Tolna Megyei Népújság, 1985. június (35. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-22 / 145. szám

1985. június 22.

AÜfcPÜJSÄG

Kéretlen ellenőrzésen

Készen lesz a szakmunkásképző

Átadás augusztus 16-án

Az utca emberei — főként a dombóvári Népköztársaság útján és környékén lakók — sokat vitatkoznak mostanában azon, hogy ami „cukornál jobban kell”, időre elkészül-e az Udvari Vince Ipari Szakmunkásképző Intézet bővítése, korszerűsítése? Egyesek azt állítják, hogy „képtelenség, mert jó, ha az építést 70 százalékos készenlétűnek lehet mondani”. Mások — az építészekhez talán jobban értők — a 80 százalékos készenlétre voksolnak és az a véleményük, hogy a TÁÉV mindent el fog követni azért, amire nemcsak Dombóváron, a környéken is sokan várnak. Az 1985/86-os tanévet a környék szakmunkás-utánpótlását biztosító intézet új, egyben jobb feltételekkel kezdheti. Azaz: augusztus 16-án sor kerülhet az átadásra, a tanulók és nevelőik nemcsak a 120 személyes, kétszintes kollégiumi szintet .lakhatják be” a tanév első napjától, hanem új tantermeiket is, a 700 tanuló befogadására már évekkel ezelőtt alkalmatlanná lett régi épületbe pedig bevezetik a központi fűtést.

Kurucz Géza, az intézet igazgatója meg sem próbálja tagadni, hogy fáradt, és várja az évzárást, mint a tanulók. Zűrös volt ez az év a bővítés miatt. Persze most se kevesebb az idegeskedni- való és ezért lenne jó a közeli jövőbe látni. Nagyon nagy szükség van ugyanis arra, hogy az ötvenmilHós

Villanyszerelők uralják a kollégiumi folyosókat

költséget bőven meghaladó beruházás időre befejeződjék, jusson elég idő a takarításra, berendezésre, ö is tud arról, hogy találgatások tárgya a nádkerítéssel takart építkezés, de azt is tudja, hogy tetszik a dombóváriaknak az, ami az iskola- bővítésből látható. Igaz, mondják már azt is, hogy az L-alakú új és kétszintes épület igen elüt az egyszintes régitől. ^Gondolhatott” volna a tervező Huszti Pál arra is egy emeletet még.

Kurucz Géza mosolyogva mondja, hogy tulajdonképpen a szakmunkásképző működéséinek elismerése is, hogy a helyi közvélemény olyan élénken foglalkozik a bővítéssel, korszerűsítéssel. Igen sokan tudják, hogy évek óta az iskolán kívül is kénytelenek voltak tanítani. Tulajdonképpen ősztől fogva sem lesz több tantermük, mint volt az iskolában lévőkkel és a három különböző helyen lévő szükségtanteremmel. De végre egy helyen folyhat a tanítás és nemcsak a korábbi évek kollégiumi gondjaitól szabadulhatnak meg, hiszen itt, a kollégiumi szárny földszintjén kap helyet az 500 adagos konyha és 100 személyes étterem is. Helyénvaló tehát a nagy várakozás már csak azért is — tudaltja velünk Bencze János igazgatóhelyettes később, amikor elindulunk körbejárni a szakmunkásképzés új birodalmát —, mert majd minden kőműves, aki itt dolgozott a kőművesmunkák dandára idején, ennek az iskolának a neveltje volt.

— Nem biztos, hogy szívesen láitnak most bennünket — jegyzi meg aggodalmasan Kurucz Géza.

— Hát, ami azt illeti, elég nagy a hajtás. De azért csak nem küldenek el — jegyzi meg a helyettese. S indulna rezidenciájából előszólítani Takács Ferenc művezetőt. Anyaghalmokat, ezt-azt kerülgetve oldalazunk a kollégium udvara felé, amikor hívás nélkül előttünk terem a fiatal művezető. Ha nem tudnám, hogy kurdi, meg azt, hogy a bátyja itt tanít az iskolában, azt hihetném, hogy rézbőrű indián. Meg is jegyzem, akkor se lehetne egészségesebb a színe, ha túl lenne már egy balatoni nyaraláson.

— A nyaralás odébb van, innen most az se mehet szabadságra, aki halni akar — közli nevetve, s hozzáteszi, hogy ilyenkor az építőipar a legjobb napozóhely. Nézzek csak oda föl, ahol az a brigád a tetőszigetelést végzi. Velük kell tölteni néhány napot és garantált a csokoládébarna bőr.

— Mi az, ami érdekli? — Fordítja aztán komolyra a szót. — Hogy elkészülünk-e

Rövidesen kezdődhet az új mellett eltörpülő régi épület felújítása

augusztus 16-ra? El bizony. Ebben a hónapban még a főmunkabeli dolgokat nyomjuk, utána jön a szakipari finis. Hallom én is, hogy nem bíznak sokan a határidőre történő befejezésben. Sértés ne legyen, de nem értenek hozzá. Most 80 százalékosnál valamivel több a munka készenléti foka. Ehhez hozzájön júniusban 8—10 százalék. A többi júliusra marad és augusztus első két hetére.

— Ha kell — szólal meg Bencze tanár úr — július 22- tői másod- és harmadéves festő, kőműves, villanyszerelő és épületasztalos tanulóink is besegítenek.

— És a lányok?

— ök sem maradnak ki a kalákából, mert augusztus

21-től ők tisztítják meg az ablakokat.

Néhány perc múlva fönt vagyunk a kollégium első emeletén, ahol már nem kell különösebben élénk fantázia ahhoz, hogy a laikus meglássa a leendő szépet. Van ahol még a vizesek, a fűtés- szerelők, villanyszerelők nyüzsögnek, de a négyszemélyes szobákba már bele lehet „gondolni” a berendezésit,, a lakókat is. A fővállalkozó TÁÉV-nak 37 szakembere dolgozik itt és a valamivél nyersebb állapotban lévő tantermi traktuson. Az alvállalkozók szakiparosgár- dája is körülbelül ilyen létszámú.

Míg Takács Ferenc a rögtönzött szemle közben kemény, de nem bántó utasításokat is ad, csaknem tulajdonosi büszkeséggel mutatja az utánpótlásnak szánt

birodalmat. Június 17-én 6 kőművestanuló szakvizsgázott itt reggel 7 és déli 12 között. A festők korábban az újdombóvári öregek napközijében adtak számot szakmai tudásukról. Biztosan szívesen hagyták volna ők is itt a „névjegyüket”, bár ott sincs az rossz helyen. Igen nagy városszerte a szakmunkásképző intézet tanulóinak a reputációja, mert sok, szakértelmet követelő társadalmi munkát végeznek. Egyesek szerint itt kóstolnak bele a jó célú közmunka ízébe és sokan utána felnőttként se kéretik magukat ha valahol társadalmi munkára van szükség.

A tanév befejeztével különben nyomban sor kerül az új és régi épület közötti falak áttörésére és a fűtés- szerelők veszik birtokukba a régi szárnyat. A vita elült, már nem követelik, hogy a tanulók készítette lambériától kopasszák meg a falakait. A lambéria marad és ígéret van arra is, hogy a szerelők nem rongálják meg, amit a gyerekek iskolájuk szépítéséért csináltak.

Takács Ferenc művezető azzal búcsúzik, hogy akkor látogassunk idei, amikor meglesz már a külső festés is és lekerül az állványerdő a falakról. Kurucz Géza igazgató pedig azzaH, hogy szép lesz a 9. tanévet kezdeni az ősszel.

S addig? Lehet, hogy addig fogadások is köttetnek az iskolára. A krónikás az optimistáknak drukkol...

László Ibolya

Érdekes megoldású függőlépcső a kollégiumi szárnyon

Fotó: Magyarszéki E.

Régi gazdája se ismerte volna meg. Bordái már-már a bőrét lyukasztották, szőre összegubancolódott, szeme körül, mintha örökké sírna, udvart rajzoltak a rászáradt könnyek. Néhány éve még a gazdája vett neki csontot, a szobában aludt a cserépkályha melletti szőnyegen.

Most a temetőben volt a vacka, a régi, halódó temetőben, ahol a sírokba itt-ott már az építők gépei haraptak, ahol már csak a kifordult sírkövek, s a gyászokat túlélő néhány díszbokor, évelő virág őrizgette a temető hangulatát. Itt talált magának egy bedőlt falú kriptát, s innen rémítgette a játszó gyerekeket, és a sóskát szedő, holtakkal perlekedő öregasszonyokat.

Akik látták fel-feltünni a bokrok között, megijedtek tőle, pedig nem bántott senkit, csak a temetőn átvezető ösvénnyel párhuzamosan messze elkísérte az arrajárókat. Ha a sétáló megállt, földrelapult, és menekülésre készen várta a felé repülő éles követ.

Esténként a környező utcákig merészkedett. A kapu elé kirakott szemétből kapart ennivalót magának. Néha fél kenyér is került a szemétbe, azt a kripta környékén elásta.

Ugatni sohasem hallották. Néha vonított csak, nagyra- nött téli éjszakákon, szemrehányóan és keserűen, mintha rontani akarná az emberek álmát. Szeretetért koldult. A könyörgők mindig kitaszítottak. Bélyeget üt rájuk a kolduló szándék. Kitaszított volt az öreg kutya is, míg régvolt simításokat, becézést gyászolt, s régi gőgöt is, ha gazdája mellől dühös morgással támadt a vézna kóbor kutyákra.

A gazdája halála után hetekig ácsorgóit a régi ház ajtaja előtt. Aki szólt hozzá, azt messze kísérte, nyüszítve sírt a néha simító idegen kezek alatt, s ha szerencséje van, új gazdát is találhatott volna magának, de a balszerencse úgy hozta, hogy az úton egy autóbusz elé került. A vezető fékezett, a kerék nem ment át rajta, csak kipenderítette az út szélére. Az oldala felszakadt. Kicsorgó vére gubancossá tette valaha fényes szőrét, és attól kezdve a néhai idegen simítások is elmaradtak. Félt már mindenki tőle, s mert a félelem kegyetlenné tesz, kövekkel dobálta, akinek nyomába szegődött. Verekedő, mogorva jószág lett belőle, fejedelme és ura a kóbor kutyáknak.

Az utcáktól félt a baleset óta. A környező házak kutyái kijártak a temetőbe, éjszakánként ő is megpróbált

néha az ismerős kerítésekig lopózni, de a nappali barátságot elfelejtő dühös, acsarkodó ugatás fogadta. Olykor kövek is repültek a kerítés mögül.

— Veszedelmes dög — mondták az emberek, ha sóvár- gó vonítását hallották, de a gyerekek még az embereknél is rosszabbak voltak, mert háborúsdit játszottak a volt sírok között, s a magányos kutyát ellenséggé tette a játék. Tél volt. Napokig ki sem bújt a vackából. A gyerekek egyre közelebb merészkedtek a kriptához, néha egészen a bejáratig.

Bartha Gábor:

A KUTYA

Hógolyókat dobáltak a lyukba, és csak a dühös morgás késztette őket menekülésre. Egyikük akkor kitalálta, hogy ne tudjon kijönni onnan, egy nagy követ kell a bejárat elé hengergetni. Kétszer is nekikészültek, de a bátorság elfogyott félúton. Akkor már igazi ellenség volt a kutya, igazibb, mintha maga is részt vett volna a harcban.

A gyerekek elhatározták, hogy harcba hívják Varga La- ciék komondorát. Ez a terv is kudarcba fulladt, a komondor húzta a rövidebbet, s a gyerekek szétfutottak. A komondorra büszke Varga Laci majdnem sírt szégyenében, azt mondta, hogy nem volt igazságos, mert szabálytalanul verekedett a másik.

És a többi gyerek is elismerte, hogy nem volt igazságos, már azt is számolgatták, hogy újra kell rendezni a viadalt, de hát a komondornak elég volt az egyszeri vereség. Talán ez is oka volt annak, hogy a gyerekek közül néhányon átpártoltak a kóbor kutyához. Két táborra szakadt így a sereg. Zászlajuk is volt, nem messze a kriptától rendezték be a hadiszállásukat a kutyapártiak. Igaz, a kutyát nem is látták, az csak feküdt a vackán, és éjszakánként járt ennivalóért.

A szeplős Rumszauer, akinek bérházi gyerekként sohasem lehetett kutyája, kitalálta, hogy meg kell szelídíteni. És attól kezdve naponta vittek neki enni. összevesztek és kibékültek azon. hogy kinél lesz majd, s ki rendezi a második viadalt közte és a Vargáék komondora között. A hazulról hozott csontot, lopott süteményt elvitték a kriptáig, és ott bedobták a lyukon, mint azelőtt a hógolyókat. A kutya dühös morgással fogadta az első szerete- tet, amit három év után kapott. A gyerekek olyankor elszaladtak, de másnap újra mentek, és egymást túllicitálva bizonygatták, hogy mennyi fogyott el a tegnapi csontból.

Eltelt egy hét, s mire a játékot megunhatták volna, már nem morgott a kutya. Megszokta és elfogadta az ajándékokat. Aztán még egy hét eltelt, s akkor már a hasát a földhöz szorítva csúszott elébük, s reszkető vinnyogással várta a gyerekek simítását, de ínye felhúzódott, torkából szakadozottan feltört a morgás, mert megijedt a feléje nyúló kezektől. Akkor már minden éjszaka vonított. Só- várgóbban, keservesebben, mint máskor.

A szemüveges Soltész kitakarította az ólat, sírástól dagadt szemekkel, mert sírnia kellett az anyai engedélyért. A szeplős Rumszauer pórázt kerített, és maguk között kisorsolták, ki mikor viheti sétálni.

És eljött az első igazán tavaszi nap, az öreg kutya előmászott a vackából, és kifeküdt a bejárat elé. Hosszú idő óta először várt. A gyerekeket várta, pedig éhes sem volt, bőven maradt a tegnapi csontból. A temetőbe aznap Varga Laciék értek először. Elfoglalták a főhadiszállást, aztán meglátták a kutyát is, és köveket szedtek.

Az pedig régvolt simítások örömét érezte, s elindult eléjük nyüszítve, földhöz lapulva, boldogan.

— Nézzétek, támad — mondták a gyerekek.

— Tűz! — vezényelt Varga Laci, és kövek repültek. Először történt három év óta, hogy a kivert állat nem menekült.

— Tűz! — kiáltott még egyszer Laci elvékonyodott, rémült hangon, aztán futott. Az első harapást a lábán nem is érezte, csak a rémületet. Megbotlott, elesett. A kiáltozásra emberek futottak oda, elzavarni a megvadult állatot. S mind a síró gyereket vigasztalták. A kutya pedig a bokron túl lefeküdt. Estére megdöglött. Az emberek, akik elindultak, hogy agyonverjék, csak a kriptánál keresték. Nem találták ott, hazamentek.

Két napig senki sem járt a temetőben, de harmadnap újra játszottak a gyerekek. Háborúsdit a dőlt sírok között.

Aki csak ezt látja, pesszimista