Tolna Megyei Népújság, 1985. július (35. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-13 / 163. szám

io Képújság

1»85. Július 13.

Nagy László évtizedei

A költő születésének hatvanadik évfordulójára

A Dunatáj új száma

Hatvan éve született Nagy László, a felszabadulás utáni magyar költészet egyik legkiemelkedőbb képviselője. Még csak hatvanéves lenne, s már nyolcadik éve nincs közöttünk. Hirtelen halála csak még nyilvánvalóbbá tette, hogy nemcsak jelentősége, de népszerűsége is igen nagy. Életművének lényege folyamatosan épül be újabb és újabb olvasói rétegek és nemzedékek tudatába.

Egy ilyen jelentős pályát futólag áttekinteni szinte lehetetlen. De érdemes talán néhány csomópontot kiemelni: a születésnapját, a rákövetkező kerek évfordulókat. Voltaképpen ezek is a pálya ívét vázolják fel.

Mely napon született, maga a költő sem tudta bizonyosan: „Születésem napját nem tudom. Míg otthon éltem, július 14-ét mondtam, így tudtam anyámtól. Később anyakönyvi kivonat kellett, s ez ámulatomra 17-én jegyezte. Papír szerint július 17-én születtem Felsőiszká- zon, Veszprém megyében. Születésemkor aratás volt, szent munka, éjszakák, nappalok egybeestek, az én dátumom pedig elveszhetett a sok tennivaló között. Mégis, ha a Bastille-börtönt 14-én döntötték le, illett volna ezen a napon születnem.” (Életem).

A születésnap legendásí- tása a mítoszkedvelő költő műve természetesen, de az már e költészet jellegére is fényt vet, hogy a nagy francia forradalommal hozza kapcsolatba ezt a napot.

A diákévek éppen 1945- ben fejeződtek be, az ország felszabadulása utáni nyáron. Ekkor már verseket ír és fest a fiatalember, készül valamire, de még nem tud pontosan tájékozódni sem téhet- sége természetét, sem a társadalom változásait nem látja pontosan. Ezt az állapotot tükrözi huszadik születésnapjának megörökítése is: „Most fekszem a fűben,

/diákságnak vége,/ ettem, ittam, élek/ nem tudom mivégre.” (Húsz évet betöltve).

A fényes szellők korának kibontakozó lendülete Nagy Lászlót is magával ragadja, de amikor egy évtized múlva újból születésnapi verset ír, már a magyar társadalom tragikus torzulásainak megörökítésére törekszik. A Születésnapra című vers éppen a fényes szellők idealistán optimista szemléletével állítja szembe a személyi kultusz korának keserű felismeréseit: „Nem látsz a tündöklő végtelenbe,/ nem vettél fegyvert, hogy magadért vívhass, /kezedben a rózsa lefejezve,/ tövises szára az, amit szorítasz.” A lefejezett rózsát tartó kéz nemcsak azt jelképezi, hogy az örömöt a szenvedés váltotta lel, nemcsak azt mondja, hogy eltűnt mindaz a szép, amit a tündöklő végtelen jelentett, hanem az is, hogy a szenvedő ember nem adja fel a harcot: helytáll, küzd a megmaradásért. Nem meggyőződését, csak naiv hiteit veszítette el a költő.

Az 1950-es évek derekán nagymértékben átalakul az egész magyar költészet. Többféle szemléleti-poétikai költői forradalom zajlik le, s a legnagyobb hatású az, amely Juhász Ferenc és Nagy László nevéhez főző- dik, s amelyet kialakult állapotában látomásos-szimbo- likus költészetnek szoktunk nevezni. A költői átalakulás

legjelentősebb eredményeit 1965-ben a Himnusz minden időben című kötet ösz- szegezte. A huszadik századi magyar költészet egyik legjelentősebb könyve ez. Olyan versek találhatók benne a címadó művön kívül, mint a Ki viszi át a Szerelmet, a József Attila!, a Tűz, a Mennyegző, A Zöld Angyal. Ez az utóbbi vers 1965-ből való, s egyik összegzője a költő és a világ viszonyának. A Zöld Angyal a burjánzó vegetáció, az „érzéketlen” tenyészet jelképe. Ez a tenyészet hálózza be, szövi át az embereknek és a társadalom egészének a történelmét, ez teszi múlttá, társadalmiból természetivé azt az ezeréves paraszti kultúrát és életformát, amelyben nemcsak Nagy László apja — anyja, de maga a költő is fel. nőtt, s amely a hatvanas években egész Magyarországon radikálisan felszámolódott. A költő ezt a hatalmas életformaváltást olyannak láttatja, amilyen a valóságban volt: szükségszerűnek, de tragikus elemekkel is telítettnek. Tudja, hogy értékek is pusztulnak, s tudja, hogy idős emberek szemléletét már nem lehet megváltoztatni. Nemcsak az emlékek végeladása, de sirató is ez a vers: siratja a vissza- hozhatatlant, s ugyanakkor belátja a korábbi életforma elmúlásának halaszthatatlanságát.

A Zöld Angyal nemcsak abban személyes, hogy a szülői házait, a szülőket, a gyermek- és ifjúkori emlékeket is megidézi. Az teszi végérvényesen személyessé, s a személyiség legbensőbb rétegeit is megmozgatóvá ezt a nagyszabású költeményt, hogy egyúttal a költő egyik nagyszabású ars poéticája is. A vers zárórésze általánosítja a személyesen is átélt társadalmi tapasztalatokat, s a történelem mindenkori „ravaszságából” kiindulva bontja ki azt a költői magatartást,, amelynek gyökérzete az ötvenes években alakult ki: a minden helyzetben helytálló ember mégis-morálját: „Tovább a reményem!, ha a Lehetetlenért is, tovább, / hogy verejték-uszályom a Tejúthoz legyen hasonló, / hogy a végső sújtás után a föloldo- zást a Zöld Angyal hozza / s magasan játszón szívem: a fényből kitéphetetlen levél!”

A költőnek már nem volt szüksége a születésnap alkalmára ahhoz, hogy számot vessen, összegezzen. Nem a kerek évfordulók a lényegesek már, hanem az összegezhető tanúlságot kínáló léthelyzetek azok. A Zöld Angyal is ilyen volt, s ilyen a pálya egyik kései nagy verse, a Szólítlak, Hattyú, amelyet ötvenévesen- írt a költő. Ez az Énekes Budai Ilonának ajánlott vers még közvetlenebbül arc poetica. A költő úgy erősíti fel társadalombírálatát, hogy a rossz vonásokat kiemeli, látomássá szervezi. A torz emberi létről szóló rémálom itt is és sok más versben is a prófétáknak vagy még inkább a reformáció prédikátorainak az átkozódását és intelmeit idézi emlékezetünkbe. Ugyanez a módszer: a rossz felnagyítása, s ugyanaz a cél: az ember megjobbítása. Ennek a jónak itt a tisztaság, a köl- tőiség régi jelképe az énekes hattyú a meghozója. A versben a mégis-morál hőse közvetlenül maga a költő, s a látomás biblikus-mesei közegében kérlel és bizakodik. S Nagy László első és utolsó szava ez a remélő igen. Bármennyire a hitben megingató, az elbizonytalanító rossz, a végső válasz a létigenlés, az emberi értékek eszményítése.

Vasy Géza

Tolna megye tudományos és művészeti szemléjének, a Dunatájnak új száma most jelent meg, élén Vadas Ferenc tanulmányával, melyben a megye közművelődésének negyven évéről számol be. Ma már történeti távlatból szemléli a szabadművelődés korát, a szocialista köz- művelődés kialakulását és fejlődését, majd részletesen szól a művelődési otthonok, könyvtárak, múzeumok, a megyei levéltár fejlődéséről, megállapítva, hogy az elmúlt negyven év alatt megváltoztak a közművelődés iránti igények, a művelődési szokások és változott a művelődés szerkezete is. A műveltség meghatározó szerepet játszik az emberek életében, állapítja meg tanulmánya végén Vadas Ferenc.

Nagy Janka Teodóra „Lukács György és Balázs Béla fegyverbarátsága” című tanulmányával mutatkozik be a Dunatáj ban, Laczkó András Ady és Bródy kapcsolatát, Bay Endre Illyés Gyulának az ostrom alatt írt verseit elemzi.

Fried István „A Csongor és Tünde és a Faust” címen írt tanulmányt, Sz. Bozóki

Margit pedig a Nagykónyi- ban élő születési szokásokról írt érdekes tanulmányt.

Töttős Gábor az egyik legnagyobb kortárs-költő, Juhász Ferenc új verseskönyvét elemzi, a Balogh Adám Múzeum kiadásában megjelent és nagy feltűnést keltett Illyés-kötetről ketten is írtak, N. Horváth Béla és Le- hota János, más-más oldalról közelítve meg e fontos könyvet.

Papp János Babits rádiószerepléseiről írt, s gazdag a kritikai rovat is: Szilágyi Mihály a közelmúltban elhunyt nagy tudós, Scheiber Sándor, Bábel Ernő pedig Tamás Menyhért Esőrácsok című könyvét méltatja. Szir- may Endre László Lajos riportkötetét ismerteti, Drescher J. Attila napjaink szovjet költészetéről írt, Rónai Béla pedig Vadas Ferenc és Szabó József könyvéről közöl kritikát.

A Krónika rovat az elmúlt negyedév kulturális eseményeit veszi számba, Gottvald Károly fotói pedig Tolna megye elmúlt negyven esztendejének fejlődéséről mutatnak be dokumentum értékű képeket.

Keresztury Dezső:

SÓHAJ

Minden szavam szeretném kemény kőbe vésni, de csak vetem vizekre;

szívem hangját szeretném hű szívekbe szőni, de csak szórom szelekbe;

amit kezdtem szeretném tiszta törvénnyel tenni, s teszem csonkán, bitangba;

életemet szeretném jó emlékül éltetni, s viszi világ viharja;

mag ha lenne szeretném puha földbe temetni, hogy jöjjön el Húsvétja.

A Szovjetunió egyetlen városában sem akad annyi sok képviselet, mint Moszkvában. Takaros villákba fészkelték be magukat, tükörablakaik mögött tojássárga irodai asztalok és zöld lámpaernyők derengenek. A villákat az utcától előkertek választják el, ahol orgona virágzik, és rekedten dalol a seregély. A bejáratnál két. harmattól csillogó oroszlán között, rendszerint fekete üvegtábla lóg, az intézmény aranybetűs nevével.

Ilyen intézményekben kellemes időzni, de senki sem jár oda. Vagy nem fogadnak feleket, vagy a képviseletnek nincs semmiféle dolga, és csupán a főváros díszére létezik.

Azt beszélik, hogy a Kotofejev utcában ősidők óta működik a „Heliotróp” Nehéz-virágipari Vállalat, amely az „Üzbégnektár” társaság bizonyos szélhámosságok miatt feloszlatott moszkvai képviseletének helyiségét foglalja el.

A „Heliotróp” tisztviselői kara két főből állt.: Abukirov elvtársból, a gyeptéglák teljhatalmú intézőjéből, és Zse- nyeralov elvtársból, a pázsitok teljhatalmú intézőjéből. Más-más városból helyezték őket a „Heliotróp”-hoz és amikor munkához láttak, nem ismerték egymást.

Amint Abukirov elvtárs az első nap letelepedett asztalához, nyomban rájött, hogy az égvilágon semmi dolga sincs. A levélnehezéket tologatta az asztalon, felhúzogatta és leengedte asztalának redőnyét, majd újra a nehezékhez nyúlt.

Amikor végülis ráeszmélt, hogy ettől nem lesz több dolga, és hasonló csendes napok várnak rá — felemelte tekintetét, s nyájasan Zsenyeralovra nézett.

De amit látott, rémülettel markolt a szívében. A pázsitok teljhatalmú intézője, Zsenyeralov elvtárs, dermedt arckifejezéssel tologatta a számológép golyóit, olykor pedig jegyzett valamit a nagy árkusokra.

„Jaj nekem — gondolta a gyeptéglák főnöke —, neki temérdek dolga van, én pedig lopom a napot. Csak ne legyen kellemetlenségem emiatt.”

S mivel Abukirov elvtárs családos ember volt, és becsülte a kényelmes állását, nyomban szintén a számológéphez kapott, és nem létező százezreket és milliókat kezdett csattogtatni rajt. Eközben néha ákombákomokat firkált egy keskeny papírlapra. A nap vége már nem látszott olyan nehéznek, mint az eleje; a megállapított időben aktatáskájába rakta a teleirt papirosokat, és megkönnyebbült szívvel tvozott a „Heliotróp”-ból. Ennyi elég róla.

Ami pedig a pázsitok főnökét, Zsenyeralov elvtársat illeti, hivatalba lépése napján roppant elcsodálkozott Abukirov viselkedésén. A gyepek főnöke ugyanis sűrűn húzogatta ki asztalfiókját, és szemlátomást lázasan dolgozott,

Zsenyeralov, akinek végképp semmi dolga sem akadt, nagyon megijedt.

„Jaj — gondolta — neki temérdek dolga van, én meg tétlenkedem. Nem úszom meg kellemetlenség nélkül."

És noha Zsenyeralov nőtlen ember volt, szintén félt, hogy elveszti nyugodt állását. Ezért a számológéphez ugrott, és valami számtani badarságot csattogtatott végig rajta. Félelme már az első napon odáig fajult, hogy csak ügybuzgó kartársa után mert eltávozni a hivatalból.

Ilf Petrov:

fl Heliotrop

Másnap azonban kissé zavarba jött. Percnyi pontossággal érkezett a hivatalba, de Abukirovot már ott találta. A gyeptéglák főnöke feltette magában, ő bizony megmutatja kartársának, hogy a gyeptéglákkal végtére is sokkal több a dolog, mint a pázsittal — és nem tízre, hanem kilencre jött a munkába.

És most ott gunnyasztottak az egész hivatalos idő alatt, s rá sem mertek nézeti egymásra. Csattogtatták számológépüket, nyulacskákat rajzoltak a nagyméretű jegyzettömbbe, ok nélkül turkáltak a fiókjukban, s egyik sem mert a másiknál korábban elmenni.

Ez alkalommal Zsenyeralov idegei voltak erősebbek. Az éhségtől és szomjúságtól elgyötört Abukirov este fél hétkor otthagyta a „Heliotróp”-ot.

Zsenyeralov a győzelemtől mámorosán egy perc múlva elrohant.

Harmadnap a gyeptéglák főnöke került fölénybe. Szendvicseket hozott magával, és jóllakva, nyugodtan és köny- nyűszerrel elüldögélt nyolcig. Bal kezével a kolbászt tömte szájába, jobbjával pedig majmot rajzolt, munkát színlelve. Nyolc óra öt perckor a pázsitok főnöke már nem bírta tovább, és útközben magára ráncigálva felöltőjét, a hivatali étkezdébe rohant. A győztes halk nevetéssel kísérte, és rögtön ő is elment.

A negyedik napon mindketten este tízig lopták a napot. Azután pedig az események mindkettőjük által diktált gyors ütemben peregtek tovább.

Zsenyeralov éjfélig üldögélt.

Abukirov éjjel egykor ment el.

És eljött az idő, amikor mind a ketten hajnalig rostokoltak a „Heliotróp”-ban. Sárga arccal, lesoványodva üldögéltek a dohányfelhők közepette, és hullaszín ábrá- zatukat az ostoba papírok közé temetve, reszkettek egymástól.

Elhomályosult tekintetük véletlenül találkozott. És akkora gyöngeség hatalmasodott el rajtuk, hogy mindketten egyszerre bevallottak mindent.

— Milyen ostoba vagyok! — kiáltott fel az egyik.

— Milyen ostoba vagyok — jajdult fel a másik.

— Sosem bacsátom meg magamnak! — kiáltotta az első.

— Mennyi időt vesztegettünk el hiába! — panaszkodott a második.

A gyepek és a pázsitok főnöke megölelte egymást, és elhatározták, másnap egyáltalán be sem jönnek, hogy alaposan kipihenjék az ostoba hadakozást, később pedig minden színlelés nélkül sakkozni fognak, és a legújabb vicceket mesélik egymásnak a hivatalban.

De egy órával e bölcs döntés után Abukirov egy szörnyű gondolatra eszmélt rá odahaza.

„De hátha — döbbent rá — Zsenyeralovnak különleges felhatalmazása van a naplopók leleplezésére, és pokoli játékot űz velem?

És a harcban megfogyott lábára ráncigálva moszkvai készítményű pamutszövet nadrágját, a „Heliotróp"-ba rohant.

A házmesterek seperték a reggeli járdákat, kölyökkutyák turkáltak a szemétkupacokban. Abukirov szívét balsejtelem szorította össze.

És valóban: a „Heliotróp” nedves oroszlánjai között ott állt Zsenyeralov, az álmatlan éjszakától gyűrött kabátban, és szánalmasan bámult a közeledő Abukirovra, akiről már biztosan tudta, hogy a tunya hivatalnokok leleplezésére különleges felhatalmazással rendelkező személyiség.

Alighogy a házmester kinyitotta a kaput, máris asztalukhoz siettek, és kuszán dünnyögték:

— Temérdek dolgom van, sürgős pázsitigénylés!

— Rengeteg dolgom van, új gyeptéglák érkeztek!

Azt mondják (bár egyedül a mindenható Tervbizottság tud mindent), hogy ez a két ostoba fráter mind a tnai napig ott szimulál a sárga íróasztala mellett.

És az asztali lámpa éles fénye elömlik viaszsárga arcukon.

Fordította: Gellért György