Tolna Megyei Népújság, 1985. április (35. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-27 / 98. szám
1985. április ZT. IOnÉPÜJSÁG Csorba Győző: Zöld és fény Csordulásig a világ! — Szinte már kicsap szőlők, fák és újra fák zöldjéből a hab. Forr, tajtékzik, szédülök, zöld alul, felül; lépek, állok, eldülök, zöld kívül, belül. Zöld, zöld, lelkes újulás. nagy termékeny öl; tarthatatlan bolydulás föl, föl, egyre föl! Fű, fa, gyom, szőlő emel, körforgó dagály. Zöld és fény: — e két elem árján ring a táj. Nézem, érzem, bámulok, s engedem magam. Zöld és fény! dagad, forog, szólnék, s nincs szavam. S míg ragyogva nő velem, s hord a két elem, pólyái az időtelen és a végtelen. Bartis Ferenc: Törpefenyo Zöldelljenek lombosodva, és nöjjenek fel az égig, de a gőgös, gyökértelen, messzi-hírű csodafákat kitekeri még a szél is. Törpe vagyok, de gyökerem mélyre ásott: ezredévek nedvét szívja, s kemény törzzsel állok ellen minden szélnek, viharnak és orkánnak is, s jöhet eső, istennyila, s ha úgy tetszik, meteor is rakhat fészket ágaimra, kidönteni nem tud semmi, s mindhiába fűrész fejsze, ha ma reggel kivágnának, kezdhetnék már újra este, mert gyökerem mélyre ásott: évezredek nedvét szívja, s kiirtani képtelen rá fejsze, vihar, istennyila! Fekete Gyula: Tengercsepp Aforizmák, írói jegyzetlapok a nevelésről Egy igaz dogma: nehézipar nélkül nincs szocializmus — minthogy: új emlbert kovácsolni — a legnehezebb ipar. * Az erőszak bizony rossz pedagógia. De annál is rosz- szabb: az engedékenység. Mert az erőszak lázadót nevel, az engedékenység meg zsarnokot. * Meggyőződésem, hogy nincs magasabb rendű munka, hivatás a nevelésnél. Ám legmagasabb rendű csak úgy lehet, hogy szuverén. Gépies ellenőrzése, alárendelése hivatali adminisztrációnak, ügyrendnek, előírásoknak — kontraszeléktív hatású. A nevelői szuverenitást elnyirbálja, a jó nevelőt elkedvetleníti. Felglóriázza viszont a buzgómócsingot, a hivatalnoktípust. Hiszen a legmagasabb rendű munkát hierarchikusan irányítani, egzecí- rozni csak egy még magasabb rendű munkával lehetne — de hát ilyen nincs; legkivált a hivatali adminisztráció szintjén képtelenség. * A hivatásának élő író, művész, pedagógus az a íajta ember, akinek nem elég a saját — akárhány — gyereke: a másók gyerekeit is igyekszik elhódítani; megszerezni szellemi utódjának, folytatójának, örököséhek. * Akarja vagy sem — mindenki pedagógus. A hatéves gyerék, aki a kislhúgára vigyáz, már pedagógus. Nincs még egy olyan, képesítéshez kötött szákma, ahol annyi műkedvelő dilettáns, kontár, autodidakta működne, mint a pedagógia áttekinthetetlen téréin. Mint a tömegvonzás a világmindenséget, úgy át- meg átszövi a társadalmat ez az örök emberi viszony; mindenki hat — és akar is hatni — .mindenki másra a környezetében. S mint a világmindenségben: épp oly szükségszerűen kialakulnak a társadalomban is az erősebb gravitációs központok körül a „csillagtársu- lásók”, tömörülések, bolygó- rendszerek. * Hatalmi eszközökkel az embert százszor hamarább lehet elrontani, mint megnemesíteni. * Ha olyan irgalmatlanul nehéz megjavítani az embert, miért sikerülhet oly könnyűszerrel — különösebb programok s erőfeszítések nélkül is — elrontani? * Kiváló nevelő-tanító a rossz lelkiismeret. Szenteknek, őrülteknek, megszállottáknak sosem rossz a lel'kislmeretük. Hátrányos helyzetű tanulók. * Szapora tünet: kedvetlen, fásult, életunt. Szapora oka: nem eshet igazán jól semmi az embernek, ha még semmi sem esett neki igazán rosszul. * Lehet, hogy túl kevés figyelmet szánunk mi a nevelésben a százszor eredményesebb közvetett, áttételes hatásókra? Az asszociatív hatásokra? Irodalom! Művészetek! * A személyes élmények, tapasztalatok válóban a legjobb hatásfdkkal nevelnek, de a borotva, a szublimát, a konnektor, a gázcsap mégsem kívánatos kellék a gyereknek tapasztalatszerzésre. Ha a kényelmes be nem avatkozás módszere óéira vezető volna, akkor a pedagógia volna a legegyszerűbb tudomány. Holott elég bonyolult tudománynak tartják, pedig az benne még a legegyszerűbb, ami — csak tudomány. * A legbonyolultabb, a legmagasabb rendű tudomány — vagy inkább művészet — 'a nevelés. Már csupán ezért is: a selejt itt a legnagyobb. Talán több értéket képviselnek itt a rejtett tartalékok, mint az összes szakmákban együttvéve. * Valószínű, áhkor születik egyéniség, amikor a szokatlanon elgondolkozik. És attól nevelődik az egyéniség, amikor már elgondolkozik a megszokotton is: miért ne lehetne másképpen? Érzelmeinkkel is tanuljuk a világot — meglehet, az érzés fogékonyabb az észnél. Vajon számba veszik ezt a tankönyvírók és az oktatásügyi szakemberek, politikusok is? Ezt, hogy egyetlen, a lélek mélyéig kavaró tisztító érzelmi Vihar többet alakít, változtat, nevel az emberen, kávéit serdülő karáig, mint bármilyen vaskos kötetben összepréselt „ismeretanyag”? * Mindig szebb a magunk gyereke — mindig szófoga- dóbb és hálásabb a másé? * A pedagógus nem helyettesítheti a szülőt, sem ma, sem száz, sem tízezer éves távlatban nem helyettesítheti. Minthogy szerepük a nevelésben nemcsak hogy nem azonos, de egyben- másban ellentétes is. Hiszen a jó pedagógus minden rábízott gyerekhez egyformán igazságos, szigorú, gondos, nem kivételez, nem elfogult. A szülő Viszont éppen attól jó, ha — kellő mértéktartássál — elfogult. Ha érzelmi menedéket ad a gyerekének, aki bármikor odahúzódhat hozzá, egy-'két valakihez a világon, aki az övé. Aki őt szereti legjobban — minden idegen gyereknél jobban — akkor is, ha ő nem olyan okos, nem olyan erős, nem olyan ügyes, mint más; ha nyűgös, ha beteg, ha csúnyácska, ha rossz, ha keserűséget Okoz, akkor is. És ha aprócska korában talál ilyen menedéket, később majd keres. Mert a vonzalom vonzalmat indukál, a közöny — közönyt. Ilyen vonzalmakkal családon túl is könnyebben beilleszkedhet közösségekbe, ezek nélkül családban nevelkedve is magára miarad. Valami efféle érzelmi indítás tett elfogultságra hajlamos emberré bennünket is, miiUdnyájuríkat, akik nem tudják, s'nem akarják kiküszöbölni életükből a vonzalmakat, s akik épp ezért nem ^tárgyilagosan”, a napi kínálat szerint váltogatnak barátot, szerelmet, hazát, eszményt. * A pedagógiában a szeretet a legerősebb katalizátor. Hans Sirecki: Elpasszolt attrakció — A bűvészkedés ma már nem kelt izgalmat... — húzta el a száját a cirkuszigazgató. — Manapság már a kutyát sem iehet ezzel előcsalni a kályha mögül! Megtörölte verejtékező homlokát. Az előtte álló fiatalember, kopott nadrágjával, félretaposott szandáljával, mélyen ülő, csillogó szemeivel, bolyhos szakállával — nem nyerte meg a tetszését. — Bűvészkedni ma már mindenki tud... — tette még hozzá. — De ha tudna esetleg valami mást... — Ö, hogyne ... sok mindent... — mosoyodott el a fiatalember. — Súlyt emelek, a saját súlyom hússzorosát.. . Az igazgató legyintett. — Láthatatlanná tudom tenni magamat... — Azt olykor én magam is szeretném... nevetett fel az igazgató. A nevetés köhögésre ingerelte. Előregörnyedt, zihálva vette a levegőt. „Atkozott köhögés... vinné el az ördög... ezzel a fickóval együtt...!” — gondolta magában. A fiatalember azonban melléje lépett, gyengéden megütötte a hátát. — Köszönöm — mondta az igazgató. — Azt hiszem, túl vagyok rajta... Igen, azt hiszem... — Ha, mondjuk, maga egy római lenne — nézett rá ismét a cirkusz vezetője — van két oroszlánunk. Senki nem bír velük. Nem kíván megküzdeni két oroszlánnal...? — Miért ne? — csillant fel a szeme. — A magunkfajtának mindenben megvannak a tapasztalataik... — Nincsenek is oroszlánjaink... — morgott maga elé az igazgató. — És ha lennének is oroszlánjaink, azok felfalnák magát. Szeretné, ha felfalnák az oroszlánok? — Nem sokat számítana — mondta a fiatalember — sem nekik, sem nekem... Ez még kevésbé tetszett az igazgatónak. — Kötéltáncos is vagyok... kötél nélkül — tette hozzá. — Kötél nélkül? — Igen, kötél nélkül! Az igazgató ismét felnevetett. Aztán valami különös érzés futott át rajta. Várta, hogy ismét rátör a köhögési roham, de nem így történt, és amikor zsebkendőjével a homlokát végigtörölte, észrevette, hogy nem izzad. — Félre a tréfával! — emelte fel a hangját. — Ha tudna is, nálam az tilos. Kötéltánc, kötél nélkül, az rosszabb mint az akrobatika háló nélkül. És most tűnjön el a svindlijeivel, ha szabad kérnem! — Kár! — mondta a fiatalember. — Ennek ellenére, köszönöm! Azzal megfordult, és kedélyesen elindult, át a cirkusz porondján. Annak a közepén egy kis emelvény állt, olyan mint az olimpiai dobogó. A bohócoknak kell az ilyesmi, zeneszámaikhoz. Ez sok pénzébe kerülhetett az igazgatónak. A fiatalember fellépett a pulpitusra, aztán onnan ta- vább, és még tovább, és blinden különösebb elővigyázatosság nélkül lépdelt a levegőben, egyre feljebb és feljebb, majd egyszerűen kilépett a sátor tetején, és mögötte ismét összezárult a ponyva. Az igazgató dühösen kiáltott utána: — Legközelebb keressen magának más bolondot! Maga csaló! Aztán hangosan rászólt az istállófiúra, aki a négy arab mént éppen akkor vezette be. — Mi bámulnivaló van ezen...? Az istállófiú nem értette, és csak hallgatott. Fordította: Antalfy István R. Vlkkersz-A. Kanyevszkij: Szerelem és fantázia — ... Megpróbálta szétszabdalni a bifszteket, de elgörbült a villája, kicsorbult a kése — még a tányért is könnyebb lett volna felaprítani! „Nem hagyom ennyiben” — gurult be az énekes, és kérte a panaszkönyvet. De mielőtt beírt volna, kiment a konyhába, hogy megnézze magának azt a csirkefogó szakácsot, aki az ételt készítette. A szakács egy techni- kumos kislány volt, aki a szakmai gyakorlatát végezte a vendéglőben. Amúgyis minden kicsúszott a kezéből, hanem ahogy meglátta a híres énekest, egy hang nem sok, annyi se jött ki a torkán. Az pedig, amint ránézett, elfeledkezett a bifsz- tekről, a panaszkönyvről, de még az esti fellépéséről is. A mesélő a tükörbe nézett: a fodrásznőn kívül még két másik vendég hallgatta feszült figyelemmel. — No és hogy van tovább? Elvette? — Miért ne vette volna? Már kétéves fiúk van. Öblös a hangja, akárcsak az apjának. Reggelente kettesben éneklik: „Mindig legyen mama!” — Nem valami hihető történet — mondta a fodrásznő az ollóját csattogtatva. — Mesél a bécsi erdő ... — Már miért volna mese? — vitatkozott a másik vendég. — Tavasszal még különb dolgok is megesnek. Van egy ismerősöm, postáslány. Nos, egyszer ajánlott levelet kézbesített az első emeletre egy garzonlakásba. Szeplős fiú nyitott ajtót. Alig látszott ki a földből, olyan apró termetű volt. Aláírta a nyugtát, csevegni kezdett a lánnyal. Az persze, gyorsan leépítette. nem nagyon szűkölködött udvarlókban. Annyian futottak utána!... Szóval, már meg is feledkezett a szeplősről, amikor egy hét múlva újból ajánlott levél érkezett a fiú címére. A lány átadta a levelet, a fiú meg egy kaktuszt nyomott a markába, amit saját kezűleg növesztett, ugyanis parkosítási szakember volt... Másnap nyomtatványt kapott, a fiú meg segítette vinni a lánynak a táskáját. Utána távirat. Moziba mentek. Később a kislány naponta két levelet is vitt a fiúnak. Lassanként megkedvelték egymást. A lány minden régebbi udvarlóját elfelejtette, annyira megtetszett neki a szeplős fiú. Egy szó, mint száz, nemrég volt az esküvőjük ... — Mi ebben a rendkívüli? — kérdezte az első nő a búra alól. — Ó, a lényegről megfeledkeztem! ... A leveleket, a táviratokat és egyéb küldeményeket a fiú adta föl magának, csak hogy gyakrabban találkozhassanak! — Sci-fi! — mondta a fodrásznő, miközben beszórta lakkal a harmadik vendég frizuráját. — Az életben nincs ilyen! — Miért ne lenne?! — vitatkozott a harmadik. — Itt van például a barátnőm esete ... Beleszeretett egy fiúba. Abbahagyta miatta az egyetemet. szakított a szüleivel. A fiú azonban csirkefogó módra viselkedett, bajt csinált és lelécelt... A barátnőm mindenből kiábrándult, és a hídról beugrott a folyóba ... — Ö, miket mond! — kiáltott fel az első nő a búra alatt. — Csak nem fulladt bele? — Éppen akkor történt a csoda. Pont ott tréningezett a vízalatti úszás városi bajnoka, megragadta a lányt, és kivonszolta a partra. Aztán a kórházban is meglátogatta, az uszodába is elhívta, megtanította úszni. Boldogtalanság nélkül nem született volna boldogság ... Második éve házasok... A fodrásznő teljesen kijött a sodrából. — Nem is értem, miért van kedvük egyeseknek mindenféle zöldséget mesélni, másoknak meg elhinni! — Beültette a karosszékbe a következő vendéget. ... A szalonból pedig kilépett a három tavaszi frizurás, megszépült fiatalasszony. Az elsőt a híres énekes várta, karján a gyerekkel. A másodikat a pulykatojás parkosítási szakember, vállán degeszre tömött postástáska. A harmadik meg egy széles- vállú fiú mögött helyezkedett el a motorkerékpár hátsó ülésén, amelyhez a vízalatti úszáshoz szükséges békaem- ber-felszerelés volt erősítve. Dúsa Lajos: A telek Egyetlen tulajdona volt ez az üres telek. Háromszögét két oldalról a kiserdő tüskés bokrai szegélyezték, a háromszög alakú telek átfogóját pedig a szomszéd kerítette el dróthálóval, és szúrós dróttal koronázta meg mesterművét. A parcellákat a gyáriaknak osztották ki jó tíz éve, s így a felosztásnál a fontossági sorrendet is betartották. A fejesek a műút közelében kapták meg a részüket, ott, ahol a leghamarabb jelentek meg a kis kerti házak. A liget felé haladva egyre több lett a deszkabódé és a kiselejtezett karosszéria. A nagynénje csomagolónő volt a gyárban, így neki már csak a dűlő végén jutott ez a háromszögletű darab. Amíg élt, addig krumplit, hagymát és paradicspmot vetett, és rövid, hegyes karókkal verte körül a telekhatárt. Az enyészet három irányból támadta meg a szebb napokat látott ágyásokat. A szomszéd kerítése felől erős kötésű tarack nyomult előre, két oldalról pedig az erdőcs- ke bokrai lopták a távolságot a középen álló fészer felé. Az új tuladonos megjelenése után már az első évben eltűntek a kerti szerszámok, a székek, a kecskelábú asztal, s csak egy dögnehéz vasalt láda és egy szakadt vásznú nyugágy maradt meg hírmondónak az egykori felszerelésből. Sunyin és szívósan dolgoztak az idegen ellen az alkalmi látogatók is, akárcsak a tarack és a kiserdő. Hanem a vadkapor illata fenséges volt, egészen betöltötte a fészer környékét. Amikor viszont a liget felől fújt a szél, akkor a fiatal ecetfák és a bodzák uralták a légteret. — De hiszen itt nincs az égvilágon semmi! — csodálkozott Olga, amikor először kijött vele a telekre. Valószínű, hogy tényleg emberibb a pucér homokos föld egyenletes palántacsí- kokkal, és szabályos sorban ültetett gyümölcsfákkal. A fészernél is használhatóbb egy kimustrált autóváz, vagy egy deszkabódé, — hogy most a kis kerti házról ne is beszéljünk. Amúgy a „semmi” sem volt taszító. Elég volt a kövéren terjengő lapura és a karcsú ecetfára nézni. Különbözőségükkel úgy illettek fegymáshoz, mint Don Quijote és Sancho Panza. Milyen szánalmas eredmény lett volna ehhez képest néhány zsák hagyma. — Lusta dög vagy — eny- nyi volt a nő véleménye. Persze, bekeríthetné a telket két-háromezerzért. Hatezerért kutat fúrathatna, építhetne a fészer helyett egy házikót bontott téglából, mondjuk huszonötezerért. Mindezt három és fél ezerből, amiből még lejön az albérlet és a gyermektartás .. . — Add el, ha nem használod! Olga felélénkült, ahogy felmérte a terepet és a lehetőségeket. Megszépült a tervezgetéstől, ahogy izgett- mozgott az öreg ládán a vadkapor bő illatában. Képzeletében kezébe vette a kert sorsát, készen lett OTP-köl- csönökből a kisház, és darazsak dongtak a meggyfákon. Aztán a házasságáról beszélt, hogy tulajdonképpen megvan mindenük, boldognak kellene lennie. A szeme fehérje két sanda hold lett, úgy nézte a magas gyomot, a fészer letaposott füvét. — Lám, lám. A végére te is elbozótosodtál. Így legalább illesz hozzám. Szúrhatsz, mint a bogáncs, és csíphetsz, mint a csalán. De ki is nyílhatsa, mint a fürtös bodza. Aztán elmaradt Olga is. Gyanús dolog, ha valaki nem akar birtokolni. Csak úgy, néha szeretkezni, amikor épp kijön a lépés? Na nem. Két zsák hagyma nem sok, de az is valami. Biztonságérzetet ad, hogy ^nem hiába dugvá- nyozott az ember. Alkonyodott. A vörösen lebukó nap egyre halványabb rában. A lenge kiserdő is kilett magánya rongyos bíbo- bélellődött saját árnyékával, és a felzizzenő szélben a kinyúló ágak mohón kiapdostak az üres telek fellé. — Csak semmi kapkodás, Úgyis a tiéd lesz — morogta, amíg elindult a poros dűlő- út irányába.
