Tolna Megyei Népújság, 1985. május (35. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-11 / 109. szám
1985. május 11. ÍSÉPÜJSÁG11 Művészet és kritika fl 4. Nagybaracskai Fotográfiai Alkotótelep kiállítása Amióta művészet létezik, csaknem azóta kritikusok is tevékenykednek, hogy fölmérjék, elemezzék az alkotók teljesítményeit. A hagyomány számom tart egy görög kritikust, Zoiloszt, aki Homérosz költeményeinek fölöttébb kemény bírálatával szerzett kétes csengésű nevet magának. Többen vannak persze olyanok, akik esztétikai tudásuk, biztce ítéletük és ízlésük révén vívtak ki megbecsülést, szereztek rangot a kritikusi hivatásnak. Vállalva gyakran a tévedés kodkázatát is — hiszen a kritikus a múlt, s a jelen művészi normái szerint ítélkezik, s utóbb kiderülhet, hogy valamely mű, amelyet elmarasztalt, új és értékes művészi irányzat terméke volt. Persze fordítva is így igaz: egy adott korszak kritikailag jól fogadott alkotásairól is bebizonyosodhatik, hogy nem időtállók. Szocializmust építő társadalmunkban sajátos szerepe van a művészetkritikának. Egyrészt — tekintettel arra, hogy nálunk a művészek túlnyomórészt diplomát szereznek, s a műalkotások létrehozásában az állami támogatásnak meghatározó jelentősége van — „abszolút dilettáns”, kirívóan tehetségtelen munkákkal, teljesítményekkel ritkán találkozik a kritikus, másrészt azonban egy rendkívül bonyolult, válságjegyekkel terhelt értékrend- szerben kell tájékozódnia — sőt: tájékoztatnia. Manapság a klasszikus művek mellett ott találhatók a legkülönfélébb alkotói törekvések termékei, s a kritikusnak kell — ha tud — vezérfonalat adnia: mit érdemes megnézni, elolvasni, megvásárolni. De — az előbbiekből következőleg — ez a vezérfonál voltaképpen az alkotó- műhelyek irányítóinak kezéből gombölyodik elő; a kritikusi tevékenység ott kezdődik, amikor eldől: ki és mit alkothat? Milyen könyvek jelenjenek meg, milyen filmekét forgassanak, milyen darabok, s milyen rendezői felfogásban kerüljenek színpadra, milyen szobrok jussanak közterekre, milyen képek a tárlatokra? Kritikai tevékenységnek minősül tehát mindaz, ami az alkotóműhelyekben történik, ami azzal kapcsolatos, hogy milyen művök, s a nyilvánosság milyen szférájában fejtsék ki társadalmi hatásukat. Ekkor lép működésbe a szorosabb értelemben vett kritika, mely mintegy a társadalom képviseletében alkot véleményt a műről, a művészi teljesítményről. Nem csoda, hogy művészetkritikánk gyakorta — szinte „hagyományosan” — küszködik a rárótt feladattal. Erről a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség legutóbbi, 1984 őszén kelt állásfoglalásában így fogalmaz: „Az elmúlt évtizedben nem javult, sőt egyes művészeti ágákban romlott a művészetkritika értékfelismerő, -támogató, a közönséget és az alkotókat orientáló tevékenysége. A művészet- kritika mai állapota többnyire nem kedvez a szükséges eszmei tisztázódásnak, a reális értékrend tudatosításának, a műhelyek határozottabb és egyértelműbb megrendelő, értékelő és válogató tevékenysége kibontakozásának, a művészetpolitikai és közművelődési szempontokat jobban érvényesítő közléspolitika kialakításának. Sok helyütt — a megbízható marxista művészetelméleti háttér hiánya miatt — elbizonytalanodtak a marxista igényű kritikus kezdeményezések, nem elég igényes és határozott a marxista kritika állásfoglalása a művészeti és ideológiai vonatkozásaikat tekintve egyaránt problematikus törekvésekkel kapcsolatban. A kritika csak ritkán vállalja — és akkor sem mindig a kívánatos szinten teljesíti — a művek világképének, eszmeiségének feltárását és értékelését.” Ezt a — korántsem hízelgő — véleményt erősítették meg az MSZMP Központi Bizottságának a párt XIII. kongresz- szusára készített irányelvei is: ,.A művészetkritika és a művészetelmélet az eddiginél hatásosabban, kezdeményezőbben vegyen részt a mai magyar és külföldi irodalmi és művészeti áramlatok. értékek és a vitatható törekvések minősítésében. Jobban kell támogatni a szocialista eszmeiségű. ízlésformáló művészi alkotásokat. Határozottan fel kell lépni az eszméinktől idegen, szocialista viszonyainkat eltorzító törekvések ellen.” Tartós betegsége kritikai életünknek, hogy kevés a vita, az eszmecsere a nehezen megközelíthető, de vállalandó értékek szolgálatában. S tartósan divatozik a nyegle hangvétel, a személyeskedő, csipkelődő modor; a kritikus visszaél a hatalmával, társadalmi megbízatásával. Néha meg azt tapasztaljuk, hogy a kritikus a tömegek tévedhetetlen képviselőjének pózában tetszeleg : ami neki nem tetszik, az a közönségnek sem tetszik, tetszhetik. Az ilyen kritikus olykor gátlástalanul meneszt mennybe vagy tapos sárba műveket, teljesítményeket, alkotókat — a közönségre, a társadalomra hivatkozva. S hiba az is, ha a kritikus túlságosan a művész szemszögéből, a bírálandó mű, produkció vonzáskörében foglal állást, s jó esetben is csak a hozzáértők, az esztétikai ismeretekkel föl- vértezettek számára érthető mindaz, amit mondani akar, idegen szavakban, szakkifejezésekben dúskál, stb. Meg kell találni tehát — bár csöppet sem könnyű — azt a pontot, amelyről a kritikus beláthatja a művész, s a társadalom között húzódó terepet. A kritikusnak egyszerre kell a művészt, s a társadalmat képviselnie. Meg kell mutatnia a közönségnek: mi a fontos abban az „üzenetben”, amely a művésztől érkezik, s vissza kell jeleznie a művész számára, hogy a mondanivalót nem csorbították-e a kifejezés- mód, a szemlélet ilyen vagy olyan hiányosságai. S mindehhez a kritikusnak nem áll rendelkezésére közvéleménykutató apparátus (ezért baj, ha valaki demagóg módon, s fölényes határozottsággal a közönségre, a társadalomra hivatkozik, amikor egyéni véleményét fejti ki). Am a kritikus is része a társadalomnak, ő is szuverén befogadója a művészi alkotásoknak, tehát az a kritika, melyet megfogalmaz, bizonyára sokak — tán nem ilyen tudatos — megítélésével esik egybe. KOHÁTI ZSOLT A Budapest Galéria Józsefvárosi Kiállítóterme ad helyet a Nagybaracskai Fotográfiai Alkotótelep kiállításának. A szimpozion az MSZMP Bács-Kiskun Megyei Bizottsága és a Bács- Kiskun Megyei Tanács kezdeményezésére és támogatásával jött létre, első ízben 1981Jben. Célja a klasszikus magyar szociofotós örökség — megváltozott viszonyok közötti — folytatása. Működési területe a telepnek otthont adó Nagybaracska nagyközségen kívül elsősorban az akkori bajai járás. Minden év augusztus első felében kerül sor az intémé- nyes működésre — ez a kiemelés azért indokolt, mert a telep tagjai (10 fő teljes, vagyis 10 napos időtartamban, 4—7 fő pedig pár napos vendégként) év közben is meg-megjelennek Nagyba- racskán és környékén az előre ismert koncepció alapján fotografálni. Minden évben más és más „fő témával” foglalkoznak (ez nem kizárólagosságot, hanem hangsúlyt jelent). Az 1984-es fő téma: a lakosság és a közösségi intézmények. Az egykori megyei szerveződésként indult telep a Magyar Fotóművészek Szövetsége fokozatosan növekvő támogatásával mára nemzetközi fórum lett; 1984-:ben a magyar résztvevők mellett öt ország fotósai dolgoztak a telepen. Valamennyi telepet kiállítás követi: 1983 óta a kiállításokat Budapesten is láthatják az érdeklődők, a Budapest Galéria rendezésében. Harmadik alkalommal fordul elő hogy a kiállítást a Művelődési Minisztérium és a Budapest Galéria támogatása folytán olyan katalógus kíséri, amely az összes kiállított képet tartalmazza. (Ez a jelenlegi magyar fotókiállítási gyakorlatban — sajnos — egyedülálló.) A cél itt a későbbi kutatást megalapozó dokumentálás. Az egész napos fényképezés után esténként egy-egy előadás, vita, vagy más rendezvény egészíti ki a programot. A telepen folyó elméleti munkát bibliográfiák készítésével, könyvek, folyóiratok kölcsönzésével támogatja a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, a kecskeméti megyei könyvtár, s legnagyobb rendszerességgel a Bajai Tanítóképző Főiskola könyvtára. 1983 óta nyaranta egy-egy külföldi előadó a szocialista országok szociofotó történetét mutatja be. Az 1981 óta végzett munka összefoglaló bemutatójára előreláthatólag 1986-ban kerül sor. •• Örmény betűk - magyar Az egyetemes művelődés- történet az idén emlékezik meg Misztótfalusi Kis Miklós Amszterdamban készített Aranyos Bibliájának 300. évfordulójáról!, és az általa metszett örmény betűkkel ugyanakkor ott nyomtatott Sáráká- nocról is. Misztótfalusi Kis örmény betűiről keveset tudunk. Mentségének 27. pontjában, arra a vádra adott cáfolatában, hogy miért hetvenke- dik, dicsekszik, szűkszavúan csupán annyit jegyez meg, hogy i,,Hol vagyon Amsterdamhoz képest Armenia? Azoknak is sokat szolgáltam!” Misztótfalusi örmény kapcsolataival napjainkban kezdett foglalkozni a sepsiszentgyörgyi születésű Fogolyén M. Lukács velencei mechi- thárista, aki kutatásainak eredményéről az évforduló alkalmából Debrecenben a Misztótfalusi Kis Miklós jubileumi tudományos ülésen számolt be. Amszterdam a XVII. században Európa egyik legforgalmasabb kereskedelmi és ipari központja. E század második harmadától kezdődően telepedtek ott le az Iránhoz csatolt Armenia területéről örmény kereskedők. A jómódú örmények hazájuktól távol is megőrizték ruházatukat és szokásaikat. Ez annyira különleges színt adott Amszterdamnak, hogy Rembrandt egyik önarcképén örmény viseletben festette le magát. A betelepült örmények hamarosan észlelték, hogy ott szebb betűket készítenek, mint amilyeneket az 1640- ben létesült Űj Dzsulfai nyomdában használnak. Ezért 1658 novemberében Ávák Matheo Dzáreci a hírneves Christoffel van Dyckkel örmény betűket metszetett; és betűmetszők azokkal kiinyomatta a Bibliát. Ávák halála után 1661-től társa, Ávetisz Jerevánci kereskedő, majd Oszkán vikárius vezette tovább a nyomdát, de 1672-ben anyagi nehézségei, perei miatt elhagyta az országot. A nyomda betűkészletét Andreas Acoluthus vásárolta meg aki, azt Lipcsébe vitette. Közben 1671-ben Tho- vmász Vánándeci püspök Osz- kánhoz küldi anyai unoka- öccsét, Mattheo Joannesz Vánándecit, hogy tanulja meg a könyvnyomtatás mesterségét. Mattheo tovább nyomdászkodik Oszkán eltávozása után is, amíg 1684- ben püspök nagybátyja megbízza egy örmény nyomda létesítésével. Mattheonak azonban nincsenek örmény betűi. Ezek elkészítésére Misztótfalusi Kis Miklóst kéri fel. Misztótfalusi Kis 1680-ban érkezett Amszterdamba teológiai tanulmányok folytatására, és a Károlyi-féle Biblia elkészítésének az ellenőrzésére. Ennek érdekében kezdi a nyomdászatot tanulni, majd a teológiáról kimaradva, megtanulja a betűmetszést, a matricakészítést és a betűöntést is. 1683-ban, miután pénzt nem kapott Kolozsvárról, elhatározta, hogy saját költségén készíti el a Bibliát. Pénze azonban nincsen, ezért mások részére készít betűket. Különleges érzéke és tehetsége volt a betűkészítés- hea betűi oly művésziek voltak, hogy neve hamarosan híressé vált. Ezért rendelte tőle Mattheo az örmény betűket. Misztótfalusi Kis a szerződésben kikötötte, hogy az örmény könyvek kolofonjában — a kiadás adatait ismertető utószóban — tüntessék fel a nevét. Kívánsága teljesült, neve mégis ismeretlen maradt, a kolofonokban ugyanis csak mint Nicolaus mester szerepel, amiből nem lehet megállapítani sem családnevét, sem nemzetiségét. Személyét csak egy 1694. évi bírósági jegyzőkönyv adatai alapján lehetett azonosítani, amint azt Schütz elsőként közölte magyar nyelven. De kövessük tovább a betűk sorsát. Mattheonak nem maradt pénze Misztótfalusi Kis Miklós számlájának a kifizetése után a nyomtatásra. Társul vette hát nyomdájába Hohannesz Jerevánci hittudort és a dsulfai Polosz kereskedőt, és ezek támogatásával a Misztótfalusi által készített Bibliával egy évben elkészült az örmény Sárákánoc is. Sárákánnak nevezik az örmény templomokban énekelt vallásos tárgyú versek gyűjteményét. Ez különleges ötvözete az énekeknek, imáknak és zsoltároknak, melyeket csak az örmények használnak. Kétkezi munkájával Misztótfalusi Kis remekeket alkotott. Az első grúz fgeorgiai) nyomdai betűk tervezési és elkészítési munkáit ezért bízták rá 1686-ban, mert már ismerték nagy gyakorlatát, melyet i,a rabbinisztikus héber, a német héber, a szír, a mararitán, a kopt és különösen az örmény betűk elkészítésével szerzett”. Mentségében méltán büszkélkedhetett tehát, hogy „az az én dicsőségem, hogy a szolgálatnak ezzel a nemével különféle nyelveknek és nemzeteknek vagyok a haszná- ra . Mattheo nyomdáját később nagybátyja, Thovmász gol- thi püspök veszi át, azonban a nyomda 1717-ben a hitelezőké lesz. A második tönkrement amszterdami örmény nyomda magyar kéz metszette betűi azonban továbbra is terjesztették a művelődést. A Velencéhez tartozó Szent Lázár szigeten 1717-ben építette fel kolostorát a tudományos örmény szerzetesrendet megalapító Mechithár. Megtudván az amszterdami nyomda sorsát, megbízottat küldött oda, megvetette és Velencébe vitette a bélyegzővasakat, matricákat és az örmény betűkészletet. E betűkkel sok száz örmény néprajzi, történeti és egyházi tudományos könyveket nyomtattak. A szerzetesek néhánya 1773-ban Triesztbe költözött, és magukkal vitték a betűk egy részét. Ezen betűkészlet felújítása 1774-ben a marosvásárhelyi születésű Kapron- czai Nyerges Ádám nevéhez fűződik, aki ugyanolyan univerzális nyomdásztehetség volt, mint Misztótfalusi Kis Miklós. Kapronczai Bécsben az arab, görög, héber, orosz és örmény betűk metszését is megtanulta. Az 1774-ben készült próbakönyve igazolja, hogy „héber és örmény betűi igen gyönyörűéig, különbek az angoloktól és hollandusoktól metszetteknél” — írta 1780-ban a Magyar Hírmondó. A trieszti betűk további sorsáról nem tudunk, a velenceieket azonban felújítva még a múlt században is használták. Ezekkel a Misztótfalusi Kis Miklós-féle betűkkel nyomtatták 1824-ben az erdélyi örmények szertartáskönyvét is. Korbnly Domokos—Simon J. Zaven örmény misekönyv egy lapja