Tolna Megyei Népújság, 1985. április (35. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-02 / 77. szám
A NÉPÚJSÁG 1985. április 2. Moziban Kedves boldogtalan-boldog tinédzserek Együtt a család Hogy szalad az idő. A nem túl elmés megállapítást akkor tettem, amikor megnéztem a Házibuli című francia filmet, és eszembe jutott, hogy a kedves, naiv tinédzser főszereplő, Sophie Marceau ma már elmúlott tizennyolc éves. Felnőtt nő, akit fényképészek, újságírók hada vesz körül egy-egy nyilvános szereplésekor, és felelősen nyilatkozik szerepterveiről, a világirodalom klasszikus nőalakjait megjeleníteni szándékozó álmairól. No persze, a bemutató néhány éves késése semmit sem vett el Claude Pinoteau filmjének frisseségéből, bájából. Gyanítom, hogy a magyar mozinézőkben Sophie Marceau — Vic alakítója — az marad, ami a filmben volt, kedves, fiatal tizenéves lány, akinek boldog-boldogtalanságát két órán keresztül telt házas nézőtéren ülve élvezhettük. Mert azt hiszem, abban mindenki egyetért, hogy szórakoztató, a nézők többségét lekötő, profi módon elkészített életkép-vígjátékot láthattunk. A cselekmény sem kötődik országhatárokhoz, hisz a párizsi Notre Dame, vagy az egyéb utcaképek is csak háttérül szolgálnak az egyébként Budapesten vagy Szek- szárdon is leforgatható történethez. És azt hiszem, a jópofa szövegek, a geg-eknek köszönhető népszerűségen túl, ez a film sikerének legfőbb oka. Az. hogy az ismerős szituációban nagyon sokan magukra ismerhetnek. Mert hol nincsenek elfoglalt szülők, szerelmes tinédzserek, akik úgy érzik, hogy elsőre megtalálták legnagyobb és utolsó szerelmüket, majd az újabb nagy ő megjelenésekor nem értik, hogy mitől szenvedtek addig, mi értéket találtak előző kapcsolatukban. Hogy Vic szüleinek házasságát másfajta problémák is nehezítik, az sem egyedi specialitásuk, viszont számtalan szórakoztató, mulatságos jelenetre ad lehetőséget. És talán sokan irigyelték Vic fiatalosan nyitott gondolkodású dédnagymamáját, aki a maga harsány módján azért minden problémára megtalálja a megfelelő gyógyírt, elcsitítja a kitörni készülő viharokat. A film történetéről, cselekményéről szándékosan nem írtam, hiszen az elmesélve túlságosan is hétköznapi, talán még érdektelen is, így különösebb tanulság sem vonható le belőle. Viszont meggyőződésem, ha gyakorló szülők, olyanok, akiknek hasonló korú gyermekük van, megnézik, elgondolkodnak a történeten és — legyünk optimisták — esetleg önvizsgálatot is tartanak. Mert a film, könnyed felszínes fecsegése, szórakoztató fordulatai ellenére is felhívja a figyelmet arra, hogy nagyon sok tizenéves van, akinek nincs kivel megbeszélni problémáit, aki boldogtalan olyan dolgok miatt, amelyek egy kis szülői odafigyeléssel, türelemmel kiküszöbölhetők lennének, de ennek elmaradása esetleg rossz irányba is elviheti az illető tinédzsert. Hogy ez Vic esetében nem következett be, hanem ismerkedése a szerelemmel, a felnőttévá- lás kapujában happy enddel végződött, az adódik a filmvígjáték szabályaiból, adódik abból, hogy a szerzőknek minden bizonnyal másodlagos céljuk volt a társadalmi jelenségekkel foglalkozni. Inkább csak jó, sokakat szórakoztató filmet akartak készíteni. Ezt a célt pedig maradéktalanul megvalósították. Gyanítom, hogy a közeljövőben találkozunk még a film folytatásával, vagy hasonló témájú — Vic további sorsát figyelemmel kísérő — filmjükkel. TAMÁSI JÁNOS Teátrum-presszó Kosztolányit idézve A magyar irodalom történetében — mint ismeretes — az egyik legnagyobb hatású és legmagasabb színvonalú sajtóorgánum a Nyugat című irodalmi és kritikai folyóirat volt. A XX. századi irodalmi megújulás központja. Ennek volt munkatársa a száz esztendővel ezelőtt született Kosztolányi Dezső. Az évfordulón őt idézte Lányi Péter zongora- művész és Szokolay Zoltán versmondó a szekszárdi Teátrum-presszóban. Meleg hangulatú díszletszoba fogadta az irodalom barátait. A fekete zongora, az elfüggönyözött ablak, a kényelmes fotel éppen úgy szerepet játszott, mint a kerek asztalon heverő hóvirágcsokor. Amit a két ismert előadóművész felvállalt, azt tehetségük javát adva. maradéktalanul teljesítette: Kosztolányit idézte, jelenítette meg. Az igényes válogatást dicséri e néhány verscím az elhangzottak közül, mint például: Egy kézre vágyom, Akarsz-e játszani?, Lecsukódik minden pilla most, Üllői úti fák, Boldog szomorú dal, Magyar vagyok, minthogy magyarul írok, Könyörgés az ittmara- dókhoz, Szeptemberi áhitat, A költői pesszimizmus egyénien színezett, halk szavú eszme- és érzelemvilága néha indokolatlanul harsányan jelent meg ezen az esten. A zongorán kitűnő tolmácsolásban megszólaló Chopin- és Beethoven-művek nem szünetkitöltő alárendeltjei voltak a verseknek, hanem azok szerves részei. Ezért szerencsésebb lett volna, ha a zongoraművész a vállalt játék részeseként mindvégig színen marad. A „Ki volt ez a varázsló?” című emlékműsorral, a szekszárdi irodalmi asztaltársaság igazi teátrumhangulatot teremtett a presszóban, amely méltó folytatást követel. decsi— Pódium Bánffy György Széchenyije I860, március 3-án a bécsi rendőrség házkutatást tartott Széchenyinél és több barátjánál. Kéziratokat, leveleket, könyveket foglalnak le, s amikor tiltakozott Thierry rendőrminiszternél, az burkolt fenyegetéssel válaszolt. A Napló utolsó bejegyzése április elsején kelt: „Nem tudom megmenteni magam”, majd 8-ára virradó éjjel fejbe lövi magát. Temetésén, pedig a rendőrség közbelépésére nem az eredeti időpontban tarthatták meg, 10 000 ember vett részt, április 30-án, a Széchenyi rekviemen pedig 80 000. „Sötét, gyászos végzet” vonult át a döblingi gyógyintézeten, mint Fáik Miksa, Széchenyi életének becsületes tanúja írja, Jakob Brach, a hű inas, néhány nap múlva követte gazdáját, nem sokkal később Görgennel, akit Széchenyi „kövér disznóhasúnak" titulált, gutaütés végzett, Kiss Márton, döblingi írnoka az öngyilkosság hírére megőrült, Goldberg doktor, Görgen segédorvosa, agyonlőtte magát, — Széchenyi tragédiája kihatott egész környezetére. Ez már nem a „legnagyobb magyar" patetikus alakja, amilyennek ma is szívesen látjuk, s Bánffy György is ezt a tragikus Széchenyit formálja meg. aki eszméi romjain áll 1860 tavaszán, azon a végzetes éjszakáján, s most már csak azt tudja, hogy nem mentheti meg magát. Bánffy György innen pörgeti vissza e nagy élet jellemző állomásait, Széchenyi szavaival, s a legkülönbözőbb helyekről vett idézetek, legyen szó akár a Hitelről, egységes egésszé állnak össze, nemcsak hiteles, de drámai erővel, anélkül, hogy az életrajz gyakran emlegetett korai szerelmeivel akarna hatni. Bánffy György nagy színész, s oly tisztán, szépen mondja a helyenként nagyon nehéz szöveget, ha kell, drámai erővel, színészi eszközökkel, hogy az első perctől kezdve az igazi Széchenyit látjuk, esendőségében, az öngyilkosság küszöbén is diadalmasan. Színészileg hatalmas teljesítmény, mert ez a monodráma, amit Siklósi Olga írt és rendezett, nem idézetgyűjtemény, hanem egységes mű, igazi színház. Széchenyiről utolsó időszakából maradt fenn egy megbízható kőrajz: zilált szakáll keretezi az arcot, de a busa szemöldök alól biztos tekintet néz előre, tisztán, igaza tudatában. Kár, hogy Bánffy György Széchenyije némileg módosítja ezt a képet: jóval fiatalabb, ápoltabb, megnye- rőbb, s a későbbi előadásokon indokolt lenne ehhez a Széchenyihez közelíteni, hisz Döblingben már egy megtört aggastyán áll előttünk, aki tizenegy év óta legföljebb a gyógyintézet parkjába merészkedett, de világosan tudja, hogy az egyetlen igaz ügyet képviseli. Siklósi Olga egyszerűségében is hatásos környezetbe állította Széchenyijét, Bánffy György pedig jelentős színházi eseménnyé tudta formálni az egyszemélyes drámát. Cs. L. Könyv Tamás Menyhért: Esőrácsok Legyek bár formabontó, mégsem azzal kezdeném, hogy az Esőrácsok Tamás Menyhért hatodik kötete. A témaválasztás jobb fogódzót kínál. Holtág (1983) című regénye után, — melyben az egyéni lét válságait ábrázolja, egy felbomló házasság tükrében — Tamás Menyhért miként első jelentkezésekor is, „ősforrásból” merít. A Bukovináig, s az onnan továbbfutó székelyek sorsát örökíti meg, az áttelepülés legszorongóbb pillanatait kinagyítva. A huszadik századi Európa leggyászosabb eseményeinek egyike elevenedik meg a sorokban. A sorsvállalás feladatkényszere már első kötetében is jelen volt. (Szövetségben a fákkal, 1974.). Itt a sors vállalás csak tovább erősödik, s válik meg- foghatóvá. Későbbi kötetében ez a közösségi hűség tovább erősödik. A Vigyázó madár című (1981) lírai kisregénye is felidéző, dokumentáló jellegű. Űj kötete a bukovinai áttelepülés drámai pillanatait regisztrálja, távlatos hűséggel. A színhely: Kosna, egy erdélyi határállomás. Időpontja: 1944 júniusának egyik esőverte éjszakája. A cselekmény kétszintű. Az első: az akkori történések, a második a szereplők emlékezete. Történései tömörek, a belső élmény-érzelem, a gondolatiság, főként a han- gulatiság terén bontakozik ki. Az emlékezés más-más nézőpontú. Portréi kemények, emberien őszinték (Sebestyén Lajos, Váratsa tanító). Műfaját tekintve, az Esőrácsok, prózai költemény, a Vigyázó madár „líraian veretes” nyelvén. A kötet a Szépirodalmi Kiadónál jelent meg. BAYER BÉLA Rádió Víz nélkül is hajós egy kapitány Örülök, hogy az elmúlt héten alig húsz percben sikerült F. Almási Évának egy majdnem teljes emberi portrét felrajzolnia. Riportjának főszereplője egy hajóskapitány volt. F. Almási Éva Turay László — betegség miatt — nyugalmazott hajóskapitányt ültette mikrofonja elé. A legszükségesebb riporteri kérdésekre adott válaszokból gyorsan megrajzolódott egy nem átlag emberi és hajósi életút, amely még a felszabadulás előtt kezdődött. A „hogyan tovább” kérdésére Turay László egyszerűen válaszolt: az újjáépítéshez. Ott dolgozott társaival, életveszélyes helyzetekben akkor, amikor a Duna tele volt még elsüllyedt hajókkal, meg úszóbombákkal, amikor a lehetetlent nem ismerték, Tévénapló Színházi világnap Kettős ünnep: o budapesti tavaszi fesztivál keretében, a színházi világnapon újította fel az Operaház Beethoven Fidelióját, Doráti Antal vezényletével, a televízió pedig — ritka esemény — egyenes adásban közvetítette az előadást. A Fidelio az operairodalom egyik csúcspontja, sokak szerint a legszebb opera, bár vannak, akik Mozart Don Jüanjára szavaznak; a kérdést szerencsére soha nem lehet eldönteni. Felújítása operaházunkban mindig ünnepi esemény, miként az volt az 1948-as előadás is, amit Klemperer vitt színre, s aminek felvétele szerencsére megmaradt, s nemrég meg is jelent hanglemezen. A Klemperer- előadás viharos tempóival tűnt ki, a kritikusok az első meghökkenés után azonban nem fukarkodtak az elismeréssel, s a nagy dirigens elképzelése osztatlan elismerést aratott. Doráti Antal Fideliója azonban lágyabb, líraibb, hatásában azonban ugyanolyan meggyőző, mint Klempereré, s valószínűleg ez a felfogás valamennyiőnkhöz közelebb áll, amit az is igazol, hogy később Klemperer maga is mérsékelte tempóit. Az új Fidelio nemcsak a tavaszi fesztiválon bizonyítja zenekultúránk magas színvonalát, hanem kivételes színházi esemény is, méltó a világnaphoz. Számunkra pedig igaz örömöt jelentett, hogy ott lehettünk a nevezetes eseményen, s remélhetjük, hogy nemcsak a Metropolitan, hanem a Magyar Állami Operaház előadásait is gyakrabban láthatjuk ezután. Leonardo Alig egyórás ismeretterjesztő film Leonardo művészetéről és koráról, olaszok csinálták, kifejezetten ismeretterjesztő szándékkal, tehát kevés szöveggel, különösebb magyarázkodás nélkül, magukra a művekre bízva mindent. Könnyű nekik, mondhatnánk, hisz helyben megtalálnak mindent, ez azonban nem egészen így van, mert épp Leonardo műveinek nagyobbik része szétszóródott, még egy kis lovasszobor Szépművészeti Múzeumunkba is jutott. A film készítői gondosan felkutattak mindent, a pesti szoborról sem feledkeztek meg, s így a hiányok ellenére is — nagyon sok. rajznak ki kellett maradnia — teljes képet kaptunk, sőt, a követők, tanítványok munkái is felvillantak, még Caravaggio is, aki jóval később élt, de munkásságában a Leonardo-hatás kétségtelen. A tévé bőven merít a külföldi alkotásokból, gyakran, főleg a szórakoztatás terén. gyengécske filmek is helyet kapnak. Az utóbbi időben örvendetesen növekedett a képzőmvészeti alkotások száma, például a „Száz híres festmény" című sorozattal, s előkelő hely illeti meg az olasz Leonardót is, mert alkalmas arra, hogy ismereteinket gyarapítsa, a világban való tájékozottságunkat segítse. cs. Csak nőknek! A címével — Nemcsak nőknek — ellentétben csak a gyengébb nem képviselőihez szólt a televízió szerdán H.25-kor sugárzott műsora. Igaz, Berkes Zsuzsa szerkesztő-műsorvezető ezt egyízben próbálta cáfolni, nem sok, de úgy is mondhatnám, semmi sikerrel. Ugyanis az arcát Helia-D termékkel bekenő férfi „bevágása" csak a műsoridőt növelte, illetve egészítette ki! így csak valóban nőknek szóló húsz percet láthattak azok. akik leültek a televízió elé, és vették maguknak a fáradságot, hogy végignézzék ezt a nagyon is reklámízű programot. Reklámot mondok, és nem véletlen, hiszen a ránccsökkentő Helia-D termékeket nemcsak a műsorvezető, hanem a megszólaltatott kozmetikus is reklámozta. Ugyanez volt a helyzet a Hemovittal is, habár megfordult a fejemben, hogy ezt mi, férfiak is használhatnánk. Elfogyó türelemmel néztem a következő perceket, hátha valóban nemcsak nőknek szól a műsor. Nem volt szerencsém, ugyanis a trimaxi megkötős bébipelenka, a Mi-sam tisztítószerek, a most már kapható Vegeta, valamint az Anette hajfesték — amivel takarékosság céljából otthon is befesthetem a hajam — következett a sorban. Ez utóbbinál nemcsak a használati utasítást olvasta fel a műsorvezető, hanem bemutatta a keverést — most már tudom, hogyan lehet egy zárt műanyagot ollóval felbontani — és magát a festési műveletet is láthatták. A húsz perc végén a ,,nemcsakon” gondolkodtam, és arra jöttem rá, hogy rossz a cím, mert ez a műsor kizárólag olyan reklám, ami a gyengébb nemhez szól. Ha nagyon belegondolok, akkor kis erőszak elkövetésével férfiasítani is tudnám az ajánlatot, hisz mindezt megvásárolhatjuk feleségeinknek. Summa summárum: végül is gazdagodtam egy újabb tapasztalattal is. Tudom, hogy a műsor okozta ráncaimat Helia-D-vel eltüntethetem. — él — és a rosszul végzett munka mögött a politika olykor szabotázst sejtetett. Már a riport első tíz percében megtudtuk ettől a hajóskapitánytól, hogy a hajóstársadalom kapitányai két táborra oszlanak. Vannak az utazók, a hajózás szerelmesei, akik külföldi útjaikon múzeumokba járnak, kéziratok után kutatnak és vannak a társaik), akik úgynevezett kereskedő-kapitányok, őket csak az üzlet, a biznisz és a vásárlás érdekli. Ha F. Almási Éva ennél a pontnál megelégelte volna beszélgetőtársának életét, akkor csupán egy korrekt ismeretterjesztő munkát végzett volna, semmi többet. Ezután derült ki, hogy a riporter „készült” Turay Lászlóból, és tudtál hogy ennek az embernek nem mindennapos a szakmai tragédiája. A riport itt érett sokakat érintő-érdeklő közlendővé. A közgazdasági egyetemet is elvégezte a hajóskapitány, és negyvenkét év alatt írt egy olyan hajózási dokumentum-gyűjteményt, ami — mint a riportból kiderült — nem érdekel úgy igazándiból senkit. A kapitány mégis nyugodt. Hogy miként lehetséges ez és miért akarja Turay László megmenteni a még meglévő három — a Kossuth, a Petőfi és a Felszabadulás — csodaszép hajót, ez már egy újabb riport témája. Szeretném majd hallani. szűcs
