Tolna Megyei Népújság, 1985. június (35. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-01 / 127. szám

1985. június 1. NÉPÚJSÁG 11 Az elmúlt esztendő helyi, sőt bizonyos fokig országos méretű képzőművészeti-mű­vészettörténeti szenzációja a múzeum padlásán lappangó tizenhét festmény megtalá­lása volt. Az előkerült fest­mények a hivatalos múzeu­mi nyilvántartásban nem szerepeltek. A képek közül a legkoráb­bi ,az a XVI. századi nagy­méretű festmény, melynek témáját, illetve alkotóját a rajta lévő szignatúna alap­ján rövid időn belül azono­sítottuk. A restaurálással kapcsola­tos szakmai teendők miatt a kép szakértő bizottság elé került, amely megerősítette a kép eredeti voltát és ja­vasolta sürgős helyrehozata­lát. Képünket 1890. és 1920. között jó néhány szakiroda- lom, köztük katalógus, lexi­kon is említi. A már múzeu­mi tulajdonban lévő képet Garas Klára az 50-es évek közepén megjelent tanulmá­nyában egy budapesti, ugyancsak Rocco Marconi- művel együtt ismerteti. Minden bizonnyal e tanul­mány alapján került fest­ményünk a Művészeti lexi­konba. A Garas-féle publikációt követően több helyen is ta­lálkozhatunk a festménnyel: F. Heinemann írása Velen­cében jelent meg 1962-ben; Pier Luigi de Vecchi munká­ját (címe: Rocco Marconi in.: Pittori Bergamaschi I.) Ber- gamóban adták ki 1975-ben. A kép a századforduló tá­ján még Lederer Sándor bu­dapesti gyűjteményében volt, a bonyhádi Perczel-csa- ládhoz — s így Tolna me­gyébe — valószínű, hogy vé­tel útján került. A Béri Ba­logh Ádám Múzeum tulajdo­nába 1949-ben ajándékozási szerződéssel jutott. A fára festett mű felirata, mely a háttérben lévő ár­kádív oldalfalán látható, még mia is jól olvasható, a kisebb javítások, átfestések ellenére hitelesnek tekinthe­tő. A felirat: Rochus de Marohionib P. A mű kelet­kezése a XVI. század máso­dik évtizedére tehető. A festő témáját, mint a művészetek történetében számtalanszor, a Bibliábél vette. Krisztus és a házas­ságtörő nő gyakori, kedvelt téma volt korának velencei festészetében. A legkorábbi­ak közül Marco Marciale és Niccolo de Barbarie képei említendők, akik e téma fes­tői megoldásában még jó ideig mértékadók voltak. A történetet az evangélis­ták közül csak János említi (János, 8. 1—11.). Krisztus az eléje hurcolt nő vádlóinak — akik a vétkes asszonyra a mózesi törvények szerinti halálos ítélet kimondását várták — a következőket mondja: „Az vesse rá az el­ső követ, aki bűntelen közü- letek”. Mire a Krisztus el­leni cselvetésben részt vevő írástudók, farizeusok csaló­dottan elhagyják a helyszínt. A nőt pedig, akinek nem esik bántódása, felszólítja, hogy többé ne vétkezzen. Károlyi Gáspár néhány év­tizeddel a festmény keletke­zése után magyar nyelvű bibliafordításában a követ­kező magyarázatot írja a lap­szélre: „Az képmutatók el­len, kik az ő magok vétkét eltitkolván, egyebeknek vét­keket és bűnöket ítélik”. Majd így folytatja: „Krisz­tus nem veszi magának a külső fejedelemnek tisztit, hanem az ü tiszti szerint az asszoni állatot inti peniten- ciára”. A reneszánsz mester a hét- alakos kompozíción a teret három síkra osztva a szerep­lőket valamivel derék alatt ábrázolja. Az előtér síkjában három alak áll: középen Krisztus, testével kissé jobb­ra a vétkes nő felé fordul, míg fejével ellentétes irány­ba a vádló farizeus felé; jobbját áldóan maga elé emeli, baljával a földre, az írásra mutat. A bal oldalon álló farizeus — az esemény másik főszereplője — kezeit övébe dugva Krisztussal el­lentétes testhelyzetet foglal el. Jobbra a bűn elkövető­je, a házasságtörő nő áll, fe­jét kissé lehajtja, jobbját bűnbánóan maga elé emeli. A középtérben az írástudók és a katonák állnak. A képre szigorú isokepha- Lia, a fejek azonos magas­ságban történő ábrázolása jellemző. Krisztus alakja nem emelkedik a cselek­ményben részt vevők fölé, a képen kissé balra tolódik, ki­emelését a tekintetek iránya, a kifejező gesztusok s a vi­selet jellemző színvilága se­gíti elő; isten-emberi mivol­tából az emberi a hangsúlyo­sabb. Jellemző a kézmozdulatok sokfélesége is: a központi alak kézmozdulatának rit­musát fokozza a nő kezének ritmikája s a vádló farizeus ezzel ellentétes mozgása. A kompozíciót, az alakok zsúfoltsága ellenére két vi­szonylag önálló egységre bonthatjuk. A baloldali négyalakos cso­port önmagában zárt, szim­metrikus kompozíció. A cso­porton belül lejátszódó drá­mára a vádló és védő egy­másnak feszülő testtartása, a gesztusok ellentétes ritmu­sa, a fejek összefordulása utal. Az előteret a középtér síkjával egy kopasz, szakál­las farizeus alakja köti ösz- sze, az, aki jobbjával a vádló gallérját fogja s egyúttal az egységet balról határolja: jobbról viszont a kompozí­ciót egy katona zárja, aki bal karjával kissé az előtér síkjába fordul s kezét Jézus vállára teszi. A jobboldali csoport há- romalalkos: az előtérben a vádlott, aki a drámai törté­nés szempontjából a csel­vetés „eszköze”, a második síkban két mellékalak, a cselekmény résztvevői állnak. A hátteret jobbára építé­szeti elemek, tagolt falfelüle­tek és oszlopok alkotják, jobbra tájrészlet látható. A kevésbé jelentős eltéré­sek mellett sók hasonlóságot is találunk a budapesti Szép- művészeti Múzeumban őrzött Rocco Marconimiű és a szek­szárdi kép között. Az ese­mény szereplői az előzőben is két egymást követő síkban helyezkednek el. Az előtér­ben álló főalakak (Krisztus, a vádló farizeus és a vétkes nő) háromszög alakú kom­pozíciót alkotnak. A középen álló Jézus kézmozdulatai ha­sonlóak a szekszárdi kép Krisztusának a gesztusaihoz: fejével kissé balra fordul, s az ujjain számoló farizeusra tekint, akit a festő itt pro­filban ábrázol. A nőalak megfestése eltérő: a buda­pesti képen a bűnbeesett asszony az Úrra emeli tekin­tetét, kézmozdulatai félelem­ről árulkodnak, míg a szek­szárdi festményen lehajtott fővel várja az ítéletet. MŰVÉSZET A budapesti kép a festő érettebb alkotása, csoprtfű- zése levegősebb, lazább, a jobb és bal oldali csoportok Jézustól jóbban eltávolod­nak — ezzel kiemelik a köz­ponti figurát — ugyanakkor összefüggő kis egységeket al­kotnak. A hátteret a jobbszélen megjelenő tájrészlet mellett mindkettőiben építészeti ele­mek áárják. Krisztus alakját a mögötte megjelenő fülke emeli ki. Rocco Marconi jó néhány­szor megfestette a képiünkön látható jelenetet. A szignált és szignálatlan képek sorá­ból, melyek között a kutatás viták sorozatával igyekszik tisztázni a szerzőség kérdését — a már ismerteiteken kívül — csupán néhány művet em­lítünk, így a velencei Palaz­zo Reale, a richmondi Cook gyűjtemény és a római Gal­leria Nazionale egy-egy ké­pét. Ezeken a képeken nem tapasztalunk lényeges kom- pozíciós eltéréseket, az al­kalmazott típusok hasonlóak, esetenként változik a jele­net résztvevőinek száma. A festő mesterei közül a források Bellinit, Giorgionét és Pálmát említik. Kedvelt témájú képein Marconi, fő­leg élete vége felé szívesen „idézi meg” Palma Vecchio alakjait, szerkesztési megol­dásait. A szekszárdi kép állapota az utóbbi 35 év alatt rendkí­vül sokat romlott. Ezt iga­zolja egy, az ötvenes évek elején készített fényképfel­vétel is, amely Garas Klára említett cikkében jelent meg. A festmény egész felületén pereg a festék, a deszkalap vetemedett, jól láthatók a régebbi, helyenként szaksze­rűtlen javítások nyomai. En­nek ellenére a kép helyre­állítható. A feladatra Velekei Mária, a Szépművészeti Múzeum restaurátora és férje, Gyö- pös Miklós restaurátor vál­lalkozott. így remélhető, hogy az értékes festmény a jövő év végére, hosszú fe­ledés és hányattatás után végre méltó helyére, a mú­zeum képtárában — annak legrégebbi darabjaként — ki­állításra kerül. SZENTES ANDRÁS muzeológus Kovácsoltvas emlékeink A kovácsoltvasból készült tárgyak napjainkban is ked­velitek. Az elmúlt évszáza­dokban azonban gyakrabban és többféle célból alkalmaz­ták a megmunkált vasat, an­nak ellenére, hogy abból nem volt könnyű valamit ki­alakítani, s egy-egy díszes darab elkészítése nagy szak­értelmet követelt. A vas felhasználását a cél­szerűség indokolta. Elsősor. ban ott alkalmazták, ahol tartósságról. időtállóságról, biztonságról volt szó. Ezért készülitek kovácsoltvasból az ajtók, kapuk, a f aajtók vasa­lásai, sarökpántok, zárak, aj­tókopogtatók, lábliak- és er_ kélyráosok, korlátok, ólltár- és szentségházrácsok, gyer­tyatartók. cégérek, s még számtalan más eszköz. A legkorábbi kovácsoltvas emlékeink a 14. századból maradtak ránk, régi templo­mók faajtajainak vasalásá­ban. A cél gyakorlati: a ha­talmas. ereszték nélkül egy­más mellé rótt deszkákat tartották össze vele. Az egyik mód szerint két vagy több vízszintesen elhelyezett tartópámton nyitható az aj­tó, s ezekre a laposra kala­pált pántokra szegecselik a csigás, vagy liliomos díszí­téseket, amelyek olykor a fa­ajtó teljes felületét behálóz. Zák. A másik mód szerint az aj­tót egymást keresztező pánt- hálózat vonja be. vasszegek­kel a fához erősítve. Ilyenkor a vízszintes tartópámtok az ajtó ellenkező, belső oldalára kerülnek. Ha a pánthálózat­tál nyert négyszögű idomo­kat vaslemezekkel fedik, ak­kor már tulajdonképpen iga­zi Vasajtóval van dolgunk. A legrégebbi fennmaradt ma­gyarországi ajtóvasalás a nyitravidétoi templom kapu­ján található. A dongaíves kapu fadesZkáit a tartópán­tok mellett elszórtan, csigás indákban végződő vaspántok rögzítik. A kora gótikus stílust leg­ékesebben a nagydisznód! templom kapuvasalása szem­lélteti. A tartópántok élük­re állított négyszög idomok­ra omlanak, ezekben egy-egy csillag ül. A pántok vége már liliomos. tehát a gótika ké­sőbbi átmenetét jelzik. A tar­tópántoknak ez a formája magylar jellegzetesség, mert ilyeneket találunk például Nagyszebenben és Eperjesen, münjdkeftő a 15. századból való. A pántokat rozsdáso­dé® ellen Ónozták vagy fes­tették. A rozettákat — hogy mintájuk jobban érvényesül­jön — piros, kék vagy zöld pergament alapra rakták. A vasalásos faajtóknál na­gyabb biztonságot nyújtot­tak a vasajtók. A legrégibb haZaii típust a leleszi kon vént és a rudlabányai templom 14. századból való vasajtaja kép­viseli, ez utóbbi ma a mis­kolci múzeumban található. Ezek teljes egészükben dia- gomáUsan rászegecselt vas- pánithálózattal készültek. A rudalbányai vasajtón for. dúlt elő először egyetlen pajzsba foglalva a kettős- kereszt a hasított pólyáikkal. Az érett gótika vasajtajai is megtartották ezt a diago- nális vaspánthálózatot, csu­pán az ajtókeret változott csúcsívesből a hazánk góti­kus építészetére jellemző megtört tetejű kosáríves for­mára. Ilyen vasajtók szép példányai vannak Bártfán és Lőcsén. Az aijtók kopogtatói, fo­gantyúi és zárai tágabb teret adtaik a művészi kidolgozás­hoz. Az ajtókopogtató kerek vagy négyszögű alapra helye­zett mozgatható, súlyos gyű­rű. belső felén gombbal, hogy élesebb hangot adjon. Legré­gebbi, 13—>14. századból szár­mazó a szepesszombati templom kopogtatója. A ha­zánkra legjellemzőbb ko­pogtatók alapja áttört mér- műlves vagy halhólyagos, ke­rek, vagy négyszögű, a moz­gatható karika lapított szív vagy kengyel alakú (Lőcse, Kassa.) A másik gyakori tí­pus ornamentikájának alapja növényi (Bártfia, Kolozsvár.) A vasajtók divatja tovább­élt a reneszánsz időkben, amint ezt a kassai régi vá­rosháza és a körmöcbányai Média-ház ajtói bizonyítják, mindkettő a 16. századból. A 17—dfl. századi vasajtók sa­játossága a két átlós, egymást keresztező pánt. Díszítése — spirális indák gazdag, szim­metrikus szövevénye — e mezőkben helyezkedik el vi- rágkeiyheflekel, sisakos pro- filfejekkei, szörnyalakokkal stb. A kopogtatók a 16. század­tól ritkábbak, mert sze­repüket kis harangok veszik át. bár ismerünk még né­hány művészi kivitelű vas kopogtatót a 17. századból is. A 18. századi kopogtatók már a hanyatlás jeleit mu­tatják, ámbár néhány sop­roni ház kapuján még lá­tunk belőlük néhány szebb példányt, mind az 1676. évi nagy tűzvész után készült. CSONKARÉTI KAROLY Rocco Marconi: Krisztus és a házasságtörő lő XVI. axáxadl femtmény a Bért Balogh Ádám Múxaum tulajdonában Rocco Marconi festménye a Szépművészeti Múzeumban A szekszárdi múzeumban levő Marconi-kép részlete A szekszárdi változat

Next

/
Oldalképek
Tartalom