Tolna Megyei Népújság, 1985. június (35. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-22 / 145. szám

1985. június 22. f TCH.NA ^ IO NÉPÚJSÁG Bába Mihály: • • ESKÜVŐ UTÁN Deák Mór: A park üres volt A Park üres volt, de a fiú nem is számított másra. Az lepte volna meg, ha talál valakit ücsörögni a Pádon. Az elöregedett fák, amelyek mintha diétáztak volna, szomorúan és soványan fordítottak hátat a Város bérházainak, suttogva üdvözölték. Szerette ezeket a nyári éjszakákat. Cigarettájával köröket rótt a sűrű levegőbe, s a hold ilyenkor egy meghajló ágra telepedve, hol hálásan nevetgélve, hol aggódva figyelte, nem tesz-e kárt magában. De a fiú már nem félt, hiszen nem volt mitől félnie, és nem volt mit féltenie — lidércei kivéreztek csöndes félmosolyán. Aki látta, azt hihette, bolond, kedves, vigyorgó elmebeteg, amilyen ezer és ezer szaladgál ártalmat­lanul a Város utcáin —, de a fiú azt is tudta, hogy a bolon­dokban meg lehet bízni, és benne nem bízott senki. Amikor először meglátta, ahogy ül valaki a Pádon, az egyetlen pádon, amelyiknek nem feszegették le a háttámláját, és nem törték össze betontalpait, zavarba jött. Késő volt, s a fiú, bár nem félt, valami kesernyés dühöt érzett a Pad, az ő padja bitorlója iránt. Zsebrevágott kézzel, hamisan fütyö- részve járta körül a görnyedten ülő alakot, de a lány nem emelte föl a fejét. Aznap este nem szóltak egymáshoz egy szót sem, másnap sem, harmadnap sem, de amikor negyednap a lány nem jött, a fiú furcsa nyugtalanságot érzett. Mintha kivágtak volna egy fát a Pad körül, vagy nem kelt volna fel a hold. Idegesen szívta a cigarettáját, már nem tűnt bolodnak, s hosszú idő óta először jutott eszébe, hogy albérleti szobáját ma megint át­kutatja a zsémbes főbérlőnő. — Hiányoztál — mondta másnap, s hangja, bár természe­tesnek szánta, remegett. — Maga mindig itt ül? — kérdezte a lány csendesen, s a szél elült, hogy a fiú hallja, mit mond. — Igen — válaszolt rekedten, mint a ritkán szólók. — Esténként itt ücsörgők mindig. A lány, mintha nem is érdekelné, hallgatott. Amikor nagy- vártatva megköszörülte a torkát, nem fordult a fiú felé. — Vár valakit? — Nem tudom. Nem hiszem — mondta tétován a fiú, s cigarettájával köröket rajzolt a levegőbe. A hold mozdulatlan maradt. — De maga hiányzott. — Itt ismerkedtem meg a fiúmmal — a lány hangja súly­talan volt. — Ezen a pádon ültem akkor is. Hozzámlépett, átölelt. Nagyanyám azt mondta, szőke férjem legyen, azok tiszták, sohasem hazudnak. Amikor megcsókolt, nem húzó­doztam. .. szőke volt. Megígérte, hogy másnap újra jön. Ennek már három éve. A fiú hallgatott, a fák közelebb húzódtak, az utolsó ablak­ból is megszökött a fény, nem volt mitől tartaniuk. A lány most ráemelte az arcát. Olyan volt, mint a hold. — Nem akar megölelni? A fiú lassan megrázta a fejét. — Az én hajam barna. — Nem baj — vágta rá gyorsan a lány. — A nagyanyám meghalt, és én nem mondtam meg neki, hogy a szőkék is hazudnak olykor. A fiú néma maradt. — Maga nagyon szomorú lehet — mondta a lány, és lehajtotta a fejét. — A szeme sötétebb az éjszakáimnál. — Visszajön — a fiú hangsúlya olyan volt, mintha huszad- jára ismételné meg —, visszajön. A lány haja előrehullott, a holdfény megcsúszott rajta. — Én is ezt mondogattam magamnak két éven át. De már nem akarom, hogy visszajöjjön. — A feleségem meghalt — mondta üresen a fiú. — Azt mondták az orvosok. Bementem meglátogatni, mint minden nap, és hazaküldtek azzal, hogy meghalt. — Úristen — motyogta a lány. — Már az orvosok is ha­zudnak. — De én másnap is bementem. Letettem a portán a nevére a banánt, és letettem a narancsot. Biztos nem akarta, hogy lássam. A lány fölállt, megsimogatta a haját. — Egészen megszőkíti a hold — mosolygott rá. A fiú moz­dulatlan maradt. — Tudom, hogy te voltál az — folytatta a lány. A fiú meg­remegett. — Ha nem akarod, ne áruld el — kuncogott a lány. — Úgyis tudom. — Félek — mondta a fiú. — Bármim volt, mindent elhagy­tam. Szórakozottságból? Élveztem is. Ne adj semmit, mert elveszítem. — Most már tudom, hogy te vagy az — kuncogott a lány. — Én azóta nem csókoltam meg senkit. A fiú hitetlenkedve megrázta a fejét. — A feleségem is így kuncogott. — A hangja remegett. — Szeress!! — ölelte magához a lány. — Szeress! A fák hirtelen összeborultak, sötét lett, felörvénylett a hold. Valahol valaki elcsodálkozott álmában, milyen hiábavaló az élet. De a Park üres. De a lány nem jár arra. De a fiú összetörte a Padot. IRODALOM Kiss Benedek : H ívogató Jöjj hozzám virradatban pipacsos pirkadással, hajnali sugarakban liliomhajlongással. Jöjj el a reggeli dérrel, csöpp festék is lehet a szádon, gyere, ha látod a vérem ragadozófogú rózsafákon. Délben is jöhetsz hozzám pestises páskomok hosszán. Gyere a verődő délutánban, mikor szememen pilleszárny van. Leginkább alkonyaikor. A Napot négyelik. Akkor. S ha máskor elmaradnál, éjjel el ne hagyj már! Jöjj hozzám minden időben, patyolatban, megviselődten, gyere színekkel megáldottan, eszméletembe ágyazottan: általam virágzóan, velem-viselősen! Oláh János: Vándor Amikor elereszt utad ölelése s eperfák állnak eléd, megpihensz alattuk, fölhúzott térdedben remeg a fáradtság. Vézna kalászok közé telepszik a füst, hamu alá a parázs, nem ismered föl, pedig arcodba süt, az ég tekintetét. Rejtekhelyen Leülök itt a folyóparton, elrejtőzöm a por függönye mögé, hadd legyek láthatatlan, A hullámok és a nád huho­gása átbukik a töltéseken: összecsap fejem fölött az ég. Születésének nyolcvanadik évfordulóján emlékezünk korunk egyik legjelentősebb polgári filozófusára, elköte­lezett író művészére és nagy­hatású esszéistájára. Élete és műve immár kilé­pett a múló idő, a szüntelen változás közegéből, s az őt olvasók, műveit továbbgon- dolók hatalmába adta ma­gát. Egyedi kalandja, felis­meréseinek sora, sok vitája és döntése egyetlen nagy szintézissé, egyetemes érvé­nyű üzenetté változott. En­nek az üzenetnek címzettje a modern ember, a szabad­ságra ítélt és a létbe vetett egyén; tartalma a Descartes- Ig visszanyúló racionaliz­mus, az objektív és szubjek­tív világ művészi átélése, a moralisták hagyományait folytató etikai felelősségtu­Az apja, akit tíz esztendeje nem látott, az utolsó pilla­natban érkezett. Milyen so­vány, nézett rá mosolyogva, bólogatva, hogy nagyon örül. Megigazította a fátylát, jobbra, balra pislogott, né­zegette, hogy eljött-e min­denki, akit az esküvőre meg­hívtak. Sokan vannak, de a vacsorán még többen lesz­nek, gondolta. Na végre, só­hajtott, amikor az anya­könyvvezetőt megpillantotta. Néhány perc múlva, már az új szokás szerint, pezsgő­zés kőiben kívántak az ifjú párnak sok boldogságot. Szí­nes televíziót hoztam, súgta az apja, kiviszem nagyapá- dék házába, aztán elme­gyek. Nem akarok anyáddal találkozni. Megértelek, mond­ta az apjának, menj csak, és ne felejts el kóstolót vinni mindenből a mostoha tesó- imnak. Különben elviheted az énekesképet is, amit úgy szerettél, mert az a ház már mindenestől az enyém.. Nászajándékul kaptam az öregeiktől. Éjfél is elmúlt, amikor a csárdából a vendégsereg a vízparttól alig másfél kilo­méternyire lévő házba vo­nult autóbusszal, kocsisorral. A lámpák fénye káprázato­sán csillogott a Velencei-tó nyugodt víztükrén. Reggelig tartott a lakodalom, de a vendégék egy része még dél­felé is ott dálolászotit a ve­randán, a parasztházhoz tol­dott, kömbeüvegezett hallban, amit szombatonként meg vasárnap fodrászműhelynek rendezett be. Nagyapja, nagyanyja a konyha melletti kis szobában szunyókált. Anyja meg a mostoha apja hajnalban kereket oldottak, hogy ellássák a temérdek jó­szágot, de megígérték, hogy kocsival jönnek vissza, és segítenek a vendégek elszál­lításában. A nagyszobában két idősebb asszony vette számiba az ajándékokat, han­gosan, hogy az ágy szélén üldögélő ifjú pár is hallja. Megszámolták a menyasz- szonytánc-pénzt is. Egy-két Bartók híján százezer forint volt kötegekben az asztalon. Az ifjú pár vidámabban ment ki isimét a vendégek­hez. Aztán felkerekedtek, nászútra mentek, ahogy tér. vezték. Az első hetek, hónapok gyorsan és vidáman röppen­tek el. A fiatalok munka után kocsiba ültek, vendég­ségbe mentek ajándékot kö­szönni, vagy hozzájuk jöttek a rokonok, ismerősök. Így a lakodalom mintha vég nél­küli lett volna. A nagymama hajnaltól hajnalig talpon volt. Takarított a vendégek után, mosogatott, mosott, fő­zött, sütött, hogy teli tál várja az újabb vendégeket. Az udvar kezdett elárvulni. Fogytak a tyúkok, a kacsák, már egy-ikét dédelgetett nyúl is terítékre került, aztán az egyik süldő bánta meg a dí- nom-dánomot. A fiatalok egyre fáradtab­ban, álmosabban ébredtek. dat és igazságkeresés; prob­lémája az adott polgári ke­reteket megdöntő erőszak, az elmélkedéssel szemben­álló cselekvés; távlata egy kollektív értékrend fellelé­sébe vetett laikus hit, a jövő reménye. iA gyermek Sartre családi környezetében ösztönösen át­élte a francia polgárság sor­sát és problémáit (erről vall A szavak című önéletrajzi munkájában, és monumen­tális Flaubert-monográfiájá- ban), korán eljegyezte ma­gát az irodalommal és az írással, később egyetemi ta­nulmányai során pedig az egzisztencialista filozófiával. A háború elején hadifogoly Németországban, hazajutása után ellenálló. Egzisztencia­lista filozófusként, regény­es drámaíróként meghatáro­Nappal munkában, délután, este meg vendégségben vagy vendégfogadásra készen len­ni feszültsége meggyötörte őket. A tél is elmúlt már, ami­kor kettesben tölthettek az estét, bezárkózva, távol a nagyszülőktől. Tervezgettek, számoltak. * — A ház az enyém, a pénz, meg az ajándék közös — mondta a fiatalasszony —, tehát a pénzt meg a dupla ajándékokért kapott összeget befektetjük a házba. A férj bólintott. Legyen úgy. Pedig közben minidig arra gondolt, hogy a kocsit kicseréli, szebbet, nagyobbat, jobbat vesz. Űj kerítést húzhatnak az ut­ca félől, a házból csak a falak maradnak meg, a te­tőt fél méterrel megemelik, vasbeton gerendákat rakat­nak alá, nagy, háramszár- nyas ablakokat építenek be, redőnyt szereltetnek rá, a nagy kamrát szétdobatják, a kútba motort szereltetnék, a padláson jesz a víztartály, és így semmi akadálya nincs, hogy megépítsék a fürdőszo­bát. Pénz van és lesz, moso­lyogtak a hatalmas összeg láttán, ad az OTP, ad az üzem is kamatmentes köl­csönt, személyi hitelt is ve­hetnek fel, a bútort részletre megkapják. Nincs tehát aka­dálya, hogy tervüket megva­lósítsák. Csak másnap, vagy har­madnap jutott eszükbe a két öreg. És velük mi lesz, ve­lük mi legyen? Beszélünk velük — mond­ta az asszonyka. — Anyám­hoz, a lányukhoz is mehet­nek. Van ott hely bőven. — És ha ragaszkodnak ah­hoz, hogy itt éljenek tovább­ra is? — A ház már az enyém. — Akkor is. Vacsora után, borozgatás közben adták élő tervüket. Az öregek sokáig szótlanul hallgatták őket, csák arcuk pirult ki, s ráncaik lettek mélyebbek. — Nem értünk bennete­ket, gyermekeim1 — mondta a nagyapa. — Mert az még rendben van, hogy az utca felől díszes kerítést akartok. De mért akarjátok bántani a házat? Nincs ennek semmi baja. Meg aztán mi még élünk, itt élünk, és itt is akarunk élni! A bor már nem ízlett, de inni kellett, hogy valahogy oldják a feszültséget. A sán­ta magyarázatok nem jutot­tak el az öregek tudatáig. Azt is nehezen értették meg, hogy ha itt alkarnak élni, akkor a nyári konyha mellé építe­nek egy szobát, és berende­zik nekik. Ka mi már nem leszünk, gyermekeim, csinál­hattok a házzal, amit akar­tok. De addig mi szeretnénk itt békességesen élni, magya­rázkodtak az öregek. Az asszony-unoka felpat­tant. — Nekem ajándékozták a házat? Nekem! Akkor meg miért várnának isten tudja zója és vezető alakja a fran­cia irodalom egy egész kor­szakának. Ekkoriban írt munkái hozzák meg számára a világhírt, majd később a Nobel-díjat, amelyet erköl­csi-elvi megfontolásokból visszautasít. S ez időben vá­lik világszerte figyelemmel meddig az átépítéssel? Mi a fenének nekem akkor már, ha megvénülök! Hitelt az OTP-től, az üzemtől is csak most kaphatunk, amikor fia­talok vagyunk. Most jár is! Követelhetjük, mint fiatai házasok, de ha megöregszünk mit kaphatunk? Semmit. Ha kérnénk, kiröhögnének ben­nünket, hogy ki fizeti majd vissza a kölcsönt. Hevesen dűlt a vita más­nap este is. A nagymama el­szaladt a lányához, hogy be­széljen a gyermekével, ők nevelték kicsi kora óta, mindent megadtak neki, se te, mondta lányának, se az apja sóha egy fillér gyer­mektartást nem fizetett ne­kik, pedig az iskoláztatása sokha került, nem is beszél­ve a divatos ruháiról. Hiába volt minden. A fiatalasszony rögtön anyjába fojtotta a szót: — Ha eddig nem törődtél velem, akkor most meg mi­nek avatkozol az életembe? Elváltál apámtól, sohasem kérdeztem, hogy miért. Át­passzoltál nagymamáéknafe, hogy ne legyek a lábad alatt, neveljenek fel, de hogy ezt miért tetted, nem kérdez­tem soha, és most sem kér­dezem. Viszont megnyugtat­hatlak, hogy én nem fogok szülni, én nem fagom a gyermekemet odalökni ne­ked, hogy neveld fel. Nem segített itt sem a sí­rás, sem a rimánkodás. A kedves kisunoka makacsul ragaszkodott tervéhez. Egy hónap múlva meg­kezdték a nyári konyha át­építését. Alig száradtak meg a falak, a tágas nagyszolbát már rendezgették is be az öregeknek. A régi bútorokat hordták le a nyári konyha melletti szobába. A 'nagymama szipogva jártakéit az udvaron, a kert­ben, az öregember mag be­húzódott kis kuckójába, ahol annyi évig laktak, cigarettá­zott, borozgatott, és bámult a levegőbe. Várt, várt valami csodát: hogy egyszercsak ki­nyílik az ajtó bejön az uno­kája, a férjével, jót nevet­nek, és azt mondják, hogy csak rossz álom volt az egész. De az ajtó nem nyílt ki. Csak egyetlen egyszer. — Nagyapa, jöjjön, nézze meg a szobájukat! Már be is rendeztük — mondta az unokája. Az öreg csak intett, hogy nem. — Gyere, nézzük meg — kérlelte a felesége is. — Hi­szen megnézni éppen meg­nézhetjük. — Odalépett fér­jéhez, átfogta a hóna alatt. — Gyere, öreg, gyere, ap­juk ... A verandán megállt egy pillanatra. Körbe nézett. Ki­lépett az udvarra. Három lé­pést tett a nyári konyha fe­lé, és összeesett. Agyvérzés. Bal oldali bé­nulás, állapították meg a kórháziban. Hónapokig feküdt az el­fekvőben. Csendesen, észre­vétlenül halt meg. Ügy, ahogy élt. hallgatott közéleti személyi­séggé, folyóirata pedig, a Temps Modernes, minden fontos kérdés vitafórumává. Támadások kereszttüzében állva szinte provokálja az összecsapásokat a hatvanas- hetvenes évek világpolitikai kihatású eseményei kapcsán. Megnyilvánulásait bárhogy értékelik is, egy bizonyos: mindig a lényegre összpon­tosítva fogalmazza meg a legégetőbb kérdéseket. Ha jelentőségét a mi tár­sadalmunk és gondolatvilá­gunk szempontjából próbál­juk megvilágítani, akkor há­rom nagy problémakörről kell említést tennünk. Az első a tulajdonképpe­ni filozófia, az ismeretelmé­let és a módszertan terüle­téhez tartozik. Sartre filozó­fiai művei kora ifjúságától haláláig, ötven esztendőn át jelzik gondolkodó útjának állomásait, s lényegileg arra irányulnak, hogy kijelöljék a világban az egyén és a kol­lektivitás helyét, és az eg­zakt-természettudományos módszerekével egyenjogú státust biztosítsanak a szub­jektumnak, a meditáló, cse­lekvő, művészi alkotásokat létrehozó egyénnek. Ennek során a filozófusnak termé­szetesen le kell vonnia a pol­gári gondolkodás történetéből adódó összes konzekvenciá­kat. Ugyanakkor a társadalmi és történelmi problémák te­rületén Sartre szembenéz a 20. század forradalmi elmé­letével és gyakorlatával: a marxizmussal, mely — mint mondja — korunk egyetlen lehetséges filozófiája. Ennek mezsgyéjén helyezi el a ma­ga egzisztencializmusát, mely a polgári meghatározottságú egyént próbálja beemelni a marxista elméletbe és gya­korlatba. Ám mindezeket a kérdéseket csak polgárként, a polgári értékvilág tétele­zésével együtt tudja értel­mezni. Ezért van az, hogy élete végén az ultrabalos mozgalmak szószólójává lesz, és elhatárolja magát a szo­cializmustól. Mint moralis­ta, világéletében kereste azt a közösséget, amely őt befo­gadná, és amelyet ő is elfo­gadna: ám ez nem adatott meg neki — minden közéleti elhivatottsága ellenére meg­maradt magányosnak. Végül meg kell említenünk a világ megismerésének és megélésének harmadik, ugyancsak egyetemes szem­pontját: az emberi lélek, a pszichikum szerepét, egyéni és kollektív megnyilvánulá­saival egyetemben. Sartre — főleg idős kori műveiben, például Flaubert-monográ- fiájában — ezen a téren is maradandót alkotott. Egy nagy gondolkodóra emlékezünk: talán egyikére az utolsóknak, akik a hagyo­mányos polgári értékek kép­viselői modern világunkban. NAGY GÉZA Jean-Paul Sartre (1905-1980)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom