Tolna Megyei Népújság, 1985. június (35. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-15 / 139. szám
1985. június 15. „A sziklák ágy zuhannak le” Egy óra Raaa Parana főművezetőve! NÉPÚJSÁG 7 Megbeszélés Kunz Alfonz technikussal — A hattyúdalról azt tartják, hogy az a madár utolsó éneke — áll föl íróasztalától Ress Ferenc, a TOTÉV főművezetője. — Ez a Széchenyi utcai építkezés itt Szek- szárdon, ez lesz az én hattyúdalom ... Mint kőműves a falakat, úgy építi beszélgetését. Gondosan megfogalmazott minden mondata. Egy életút tapasztalásainak feltörő visszhangja, tanulságait amit most megoszt velünk. Egy lebontásra váró öreg épületrész a főhadiszállása. Innen kel útra naponta, ide érkezik naponta. A fehérre meszelt falon, az asztala mögött a Széchenyi utcai rekonstrukció tervrajza több négyzetméter szélességben. Ennek kivitelezési munkáit irányítja. Egy év múlva nyugdíjba megy. — A megyeszékhelyen az elmúlt években átadott új intézmények közül az V. Számú Általános Iskola, az Arany János utcai óvoda, bölcsőde, a tanítóképző főiskola építésének művezetői teendői az ön nevéhez fűződnek. Csupa nagy beruházás ... Pro űrbe díjat is kapott ezekért... — Nem szeretem a kis feladatokat — kész a válasszal Ress Ferenc — például a lakásokat. Nekem a kilencven- kilencedik is olyan mint az első. Az egyedi, komoly munkákra jobban kell és jobban tudok figyelni. Igaz, szerencsém is volt, hogy ezeket nekem adták. A legszebb — nekem — az említettek közül a baktai, az V. számú iskola. Az 90 millió forintos beruházás volt, nagy örömmel csináltam. Ott aztán oda kellett figyelni ... — A munkafegyelemre gondol ? — Tudtam, hogy ez is szóRess Ferenc be kerül. Sok vád éri az építőipart. Nem is akarom védeni, de hangsúlyozom, hogy ennyi fegyelmezetlenség minden területen van. Mi a kirakatban vagyunk a munkánkkal. Ezt mindenki látja. Ha egy malteros ruhás legény iszik egy üveg sört, már általánosítanak, hogy nem dolgoznak. Akkor én. visszakérdezek: ki építette föl itt Szekszárdon ezeket a lakótelepeket, végig befedve a hegyoldalt, ha az építőipar- nem dolgozik? A főművezető nem vár választ a kérdésére. A lakótelepek apropójára a lakáshelyzetről kialakult véleményét mondja: — Nem a saját életemet akarom példázni, de ez a legkézenfekvőbb, ebből indulok ki. Nem mindig tartom indokoltnak sokak részéről a lakásigényt, amit a tanácsokhoz nyújtanak be. Melyik társadalomban biztosított egy fiatal pár részére, a jegygyűrűvel együtt az állami lakás? Nálunk tíz éve elfér az „anyós és a meny” egy tűzhely mellett. Mi a fiammal és családjával, a két unokámmal közös fedél alatt, közös háztartásban élünk itt a Kadarka utcában. Békességben. Nem értem a sok embert, aki kihagyja az életéből a mellette felcseperedő unokát. Reggel szinte egyszerre rohan rriindenki, de este, amikor jönnek haza, mindenkinek más a lépése, már megismerni... aztán ... Aztán, most az történik, hogy a kemény munkához és beszédhez szokott, a több kormánykitüntetést is magáénak mondó főművezető szemében furcsa fény csillan. Bepárásodik, elhomályosul, de nem lesz belőle könny, arra vigyáz. Arról kezd beszélni, hogy öten voltak testvérek Dunaszentgyör- gyön és mind az öten kaptak szakmát... — Az enyém ez a szerény és lenézett mesterség. Én mégis alkotásnak tartom. Egy csomó téglából, meg más anyagból kell megteremteni kinek-kinek elképzelése szerint a lakását, otthonát. Aztán az idegen népek kultúrájában először nem az építészettel ismerkedünk-e meg? Nem akartam elmondani, de kikívánkozik. Én az első házamat ott Du- naszentgyörgyön építettem meg 1954-ben. Akkor az OTP-től kaptam kölcsönt. Nem tudtam elviselni, hogy adósságom van. Eladtam a házat. Két év múlva még ott a faluban építettem egy másikat, aztán meguntam, hogy már húsz év óta járok ide Szekszárdra dolgozni. Hirtelen is arra gondoltam, hogy mit mondanak majd az utódaim, milyen ember volt a mi kőműves apánk, hogy ilyen házat épített csak. Tíz évvel ezelőtt saját tervemet magam építettem meg itt a Kadarka utcában. Most elférünk kényelmesen együtt, de Túlhaladott már az a korábban elterjedt, igaz, ma is fellelhető vélemény, hogy „hagyják békén az embereket nyáron, ilyenkor kikapcsolódni és nem művelődni akarnak”. Az ezt az álláspontot képviselő liberáli- sabbja ugyan tett azért any- nyi engedményt, hogyha már kultúra — legyen köny- nyű. Ez utóbbi álláspont jórészt tükrözi is jelenlegi nyári kulturális programjainkat, annak ellenére, hogy országosan elismert szakemberek, sokszor, sok helyütt hangoztatták, szó sincs itt holmi könnyű bóvliról, a hangsúly a minőségen kell hogy legyen a vakációban is. Vagyis a színházi „szünidőben” is a legjobb műveket szeretnék látni a nézők, s talán nem elítélendő módon a színészek legjobb formájában. A művelődési házak repertoárja idén nyáron sem túl változatos, főként a vidám, szórakoztató előadások vanak többségben. A szekszárdi Babits Mihály művelődési központban többek között a már sokszor játszott West side story, a Markos— Nádas kabaré, Koós János zenés estje szerepel. Pakson a Békéscsabai Jókai Színház Furcsa pár című darabjával lép színpadra, ugyancsak láthatja a paksi közönség a burkasi táncegyüttes műsorát is. A meleg évszakban általában többségben vannak a zenei programok, nemcsak a könnyebb, hanem a komolyabb műfajban is. A szekszárdi Művészetek Háza színvonalas zenei kínálatából az esztergomi gitárfesztivál résztvevőinek vendégszereplését, a zeneisha a harmadik nemzedék is nőni fog... én, ha csak rajtam múlik, ragaszkodom hozzájuk ... Közben brigádvezetők jönnek, mennek. Kérdeznek valamit Ress Ferenctől. Rövid válaszokat ad a kérdésekre, a holnapi feladatok ezek. — Van különbség a valamikori pallér és a főművezető munkája között? — A lényeg talán ugyanaz, de ami fontos, hogy akkor a pallér határozta meg a dolgozóinak bérét is. Volt olyan, hogy valakinek a munkája láttán azt mondita, hogy jövő héten már ne jöjjön, nincs rá szükség. Mi sokféle emberrel dolgozunk. Vannak nagyon szorgalmasak, akik látják, hogy mit kell tenniük. Vannak olyanok is, akik a minimálisát adják, mert nekik annyi is elég. Halálom a lusta ember, de megkola növendékeinek tanév- záró koncertjét, és Polgár Mariann zongoraművész érdekességnek ígérkező közös játékát emelhetjük ki, amelyen Martyn Ferenc festővel lép a szekszárdi közönség elé. A fiatalok könnyűzenei koncertekből válogathatnak, nyári turnékon több vezető hazai zenész is, és sikercsapat fordul meg megyénkben. Művelődési házaink színházi rendezvényei között tallóztunk, most vegyük szemügyre a megye átfogó nyári művelődési program- tervezetét. Ebben jórészt hagyományos eseményekkel, rendezvényekkel találkozunk, s meg kell mondanunk, hogy kevés az új kezdeményezés. Négy képzőművészeti művésztelepre az ország minden részéből közel hetven alkotót várnak. A Sötétvölgyben 3 hetes grafikai tábor nyílik, az idén első alklommal Kölesden, a régi papiakban két-lhárom hetes váltással érkeznek művészek kültflöd- ről, többek között Japánból is. A legrégebbi, a legna- gyobbik múltra visszatekintő a tengelici egyhetes tábor inkább afféle találkozási lehetőséget teremt a résztvevőknek, 32, megyénkben élő, vagy megyénkhez kapcsolódó képzőművész ismerkedik itt szűkebb otthonunk életével, embereivel. A sorból nem hiányzik 85 nyarán sem a paksi vizuális alkotótelep, amit amatőrök számára hívtak életre. Itt főként megyehatárainkon kívülről, elsősorban Baranyából jönnek. Hiányzik az érdeklődés — mindkét partner részéről — az iskolákból, rajztanárok, diákok kísérletezési hajlaértem mégis. Aki nem talál örömet a napi munkájában, ha semmilyen élményt nem érez, annak kínlódás minden óra. Mégsem lehelt elküldeni más helyre, mert a létszámra szükségünk van. Ezt a Széchenyi utcai négy házat nég az idén át kellene adni... hiszen ez az én ... — Beszéljen ezekről! — A 26, 28, 32 és 34-es számú házak teljes felújítását^ végezzük. Üj a födém, a tető és nem csupán az utcai homlokzatot tatarozzuk, amint azt korábban tettük. Természetesen megőrizzük a régi építészeti jegyeket. Itt a földszinten lesz majd az* idegenforgalmi irodahelyisége, meg a bátaszéki takarék- szövetkezet szekszárdi fiókja is. Ezzel párhuzamosan, az épület mögött áll majd a vegyes rendeltetésű szolgáltatóház. Ezt is most építjük, ma az „újjal” szemben. Itt kell még megemlíteni az ugyancsak minden évben júliusban egybegyűlő dombóvári megyei fafaragó tábort, ami valóban funkcionális, hiszen hagyományosan egy-egy játszótéri játékot helyeznek el a városban. Országos találkozóknak, fesztiváloknak is házigazdái leszünk a nyáron. Duna- földvár két kiemelkedő rendezvénye az országos színjátszó találkozó és a szövetkezeti gyermeknéptánc fesztivál lesz, ez utóbbiban négy megyei csoport mutatja be tudását, s Bulgáriából is várnak táncosokat. A dél- dunántúli népművészeti hét szervezője ezúttal Zala megye lesz, de megyebeli események is kapcsolódnak a sorozathoz. így júliustól városfilmek fesztiválja, kiállítások, szakmai bemutatók, fúvószenekarok bemutatói színesítik a programot. „Szárazabb”, de korántsem érdektelenebb területre kalandozva szólni kell a különféle képzésekről, szakmai tanácskozásokról is. Ezek közül néhányat kiemelve: a farestaurátorok országos konferenciáját, Tengelicen tiszteletdíjas népművelők és díszítőművészeti szakkörvezetők továbbképzését említhetjük. Szintén hagyományos és augusztus végén elmaradhatatlan nyári program a több ezer embert vonzó, jó szórakozást ígérő tamási lovas- napok. Utoljára maradt, de egyáltalán nem a fontossági sorrendben betöltött szerepe szerint a gyermekek, az ifjúság vakációs programja. A de ez áthúzódik a jövő évre, amikor én ... — Amikor már nyugdíjas lesz. Mit fog akkor csinálni? — Talán sokan nem értik meg, de én nem örülök, hogy nyugdíjba megyek ... Sok szépet lehet hallani, hogy így, meg úgy foglalkozunk az idős emberekkel. Ez igaz is, de ami megtörtént, ami elmúlt ... az élet... azzal mit tudnak mások kezdeni?... Zavartuk az éveket és most a hatvanadiknál tartok ... Mondják, a munka az élet sója. Hát én jócskán sóztam ... talán azért is félek most a változástól, a töréstől. Ami évek során felépült bennem, magasodott, erős lett mint a kő, ez most kimozdul ebből a helyzetből és nem lassan, hanem hirtelen ... Olvastam valahol, hogy a sziklák úgy zuhannak le ... Decs! Kiss János városkörnyéki táborokban közel négyezer gyermek üdülhet, pihenhet kulturált körülmények között. Minden bizonnyal idén is népszerűek lesznek a vándortáborok, megyénkből negyvenhárom csoport indul majd az ország különböző tájaira, hogy más vidékek természetét, kultúráját, művészetét is megismerhesse. Külön kell szólni a sötétvölgyi olvasótáborról és a váraljai német nemzetiségi olvasótáborról. Az utóbbiban 96 általános iskolás kisdiák ismerkedik majd a német nyelvvel, a nemzetiségi kultúrával, nemcsak tolnából, hanem a szomszéd megyéből is. Külön irodalmi, riporter és néptánc csoportokban dolgoznak itt a gyerekek egy héten keresztül. Kirándulások, túrák színesítik és oldják fel a tanulást, ellátogatnak a györ- könyi táj házba, gyalogtúrát tesznek Óbányán és német nyelvű kísérővel járják végig Szekszárd nevezetességeit. Az úttörőházak, gyermek- könyvtárak is számos programot kínálnak a legkisebbeknek, közülük a hely hiányában itt csak a kihelyezett lakótelepi játszókról szólunk, hiszen ezek hasznossága és népszerűsége az utóbbi időszak tapasztalata szerint jóval meghaladja egyéb kötött programokét. A teljesség igénye nélkül válogattunk a fiatalok lehetőségei között, de a művelődési intézmények kínálata, rendezvények mellett nem szabad megfeledkezni az iskolák és főként a család szerepéről, feladatairól, amelyek alapvetően irányíthatják, befolyásolhatják a fiatalság nyári kulturált kikapcsolódását. Az utcák kultúrája Amikor azt halljuk: esztétikai nevelés, ízlésformálás, elvont fejtegetésekre, a mindennapi emberek számára nehéz elméletieskedésre gondolunk. Kétségtelen, az esztétikát tanulni is lehet. De a milliók számára a vizuális nevelés legnagyobb hatású formálója a követlen környezet, az állandó látvány. A környezet pedig nemcsak az otthon, hanem legalább ennyire a helység is, ahol lakunk, no meg az utcakép. Nemrégiben nemcsak a fővárosiak, hanem a többi vidéki város lakói is örülhettek a századforduló idején épített házaik megfiatalodásának. A legtöbb házat szépen, ízlésesen festették át, mégis, egy-két épületnél rikító, oda nem illő színek alaposan fölkorbácsolták a kedélyeket. Ugyanúgy, ahogyan néhány köztéri szobor is seregnyi véleményt ütköztet, hiszen az embereknek közük van hozzá — járókelőként akaratlanul beleütköznek. Dicsérendő hát, hogy például Szekszárdon a várospolitika szerves része a köztéri szobrok fölállításának ügye. Többet kell törődnünk azonan az utca többi „kellékével” is: az eligazító táblák, a neonfeliratok külcsínével, a plakátok ízléses elhelyezésével, a parkok, játszóterek esztétikájával. A szépen megformált park, játszótér lelkesít, buzdít az ilyen példák követésére, a hasonló elképzelések megvalósítására, s a parképítészet művészei bizonyára készséggel vállalnak ilyen feladatot. Kellő gondot kell fordítani a cégérekre, hogy ízlésesek legyenek. Talán legtöbb a kijavítanivaló az utcai név- és cégtáblákon, amelyeken bosszantóan sok a helyesírási hiba. A fantázia nem szükségszerűen igényel többletkiadást, a színek, formák harmóniája s a hibátlan szöveg sem tornázza feljebb a költségeket. Csak egyszerűen több törődést, hozzáértést és nagyobb szigort kíván, mint a megszokott úton- módon készülő és ízlésrontó felirat, cégtábla. Szeged egyik patinás utcájában — a Takarékpénztár utcában — például egy szűcsmester hivalkodóan csúnya cégére „üti agyon” a hátteret, azaz a közelmúltban felújított szép házat. Ám annyira senkinek sem szúrt szemet, hogy le is vetesse vele! Pedig az ízlésnevelés fegyverével nem elég csupán a giccses áruktól roskadozó ajándékboltokat, trafikokat ostorozni. Ezekben a közszemlére kitett „alkotásokban” valószínűleg több az ártalom. Egyik művészünk a szemet bántó, rosszul megtervezett neonokról, cégérekről és utcatáblákról azt állította, hogy szennyezik vizuális kultúránkat. Igazában nincs okunk kételkedni, hiszen számos példát tudunk arról, miként ront utcaképet, okoz egyhangúságot a fantáziátlan és gyakran ízléstelen tájékoztató, eligazító felirat. Ezért örvendetes az a kezdeményezés, amellyel a kecskeméti zománcművészeti alkotótábor résztvevői rukkolnak elő: különböző táblákat, cégéreket készítettek, s ezek rögtön helyükre, azaz az utcákra kerültek, díszítve ezzel a város központját. Jó lenne, ha a kecskeméti példát másutt is követnék: a képző- és iparművészeket bevonnák az utca „kellékeinek” tervezésébe, kivitelezésébe. Mert a megannyi hirdető-, tájékoztatótábla és hirdetés nemcsak funkcionális feladatot teljesít, nemcsak egy üzletet, árufélét reklámoz, — a jó ízlést, a kultúrát is hirdeti. TAMÁS ERVIN
