Tolna Megyei Népújság, 1985. június (35. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-08 / 133. szám
1985. június 8. ^PÜJSÄGII Irodalom ts decentralizáció Álmodozás... Em/ókexós Bobért Schumannra Irodalmunkban jó negyven évvel ezelőtt merült fel a decentralizáció sürgető szükségessége, s Takáts Gyula nemrég megjelent leveleskönyvéből pontosan nyomon követhető nemzedékének, amit a Nyugat harmadik nemzedékének szoktunk nevezni, elszánt harca azért, hogy valamiképp megvesse lábát vidéken. Ma már ez irodalomtörténeti fejezet, de az irodalom kettészakadása nem ekkor kezdődött, hanem jóval előbb, még 1830 körül, amikor Pest nagyvárossá kezdett válni, s fokozatosan elszakadtak az ország különböző pontjait összekötő szálak. Kassai, a helikoni ünnepségeket rendező Keszthely vagy Széphalom elveszítette jelentőségét, s Szemere Pál kissé hóbortos folyóirata, az Élet és Literatura 1826-os évfolyamában már ezt írja: „Szerencsés író, ki a Fő Városban magának ha csak egy félig vizes, és két harmadnyira setét kama- rácskát is árendálhat! ö előtte nyitva állnak a tiszteletnek és halhatatlanságnak kapuji.” A főváros szupre- mációját ezután már senki nem vonta kétségbe, s vezető szerepe egyre inkább valami kizárólagosságot jelentett, amivel szemben a vidéki városokat az sem emelte fel, ha Juhász Gyula, Oláh Gábor vagy Gulyás Pál körül szerveződhetett volna a szellemi élet. A 30-as évek közepén számos kísérlet történt az egészségtelen helyzet megváltoztatására, s a nemzedéki szervezkedés középpontjában nem kisebb költő állt; mint Weöres Sándor, de az eredmény elég szegényes, mert a gyorsan kihunyó folyóiratok, saját költségen kiadott verseskönyvek nem tehettek csodát, s a kísérletekből csak a pécsi Sorsunk tudott bekapcsolódni az ország szellemi életébe, igaz, a véletlen úgy hozta, hogy akkor reményteli fiatalok mellett Várkonyi Nándor, Csorba Győző, Weöres Sándor is pécsi lakos volt, s az új folyóirat rögtön az ő Teomachiá- jával indulhatott. A decentralizáció azonban alig tette meg az első lépéseket; a 40-es évek végével kezdődő irodalompolitikai félreértés útját is állta, s hosszú éveknek kellett al- múlniok, hogy ne csak decentralizációról, hanem eredményekről is beszélhessünk. Manapság írók is, olvasók is szívesen panaszkodnak olykor nem is alap nélkül. Az anyagi gondok itt is éreztetik hatásukat. könyvkiadásunk nehézkes, a terjesztés elavult, a posta érthetetlen idegenkedéssel nézi folyóiratainkat, honoráriumrendszerünk pedig oly szegényes forrásokból táplálkozik, hogy láttára egy betanított munkás is pályát változtatna. Mindez igaz, de fontosabbnak érzem azt, hogy a sokat sürgetett decentralizáció végre valóság lett, s ma már valóban történeti tényként olvassuk Weöres 1938-ban írott levelének sorait: „Akik most 5— 10 évesek, el se tudják képzelni majd, ha megnőnek, hogy mi milyen nyomasztó és mindent-megfojtó körülmények között töltöttük az ifjúságunkat.” A jelenlegi lehetőségek keretét nekünk kell megtöltenünk, akkor is, ha időnként azt tapasztaljuk, hogy a kortárs irodalomnak nincs valami jó sajtója. A könyvnapi megnyitón, tehát ünnepi alkalommal, hangzott el a tévéhíradóban, hogy irodalmunknak ma nincs „aranycsapata”. A hasonlat olcsó, csalfa gondolattársításokat is kelt, de amikor kortársunk, sőt barátunk volt Illyés Gyula, s ma is itt van közöttünk Weöres, Vas István, Csorba Győző, Juhász Ferenc —, s a névsort bízvást lehetne folytatni, ugyan miféle „aranycsapatot” hiányol a hamis türelmetlenség? Az eredményeken ez természetesen mit sem változtat, a feladatot pedig mindenkinek magának kell át- éreznie. Írónak, olvasónak egyaránt. Mert az irodalom nemcsak az írók ügye, legalább annyira az olvasóké is. A példa bizonyítja, hogy Rodostóban is lehet remekművet alkotni, az irodalmi élethez azonban írók és olvasók megértő együttműködése szükséges, s szegedi barátaink azért jöttek el hozzánk, hogy közös ügyünkön munkálkodjunk, mert a megértés, vagy legalább a megértésre való készség segíthet csak értékeink felismeréséhez és megbecsüléséhez. Csányi László Elhangzott a Művészetek Házában, a Tiszatáj-est megnyitóján, melyen Vörös László, Annus Józsej, Baka István és Tóth Béla voltak vendégeink. Mindmáig érvényes a zenetörténészeknek az a véleménye Robert Schumannról, hogy a 19. század legnagyobb német romantikus zeneszerzőinek egyike volt, akinek hatása jó ideig tükröződött még a magyar zenei életben is. A Zwickauban; 1810. június 8-án született és csupán negyvenhat évet élt zeneköltő alkotásai napjainkban változatlanul népszerűek. Korán távozott az élők sorából. Kosztolányi Dezső így ír Szeptemberi áhitat című versében: ......bukdácsol a billentyűn t ompa búban, az édes elmebeteg, árva Schumann s mert nem lehet már jobban sírnia, száján kacag a schizophrénia.” A dailirodalom, a zongora- művek, versenyművek és szimfóniák mesterének ideg- rendszere felmondta a szolgálatot. Már fiatalon mutatkoztak rajta a búskomorság jelei. Egyre zaklatottabb lett, és a munkában keresett menedéket. Ám hiába aratott sikereket, támadások, intrikák indultak ellene. Dolgozott ugyan tovább, de közben hallucinációk. víziók gyötörték. 1854 februáriában öngyilkossági szándékkal a Rajnába ugrott. Kimentették. néhány nap múlva aztán iőegevóevintézetbe szállították. és ott élte utolsó két, esztendejét. Temetésén alig voltak gyászolók, de megjelent barátja, Joachim József, a hegedűművész és Johannes Brahms is, akit szellemi örököseként szeretett. Schumann könyvkereskedő édesapja hamar felismerte fia tehetségéi; és zongora- művészt akart faragni belőle. Az apa 1821-ben elhunyt, fiának — főként az anya kívánságára — el kellett végeznie a jogi egyetemet. Lipcsében és Heidelbergben tanult. Később azonban vasszorgalommal készült rá, hogy zongoraművész legyen. A korszak egyik kiváló tanáránál, Friedrich Wiecknél sajátította el a billentyűk fölötti uralmat. Ellenben a sors másképpen akarta. Balszerencse érte: eltört jobbkezének mutatóujja. Zeneszerző lehetett belőle, zongoraművész nem. Heinrich Dorn vette át a tanítását. Schumann azonban továbbra is fenntartotta a kapcsolatot a Wieck családdal, mert beleszeretett a professzor Clara nevű lányába, és ő viszonozta érzelmeit. 1840. szeptember 12-én Schumann, anyja beleegyezése nélkül, feleségül vette Clara Wiecket. A józan Wieck már korán észrevette a zeneszerzőben a lelkibetegségre való hajlamot, és szintén ellenezte a házasságot. A bravúrosan zongorázó Clara és Schumann nászúira indultak, majd együtt turnéztak — koncertjeiken sikereket aratva — Oroszországban és Hollandiában; A zeneműkiadó számára ClaMŰVÉSZET ra Wieck állította össze Schumann műveinek összkiadását, sok zenéről írt tanulmányával, kritikájával együtt. A zeneszerzővel kapcsolatosan korábban gyakran beszéltek arról, hogy zongoraműveinek tolmácsolása nőkhöz illik jobban. Nálunk Fischer Annie interpretálta például. Dr. Péterfi István egyik bírálatában a következőképpen vélekedett a C-dúr fantázia előadásáról: „Ügy éreztük, hogy Schumann e megható muzsikáját csak olyan érzékeny női lélekkel és olyan bensőséges zongorajátékkal lehet ennyire hiánytalanul tolmácsolni, mint Fischer Annié.” A féktelen szenvedély, a csendes, mély érzelem, a lobogó képzelet mind fellelhetők Schumann zenei palettáján. Ezért hallgatja szívesen a magyar közönség is hangversenyeken, a rádióban vagy hanglemezekről. ,',Küldjétek fényt az emberi szívek mélyébe” — volt a 175 évvel ezelőtt született zeneszerző hitvallása. Kristóf Károly Szenes Zsuzsa kiállítása ötszáz áve történt S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára...” Szenes Zsuzsa a modern magyar textilművészet első nagy generációjának alapító mesterei közé tartozik — ugyanakkor már csaknem egy évtizede alig készít textilkompozíciókat, inkább a tárgyak jelentésköre, a fotó, az íráskép kifejezőereje; az akciók foglalkoztatják. De éppen mostani kiállítása mutatja, hogy eddigi egész munkásságát ugyanazok a Hideg ellen — általában Csillagmetszésű ablakocska belső törvények irányítják a legkülönfélébb területeken. Legismertebb művei a hatvanas évek végén és a hetvenes évek első felében készült gyapjútűzések és textilmontázsok. Mellettük soksok grafika készült, ezek a textilek felhőtlen, kiegyensúlyozott világával szemben a bánat, a szorongások, a miniatűr poklocskák és az álom, a gondolkodás kínzó pillanatait idézték fel. E három műfaj belső tapasztalatai vezették Szenes Zsuzsát ahhoz a felismeréshez, hogy számára nem elég többé a mű önmagába zárt világa, korlátozott ereje, csak az anyagon, stíluson túl hatni képes, a valóságot is hatalmába kerítő, megváltoztató, alakító művészet érvényes. Ez a feismerés egybeesett a hetvenes évek közepén a textilművészet aranykorának végével. Szenes Zsuzsa az új helyzetben eloldozta magát a megszokott partoktól és végrehajtotta a maga „csendes forradalmát”, amely a szép tárgyaktól a mindennapi élet legkevésbé esztétikus, legkevésbé „költői” tárgyaihoz fordította, a levélborítékhoz, a zsilettpengéhez, a gázálarchoz, a katonai őrbódéhoz, a téglához. A tárgyak nyelvét, jelentés- körét, manipulálhatóságát vizsgálta; újfajta tárgyakat teremtett, korábban ismeretlen tárgykapcsolatokat fedezett fel, de ezeknek előzményei mind megtalálhatók a hatvanas évek grafikáiban. A legutóbbi években ismét a rajzoké, a kollázsoké a főszerep. E lapok az álom és valóság között húzódó „senki földjére” vezetik a szemlélőt, és ugyanazt az utánoz- hatatlanul személyes, szívközeli és törékeny világot járják be óvatos moccanásokkal, mint a pálya valamennyi korábbi alkotása. Az évtizedek, a helyzetek, a műfajok, az anyagok sokfélesége mögött a személyesség és hűség Szenes Zsuzsa művészetének legvégső mozgatóereje, teremtőelve. A mohácsi vész előtt Magyarország az európai nagyhatalmak közé tartozott. Számottevő szerepet játszott az egész kontinensen az Árpád-házi és Anjou-házbeli királyok, valamint a Hunyadiak korában. Különösen, amikor a nagy törökverő Hunyadi János fia, Mátyás király ült a trónon. Mátyás külpolitikájának fő iránya nyugatra irányult. Kelet felé és a Balkánon megelégedett azzal, hogy előnyös békét kössön a törökkel. A későbbi események ismeretében hajiunk arra; hogy ezt a szemére vessük. De Mátyás ízig-vérig európai reneszánsz uralkodó volt. Éppen úgy hatalmat, újabb és újabb tartományokat keresett, mint nagy kortársai: III. Frigyes, Miksa, Merész Károly, XI. Lajos és VIII. Károly. „És ugyan miért ne lett volna joga a hódításaira — írja Szekfű Gyula Magyar történetében —, amikor egyéniségének eredetiségével, tehetségével és személyes bátorságával messze meghaladta kortársainak legtöbbjét és mögötte hatalmas, terjeszkedésre képes nemzeti államalakulat vonult fel gazdag segélyforrásaival és hadviselő eszközeivel ... Az 1480. évi Ausztria elleni támadáshoz az szolgáltatott okot, hogy III. Frigyes nem fizette meg az 1477. évi szerződésben kikötött 100 000 forint hadi kárpótlást és ugyanez a paktum megengedte a magyar királynak ebben az esetben a tetszése szerinti kárpótlást. Mátyás hadai tehát 1480 elején elfoglalták a stájerországi Radkesburg várát s ezer lovassal a Duna vidékét pusztítatta. Frigyes fegyverszünetet kért, megindultak a tárgyalások, ám közben — 1481- ben — Beckensloer János, az országból kiszökött — ma úgy mondanánk, kincseivel disszidált — és Frigyeshez pártolt esztergomi érsek katonái megtámadták a Stájerországban állomásozó magyar sereget s azt megverve, Magyarország területén is üldözték. Az alkudozások megszakadtak. Mátyás 1482- ben elfoglalta Hainbur- got (ostroma májustól szeptemberig tartott), és visszavette Kőszeget. A következő évben a magyar seregek bevették Klosterneuburgot, majd 1484-ben. áprilistól decemberig tartó ostromban, amelyet a király októbertől személyesen irányított, elfoglalta Korneuhureot, március 11-én a Dávidházi István vezette királvi bandériumok a Laita melletti Brnekot. maid áDrilis 15-én a Becs fölötti KahlenSereet. Amint lát1"k. a várak nagyon szívósan védekeztek, nem annyira Fritrves iránti hűségükben, mint inkább a magyarok prédálásától való félelmükben. De mindebből az is látszik, hogy a magyar hadműveletek tervszerűen folytak, mert a fő cél Bécs volt. E Duna menti erősségek elestével azután, 1484 végére Frigyes székvárosát szárazon és vízen bekerítették, oda sem élelmet, sem más utánpótlást juttatni többé nem lehetett. 1485. január 29-én a magyar sereg Mátyás személyes irányításával megkezdte a körülzárt Bécs ostromát. Az ostrommal egy időben újabb tárgyalások folytak Mátyás és Frigyes között. A király hajlandó lett volna az osztrák tartományokból kivonulni, ha a császár segíti őt a török ellen, amely Temesvár környékén garázdálkodott. Frigyes viszont csak 50 000 aranyforintot volt hallandó adni, amit Mátyás visszautasított. Folyt tovább az elkeseredett ostrom. A várőrség vitézül védekezett, két kitörése ailkalmával nagy veszteségeket okozott az ostromlóknak. A bécsiek abban bíztak, hogy a császár fia, Miksa; német és burgundi csapatokat hoz felmentésükre. De teltek a hónapok és „... a kegyetlen éhség már gyötörni kezdte a lakosságot... A mészárszékekben és lacikonyhákban hihetetlen dráMátyás király portréja (Mantegna olasz festő egykorú képéről készült másolat) gán mérték a lóhúst. Ezért titkon a macskát, egeret sem vetették meg.” — írja Bon- fini Mátyás király című könyvében. Végül is a bécsi egyetem küldöttei felkeresték a tudománypártoló királyt és megállapodtak abban, hogy június első napján, ha addig felmentő sereg nem érkezik, az őrség lovaival, fegyvereivel, pogy- gyászával kivonul és Bécs megnyitja kapuit a magyar király előtt. Felmentés nem érkezvén, 1485. június 1-én, pontosan 500 évvel ezelőtt, Mátyás király, a fia; Corvin János kíséretében, 8000 főnyi serege élén ünnepélyesen bevonult a városba. S ezután, öt éven át, haláláig „... nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára ...” — írja a Himnuszban Kölcsey Ferenc. Mátyás Bécsbe költözött, fölvette az Ausztria hercege címet, a tartomány rendjeivel adókat szavaztatott meg, s különféle reformjavaslatokat dolgoztatott ki. Kovalovszky Márta Bécs városa, fametszet Sehe del Világkrónikájában, 1493 Dr. Csonkaréti Károly
