Tolna Megyei Népújság, 1985. április (35. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-06 / 81. szám

IO NÉPÚJSÁG 1985. április 6. IRODALOM Húsvét keddje Húsvét keddjén nagyon akadozva indult a munka gyárunkban. Micsoda? Hogy csak húsvét vasár­nap és hétfő van? Ma,guk- ná'. lehet, hogy ilyen a naptár, de nem nálunk! Mert ugye vasárnap készü­lünk a locsolásra. Hétfőn öntözünk és iszunk, ked­den meg iszunk, és föllo­csolnak bennünket. Szávai azzal kezdődött, hogy reggel bejött a Józsi a műhelybe egy demizson- nal. Már csak félig volt. Ha meg nem isszuk rá- romlik. A borászati szak­könyvben is benne van, hogy a bort nem szabad félben hagyni. Nem volt biztosítva, lelöktük, hogy megelőzzük a kárt Alig hogy ezzel megvol­tunk, odalibegett a Maca. Hétfőn nem tudtuk meg­locsolni. mert Albertirsán lakik. Saját főzésű kisüs­tije volt. Az üveget vissza­adtuk neki. Odajött a csoportveze­tőnk, a Guszti. Csak úgy dőlt belőle a húsvéti il­lat. Szilvapálinka meg ko­nyak. Az utóbbiból még volt egy fél liter a zsebé­ben. Nem sokáig No, szó­val azt mondta, hogy most már dolgozni kellene, mert fél kilenc van, és délben lejön a góré ellenőrizni a melót. No, jól van — gondol­tam —, de azért át kelle­ne ugrani a szomszéd mű­helybe, hátha van ott anyáscsavar. A miénket még nem hozták ki az anyagmozgatók. Vagy elit­ták? A fene tudja. Át is léptem. Csavar ugyan nem volt, de szájról szájra járt a szürkebarát. A csuda tud­ja. hogyan történt, de va­lahogy az én szám is oda­került az üveg alá. Egyszer csak hallom ám, hogy zuhan valami.-- Rá se ránts, pajtás — mondta az egyik haver — a Jani lement a liftaknába.- Mit keres ő a liftak­nában — érdeklődtem nai­van —, hisz lakatos, nem lift: zerelő?!- Ez igaz — világosít föl a haver —, de azt rr. ,dta, hogy a sok piától mn liftezik a gyomra. . Akkor jó — gondoltam — ott a helye. A lift úgy­se jár vagy két hónap­ja. Leültünk a fal mellé, és iszogattunk délig. Egy- szi. r csak jött két pasas. Olyan egyformák voltak, mint két húsvéti nyuszi- tojás. Egyszerre beszéltek. Azt mondták, hogy spuri, mert jön a góré! Ha így meglát bennünket, ke­zünkbe adják a zsugát. Meg az is lehet, hogy a fülünket. Fel is álltunk valahogy. Akkor vettem észre, hogy a haver is másodmagával van. Gyerünk — mondom —. és akkor jött a nagy dilemma: vajon melyik aj­tó az igazi? T. ÁGOSTON LÁSZLÓ Tóth-Máthé Miklós: Emlékerdő tanácselnök már ebé­it delni indult. amikor W- Rózsa, a titkárnője Kiss Imrét jelentette neki. — Mit akar? Jöjjön egy óra múlva. Ebédelni nekem is kell. — Mondtam — védekezett Rózsa —, de nem tágít. Azt mondja, nagyon sürgős. — Hogy a hétszentséges... — kezdett volna egy hosz- szabb káromkodásba az el­nök, de aztán gyorsan abba­hagyta. Azzal is telik az idő. Sóhajtva legyintett, ami egyben azt is jelentette Ró­zsának, hogy beengedheti Kiss Imrét. — Neked meg mi olyan sürgős...? — mordult a nagy­termetű, magas fiatalember­re, amikor az belépett. — Már ebédelni se hagyjátok az embert? Kiss Imre szabadkozott, hogy ő igazán nem zavarna, de hát olyan ügyben jött, ami nem tűr halasztást. — Jó. jó... — intett a ta­nácselnök —, hagyjuk. Miről van szó, Imre? — Hát csak arról... — mondta Kiss Imre —, hogy a jövő héten lesz a nagyapám­nak, akit szintén Kiss Imré­nek hívtak, az évfordulója... A századik... Mert, hogy ép­pen száz esztendeje szüle­tett... — Szép — mondta a ta­nácselnök —, igazán szép... Gratulálok. De már ne is haragudj, Imre, mi közünk nekünk ehhez? — Mert azt szeretném — mondta Kiss Imre —, ha ezt a nevezetes évfordulót megünnepelné a község... — Mit? Hogy? Miket be­szélsz te itt? Nem értelek. Kiss Imre elmosolyodott, majd újra megismételte az egészet. Hozzátette még azt is hogy nem nagy ünnepség­re gondolt, csak amolyan ki­sebb műsorra a kultúrház- ban, és a nagyapja sírjának a megkoszorúzására. — De hát, hogy képze­led...? — A tanácselnök ta­nácstalanul bámult Kiss Im­rére. — Miért ünnepelné meg a község a nagyapád születésének századik év­fordulóját? — Miért? — Kiss Imre el­merengett egy pillanatra, az­tán csöndesen jelentette ki. — Mert jó ember volt, dol­gos, becsületes. — Nem kétlem — mondta a tanácselnök —, magam is ismertem még az öreget. De hát ilyen alapon másoknak is megünnepelhetnénk az év­fordulóját... Nem gondolod? — Lehetséges — mondta Kis Imre —, de azokkal tö­rődnek az övéik. Én csak azt tudom, hogy a nagyapám igazán megérdemelne egy kis ünnepséget. — No, álljunk csak meg, Imre, várj csak... — A ta­nácselnök töprengett. — Vol­tak valamilyen érdemei a nagyapádnak ? — Milyen érdemekre gon­dol elnök elvtárs? — Tudod te azt jól. Va­lami, ami a köz szempont­jából fontos lehetett. — Nem hinném — mond­ta Kiss Imre —. a nagy­apám nem volt politikus ember. Igaz, négy évig har­colt az első világháborúban, fogságba is esett... — És hányán még...! — sóhajtott a tanácselnök. — Na és utána a tanácsköztár­saságban...? — Nem vett ő részt sem­miben — ingatta a fejét Kiss Imre —, csak dolgozott egész életében... De azt aztán na­gyon tudott... Ügy kaszálni senki sem kaszált, mint ő, még az intéző is megdicsér­te... Ezt megkérdezheti az apámtól... — Jó, jó elhiszem — mond­ta a tanácselnök — de hát mások is tudtak kaszálni. — A jószághoz is nagyon értett... — mondta Kiss Im­re —, és meg lehetett nézni milyen rendet tartott a por­táján. Már túl volt a nyolc­vanon, de nem restellt leha­jolni egy szalmaszálért... — Ide figyelj, Imre... — mondta bosszúsan a tanács­elnök —, én ezeket nem vo­nom kétségbe. De értsd meg, ez nem ok arra, hogy meg­ünnepeljük... Dicséretes, hogy te, az unokája, ezt akarod, de lásd be, ez lehetetlen. Ah­hoz több kéne... Még jó, hogy utcát nem akarsz elne­vezni róla! — Pedig éppen lehetne — mondta Kiss Imre —, ott van, teszem azt, a Citromfa utca... Még a környékén sincs citromfa. Nem inkább megilletné a nagyapámat? — Na, jól van, Imre — mondta a tanácselnök —, fe­jezzük be. És verd ki ezt a gondolatot a fejedből. Im- lékezzetek meg családon be­lül a nagyapádról, mert megérdemli... Csakugyan kedves, jó ember volt az öreg. — Nem lehetne mégis...? Esetleg ha a tanácsülésen is megemlítené az elnök elv­társ... — Ezt? Te nem vagy ész-- nél! — A tanácselnök dühö­sen cigarettára gyújtott, majd két gyors szippantás után ezt mondta: — De tu­dod mit...? Jól van. Megem­lítem... Meg én... Ne mondd, hogy ebben csak önhatal­múlag akarok dönteni. K ' ■■■■;■» iss Imre köszönte, elé­gedetten távozott, a tanácselnök meg kissé megcsappant étvággyal indult haza ebédelni. „Még ilyet — gondolta —, ennek a Kiss Imrének nincs ki a négy kereke. Mag kellene vizsgáltatni...” De azért a következő ta­nácsülésen szavának állt, és megemlítette a javaslatot. Már pusztán az érdekesség kedvéért is. — Ez képtelenség! — ki­áltott fel Kovács Péter nyu­galmazott tanár. — Ügy lát­szik, ennek a Kiss Imrének máig nem nőtt be a feje lágya. Emlékszem, már az iskolában is voltak bolond ötletei, de ez most mind közül a legbolondabb. Hogy képzelte? Ha megünnepel­nénk a nagyapja centenáriu­mát, akkor mások is jön­nének ilyen kérésekkel... És azokat is teljesíteni kéne... Nem vitatom, hogy rendes, dolgos, becsületes ember volt az öreg Kiss Imre, de ez még nem ok az ünnepségre. — Na. na... — mondta Szíjártó Kálmán —, azért nem ilyen egyértelmű ez az egész. Hát kit ünnepeljünk, ha nem azt, aki becsületesen élt és dolgozott? Elismerem persze, hogy nem úgy, mint a nagyokat, de azért néha azokra is kéne gondolni, akik a maguk egyszerűségé­ben tették, amit tenniük kel­lett. — De hát ez még nem érdem — mondta a tanács­elnök —, hanem kötelesség. Az öreg Kiss a kötelességét teljesítette, de annál nem többet... — Sokszor ez is lehet ér­dem — vitatkozott Szíjártó —, hiszen nézz csak körül, hányán fogják meg a mun­ka könnyebb végét, vagy még azt sem. Hányán lébe- colnak, kupeckednek, min­dig csak a magúik hasznát lesve... Ezekkel szemben bi­zony példa lehet az öreg Kiss, aki végigdolgozott egy életet, és kötve hiszem, hogy egyszer is kapott volna egy köszönömöt érte! A tanácsülés elhúzódott, ki így, ki úgy foglalt állást az ügyben, és az elnök érez­te, hogy itt most önmagukat is megmérik az emberek. Hiszen még ő is eltöprengett azon, hogy vajon az unoká­ja. ha egyszer majd... — Akkor hát mi legyen? — tette fel jó idő múltán a kérdést. — Csináljunk ün­nepséget vagy nem? Csönd lett erre. Az em­berek tudták, ha igennel szavaznak, akkor nincs meg­állás jöhet a többi. Kovács, Nagy, Szabó... és mindazok, akik jó emléket, magasan szárba szökőt veteményeztek el a hozzátartozóikban. És ekkor felállt Csarnói Vendel, a kultúrház-dgazgató. — Ügy tudom — mondta —, hogy egy díszkutat akar a tanács a kultúrház előtti parkban. Ne az legyen ott, hanem egy szobor. — Szobor? — nézett rá a tanácselnök. — Milyen szo­bor? — Az ismeretlen dolgozó szobra — mondta Csarnói. — Ahogy lehet az ismeretlen katonának, úgy legyen az is­meretlen dolgozónak is. így nem csupán az öregeknek, de a többi hozzá hasonlónak is emléket állítanánk. — Szép gondolat — mond­ta a tanácselnök —. nagyon szép... Csak egy a bökkenő Csarnói elvtárs, hogy kivi­hetetlen. Nincs rá pénz. A díszkútra sem. A mai nehéz gazdasági viszonyok között örülünk, ha a parkot rend­be tudjuk tartani. De azért valami mégis lehetséges... Egy emlékfa! Ahhoz mit szólnának az elvtársak? — Nekem tetszik az ötlet — mondta Szíj árót Kálmán —, talán még jobb is a szo­bornál... Egyszerűségében jelképesebb... Az emlékfát egyhangúlag megszavazták a tanácstagok, és Kiss Imre századik szü­letésnapján el is ültették. A tanácselnök szép beszédében méltatta öreg Kiss Imre és a hozzá hasonlók érdemeit, akiknek emléke. már nem csupán szeretteik szívében, de ezentúl a község ültette emlékfában is tovább növe­kedik. Este díszvacsora volt a kultúrházban, utána bál. A vezetőség egy külön asztal­nál elénekelte öreg Kiss ked­venc nótáját.-------ztán telt az idő, és a A parkban itt is, ott is Jn emlékfák nőttek ki a földből. Mert hiába hangoztatta a tanácselnök, hogy az emlékfa közös, az emberek ebbe nem törődtek bele. Legyen az csak az öreg Kissé, és kapjanak mások is. Ültettek hát a Kovácsok, a Nagyok, a Szabók, és mind a többiek. így lett az em­lékfából emlékerdő, ahol va­sárnaponként sétálgatni le­het, és hallgatni a levelek csöndes neszeszését. És el­tűnődni a születésen meg a halálon, és azon, ami e ket­tő között van. Egy riporter emlékeiből Lángom Szabó Ágnes grafikája Kosztolányi, Emlékezetemben így él Kosztolányi Dezső: magas termetű, hórohorgas férfi. Fejformája érdekes, homlo­ka ráncokba redőződő, sze­me zöldes-szürke. Haját jobb homlokára fésüli. Elegáns. Tavaszi kabátját »vállravetve hordja. Sokféle nyakkendőt visel, leggyakrahban csokor- nyakkendőt. Kalapja széle lehajlott. Mindig siet, mert egy hírlapírónak, aki híres költő és író, sok a dolga. El­maradhatatlan aktatáskája degeszre tömött. Gyakran láttam, párszor társaságban találkoztunk: a Pesti Hírlap szerkesztőségé­ben, a New York és a Hadik kávéházban. Szinte mindig szivarfüst-felhőbe burkolód- zott. Sok arca és álarca volt. Néha olyan érzésem támadt, hogy többféle Kosztolányit alakít, talán még akkor is, amikor nyugtalannak, zakla- tottnak látszik. Könnyen is­merkedett, nehezen barát­kozott. Legjobb és igaz ba­rátja Karinthy Frigyes. Sű­rűn láttuk őket együtt. Az újságíró Kosztolányit idézem, aki több mint har­minc esztendőn át dolgozott szerkesztőségekben. Egyszer tréfásan sorolta, hogy hány néven emlegetnek bennün­ket; hírlapíró, a perc kró­nikása, hírvadász, a hétköz­napok történelemírója, új­dondász, a toll katonája, az élet pillanatképeinek rajzo­lója... A civilik szerint min­den újságíró szerkesztő — és a kávéházban főszerkesz­tő... Nagyon értékes és gazdag hagyatékában hat vaskos kö­tetben, vagy négyezer olda­lon sorakoznak válogatott írásai, amelyék napilapok­ban, hetilapokban jelentek meg. Ö mondta: hírlapírói munkásságát íród munkájá­val egyenértékűnek tartja. Már húszéves korában a Bácskai Hírlap munkatársa. Ady Endre 1906-ban Pá­a szerkesztő rizsba utazik. A Budapesti Hírlap szerkesztőségébe mél­tó utód és tehetség kerül helyére: Kosztolányi Dezső. Kedveli a redakció mozgal­mas életét. Szereti a zöld tintát, azzal ír. Érdekesen mond véleményt kora tár­sadalmi' és művészeti jelen­ségeiről. A magyar újság­írás megújulásának nagy korszaka ez. A lap fiatal munkatársa a modern hír­lapírás egyik jelentős alak­jává növekedik. Sűrűn je­lennek meg rövid, színes írá­sai karcolatai, pillanatképei. Múlnak az évek. 1911-ben a Világ munkatársa. Jól ér­zi magát a szabadkőműves- radikális lapnál. Riportjai, tárcái és művészeti kritikái egyre népszerűbbek. 1914.. . Amikor kitör a há­ború, kevés tollforgató akadt, aki nem puffogtatott volna hazafias frázisokat. Csak ké­sőbb döbbentek rá a való­ságra, és kezdtek látva-lát- ni. Kosztolányi is keserű ki­ábrándulásokon át jut el a történelmi igazságokhoz. A Pesti Napló lesz új műhe­lye. Sokszor ír a háború képtelenségeiről, iszonyat ai - ról. 1918.. . Az őszirózsás for­radalom első napjai. „Szer­da. Esik az eső és forra­dalom van... Ó, milyen fel- szabadulás, hogy végre egy­nek érezhefem magam a tö­meggel... Csütörtök. Népszó­nokokat hallgatok. Károlyi Mihály áll a hideg esőben. Minden szavát éljenzés kísé­ri. Mintha álomban beszél­ne, vagy önkívületben. Olyan lázas és biztos.” Ezt a forra­dalmi naplóban jegyezte fel. 1919.. . Részt vesz a Tanács- köztársaság kulturális esz­méinek valóra váltásában. A Színházi Életben megjelent cikke is arra mutat, hogy vonzotta a Tanácsköztársa­ság. Érdeklődése azonban hamar elmúlt. A gyors lel­kesedés, együttérzés elham­vadt. 1921 végén a Pesti Hírlap­hoz szerződik. Ott lesz tizen­öt éven át íróasztala. Úgy tűnik, újságírói palettája sokrétűbb, gondolatgazda- gabb lett. Nagyon változa­tosak, ötletesek kis újság­cikkei. A hét krónikáját ró­ja, de úgy érzi, hogy „az mégiscsak olyan történelem, mintha ezer év eseményeiről kellene beszámolni.” A zöld tintával írt, majd írógépen pötyögtetett karcolatai, szí­nesei, s egyre sűrűbben meg­jelenő riportjai, párbeszédei — pontosabban újszerű in­terjúi — változott szemlé­letmódját tükrözik. Az em­ber védtelensége, kiszolgál­tatottsága gyakran jelentke­zik cikkeiben. Publicisztikai miniatűrjei és megannyi más kisebb- nagyöbb terjedelmű alkotá­sai — köztük írókról, mű­vészekről, tudósokról rajzolt arcképei — elmélyült, kifi­nomult művész keze nyomót viselik. Közelednek az utolsó évek. Sokan úgy vélik, hogy az Esti Kornélban sokszor meg­találhatók Kosztolányi világ­nézeti, lélektani problémái. A kötet megjelenése évében, 1933-ban tör rá a gyötrel- mes betegség. Három évig — tudva a szörnyű vég kö­zeledtét —. harcol, dacol a halállal. Amivel még meg­ajándékozhatja az utókort: remekművek hírlapokban, könyvekben elbeszélve. Na­gyon találó Illyés Gyula megállapítása: Kosztolányi újságírói álarcban írói alko­tásokat jelentetett meg. Hi­szi, vallja és bizonyítja, hogy cikkekben is lehet remeket alkotni. A halál, számtalan írásá­nak szereplője, érte is eljött. Legjobb barátja, Karinthy Frigyes, búcsúztató cikkében azt írja: „kiapadt a zöld tinta...” Kosztolányi ötven­egy éves korában eltávozott. Gazdag örökséget hagyott ránk: életművét és halhatat­lan lett. RITTER ALADÁR Galambosi László: Hús Szivárványfény árad. Lobognak a sátrak. Csöngettyűznek a vőfélyek. Zászlót bont Vasárnap. Torlódik a násznép. Nyírfahídon átlép. Kösöntyűkkel a barkósok bundája szikrázzék! vét Násznagyunk kucsmája fölött aranypáva. Tulipános kerekekre hull Húsvét rózsája. Hajlok kedves, Hozzád. Tükrös nap az orcád. A gyűrűket kagylós tálból ujjúnkra forgatják.

Next

/
Oldalképek
Tartalom