Tolna Megyei Népújság, 1985. április (35. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-10 / 83. szám

1985. április 10. a Képújság A Jelenkor áprilisi száma Moziban VEDMB EH HP» Ml HH Yerma és a barát asszonyába szerelmes Viktor A film a zseniális dráma­író és költő, Garcia Lorca Yerma című drámája alap­ján készült, hétköznapi, szá­zadunk második felében bár­mely kontinensen fellelhető, „élő” problémát feszeget. A szépségével és tisztességével falujában elismerést kivívott Yerma tragédiája így koránt­sem egyedi, bár a történet mindvégig egy andaluziai fa­lucskában játszódik. A lát­szólag boldog és kiegyensú­lyozott házasságban ugyanis nem születik gyermek, s hiá­ba az anyagi és erkölcsi biz­tonság, a kapcsolat nem vá­lik teljessé. A történet konf­liktusát tehát az asszony alapvetői, ősi ösztönéből fa­kadó harc az utódért és a férfi—nő viszonyában is az ember—ember közötti őszin­te dialógusra való törekvés adja. A két egymásért és egymás ellen küzdő fél ugyanazt akarjia... S mégis idővel a férj Juan mindin­kább elveszti emberi és fér­fiúi biztonságát, s Yenmához idővel már csak a „tulajdo­nos” jogán kötődik. A köte­lességét hagyományokhoz és elvárásokhoz híven teljesítő családfőt, „gyengeségét” be­vallani képtelen férfit meg­győzően formálja meg Ko­vács Titusz. A barát asz- szonyába szerelmes Viktor, aki a barátságot szenvedélye fölé tudja helyezni, s bár Yermában társra találna, visszautasítja a barátság és szószegés árán szerzett bol­dogságot. A valóság és a vágyak kö­zött őrlődő, a mindennapi megaláztatást, „kis halálo­kat” átélő asszonyt jól ala­kítja Gundrun Landgrebe, akinek legnagyobb erényét talán az adja, hogy a min­denre elszánt, ám az utolsó pillanatban férjéhez ragasz­kodó, a szakadék széléről visszatáncoló feleségét a fa­lu bélyegével szemben nem tartjuk kicsapongónak, hűt­lennek, sokkal inkább hűsé­gesnek — nagy álmához. A megdöbbentő, lelkünkre nehezedő dráma mégsem ma­radt meg remekműnek a filmvásznon. A tragikus sor­sú család történetén keresz­tül megismerhettük ugyan az andaluziai parasztok, pászto­rok életét, egy vidék lakói­nak mindennapjait, évszáza­dos szokásaikat, ünnepeiket Szabó Gábor szép és magá- valragadó felvételeiből, még­is túl sok volt az „üresjá­rat”. Gyöngyössy Imre és Kábái Barna rendezésében így helyenként vontatottá, unalmassá váló filmet látha­tott a kisszámú szekszárdi közönség. TAKÁCS ZSUZSA Bővített terjedelmű ünnepi számmal köszönti a pécsi fo­lyóirat a felszabadulás jubi­leumát, valamint József At­tila és Lukács György szü­letésének évfordulóját. A szépirodalmi írások so­rában Bertők László, Csorba Győző, Galiamfoosi László, Károlyi Amy, Fákolitz Ist­ván, Takáts Gyula, Vas Ist­ván és Weöres Sándor ver­seit, továbbá Kalász Már­ton, Martyn Ferenc, Ottlik Géza és Száraz György pró­záit olvashatjuk. Üj prózairó, Dalos Margit novelláját is bemutatja a folyóirat Mé­szöly Miklós ajánlásával. A tanulmányok közül fi­gyelmet érdemel Nemes Nagy Ágnes és Tverdota György írása József Attiláról. Az „Európai fórum” rovatban Lackó Miklós „Az emberivé egyetemesült nemzeti remeg a sorsáért” című Fülep La­jos esszéje kapott helyet. Lukács György születésé­nek centenáriumáról Bécsy Tamás Bókay Antal és Ke­nyeres Zoltán tanulmányai­val emlékezik meg a folyó­irat. „Hetvenéves a közszékely” címmel Cseres Tibort kö­szönti Bertha Bulcsu írása. Jegyzetet olvashatunk to­vábbá Ottlik Gézáról és Szá­raz György drámáiról. A kritikai rovat élén Sőtér Ist­ván Olvasónaplója Takáts Gyula leveleskönyvét elemzi és méltatja. Rádió Kipányvázott bölcskeiek A budapesti iuvosotos hangversenye Nagy hírű és nagy múltú együttes koncertjét hallottuk legutóbb a Művészetek Há­zában. A budapesti fúvósötös 1947-ben alakult, megérde­melten jó nevű kamaratár­sulás. Műfaj tekintetében is­kolateremtő jelentőségük el­vitathatatlan, huzamos és kiemelkedő színvonalú mű­vészi munkájuk több kortárs zeneszerzőt inspirált ilyen összeállítású kamarazene- kompozíciók írására. Renge­teg hazai és külföldi szerep­lés van mögöttük, legutóbbi lemezfelvételüket Japánban készítik. Az együttes tagjai: Fasang Zoltán (fuvola), Medveczky András (kürt), Meizl Ferenc Érdemes Művész (klarinét). Nagy András (fagott). Szesz- ler Tibor Érdemes Művész (oboa). Műsoruk első felében klasz- szikus mester műveit, szünet után kortárs szerzők alkotá­sait játszották. Haydn Londoni-triója ere­detileg két hegedűre és csellóra készült, most fuvola —oboa—fagott összeállítás­ban szólaltatták meg. Külön említést érdemel a basszust játszó fagottművész szólama érzékeny és karakteres meg­formál ásáérit. Mozart C-dúr „bécsi” szo­nátájának Meizl Ferenc ál­tal hangszerelt változata va­lódi telitalálat. A háromté­teles mű élményszerű elő­adásban csendült fel. Szép, éneklő hangon, kivételesen életteli muzsikálást hallot­tunk. Ugyanez a könnyedség és levegősség áradt Haydn— Kesztler F-dúr fúvósötöséből is. A légiesen könnyed, ugyanakkor feszes ritmdká- jú zárótétel virtuóz megol­dása a hangszeres játék mu­tatós, bravúros Oldalát hang­súlyozta. A második részben elhang­zott két mű (Farkas: Lavot- tiana-szvit és Malcolm Ar­nold: Három matrózdal) nagy közönségsikert aratott. A Három matrózdal kikötői utcák forgatagát, parti kocs­mák vidám hangulatát idézte zseniális hangszereléssel, új­szerű effektussokkal és nem utolsósorban jóízléssel ada­golt humorral. LÁNYI PÉTER Gazdaságpolitikai irányítá­si rendszerünk újabb sza­kaszát éljük, élik a kisebb- nagyobb vállalatok, üzemek, gyáregységek. Ezért sem volt szokatlan húsvét első napján Antal Éva Munkások ’85 cí­mű sorozatának újabb, Vál­tozás közben című adását hallgatni. Lehet hogy az én készü­lékemben van a hiba, de nem támadt jó kedvem, mi­közben a Gyár- és Gépsze­relő Vállalat bölcskei gyár­egysége tmk-üzemvezetőjé- nek, Katona Imrének és munkatársának, Nagy János géplakatosnak a mondatait, ténymegállapító summázatait hallgattam. Mert miről szólt, vallott Katona Imre az 1960 óta párttitkárságot is betöl­tő, egykori alföldi ember, s a hivatását a több pénzért sem feladó Nagy János? Gondokról, változásokról A névsor teljes, a hatvan képzőművész itt van, 1948-tól 1985-ig Kossuth-díjat kapott. Az alkotások nem egyfor­mán jelentősek, amit az ma­gyaráz, hogy különböző he­lyekről, közgyűjteményekből kellett kölcsön kérni, de fon­tosabb ennél, hogy ez az első kiállítás, amelyen a magas rangú kitüntetés tulajdono­sai együtt szerepelnek. Az első pillanatban mégis koc­kázatosnak látszik Méry Évának, a Művészetek Háza igazgatójának vállalkozása, mert az elmúlt csaknem négy évtized alatt sok minden történt a magyar képzőmű­vészetben, éles fordulatoknak is tanúi lehettünk, milyen tanulsággal járhat hát egy ilyen seregszemle? A legfon­tosabb talán az, hogy bár a kitüntetettek mindegyike aligha számíthat maradan- dóságra, e hosszú idő alaitt nem volt olyan érdemes mű­vészünk, aki ne kapta volna meg a díjat. Ez pedig nagyon jelentős, mert jól tudjuk, a kortárs ítéletét sok min­den befolyásolhatja, a véle­ménynyilvánításban az át­meneti divatnak is lehet sze­repe, a hatvan Kossuth-dí- jas alkotásait végignézve azonban már nem egy klasz­gyárközponti kártyajátékok­ról, „egyszer-eladom — más­szor munkával-alig-látom el” kérdéseikről. Antal Éva jó riporter. Tud­ja mire kíváncsi, mit akar, és miért keres fel egy-egy helyszínt. Miért akarja szó­ra bírni az embereket, miért és milyen társadalmi gon­dok helyi „lecsapódását” kí­vánja országos nyilvánosság elé tárni... Aki ezt az adást hallgatta, tanúsíthatja, hogy Antal Éva ismét nem sze­dett rá minket. Lehet, hogy megharagsza­nak a budapesti GYVG ve­zetői, de jogom, hogy kö­vetkeztetéseket vonjak le ebből a rádióadásból is. Azt voltam kénytelen levonni a hallottakból, hogy a bölcskjei munkások, amolyan ászok egy gazdaságpolitikai kártyapak- liban. Hat gazdájuk volt eddig. szikus életművet ismerünk fel, ebben pedig a Kossuth- díjnak is szerepe van, mert soha nem mindegy, hogy az alkotókat milyen légkör veszi körül. A Kossuth-díjnak pe­dig kezdettől rangja volt, aminek az átmeneti értékin­gadozás — az irodalomban sokkal szembetűnőbben — sem árthatott. Itt van tehát hatvan Kos- suth-díjasi, köztük azok, akik csak haláluk után kaphatták meg, mint Derkovits Gyula és Dési Huber István, s azok, akik már életükben klasszi­kussá váltak, mint Barcsay Jenő, Czóbel Béla, Egry Jó­zsefi, Ferenczy Béni, Martyn Ferenc, Medgyessy Ferenc, Borsos Miklós, Szántó Piros­ka vagy Vedress Márk, aki előrehaladott korában érte meg a felszabadulást, a népi Magyarország pedig sietett elismerni művészi érdemeit. A kép természetesen nem egységes. Csók István már élemedett korában készült képe, Glatz Oszkár higgadt naturalizmusa mellett való­ban meghökkentő Kassák Lajos konstruktivizmusa vagy Koszta József lírával átszőtt realizmusa. Azt is fi­gyelembe kell vennünk, hogy nagy mesterek eseten­Nemrég el akarták adni őkejt egy nagy gyárnak, már úgy volt, hogy sikerült, közben ép­pen Bölcskén három éve nem fizetnek nyereséget, pedig az ottaniak jó szakemberek. Ka­tona Imre és társai óhaj­tanák a függetlenséget, de... A gazdaságban kissé jár­tas ember — nem közgaz­dász —, e riport hallatán ar­ra gondol, hogy egy Tolna megyei faluban nem az or­szágos munikásfizetésért dol­gozó emberek többet akar­nak. Csak hát kipányvázott állapotban élnek, központi irányítással, olyan helyi ve­zetőkkel, akik képesek len­nének az önállóság birtoká­ban tervezni, piacot kutatni és gazdálkodni. Antal Éva riportjának kö­vetkező fejezetében jó len­ne választ kapnunk a miér­tekre. szűcs ként nem legjobb alkotása­ikkal szerepelnek, mint Ber- náth Aurél, Czóbel Béla vagy Szőnyi István, — mást is említhetnénk — a kiál­lítás mégis egységes képet mutat, a stílusbeli eltérések nem tűnnek fel, a hatvan mű közel négy évtized mű­vészetének keresztmetszete­ként jelenik meg előttünk. Ebben része van a kitűnő rendezésnek is, ami Kratoch- vill Mimi értő munkája, aki megtalálta az összhangot a különböző szándékok között. A képek megfontolt elhelye­zése izgalmas ritmust ad a kiállításnak: a belépőt két mestermű fogadja, Martyn Ferenc és Szántó Piroska al­kotása, az emeleten Egry, Dési Huber, Bemáth, Szőnyi váltja egymást, közelükben egy nagyon szép Kohán- és Barcsay-kép, közben nagyon szép plasztikai munkák, Ved­res Márk, Ferenczy Béniy Kisfalud! Stróbl, Medgyessy, Somogyi József, Varga Imre szobrai. A merész vagy inkább csak annak látszó szándék­ból kitűnő kiállítás lett, i\égy évtized kitüntetettjeinek nagyszerű felvonulása, kép­zőművészeti életünk fontos eseménye. Cs. L. Művészetek Háza Kossuth-díjasok Tévénapló Egy óra itthon Felszabadulásunk 40. évfordulójának előestéjén első regionális bemutatkozó adását sugározta a pécsi körzeti stúdió. Baranya, Somogy és Tolna — szűkebb hazánk nemzetiségi lakosságának tiszteleteként Stangl Márta németül, Popovics István szerbül is elmondta a beve­zető köszöntő szavait. Mint a pécsiek ígérik, alapvető műfajuk az információ lesz. Számomra szimpátiakeltő volt a Szerkesszünk együtt jelszó bátor, őszinte nyilvá­nosság elé tárása. Üj műsor, új próbálkozás, mely szí­vesen fogad bárkitől ötleteket. A program tisztelettel emlegette fel történelmi örökségünket, dr. Ormos Márta történész röviden, frappánsan és hitellel beszélt a be­játszott archív felvételek előtt a háborúról, győzelem­ről, földosztásról, munkakezdésről és romeltakarításról, az ünnep köszöntésének számomra egy új, képes emlé­kezését megmutatva. A megyékre bontott hírcsokorban sokoldalú, jó, rövid információit kaptuk ezután. A bányászokról szóló filmbetétben kicsit csapkodóan szerteágazónak tűnt a téma feldolgozása, az azt követő beszélgetés régi gondokra keresett választ. Szerencsé­sebbnek éreztem volna a mában maradást, amit az egyik beszélgetőpartner meg is tett. Ettől kezdve si­mább, gördülékenyebb, izgalmasabb lett a riport. A paksi anyag jól indult, itt megtalálták a szakmai presz­tízst, a vezető fizikus nagyon őszinte és szerényen büszke volt, amire felépítették a Pónya Józseffel foly­tatott beszélgetést. — „Az eredményességet nem lehet vitatni, a szimpátiát nem kell keresni” — volt a be­szélgetés kulcsa. Furcsáltam a felállásra kényszerítő, gratuláló kézfogást, és mikor a mi kitüntetettjeinkről, megyebeliekről volt szó, szívesen vettük volna a hát­térbe vetített portrékat is róluk. Aztán újra kézfogás, immár másodszor, ugyanabban az adásban. Vérbeli parasztemberek mutatkoztak be archív filmeken. Popo­vics István szerencsésen megválasztott jó beszédű ri­portalanya többször is kisegítette a kissé nehézkesen kérdező riportert. A beszélgetés viszont hosszúra nyúj- tottnak tűnt, ilyenkor a kevesebb is több. Újra egy kézfogás. Javaslom az adás utánra halasztását. A som- bereki falukép, arcok, emberek, házak jó alapot adtak egy megalapozott nyilatkozathoz. A német felirat olva­sása miatt elszaladtak előlünk a képek. Megint egy jó hírbetét után ügyesen tért át a hírről a riporter, egy művész életének bemutatására, ismeretségük nem öt­perces mivoltát a tegezés tükrözte, engem nem zavart. Tetszett a riport. Első próbálkozásnak, útkeresésnek megfelelt, jövőjét nem nehéz megjósolni, de mindig jobbat kell produkálni, mert a szűk „haza" környezete hálás közönsége lesz a műsornak. — szs — Pétervári vendégség Muszorgszkij és Rimszkij-Korszakov muzsikája na­ponta felcsendül, az „orosz ötök” többi tagjáról, Bala- kirevről, Borogyinról és Kjuiról kevés szó esik. Pedig az 1860-as évek elején szerveződött csoport fontos sze­repet játszott az orosz zene történetében, mert a nem­zeti zenekultúrát népi alapokon akarta megvalósítani, s nevükhöz fűződik a népdalgyűjtés kezdete is, ami távolabbi területekre is kiterjedt. Balakirev például Islamey című fantáziájában keleti dallamokat dolgozott fel. Ez időnként még csak felhangzik, de Kjui zenéje csak hébe-hóba hallható, így William Ratcliff című operája is, amit a kortársak nagyra becsültek. Egy duett ebből is elhangzott a Pétervári vendégség című zenei dokumentumjátékban, ami az „ötök" tevé­kenységét igyekezett bemutatni, jelentőségüknek Csaj­kovszkijjal való szembenállásukkal adva hangsúlyt. így történt, bár nem olyan indulatos hangsúllyal, mint ahogy Papp Márta és Böjti János forgatókönyve ábrá­zolta, egyébként az „ötökre” is jócskán hatott a nyugat­európai zene, Liszthez például a társaság több tagját eleven kapcsolat fűzte. De nem is ez a baj, inkább a halovány forgatókönyv, amely csak tantételeket mon­dat el a szereplőkkel, anélkül, hogy ábrázolni tudna. A zene viszont nagyon szép, igaz. hogy jeles közremű­ködők vonultak fel, de ha a Kjui-operát nem is — nincs, talán .nem is volt soha műsoron nálunk — a Borisz Godunov-jelenetet Faragó Andrással érdemes lett volna az Operaházban felvenni. Zola Ki olvassa el manapság Zola húszkötetes regényfo­lyamát, a Rougon-Macquart család történetét? Való­színűleg franciaszakos hallgatók is egy-két kötet után megtorpannak, aki pedig naponta egy-két órát szánhat olvasásra, vagy inkább még annyit se, bele se fog. „A Szádi tanár úr azt mondotta Zoláról, hogy aljas és erkölcstelen író" — mondja a Halálfiaiban apjának lmrus, amint a pécsi ciszterektől tanulta, s Zola való­ban a szabadosságot, sőt a pornográfiát jelentette annak a nemzedéknek. Mi egészen másként gondoljuk, s ha nehezen is szánjuk rá magunkat, hogy olvassuk, vagy újra olvassuk, senki nem vonja kétségbe az európai regény történetében játszott szerepét. A naturalizmus megteremtője, aki a regényírást tu­dománnyá akarta tenni, a Rougon-Macquart család történetében is tudományos alapon akarta bemutatni a második császárság Franciaországát. írói érdeme, hogy a Balzac mintájára készült regényfolyam nem tudomá­nyos mű, hanem regények, köztük remekművek, mint a Nana, vagy a Germinal, sorozata. Az ötrészes francia filmsorozat, a jelek szerint, a regényciklus egy részletét dolgozza fel. biztosan formált alakokkal, erősen felgyorsítva az eseményeket, s bár az első rész után úgy látszik, hogy a Nana-sorozat szín­vonalát nem éri el, de jó bevezető Zolához, esetleg még arra is alkalmas, hogy új olvasókat toborozzon a ma­napság elsősorban terjedelmi okokból kevésbé népszerű szerzőnek. cs.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom