Tolna Megyei Népújság, 1985. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-15 / 191. szám
1985. augusztus 15. NÉPÚJSÁG 3 Mi az antiinflációs politika? írta: Csik6s Nagy Béla Antiinflációs politikát szabadpiaci gazdaságban szoktak meghirdetni, ha a piaci árak elfutása kikezdi a gazdaság szervezettségét, és az infláció megfékezése látszik a legfontosabb gazdaságpolitikai feladatnak. Ilyenkor vagy megszorításos pénzpolitikát folytatnak és ettől várják az infláció mérséklődését, vagy rendkívüli lépést határoznak el; átmeneti árstopot rendelnek el, illetve a piaci ármozgást korlátok közé szorítják. A szocialista tervgazdaság viszonyai között ez az ügy másképp vetődik fel. A hatósági árrendszer 1951. évi bevezetésétől -1967-ig — különösen az 1952—1956-os években — -bennünket a visszafogott infláció problémái foglalkoztattak. Akkor tapasztalhattuk leg in k á b b, hogy az infláció árrögzítés esetén is megjelenhet. Változatlan árak mellett -az árszínvonal módosulása három ok következtében állhat elő. Először azért, mert változatlan árak -mellett átalakul az áruösszetétel. Másodszor azért, mert változatlan árak mellett javul vagy rosszabbodik az áru minősége. Harmadszor azért, mert a kicserélődő, illetőleg bővülő áruválasztékban az új iparcikk árát úgy állapítják meg, hogy az nincs összhangban a forgalomban lévők árával. 37 év árszint- emelkedési átlaga: 4-5 százalék Az 1968. -évi gazdasági reform egyebek mellett a visz- szafogott infláció negatív jelenségeinek leküzdését tűzte ki célul. Ezért is tettünk lépéseket a hatósági árrendszer túlzott merevségének feloldására. Nyilvánvalónak tetszett ugyanis, hogy a kínálatnak (a termelésnek) a kereslethez (a szükségletekhez) való folyamatos alkalmazkodása nemcsak egyszerűen a túlkeresletet megszüntető pénzügyi politika ügye. Merev hatósági árrendszer esetén a pénzügyi egyensúly mellett is áruellátási zavarok mutatkoztak. Ilyenkor az egyes területeken fellépő áruhiány más területeken eladhatatlan, elfekvő készletekkel egyenlítődik ki. Ezért vált az 1968. évi gazdasági reform alapkérdésévé olyan rugalmas ármechanizmus bevezetése, ami a piaci tényezők érvényesülésének teremt mozgásteret, de ugyanakkor az árszintemelkedést a viszonylagos stabilitás keretei között tartja. Tudni kell azt, hogy nálunk a szocialista építés egész időszakát az áremelkedés jellemezte. Az árszínvonal emelkedése az elmúlt 37 év átlagában a termelői és fogyasztói árak körében évente négy-ötszázalékos volt. A mezőgazdasági árszint ennél nagyobb mértékben, évi átlagban hét százalékkal nőtt. A mezőgazdaságban ugyanis történelmi „bérfeladatot” is meg kellett oldani. A 30-as években a napszám az ipari bérminimum negyven százaléka körül helyezkedett el. A 70-es évek elején következett be a paraszti jövedelmek és az ipari munkabérek kiegyenlítődése. De amíg az árszínvonal- emelkedés 1968 előtt — a tipikus piaci cikkek, mint például a zöldség és a gyümölcs kivételével — előre meghirdetett napokon lökésszerűen ment végbe, addig 1968 óta — a szabadárak szélesebb körű alkalmazása .miatt — a folyamatos ármozgás is jellemzővé vált. A gazdasági reformot követő első öt-hat évben az egy-kétszázalékos árszintemelkedés üteme az olajár- robbanás után némileg emelkedett, de csak azért, mert az importárak növekedését pénzügyi eszközökkel ellensúlyozták. Később azután a megnövekedett veszteségek megkövetelték a belföldi árarányok változtatását és az árszínvonal növelését. A világpiaci áralakuláshoz való alkalmazkodásban 1980-ban jelentős fordulat történt. Ezzel a belföldi árrendszer inf- lációérzékenyebbé vált. A gazdaságpolitika nyilvánvalóan hat az áralakulásra. A gazdasági növekedés ösztönzése önmagában az árak emelkedésével jár. Különösen ez a helyzet, ha a növekedés — hosszabb-rövi- debb ideig — a keletkezett forrásokon felüli költekezést eredményez, márpedig a szocialista gazdasági fejlődésnek szinte állandó kísérő jelensége volt a túlkereslet. E téren csak az 1979 óta követett gazdaságpolitika jelent kedvező változást, miután az egyensúlyt állította előtérbe a növekedéssel szemben. Áremelkedést gerjesztő tényezők Ebben a helyzetben egy olyan szabályozási modell adódott, ahol a rugalmas ár- mechanizmus zavartalan működése évi 2—3 százalékos inflációs ráta mellett biztosítható, azt figyelembe véve, hogy a bérösztönzést szem előtt tartó autonóm bérmechanizmus évi 5—6 százalékos nominál bérszintnöveke- dést von maga után. Ez egyben olyan modell, ahol a reálbér szintje évi 2— 2,5 százalékkal emelkedhet. Tudjuk viszont, hogy az 1973. évi első és az 1979 80. évi második olajárrobbanás következtében számunkra rendkívül kedvezőtlenné vált nemzetközi munkamegosztás miatt immár hosszabb időn át a nemzeti jövedelemnövekmény nagyobb részét az a többletexport vonja el, amit a változatlan import ellentételezésére kell igénybe venni. Ezért az 1979/84-es években a reálbért nem lehetett emelni, sőt azt néhány évben még csökkenteni is kellett. Ezért emelkedett az inflációs ráta 5 százalékkal, illetve egyes években 5 százalék fölé. A 3 százalék fölötti inflációs ráta minden esetben kormányzati intézkedések nyomán következett be. A kormányintézkedések három vonatkozásban okoztak inflációt: 1. Forintleértékelés az exportösztönzés célzatával, ami ugyanakkor növelte a termelési költséget, mert drágult az importanyag. 2. Árszubvenció-csökkentés a költségvetési egyensúly biztosítására, ami növelte a fogyasztói árat. 3. Vállalati jövedelemelvonás, ami hol a vállalatnál megmaradó nyereséget csökkentette, hol pedig az árban felszámított költségeket növelte. Az antiinflációs politika — ■mindezek előrebocsátásával — két kérdést vet fel. Először is: nem volna-e célszerű a nominálbérszint „befagyasztásával” leszorítani az inflációs rátát? Ilyen megoldás felvethető, de gyakorlati kivitelezhetősége erősen vitatható, mert konzerválja a bérarányok irracionális elemeit. Reálisan szemlélve az antiinflációs politika úgy vetődik fel, célszerű-e olyan hatósági árintézkedéseket előirányozni, amelyek időről időre nagyobb inflációs rátát hoznak magukkal, mint ami szükséges az irányítási rendszer működtetéséhez? Az utóbbi időben több alkalommal is vita folyt az inflációs hatások csökkentésére irányuló vizsgálatok eredményéről és a belőlük adódó célszerű lépésekről. Fontosnak tűnik röviden összegezni azt, amiben egyetértés alakul ki. Eszerint az infláció a gazdasági feszültségek egyik megnyilvánulási formája, ezért ezek komplex gazdaságpolitikai szemléletben alakíthatók ki a hatékonyság növelése és az infláció fékezése szempontjából szükséges szervezeti és szabályozórendszer-beli — ezen belül a megfelelő pénzügyi és árpolitikai — megoldások. Az egyik legtartósabb és legnehezebben alakítható inflációs nyomást gerjesztő tényező a magyar gazdaság számára az exportképesség ■alacsony foka, a külgazdasági egyensúlytalanság és a cserearányok romlása, amely mögött súlyos strukturális és hatékonysági problémák húzódnak meg. Ha tehát a szabályzórendszert az árfolyampolitikai, keresetszabályozási és az árszabályozási eszközöket túlnyomóan az inflációs nyomás rövid távú visszaszorítása érdekében működtetjük, a szükséges strukturális változások is halasztást szenvednek. Célszerűtlen vállalni olyan antiinflációs politikát, amely a struktúra átalakításának, a hatékonyság szerinti differenciálódásnak és az arra ösztönző eszközöknek a fejlődését akár csak rövid távon is gátolja, mert a feszültségek felhalmozódásának újabb okozójává válik. Társadalmi megítélés A következő évek feladata olyan ésszerű kompromisz- szumot találni, amely a termelést és a szerkezetváltást, a hatékonyság szerinti' differenciált fejlődést ösztönző még elviselhető áj^^ktemel- kedést engedi ér\^^Be jutni. Ugyanakkor bizt^Wa az áremelések korlátosságát, és a nem kompetitiv szférában a támogatások leéptésének időbeli széthúzásával megfelelő — az árakat „kímélő” — szabályozásbeli megoldásokkal az áremelkedés ütemét fékezi. Az elvekben való egyetértés jelentős véleménykülönbségeket takar, mind a társadalom tűrőképességének megítélésében, mind a sürgősségi sorrend meghatározásában. Hiszen nyilvánvaló, ha az infláció elviselhető mértékét tekintjük kiindulásnak, akkor az egymással „konkurráló” célok körében prioritásokat kell felállítani. Ügy tűnik, évi 5—8 százalék az a sáv, amelyen belül a viták adódnak. Az antiinflációs politika a mi társadalmi-gazdasági rendszerünkben úgy fogalmazható meg, mint az inflációt indukáló kormányzati lépések és a társadalom „infláció befogadó képessége”. Tizenöt év tapasztalatai győzhettek meg arról, hogy társadalmunk infláció befogadó képessége — jó menedzselést feltételezve — öt százalékon belüli, de legalábbis valahol e körül az érték körül adódik. Ezt lényegesen meghaladó lépéssorozat inkább csak kivétel lehet. Ha pedig egyetértés van abban, hogy gazdaságunk belső növekedési energiái leginkább az emberi tényezőkben adódnak, akkor az e szintre való mielőbbi visszatérés a tiszta gazdasági ésszerűség nézőpontjából is célszerűnek látszik. Ha ebben egyetértés van, még mindig vita folyhat arról, milyen „tartalom”-mal töltsük ki az 5 százalék körüli inflációs rátát. E tekintetben a legrosszabb, amit tehetünk az, hogy néhány központi árintézkedés „oltárán” feláldozzuk a mechanizmus- konform ármechanizmust, és „kvázi-árstop” lépéssorozatra kényszerülünk. Mind a hatékony termelési szerkezet formálása, mind pedig a nemzetközi verseny- képesség szolgálatában álló marketingpolitika kibontakoztatása szempontjából talán a racionális gazdasági kalkuláció megalapozása tűnik a legfontosabb, egyben sürgető feladatnak. Ez viszont növeli gazdaságunk inflációs érzékenységét. Javult Szakály ellátása 760000 forint értékű részjegy Mit is vegyek még? A Tamási felé utazó egy ideje Szabályban egy formájában is páratlan építkezést kísérhetett figyelemmel. Nemrégiben átadták rendeltetésének a tamási KÖP—KA Áfész ABC-kisáruházát. A község ellátását lényegesen javító beruházás körülményeiről és a munkák lefolyásáról kértünk információt Varga Vendel tanácselnöktől. — A községnek mindenképpen szüksége volt már egy kulturált kereskedelmi egységre. A lakosság kezde-' ményezésére partnerre találtunk a Tamási KÖP—KA Áfészban, mégpedig oly módon, hogy az áfész kérte: a szabályi tagság 7—800 ezer forint erejéig vásároljon célrészjegyet. Községünkben vé. gül is 760 ezer forint értékben vásároltak részjegyet. A beruházáshoz anyagilag társultak még más szervek is. A tervet társadalmi munkában készítette el a Tolna Megyei Tanács Tervező Vállalata. A létesítmény tervezett költségvetése 3 millió 300 ezer forint volt, de ez az időközben bekövetkezett többszöri építőanyag-áremelkedés következtében némileg megnövekedett. A főépületet teljes egészében a Tamási Városi Tanács V. B. Költség- vetési Üzeme építette. de házilagos kivitelezésben és társadalmi munkában is dolgoztak a helyiek. összesen 600 ezer forint értékű társadalmi munkát végeztek. Az ABC-kisáruházban kétmillió forint értékben megtalálható mindaz az árucifckféleség, amely az alapellátáshoz szükséges. Kívülről is mutatós a létesítmény Bioáruk forgalmazására készül a Natura Bunda hazai juhborből A Pannónia Szőrmekikészítő, Konfekció és Kereskedelmi Vállalat már készül a télre. Az évente 100 ezer bundát gyártó nagyvállalat termelésének felét az igen praktikus és divatos irhakabátok adják, melyeknek előállítása a meleg nyári napokban is folyamatos. A gyártók az alapanyagot, a bárány- és juhbőrt ma még túlnyomó részt tőkés importból szerzik be. Legnagyobb hazai partnerük, a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát mindössze évi 15—20 ezer juhbőrt ad át, holott ennél jóval nagyobb mennyiséget tudnának felhasználni. Ezen a helyzeten igyekeznek most változtatni: olyan együttműködést alakítanak ki, amelynek eredményeként jól jár a mezőgazdasági nagyüzem és az ipari vállalat is. Mivel a bárányhús kelendő exportcikk, Bábolnán olyan juhfaj- tát tenyésztettek ki, amely szaporább az eddig honos „négylábúaknái”. Jelenleg a juhokat élőállatként adják el a külpiacon, így a bőrt éppen a húsimportőröktől vásárolja vissza a bundákat gyártó vállalat. Vegyszerek használata nélküli, elsősorban növényi eredetű élelmiszerek előállításának szervezésére, forgalmazására Natura néven irodát hívott életre a TSZKER. Az új tevékenységgel biotermékek készítését igyekeznek föllendíteni. Ezek az élelmiszereknek azt a körét ölelik fel — zöldségek, gyümölcsök, gabonafélék tartoznak közéjük —, amelyek előállításánál nem a korszerű, vegyszerekre is alapozott termesztési eljárásokat alkalmazzák, hanem a kevesebb kémiai anyaggal számoló, hagyományos módszereket. Ily módon ugyan munkaigényesebb a termesztés, szerényebbek a hozamok, ám e termékekben egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben lelhetők fel a különben hatóságilag engedélyezett, az egészségre ártalmatlan vegyszermaradványok. Az ilyen élelmiszerek egyre keresettebbek külföldön, így — a piackutatók szerint — e cikkekből kedvezőek lennének az export- kilátások. Ráadásul a biotermékek jóval drágábbak a hagyományosaknál, ezért jól jövedelmező lehet a kivitellük. A biocikkek termesztésére a TSZKER irodája hozzálátott a partnerek toborzásához. A téeszek irányításával elsősorban a háztáji gazdaságok jöhetnek számításba, ahol hagyományos módszereikkel magasabb kézi munka ráfordítással is gazdaságos lehet a vállalkozás. Jó néhány termék tartozik máris a bioáruk körébe; például a gabonaipar étkezési célra előállított magvai, vagy a konzervgyárak, -feldolgozók egynémely befőttje^ üdítőitala. Előállítóikkal az együttműködés bővítésének lehetőségeiről tárgyal a Natura. Az elképzelés szerint bio- bolthálózatot alakítanak ki hazánkban is. Az első ilyen űzet az év végén Budapesten nyílik.
