különlegesek voltak, odatelepedett Páncél asztalához, kivette kezéből az újságot, és megkérdezte: — Mondja, uram, mi a véleménye a legkisebb közös többszörös problematikájáról ? Páncél levette a szemüvegét, és rövid gondolkodás után így szólt: — Én inkább a legnagyobb közös osztóval foglalkozom, aki-elé hamarosan kerülni fogok. — És felfelé bökött a hüvelykujjával. Így kezdődött a beszélgetés, amelynek során kiderült: Páncél egyáltalán nem hisz Istenben, mint legnagyobb közös osztóban, sőt... Parasztfiúként élt egy tanyasi házban, amikor lám, véget ért a második világháború, Páncél népi kollégiumba került, aztán tanári diplomát szerzett, később járási párttitkár lett, ötvenhatban bújkált, ötvenhétben segédmunkásként dolgozott, hatvantól író akart lenni, nem sikerült, azóta újságíró, kéthetenként megjelenő négy- kolumnás lapot szerkeszt, albérletben lakik, napjait a Fűzfa borozóban tölti, éjszaka ír és szerkeszt, reggel leadja az anyagot, délben betelefonál a munkatársainak, „minden rendben?”, „igen, minden rendben”, „Hédiké, még egy cseresznyét.” — Ha már a matematikánál tartottunk — mondta végül Páncél —, mindig is az volt a véleményem, hogy az egyismerősös beszélgetés sokkal hasznosabb, mini a többismeretlenes fecsegés. III. Egy reggelen Sarkosi a Nagycsarnokban sétált, hogy a húsfélék és zöldségek látványával vidítsa fel magát, amikor a „galérián” levő büfé felől örömteli kiáltást hallott: — Laci, szia, gyere fel!... — Zalai kiabált, a kiadói lektor, Sarkosi régi ismerőse. Sarkosi kellemes társaság közepén találta magát, Zalai elmondta, hogy születésnapot tartottak, és most reggeli sörökkel gyógyítják magukat. Sorban bemutatta Sarkosinak a társulat tagjait, nem felejtve el kijelenteni, hogy Sarkosi nagy tehetségű fiatal író, „akinek már az ösztöneit is díjazzák”. Nemsokára az egész társaság a Fűzfa utcai borozóban kötött ki, Hédiké álmosan tudakolta, hány sört hozhat, „jó reggelt, Páncél úr”, köszönt Sarkosi a sarok felé, Zalai is odanézett, „á, szevasz, Feri!”, ordította, „egy cseresz. nyét a szerkesztő úrnak!” ... — ö volt az évfolyam DISZ-titkára, én meg a sport- felelős — súgta Sarkosi fülébe. ...Hédiké felszolgál, Béla komoran mossa a poharakat, Páncél Ferenc egyetértőén nem ért egyet a sarokban, Zalai ünnepel, aztán Sarkosihoz hajol, történetet mesél.. . IV. Élteiét néhány hét, s egy napon Sarkosi Páncél nélkül találta a borozót. — Meghalt, tegnap hajnalban — közölte Hédiké. — Mit hozhatok? Sarkosi leült, és maga elé képzelte Páncélt, amint mégiscsak felkutat magának valamiféle túlvilágot, és ott... Komoran vitatkozik a legnagyobb közös osztóval. Hédiké kinyitotta az ajtót, reggeli napsütés köszöni be; Sarkosi papírlapot simított maga elé... felnézett, felmarkolta a papírjait, „jobb a sarokban” gondolta, átült Páncél helyére, ott írt tovább.
