Tolna Megyei Népújság, 1985. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-31 / 204. szám

1985. augusztus 31. IO népújság Váci Mihály tavaly lett volna hatvanéves, de már közel tizenöt esztendeje el­ment. Bronzba öntött alak­ja ölelésre tárt karjaival az­óta ott áll Nyíregyházán. Szobra előtt mindig van pár szál friss virág. A költő özvegy édesanyja, nyolcvanöt évet immár ma­ga mögött tudva, ma is a nyírségi városban lakik. Leg­feljebb telente — költözik — egynéhány hétre a főváros­ban élő képzőművész fiához, Andráshoz. Beszélgetésünk idején kór­házban fogadott. Igaz, fej­csóválva kezdte: — Maga is jó helyen ke­res engem! Otthon bármi­kor megtalálhatott volna, de pont akkor jön, amikor kór­házba kerültem! A krónikás — mintegy mentségül — megviselt könyvet szed elő táskájából. Idős Váci Mihályné évekkel korábban a Tények és ta­núk sorozatban megjelent önéletírását, a Legyen mun­kátokon áldás! című köte­tet. Annak idején pillana­tok alatt elkapkodták. A szerző — Zsuzsa néni — sze­me megcsillan. Arcán talán valami halvány mosolyféle „Legyen minkátokan áldás” Beszélgetés idős Váci Mihályftéval is megjelenik az ismerős bo­rító láttán. — Ha már így alakult ez a találkozás, hát ne menjen el — áll rá a beszélgetésre —, aztán hozzáteszi: — Kötelességemnek tar­tom, hogy ápoljam Mihály fiam emlékét. Bármilyen nagy fájdalom egy anya szá­mára gyermeke elvesztése, úgy érzem, nem zárkózhatok el azok elől, akik felkeres­nek, hogy beszéljek fiamról. Ha olvasta a könyvet, abból sok mindent megtudhat a családról, életünkről. — Visszaemlékezéséből valóban sok mindent meg­tudhat a költőről, de Zsuzsa néni életéről is az olvasó. Hogyan született ez a könyv, amelyet lapozva joggal gon­dolhatjuk: Váci Mihály te­hetségének jó részét édes­anyjától örökölte? — Mihály fiam halála után kezdtem papírra vetni emlékeimet. Mikor a nyír­egyházi megyei könyvtár ak­kori igazgatója, Horváth Gabriella tudomást szerzett róla, elhatározta, kiadja a munkám. Aztán, hogy, hogy nem fiam egykori barátjá­nak, Fábián Zoltánnak, az Írószövetség azóta elhunyt titkárának kezébe került a kézirat, aki azonnal eltette a paksamétát. Hónapokon be­lül, szokatlan gyorsasággal jelent meg, kicsit nekem is meglepetés volt. Férjem is nagyon várta, mikor veheti kezébe, de sajnos ő már nem érhette meg. Nem sok­kal korábban ő is meghalt. — Az ünneplés, a hatva­nadik születésnap idején többet emlegették az elmúlt hónapokban Váci Mihály ne­vét, mint az utóbhi években megszokhattuk. Halála után mintha kicsit eltűnt volna az irodalmi köztudatból Váci Mihály. Édesanyja szerint mi lehet ennek az oka? — Mihály egyenes, szóki­mondó ember volt, aki a fo­nákságok mellett nem tudott és nem is alkart elmenni szó nélkül. Közben talán termé­szetes, hogy nemcsak bará­tokat szerzett. — Élete bizonyára nem mindig csak munkából állt. Gondolom, Váci Mihály biz­tosan szakított időt szülei meglátogatására is. — Amikor csak dolga en­gedte, hazajött. Legújabb munkáit sokszor nekem ol­vasta föl legelőször, várta, mit szólok hozzá, mi a vé­leményem róla. Tudta, hogy tőlem csak őszinte szót kap­hat. Sokszor nem egyedül ér­kezett. Költőtársait is magá­val hozta: Simon Istvánt, Illyés Gyulát. Ilyenkor én főztem nekik, mert azt mondta mindenkinek, hogy igazán jóízűt csak otthon tud enni. Erről jut eszembe: egy­szer éppen ebédeltünk — bablevest meg túrós tésztát csináltam, mert azít nagyon szerette —, amikor csönget­nek. Kimegyek, hát Kádár János áll a kapuban. Kérdi tőlem, itthon van-e Mihály? Mondom, hogy igen, éppen ebédelünk. Kerüljön beljebb!. Addigra már Mihály fiaim is kinn volt. Később derült ki, hogy küldöttség járt Nyír­egyházán Kádár János veze­tésével. Mikor ebédre került a sor, Váci Mihály elköszön:, habár az asztalnál Kádár János mellé ültették. Sza­badkozott; hogy ő bizony édesanyjához megy haza ebédelni, mert az ő főztjével senki nem versenyezhet. Kádár János kevéssel utá­na azt mondta: megnézi Mi­hályt, ment szerinte bizto-, san valami csinos hölgyet látogat meg. Mihályt otthon találta, aztán elfogadta a meghívást, s náluk ebédelt. Biztosan még számtalan egyéb. olyan emléke van gyermekéről, amelyet szíve­sen olvasna mindenki, akit csak Váci Mihály személye, élete, munkássága érdékel. — A „Legyen munkátokon áldás!” megjelenése utánibiz­tatott Fábián Zoltán, adjak újabb kéziratot. Szerkesztő­ségek is kértek írást, hoz­zá is kezdtem egy újabb könyvhöz, de lassan haladok vele. Fiamról szóló emléke­im mellett seregnyi dolgot szeretnék leírni az életemről: a kenyérsütést, a régi asszo- nyi munkákat, hogyan volt mindez valaha. Ügy érzem, a fiatalokat nagyon érdek­li a múlt minden egyes moz­zanata, még akkor is, ha ap­róságok. De hogy mikor lesz mindebből könyv, azt ne is kérdezze, mert nem tudom megmondani. CSENDES CSABA Az ifjúság és a társadalom Tokaji írótábor — Miskolcon Idén már tizennegyedik alkalommal rendezi meg szeptember 15—19. között a Magyar Írók Szövetsége, a Napjaink szerkesztősége, és a Hazafias Népfront Borsod. Abaúj-Zemplén megyei Bi­zottsága a tokaji írótábort, most kivételesen Miskolcon. A megyében élő és elszárma­zott írók-iköltők mintegy fél- százan, a hagyományoknak megfelelően Tokajban gyüle­keznek, majd Tiszaladány- ban, a tokaji találkozók egyik megteremtőjének, Darvas Jó­zsefnek az emléktáblájánál helyeznek el koszorút. A ta­nácskozás másnap Miskolcon kezdődik, amikor a beszélge­tés tárgya az ifjúság és a társadalom sokrétű viszonyá­nak vizsgálata, az ifjúság szocializációjának elemzése. Ha ilyenkor ősszel, évente az írótábor megrendezéséről kapunk hírt, érdemes felidéz­ni, hogy milyen irodalmi és politikai gyökerei vannak en­nek a kétségtelenül eddig egyedülálló és sajátos műve­lődési fórumnak. Tiszaladánybán 1940 máju­sában Móricz Zsigmond, Ko­vács Iimre és Veres Péter, a ladányi faliunapon találkozott a taktaközi parasztsággal. Az írók és a parasztok párbe­széde, az ország sorsáért való közös aggódás egyúttal hit­vallás volt a nemzet, a ma­gyar nép jobb, békésebb jö­vője mellett. 1942-ben a második író-paraszttalálkozó megrendezése a fokozódó ter­ror légkörében bátor maga­tartásnak, nyílt állásfoglalás­nak számított. A szervezők többek között meghívták Darvas Józsefet, Gulyás Pált, Sinka Istvánt, Veres Pétert. Amikor 1960-ban az első la­dányi találkozó huszadik év­fordulóján a megjelent írók a háború előtti, feszült han­gulatú beszélgetésekre emlé­keztek, Darvas József azt mondta: „Itt engem egy em­bererdő védett, amikor búj- kálnom kellett. Itt mindenki ismer, és én is ismerek min­denkit.” Majd néhány évvel később elsőként kezdemé­nyezte, hogy Tokaj évente adjon helyet olyan találkozó­nak, ahol az irodalom képvi­selői a helybéli parasztsággal, a témához értő szakemberek, tárgadalompolitikusok cso­portjával1 (megvitatják a köz­élet, a gazdaság- és település- politika, a művelődéspolitika legaktuálisabb kérdéseit a megoldás keresésével, a job­bítás szándékával. Így és ezért volt téma a munkásság megyei helyzete és művelő­désének körülményei, szo­cialista közösségekben, a la­kótelep és a szocialista élet­mód viszonya, a családpoliti­ka feliadlatái a szocialista tár­sadalomban. Az írótábori vi­ták olyan társadalmi sors- kérdéseket tűztek napirendre, amelyek egyúttal a magyar irodalmat is foglalkoztathat­ják, táplálhatják. Mi a teendőnk, a felelőssé­günk, hogyan éljünk, csele­kedjünk, mi (módon lehetünk egy alkotó közösségben nél­külözhetetlen társ, építő erő? E gondolatkör szellemében hittel és elszántsággal fogal­mazták meg észrevételeiket írók, politikusok, tudósok a tanácskozásokon, annak szü­neteiben, az esti beszélgeté­seken, vagy éppen az „iro­dalmi zarándokutak” közben, amikor Hegyalja gazdasági, kulturális fejlődésével ismer­kedtek. Az üzemi, a szövet­kezeti, a családi látogatások, az irodalmi, történelmi em­lékhelyek felkeresése min­denkor a táborozás szerves tartozéka volt. így lesz az idén is, amikor fiatal mező­gazdászokkal, műszakiakkal, egyetemi hallgatókkal együtt fűzik tovább a napközben felvetett gondolatokat. Mennyire tekinthető egy fiatalember érett állampol­gárnak iskolai tanulmányai­nak befejeztével, ismeri és képes-e gyakorolni jogait és kötelességeit7 Az ifjúság szellemi arculatának alakítá­sában milyen módozatai le­hetnek a társadalmi beillesz­kedésnek közösségbe, köz­életbe, az alkotó munka fo­lyamatába? Szó lesz a fiatal értelmiségiek sajátos szere­péről, s ennek a szerepválla­lásnak gondjairól, zavarairól. Korreferátum vizsgálja majd az eszmények és példák ha­tását az ifjúság szellemi és erkölcsi nevelésében. MARTÓTI ISTVÁN Anyaság Szabó Iván szobra Fotó: Gottvald Károly Szepesi Attila: Látogató egy szélűzte újságpapír beszáll az ablakon hívatlan látogató tavaszi híreivel üszkös betűi szertefutnak riadt hangyanép szakadt lapjairól a túlélés szaga árad hó lucska korhadt fáké fogadd mégis örömmel a méltó hírhozót bár több biztatót nem tud mondani a völgyek viráglámpái kígyóinak csipognak sárga kiscsibék véget ér medveálmod nem vártál hiába Élté A rádió reggeli híreiben hallottam, hogy már megint eltérítettek egy amerikai re­pülőgépet. A banditák azt követelték, hogy eresszék szabadon a bebörtönzött tár­saikat, és adjanak nekik há­rommillió dollárt. Gyorsan felöltöztem hát a nejem legújabb nylonharisnyájába — mindkét szárát a fejemre húztam, hogy hatásosabb le­gyen —, és beállítottam a sarki játékboltba. Leakasz­tottam a polcról két automa­ta játékpisztolyt, két koltot, és a zsebeimet megtömtem pukkanó játékgránátokkal. Mire az álmos eladónő meg­kérdezte: „mi tetszik?”, már újra az utcán voltam, és ro­hantam az autóbuszmegálló­ba. A buszon aztán odaálltam a sofőr mellé, és megkérdez­tem: „Merre megy, szaki bácsi?” Azt mondja: „Hetes körjárat, Rákóczi út követ­kezik.” No, mondom, akkor tapos­son bele, szaki bácsi, el van térítve! Meg se állunk Haj- dúhadházáig. Aztán ibemandtam a for­galomirányítónak a rendszá­mot, meg hogy eltérítettem a buszt. A harmincegy utas és a sofőr szabadon bocsátá­sa fejében követelem az ösz- szes OTP-részletem azonna­li eltörlését, valamint tízezer forint készpénzt húszas cím­letekben, amiből kifizetem a sofőr kiküldetési díját. To­vábbá a szomszédom anyó­sa, a Julis néni szabadon bo­csátása fejében követelek egy új háromszabás lakást a Rózsadombon, a hozzá tar­tozó 1985-ös évjáratú Merce- des-szel, úszómedencével és az egyéb szokásos tartozé­kokkal. Mindezt telekköny- vileg a nevemre írva, és az ötven évre előre kifizetett adó nyugtájával. A vállala­tom emelje duplájára a fi­zetésemet, és Józsi, a szom­Vagylm Arefjev: Óvintézkedés Okos szemű, de zöldfülű, vézna diákként hirtelen nőttem ki az iskolapadból, akár puha földből a zsenge fűszál. Az utolsó évben annyi információözön ért), amennyit az első Orosz Akadémia száz év alatt sem gyűjtött össze. Kapásból levezetek bármilyen szisztémával matematikai tételt; remek­művekről írott dolgozataimba több eszmei mondanivalót gyö­möszöltem, mint maga a szerző. Feladatokat oldottam meg játszva, mielőtt szabályukat végighallgattam volna .. . Min­dennel tisztában voltam, de szüleim — merő óvintézkedésből — magántanárokat fogadtak mellém. A matektanár azonnal megmondta, hogy többet tudok, mint ő, és felajánlotta: külön fizetés ellenében oldjam meg azokat a példákat, amelyeken tanszéki tanárok kotlának eredménytelenül... A fizikatanárral már az első foglalko­zás során egy új, elemi részecskét fedeztünk fel, s ő a terv­bevett foglalkozásokat előre fizetve, villámgyorsan a szim- pozionna repült, hogy szenzációs felfedezésünkről előadást tartson. De a szüleimnek még ez sem volt elég! Hozzáláttak főis­kolai felkészítésemhez. Apám mikrofilmre vette a teljes középiskolai anyagot. Nagyapám, Puskin szabadságszerető verseitől kezdve nap­jaink költészetéig, harminc golyóstollra véste rá az összes irodlailom-anyagot. Húgom zsebkendőim sarkába kémiai képleteket hímezett: a formaldehideket — kékkel, a szeszfajtákat — pirossal. ... A felvételim napján, családom valamennyi tagja va­leriánát nyelt reggeli helyett. Idegességük láttán nekem is el­ment az étvágyam. Felhörpíntéttem egy kis teát, s a nagy­anyám által odakészített, apró betűvel telerótt, konstansokat felsoroló almába, szándékom ellenére bele se haraptam. Az egész család velem együtt indult a buszmegállóhoz. So­káig válogattak a szerencsés számjelzésűnek vélt autóbuszok között, míg végre, egy szerencsés sorszámú menetjeggyel ellátva felszállhattam. A főiskola bejárata előtt egészen elhűltem: nem törődve a tikkasztó hőséggel, valamennyi felvételiző színes, kötött sá­lakba bugyolálva didergett. Felsorakoztunk. Őrjöngő szüleinket felsőbb évfolyamos hallgatók áttörhetetlen kordonja vette körül — ottrekedtek a küszöbön kívül. Megkönnyebülten felsóhajtottam. De bent, a főiskola fa­lai között is megtették a szükséges óvintézkedést: mielőtt eljutottunk volna a felvételire kijelölt terembe, hol felve­zettek a lépcsőn, hal le, összekeverve, át- meg átcsoporto­sítva valamennyiünket, majd leültettek egy teremben, ahon­nan csakhamar átirányítottak egy másikba. Végül kikötöttünk az egyikben. Ott végérvényesen szét­osztottak, és jól megnéztek bennünket, öv- és zsebnélküli fehérneműt, finom zsinegen függő, fogunk közé csippenthe­tő kincstári töltőtollat kaptunk. Mindenki elé egy video- magnetofont állítottak, hátunk mögé egy-egy vizsgáztató ült, hogy a legparányibb mozdulatod se maradjon rejtve! A fáradtságtól elcsigázva hozzáláttunk a feladatok elol­vasásához. S ekkor, a ránk nehezedő csendben én meghallot­tam a vízlefolyó csövéből érkező morzejeleket: — Tarts ki fiam, mi veled vagyunk! A következő pillanatban, nagy fekete varjúnak álcázva, nagyanyám szállt le deltaszámyon az ablakpárkányra, hogy átnyújthasson nekem egy almát. De én, még a kisujjamat sem érkeztem mozdítani, amikor a hátam mögött ülő vizs­gáztató elkapta az almát, és villámgyorsan lenyelte. Hogy figyelmemet a feladat megoldására összpontosíthas­sam, elkaptam szemem az ablakról, de nyomban észrevet­tem: a főiskolával szemben levő ház tetejéről — fiatal mat­róznak öltözve — nagyapám küldi jelzéseit egy kis zász­lócskával. Hirtelen kivágódott az ajtó, s telerajzolt vödörrel, kötött portörlővel bevágtatott a takarítónő. Felismertem az anyá­mat, és a rémülettől az asztal alá bújtam... ... Sikeres felvételimet az egész család fehér asztal mel­lett megünnepelte. Nagy volt az öröm: mintha mindenkinek a névntapja lett volna. S ahogy tartott az ünnepség, a tévé képernyőjén megjelent főiskolám rektora, és elemezni kezdte a felvételiről nyert be­nyomásait. Befejezésül így szólt: — A vizsgaeredmények jobbára az idei követelményszin­tet tükrözik, de negatívumként említést kell tennem arról, hogy imitt-amott még fellelhetők az egészen eredeti, egyéni megoldás-variációk. Hogy a közeljövőben a szubjektív fak­torok érvényességét megfelelő módon likvidálhassuk: a jövő évi felvételi vizsga egységességét komputerek közreműködé­sével biztosítjuk. Egy pillanatra meghűlt bennem a vér: jövőre érettségizik a húgom! Elsőnek nagyanyám tért magához. — Megszervezzük ezt is — mondta —, s cinkos mosollyal nézett a bácsikámra, aki tapasztalt matematikaprogramo- zó. — Csak semmi pánik! Fordította: Baraté Rozália rates szádom nyilvánosan kérjen tőlem bocsánatot, amiért lemarházott a falon keresz­tül, amikor azt mondtam a tegnap este tévénézés közben feleségemnek, hogy egészen tűrhető a műsor. A nagyobb hatás kedvéért meghúztam a ravaszt, de a géppiszto­lyomban nem volt elem. A pukkanó gránátok se puk­kantak. Vártam egy félórácskát, aztán újra beleszóltam az URH-ba, hogy ha nem fo­gadják sl a feltételeimet, tíz perc múlva kivégzem az el­ső túszt. Az önfeledt mosoly behallatszott a készülékbe. Szerencsére az egyik utasnál volt egy zsebrádió. Áttettük belőle az elemet a géppisz­tolyba, és gyorsan kilőttem egy sorozatot. Ez használt. Közölték, hogy a Miniszter- tanács megtárgyalta a köve­telésemet, és elfogadták. Le­het, hogy a többit nem is hallották? No, szóval ilyen vidám csevegés közben megérkez­tünk Hajdúhadháza határá­ba, ahol már hatalmas fehér zászlót lengetve várt ben­nünket a tanácselnök. Mel­lette a népfronttitkár tartott egy táblát a következő fel­irattal: „A Fő téren vár­nak”. Vártak. Voltak vagy tízen a buszmegállóban, Elükön a Józsi szomszéd. Odajött hoz­zám, és könnyes szemeekkel elnézést kért, amiért lemar­házott az este. Azt viszont a büdös életben nem fogja megbocsátani, hogy épségben visszaszolgáltattam az anyó­sát. — Mondtam én, hogy a mi esetünk — bökte oldalba egy nagydarab fehérköpenyes férfi a hasonló öltözetű tár­sát. — Na hallod, aki a tegnap esti tévéműsorra azt mondja, hogy egészen tűrhető, az csak őrült lehet... T. ÁGOSTON LÁSZLÓ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom