Tolna Megyei Népújság, 1985. június (35. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-01 / 127. szám
lO^ÉPÜJSÁG 1985. június 1. IRODALOM Csanády János: Lengedező Kellemes volna egy májusi orgona szirma, mint legyező fehér vagy lila orgona dúsan esőben megbámult léckerítés koronája csak hajladozik, csak hajladozik: hajolj hát hajolj át hozzám a kerítés rácsain át, feszüljön fiatal gerinced izma: H Hazaért Kiállítás az Ernst Múzeumban Kiss Benedek : Állok virágban iBodzaíaillatos szeleket érzek, bodzavirágos nyarat várok, hajolok jobbra: leányra nézek, hajolok bolra: asszonyra látok. őszből tavaszba, tavaszból őszbe, jégről vizekre, vizekről sárra: vetem szememet fergeteg égbe: váltson pipacsba, búzavirágba! Micsoda forgás! (hajolok balra) teremtő isten! (hajolok jobbra:) tetőtől talpig tajték a bodza, verejték csordul: bodzafa habja. Bodzavirágos szeleket érzek, bodzafa-illatos nyarat várok — te boldog isten: alig hogy élek s teremtő Isten: virágban állok! Honvédelem és hazafiság a magyarországi művészetben (896—1848) alcímmel nyílt kiállítás a Honvédelmi Minisztérium, a Művelődési Minisztérium és a Műcsarnok rendezésében. A honfoglalástól a polgári forradalom győzelméig terjedő időszak történelmi eseméÚjházy Ferenc: Hunyadi László búcsúja nyeihez kapcsolódik a kiállítás anyaga. Festmények, szobrok, grafikák, iparművészeti tárgyak szerepelnek, kötődve egy-egy példamutató hősi cselekményhez, személyiséghez. A hazafiság, a honvédő helytállás gondolata motiválják a válogatást. Nagy számban szerepelnek korabeli művek, főleg metMarastoni József: Mátyás király szetek és későbbi századok alkotóinak visszatekintő feldolgozásai a Magyar Nemzeti Múzeum, a Hadtörténeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria és az Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből. Hazánk történetének színes képeskönyve ez a bemutató, egy sorozat első része. Tar István: Zrínyi Miklós Rendhagyó kalendárium Könyvek? — Május idézz, habzó lilaság egy hajdani lányt, idézz, habzó hófehér vagy lila orgona egy valahai csipkekötényes falusi kislányt, amint aranyos liibarajt hajt -be legelőről, s a part égerbokrai közt felmerül éppen — kelleme': édes, eressz! — orgonák közt az arca kibukkan, párjában leng a magas májusfa rózsa-szalagja! Ünnepi könyvhét jön, vagy valamilyen könyvvásár vagy könyvtári nap. Valószínű, hogy néhány jó írással saját kis házi könyvtárunk is bővülni fog, ami azt is jelenti, hogy megint lesz pár könyvünk, amit az életben, minden jó szándék mellett sem tudok már elolvasni. Nem az új könyvek lesznek ezek — bár még ez is megeshet — hanem egyes olvasásra félretett jelentős alkotások. Ezekre egyszerűen nem jut majd idő. Igen — nem számítva a lappangó könyveket, melyek olykor évekre elbújnak a többi közé, vagy azok a példányok, ■amik természetfölötti módon tűnnek el a barátok vagy szeretett gyermekek kezei által. Ezek azonban nem vesztek el végleg, csak éppen mások fogják elolvasni, s az ő szellemi világukat „ragyogják be”. Esetleg később még kölcsön is adják neked, ha nem mutatod ki gyanakvásodat. — Vannak azonban egyes verssorok, különös történetek, emberi arcok vagy kedves állati lények is, akik már csak az én emlékeimben élnek, sőt virágzanak tovább — de ha nem írja le senki, elosztanak az időben velünk együtt. Szóval elvisszük magunkkal a túlsó partra. Éhből szeretnék most följegyezni valamit. Ezeket a régi verseket nem mindig költők írták. Az itt következőt sem. Szerzője Nagy József, apám első principálisa (Mikszáth Kálmánnak is volt egy, jóval régebben). Reális felfogású, józan régi vágású ügyvéd, akinek úgy látszik, mégis voltak irodalmi ambíciói, vagy egyszerűen a gimnázium írta elő érettségi előtt, hogy a fiúk a nagyszerűen hazafias tárgyról verses dolgozatot írjanak. íme, ez lett belőle: Elégia a várromhoz Le van a vár rombolva hol a lovak tombolva Fel s alá száguldának s egymásba rugdosának — Puszta vagy már Igazi Nem lakik Benned senki. Csak a dühös farkasok Nyulak és hős oroszlánok. Fűzfapoézis a javából, de a maga nemében van benne valami zseniális vonás. Ha Shakespeare Zubolya mondta volna el a Szentiivánéji álomban, talán világhírű marad. Ezt a nyolc sort Nagy József írta diákkorában, a későbbi ügyvéd, de a nevéhez nem tartozott a doktori cím soha. CSÁK GÉZA Rumen Balabanov: Apró lélek Ismerek egy Apró lelket. Már az ötvenedik évében jár, és mindene apró. Apró a teste, apró a feje, apró a cipője, még a pénztárcája is apró, ahol az apró százasait tartja. Egyszer az Apró lélek meghívott vendégségbe. Elmentem. Hatalmas lakás fogadott, hatalmas szobákkal. A gyermekei is hatalmasak voltak, és hatalmas hivatalokat foglaltak el. A hűtőszekrény is hatalmas volt. tele hatalmas mennyiségű élelemmel. Meg. mutatta hatalmas autóját, és eldicsekedett, hogy van egy hatalmas villája a hatalmas Szófia környékén. Ezután leültünk egy hatalmas üveg whisky mellé. Ivott egy apró kortyot, én azonban — szégyen ide, szégyen oda, — egy kicsit nagyobbat. — Nézd csak! — mondta az Apró lélek. — Tudom, mit beszélnek rólam. Azt mondják, Apró lélek vagyok. Az ambícióm azonban hatalmas, ezért értem el mindezt... És apró kezeivel körbemutatott. — Na, és hogyan érted el? — kérdeztem. — Megmondom — válaszolta mosolyogva az Apró lélek. — Körbe vagyunk véve Hatalmas lelkekkel... A nyomukban járok apró lábaimmal és mindent összeszedek! A Hatalmas lelkek szeretik mutogatni magukat olyanok előtt, mint én vagyok... Tudsz kölcsön adni kétszáz levát? — Tudok — motyogtam. — Na látod — mondta a házigazda. — Te is Hatalmas lélek vagy! Szeretem az ilyen embereket... Hazamentem apró lakásomba, megsimogattam apró gyermekeim fejecskéjét, aprópénzben kiszámoltam kétszáz levát, és bekaptam egy apró idegnyugtatót. Fordította: Ambrus Kálmán A 1- kkoriban történt az eset, amikor az ötvenhatos eseményekről azok megpróbáltatásaiból lábadoztunk. ___— Vadonatúj esti tagozatos diplomával munkahelyet v áltoztattam, hogy megkezdjem értelmiségi pályafutásomat. A városi tanács barokk épületének egy félreeső szobájában, mint a tudatformálás leendő bajnoka, vártam, hogy kamatoztassam felhalmozott szellemi tőkémet. Írót az ideig, aki az utcán jár, éppen úgy mint minden más halandó, sohasem láttam. Ók úgy éltek tudatomban!, mint Arany János mozdulatlan szobra, mint a Bűn és bűnhődés írójának tankönyvekbe préselt életrajza, Tolsztoj Jasznaja Poljana-i legendája. Képzeletemet Karenina Anna, a kaszáló ember, Natasa törékeny alakja, a csatamezők hátterében szemlélődő Bezuhov, a szép Andrej herceg népesítette be. írójuk nem is lehetett földi ember, aki délben családi asztalhoz ül, összevész feleségével, pofonvágja engedetlen gyermekét, tiszta ruhát válit, és éjjel álmában hangosan horkol. Földi halandónak Dosztojevszkijt, s másokat el sem tudtam képzelni. Az élő, alkotó írókkal sem voltam másként. Tankönyvekből, egyetemi jegyzetekből közelítettek felérni történelem voltak ők nekem. A történelemmel pedig nem találkozik rendszerint az ember. Éppen hivatali székem elfoglalása idején érett valahol a nemes szándék, hívjunk írókat városunkba. Ismerjék meg őket az emberek, s azoknak sem árt, ha kibújnak elefántcsonttornyukból, eljönnek ide hozzánk az életbe, s látják, mint épül az oroszlánrész. Elmentem hát a kedves Simon Pistához, ki akkor főszerkesztő volt, eszembe sem jutott, hogy költő is. Minden addig ismertnél egyszerűbb hivatali szobában fogadott, recsegett alattam a szék, amikor hellyel kínált. Ügy beszélgettünk, mintha régről ismernénk egymást, mintha barátok lennénk. Na jól van, legyen ott maguknál egy Kortárs-est, mondta széles mosollyal. Éppen olyan megnyerő és szíves volt, mint bármely jó ember. Búcsúzásnál úgy megszorította a kezemet, hogy sajgott. Nem költői kézfogás volt, nagyon is evilágian parasztos. Elérkezett a nap, amikor városunkba bevonult az irodalom hadserege: Juhász Ferenc, Nagy László, Garai Gábor, Szeberényi Lehel, és sokan mások. Tolnai Gábor mint irodalomtudós cikázott közöttük. Simon Pista volt segítségemre az érkezettek megismertetésében is. Jól emlékszem ma is a meszelt falú pártirodára, a feketére festett székek, mint a varjak álltak egymás mellett, az asztalon váza állt, nagy őszirózsákkal, terítő piroslott alatta. Késő őszi nap volt, odakint locsogott az eső, pára ülte meg a fűtetlen szobát. Juhász Ferenc fekete-szénaboglya üstökére, izzószén szemeire, hallgatására, Nagy László fiatal férfiangyal arcára, gladiátort sejtető mellkasára, az volt már akkor, győztes költő-gladiátor. Garai Gábor az ablak öblébe húzódott, Szeberényivel onnan vizsgálódtak, nézték ott középen azt a férfit. Ki ő, kérdeztem Simon Pistát. Illyés Gyula. Illyés Gyula? Ettől a pillanattól figyelmem nem szabadulhatott mellőle, mint ahogy a többieké sem. A helyet nem maga választotta, erre is emlékszem, a jelenlévők tisztelete ültette oda, mialatt szavát várták-lesték. Illyés azonban hallgatott. Ha mégis szólt, egészen halkan, tőmondatokban tette. Gyönyörű férfi, álmélkodtam asz- szonyi szemmel, s lélekkel. Lenyűgözött a nyílt arc, s mintegy koronája annak, a magas homlok, a hunyorgó szemek lámpása. Lassan derengett emlékezetem mélyén a vizsgatétel, ezzel a látomással azonban nem találtam semmiféle összefüggést. Nem olvastam sehol a vesébelátó pillantásról, a beszédes kezek alig-mozdulásairól, melyekkel egy-egy kiejtett szót kísért, aztán jobb lábát átvetette a bal térd felett, hogy hallgatásba mélyedve, a kezek a lábszár felső részére dőljenek. Az elégedett mosolyú párttitkár hosszan magyarázott: ennyi ezer munkás ... értelmiségi ... ennyi rádió... az ország legnagyobb üzemében. Illyés törte meg olykor a monotóniát. — Szép . . . jelentős, Csongor Rózsa: A főhercegnő és az irodalom igazán szép dolog. — Ha szólt, fejét lehajtotta, mintha szégyenlené kontárkodását. A párttitkár mosolyogva elhallgatott, s kis szünet után kérdezte. — Akkor mehetünk, hogy megtekintsük a gyárat? — S mert mi hallgattunk, Illyés felé fordult. — Illés elvtárs, ha gondolja... — Illyés — javította ki a költő, s fejét kissé oldalra billentette. — Gyula. — Igen, igen, Illyés elvtárs. — Nagy ltett a csönd, senki nem mozdult. Illyés beszélni kezdett. — Előfordul, párttitkár elvtárs, előfordul... Egyszer Francia- országban kötetem jelent meg, hozza elébem boldogan a kiadó embere. Átnyújtja, nézem. Ez nem az enyém, adom vissza. Illés Béla pipát szortyolgató fényképe mosolyog rám. Illés úr, nemde? Illyés, teszem helyre a tévedőt. És mi a különbség, kérdi a kiadó embere. Egy ipszilon uram. Semmi más? Semmi más, egy ipszilon, mondom. Az ember sehogysem értette a dolgot... A munkacsarnokba érve, az elégedett mosolyú párttitkár már az ajtóban elkezdte ismertetését. — Az ország legnagyobb üzeme... — Minden mondatába beleszőtte, legnagyobb üzeme. Illyés megállt egy futószalag mellett, összecsípte szemét, mosolygott. — Talán az ország egyik nagyüzeme, nemde — mondta, s pillantást váltott Tolnai Gáborral. — Az ország legnagyobb rádiógyára — így a párttitkár kissé dühösen. — Látja, így egészen más, így lehet, hogy a legnagyobb. — Nevettünk, Illyés komoly maradt. Jártuk a csarnokot, hol futószalag hátán futószalag futott, máshol fehér köpenyes asszonyok sima asztalok mellett buzgólkodtak. Apró fények és árnyékok, mozdulatok erdeje, szabad szemmel alig láthatóak. A tét mindig egy apró fémecske volt, drót, vagy hajszálvékony szálacska, melyet át kellett bújtatni a tűfoknál is kisebb lyukon. A munka mikromilliméterekre szabdalt vonulatai. Az ujjak, mintha öncélból, a látszatért lebbennének ide- oda. Illyés újra és újra "megállt. Hosszan figyelt. Az elégedett mosolyú párttitkár repesett az örömtől. — Látom, érdekesnek tartja az író elvtárs a mi szocialista nagyüzemünket. — Mindenáron dicséretet szeretett volna hallani, erre azonban nem került sor. A látvány valóban megejtően rejtélyes volt, mint minden, amit nem ért az ember. Visszatérve, a meszelt falú szobában helyet foglaltunk, s hallgattunk. Az eső kitartóan verte odakinn a levelehullott fákat, bokrokat, valahol eresz csörgött. — Nos? mi a véleményük, író elvtársak... mindarról, amit láttak? — Hallgattunk, az írók némán tanakodtak, Illyésre néztek. — Egyszer Svájcban jártam, megnéztem egy óragyárat. Ott nem láttam ilyesfajta babramunkát. Az emberek hazavitték otthonukba, s ott nyugalomban végezhették... nagy türelem kell az effajta munkához. Saját időbeosztásuk szerint otthon végezték, sajátos és egyéni munkaszervezéssel. Azért olyan jók a svájci órák. — Hogyan? — kiáltott a párttitkár. — Haza? De hiszen ez lehetetlen. Nemrégen államosítottunk, megszerveztük a dolgokat. Megtanultuk, hogy kell... — Lapos nagy csönd úszott a szobában, ezt is Illyés oszlatta széjjel. — Minden héten egyszer, mondjuk szerdán, útrakelnek az emberek a falvakban. Hátukon kis zsák, benne a kész munka. Majd elhozzák az újat. Gondolja meg, egyszer egy héten mindössze. Megtakarítanak számukra öt koránkelő reggelt, öt későesti hazatérést. A munka is tökéletesebb. Fenséges látvány, amikor reggel elindulnak a falvakból, kígyózik a sok hosszú sor a gyár felé. Pihent az arcuk, nem fáradt. Helyenként ebből élnek a családok, a svájci órák pedig világhírűek. Talán ez a gyár is jobb rádiót csinálhatna akkor ... — Illés... Illyés elvtárs, ezt hogy képzeli el? Nemrégen államosítottunk, éppen hogy megtanultuk... — Meg? — Mélyen a párttitkár szeme közé nézett. — Biztos? — Ott kapitalizmus van, mi meg szocializmust építünk. — Ez igaz. De miért ne tanulhatnánk az ellenféltől? A jobb rádió érdekében, miért ne? — Illyés pedig azzal az okos mosóivá vak állta a párttitkár kimondatlan szemrehányásait, ztán borkínó'lás, majd koccintás, természetesen a szocialista nagyüzem boldogulására. A bor feloldotta a szorongó hivataloskodást. Beszélgetés kezdődött, odakinn kitartóan esett. Egyszer csak Illyés hangját hallom így valahogy: — Amikor Babitsnál jártam, ez akkor volt, hogy... — Babitsnál? — szaladt ki a számon. — Ismerte? — Rámnézett. — Jó vicc, ismertem-e. Mindennap találkoztam vele. — Üjabb hosszú csönd, mindenki engem nézett. — Hány éves maga, hogy ilyeneket kérdez? — Kevés nőt tudok, aki válaszolt volna, hát hallgattam. — Kit ismert még? — kérdeztem később. — Karinthyt, Kosztolányit, Móriczot, soroljam? — Engem bámult minden szem. Bizonyára otromba kíváncsiságomat. — És még? Kiket? — Kíváncsiságom határtalan volt, s mit törődtem én most mással? Illyéssel törődtem, aki nekem beszélt egyenest, s szavaival ideseregelteti az egész e századi magyar irodalom jeleseit. Mennyivel más így a sok holt egyetemi jegyzet, s micsoda szerencsém van, hogy ezt Illyés szájából hallhatom. — Csodálatos — dadogtam. — Ott voltam Ady Endre temetésén is, hát ehhez mit szól? — Hullámzott alattam a szék, a föld készült rengeni. — Ott volt? Hihetetlen ... És még kit ismert? — Végignézett rajtam, pillantása nyársára tűzve hallgatott egy cseppnyit, aztán közel hajolt hozzám, úgy mondta: — Auguszta főhercegnőt.
