Tolna Megyei Népújság, 1985. szeptember (35. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-10 / 212. szám

4 NÉPÚJSÁG

1985. szeptember 10.

Moziban

Rádió

Öt láda aranyrög

Nem tudok fizetni

Férfiasán be kell vallanom a kedves olvasóknak, hogy a múlt héten újból palira vettek. Balekszerepbe kényszerültem és az sem igazán vigasztaló, hogy nem egyedül járok ebben a cipőben. Sokan vagyunk, akik elhittük, hogy Jósé Giovanni igazi kalandlfilmet akart készíteni és nemcsak a néző idegeit cukkolni.

Mert az öt láda aranyrög című francia filmben min. den megvan ahhoz, hogy igazi, fordulatos, izgalmas, a kommersz-kalandfilmek játékszabályait betartó alkotás legyen. Jó szereplők, rutinos színészek alakítását láthattuk, köztük a még mindig nem hervadó bájait mutogató Claudia Cardinalé- val és a főszereplő, Áldó megjelenítésével kiváló alakítást nyújtó Linó Ventura is megtett mindent, hogy a műfaj szabályai szerinti tökéletes kalandfilmet láthassunk. Csak éppen a befejezéssel volt a probléma. Tudniillik az öt láda aranyrög című film nincs befejezve.

Csehov óta ismert drama, turgiai szabály, hogy ha egy darabban az első felvonásban a szoba falán lóg egy puska, annak a harmadik felvonásban el kell sülnie.

Ez a — képletes — puska ott lógott az öt láda aranyrög című filmben is szinte az első képsoroktól, csak az istenért sem akart elsülni.

Az első öt perc paradicsomiével dúsított véres jelenetétől kezdve vártuk, hogy a rablókat is ártalmatlanná tévő két indián végre csináljon valamit. Próbálja meg visszaszerezni a főhős által eltulajdonított öt láda aranyrögöt, amihez nekik épp annyi, pontosabban ugyanúgy semmi joguk sincs mint a film főszereplőjének. Aztán egyetlen — eléggé vérszegény — kísérletet téve te- hetetlenkednek. Feloukkol- ják a nézőt, sötét, mindent sejtető tekintettel bámulnak a kamerába, és nem csinálnak semtmit.

Megy a szép tájakon, romantikus környezetben fotográfiáit cselekmény, aztán egyszercsak kiírják, hogy vége. A néző ott áll pofonütve, mert végül semmi sem derült ki, nem tudja, hogy ki kit győzött le és ezzel a a tudattal el is mehet haza.

Ügy érzi magát, „mint egy dureás kisgyerek, akinek elvették a játékát”. Mert kapott egy filmet, elhitte, hogy itt izgulni érdemes — Jósé Giovanni mesteri rendezése, cselekményszövése el is hiteti ezt —, aztán egy övön aluli fricskával egyszercsak kiábrándítják, csalódottan hezaküldik akkor, amikor a legfőbb izgalmat várná.

Hát ennyi volt az öt láda aranyrög című film.

TAMÄSI JÁNOS

Derű, könnyedség, humor

Pécsi Kiss János textíliái

Decsi Kiss János textíliáiból látható kiállítás Szek- szárdon, a szakszervezetek székhazában. Az általunk már ismert anyagból válogatott a szerző, egyetlen új képpel bővült a kiállítás. A válogatásnak — szűk helynek — köszönhetően a közönség elé egy olyan alkotássor került, amely részleteiben, egy- egy darabbal illusztrálta az amatőr művész eddigi „termését”, pályafutásának jellegzetes jegyeit. A témájuknál, hangulatuknál fogva rokonságot mutató textíliák, a menetelő bakák, a táncospár és a kakas egymás mellett kaptak helyet. Mintha mindegyik figura egy népmeséből lépett volna ki, természetes derűt, könnyedséget és valami sajátos humort árasztanak. A jóval kisebb méretű három kompozíció az előzőeknél még nyilvánvalóbban az anyagra helyezi a hangsúlyt. Zsákvászon és zsinór, közönséges, durvának vélt anyagok, hajtogatva, redőzve, számtalan láthatatlan technikát alkalmazva megnyugvást hozó harmóniává egyesülnek. Mint ahogy a hatalmas, hullámzó, látomásszerűen egy női hajfonatba olvadó folyam lágy vonalaival, finom megoldásaival ugyanezt sugallja. Ez utóbbi nagyméretű kompozíció a szakszervezetek székházéban marad, az épületet díszíti ezután is.

— tzs —

Ha lenne hitelkártyám, akkor a következő havi illetményem terhére ezennel fizetnék hallgatói prémiumot Egyed László riporternek áz elmúlt heti félórás összeállításáért. Ellenben, mivel sem VISA-, sem pedig AMERICAN CARD-kártyával nem rendelkezem, s különben sem tudnék ezzel hazánkban mit kezdeni, továbbá nincs birtokomban az OTP egyetlen csekk-kártyája sem, így elhatározásom sajnálattal csak betartatlan ígéret marad. Bankót nem szándékozom egy olyan műsorkészítőnek küldeni, aki olyan riportot ajánlott figyelmembe, amely . ezt a címet viselte: Pénfor- galom pénz nélkül.

A rádió fiatal riportere most némiképp szakított eddigi műsorszerkesztéseivel, s az imént mondott összeállításában a készpénzkímélő pénzforgalomra volt kíváncsi. No, nem hazánkban — mivel lakossági méretekben itt mind ez ideig ilyen nem létezik —, hanem széles e világon. Ezért pedig az iníor- ( mációkban túlzottan is gazdag műsorában olyan neves külországban dolgozó tudósítóktól kért anyagot, mint mást ne mondjak, Csák Elemértől. (Csak zárójelben jegyzem meg: éppen ezen szerzők miatt vált olyanná az adása, mintha a vasárnapi ebédet követő Harminc perc alatt a Föld körülnek csinálta volna meg a pénz- forgalmi különkiadását.)

De magából a műsorból azt tudtuk meg, hogy az Egyesült Államokban, Nagy. Britanniában, Belgiumban, az NDK-ban és Franciaországban a pénzintézeti központok hogyan növelik úgy a pénzt, hogy a bankó szinte nem is forog kézen. Nem fárasztom az olvasót olyan információkkal, melyeknek jó részét már ismeri. Hogy létezik hitelkártya, mágnes- kártya, csekkfüzet és egyebek. Hogy a nyugati államok némelyikében a háziasszony már az otthonában ülve egy interaktív terminálról vásárolja meg a konyhába valókat.

Forintért dolgozó magyar hazánkfiaként engem inkább az érdekelt volna bővebben, hogy ezekhez a pénzforgalmat kímélő pénzrendszerekhez képest mi hol állunk? Hogy az elkövetkező években lesz-e nekünk is általános értelemben vett hitelkártyafizetési rendszerünk? Hogy nem kell már sokáig — a gerincsérv veszélyét kockáztatva — mázsányi fémpénzzel járnunk.

Hát ezekre a kérdésekre kevesebb választ kaptunk. Azt ellenben megtudtuk, hogy egy ideig nem lesz ilyen változás — kivéve a kísérleti jelleggel két helyen nemsokára bevezetendő aktív memóriakártyát —, de az OTP csekkártyájának sincs több mint 60 ezer tulajdonosa.

Egyébként egy külön adás témája lehetne mindez. Kizárólag hazai érdekeltekkel.

A bankok és a vállalatok képviselőivel, meg olyan állampolgárokkal, akik így is meg úgy is tudnának fizetni.

szűcs

A Múzsák Közművelődési Kiadó új kötetei

A tavaly Budapesten megrendezett Országos Közművelődési Tanácskozáson elhangzott előadásokat és az írásban benyújtott hozzászólásokat könyvalakban megjelentette a Múzsák Közművelődési Kiadó. A könyvműhelyben a közelmúltban számos kötet készült el. Boltokba került Kosztolányi Dezső gyorsírással írt, s nemrég a nagyközönség számára

is olvashatóvá tett naplója, amelyben verskezdeményeket, novellavázlatokat, idegen nyelvű idézeteket, emlékeket rögzített. A kötet a Petőfi Irodalmi Múzeummal közös gondozásban látott napvilágot. A filmművészet kedvelői Huszárik Zoltán és Rainer Werner Fassbinder életéről, munkásságáról olvashatnak monográfiát. A magyar művelődéstörténet 1930

—1950 közötti szakaszának dokumentumát adja a Fél évszázad két évtizede című kötet. A művelődéstörténeti szemelvénygyűjteményben egyebek között a munkás- mozgalom és a kultúra kérdéskörében elhangzott beszédeket, megjelent cikkeket közük. A Szépművészeti Múzeum gyűjteményében őrzött alkotások képeiből állították

össze a Modern grafikák című könyvet.

A Múzsák kiadó az idén kötetet ad ki a videózásról. A kézikönyv jellegű kötet hasznos gyakorlati ismereteket közöl az új médiáról. Képeskönyv címmel megjelentetik a Kós Károly építészeti és képzőművészeti terveit, alkotásait bemutató albumot.

Tévénapló

Nőuralom

Komoly polgári pályára szánták nemes szülei, ö azonban, midőn Pestre került, ahol mérnöki oklevelet kellett volna szereznie, fölcsapott színésznek, havi 12 forintért, ami abban az időben isem lehetett sok pénz. Apja, Szathmáry Elek ügyvéd, midőn meghalld a lesújtó hírt, — hogy stílusosak legyünk — Pestre készült, hogy fiát lelöjje. Ezt azért nem tette meg, fia pedig gyorsan nevet változtatott, előbb Szigligeti Eduárd, majd egyszerűbben Ede lett, s az 1840-es évektől körülbelül 30 éven át uralta a magyar színpadot. Nem mint színész, hanem mint szerző, mert itt találta meg igazi hivatását, s hope de Vegára emlékeztető termékenységgel ontotta darabjait, „neve annyit jelentett, mint a magyar dráma története”, — írta egyik mél- tatója, ő pedig szerényen ezt mondta magáról: „Űjjon- gani fog a lelkem, ha túlszárnyaltok munkában, sikerben, dicsőségben.”

Nehéz volt túlszárnyalni, sikerben mindenképp, hisz tizenhatszor nyert akadémiai jutalmat, a Nemzeti Szín. ház is többször megkoszorúzta, s művei tengerében akadnak maradandó darabok, mint a Liliomfi, de gyengébbek is, amiket elnyelt az idő. Mindenképp érdemes arra, hogy újra elővegyék, s válogatásra is bőven van mód, mert a Mama, a Fenn az ernyő, nincsen kas, de még néhány népszínműve is (A szökött katona, Két pisztoly, Csikós, Lelenc) érdemes arra, hogy kimentsék a feledésből.

A Nőuralom nem tartozik a csúcsok közé, bár alakjait biztos kézzel rajzolta meg, a történet elég sovány, s akik emlékeznek a sokat játszott Liliomfira (filmre is vitték), valószínűleg csalódnak.

Horvai István kellemes szalonvígjátékot csinált a Nőuralomból, Kézdi Lóránt díszletei meggyőzőek, a színészek is derekasan álltak helyt, mi viszont mégis csak arra gondoltunk, hogy Szigligetitől mást is lehetett volna választani.

Kritika

I

A tiszaföldvári gimnáziumban 269 előfizetője van a Kritika című folyóiratunknak, a megszólaltatott diákok pedig nagyon okosan beszéltek arról, hogy mennyi segítséget kapnak a laptól. Napjainkban egyre több szó esik arról, hogy az irodalom szerepe és jelentősége háttérbe szorult, az érdeklődés megcsappant. A tiszaföldvári példa azonban ennek épp az ellenkezőjét bizonyítja, — a magyarázaton töprengeni nem a mi feladatunk.

Tarján Tamás riportfilmje, mert műfajilag talán ez illik rá legjobban, a Kritika szerkesztőségébe vezette el nézőit, akik bepillanthattak a titokba, hogyan is készül egy folyóirat? Mindenekelőtt azt láthatták, hogy nincs ebben semmi titok, a Kritika igyekszik teljesíteni azt a hivatást, ami kijelöli helyét szellemi életünkben. A szerkesztés feladatai és gondjai között sok egyébről is szó esett, például arról, hogy irodalomkritikánk nem áll mindig hivatása magaslatán, az olvasók — mondta Szerdahelyi István főszerkesztő — szívesebben olvasnak tanulmányokat, mint kritikát. Az esszé szerepe egyébként is megnőtt, mi pedig arra gondoltunk, hogy jó lenne, ha a tévé bekopogtatna más folyóirat szerkesztőségébe is, mert az ilyen eleven, jól szerkesztett műsor nagyban hozzájárul az irodalom népszerűsítéséhez, s nyomában talán a tiszaföldvári példa is követőkre talál.

Közbeszólás

A Stúdió ’85 műsorvezetője Rejtő Jenő, vagyis P. Howard munkásságát méltatva megállapította, hogy a hatkötetes magyar irodalomtörténet nevét meg sem említi. Ezt lehet helyeselni, s természetesen kifogásolni is. A következő mondat azonban gyanúba hozza egész irodalomtörténet-írásunkat, ugyanis így hangzott: Az irodalomtörténészek azt vesznek be a történetbe, akit akarnak. Ok tudják, miért.

Valóban tudják, de nem önkény vezeti őket. Rejtőnek például lényegesen több olvasója van, mint mondjuk Barczafalvi Szabó Dávidnak, s emez mégis szerepel minden irodalomtörténetben. De nem az önkény alapján. Azt viszont már Czvittinger, Wallaszky óta tudjuk, hogy nem minden irodalomtörténet, amit valaha leírtak, akkor sem, ha a valóban elmés Howarddal netán méltánytalanság történt. De azért ezt ne a Stúdió gyanakvást sugalló megjegyzése döntse el.

Cs. L.

Objektív

A fényképek a szocialista világról alcímet viselő televízióműsor (szombat 18.10) izgalmas kérdésekre keresett választ: Hogyan csökkenthető az alkoholizmus társadalmi veszélyessége? Neveléssel, vagy adminisztratív eszközökkel lehet elérni jobb eredményeket az ellene való küzdelemben?

E két gondolat köré csoportosította a megnyilatkozók mondanivalóját a műsorvezető-szerkesztő, Medveczky László. Hogy mennyire aktuális a téma — igaz, sajnos, régóta az —, igazolta már a program elején bemutatott sorrend, amiből kitűnt, hogy mi, magyarok, a dicsekvésre egyáltalán nem méltó hatodik helyet foglaljuk el a világranglistán, a szocialista országok közül pedig az első helyen állunk.

Napjainkban világjelenséggé, világbetegséggé vált az alkoholizmus. Az okait — több szocialista országban — kutatva kiderült, hogy — a lengyeleknél — van benne nemzeti hagyomány, egyfajta menekülési reakció, a „miért ne egyem, igyam el a pénzemet?” — téves nézet, a fiatalok esetében pedig — szinte mindenütt — az unalom, a hobbi hiánya vezeti őket az alkoholhoz. S mi van e társadalmi betegség mögött? Minden szocialista ország megnyilatkozó „képviselője" elmondta, hogy az üzemi balesetek nagy száma, a teljesítményképesség csökkenése, a bűncselekmények, a közlekedési, az üzemi balesetek... a debil gyerekek a következmények.

A jól szerkesztett műsor a megelőző, felvilágosító munkára, így a meggyőzésre, a nem ivó klubok eredményeire is kitért, és hangsúlyozta a tiltás, az egészségügyi, a gazdasági, jogi következetesség szükségességét. — él —