Tolna Megyei Népújság, 1985. március (35. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-23 / 69. szám
1985. március 23. A miskolci grafikai biennálé nagydíjasai A Várszínház Galériában grafikai bemutatót tartanak, amelyen a miskolci biennálé nagydíjasainak alkotásait láthatja a közönség. Csohány Kálmán: Fekete madár i Tű Rékassy Csaba: Camping Banga Ferenc: Nem félünk a farkastól ^tnÉPÜJSÁG 11 Demokratikus kulturális intézményeink kialakulása Négy évtized színházművészeti fejlődése Jelentékeny drámairodalmi hogyományokat, kitűnő színészeket és jó rendezőket örökölt a megújuló társadalom a felszabadulás után. Katona József, Kisfaludy Károly, Szigligeti Ede, Madách Imre drámaköltészete volt az alap, melyre építeni lehetett; Bajor Gizi, Tol- nay Klári, Jávtor Pál, Som- lay Artúr, Várkonyi Zoltán, Major Tamás, Gobbi Hilda — és sokan másök — várták, hogy úgyszólván a romok között egy színpadnyi hely szabaddá váljék; a századelőn megteremtett Thália Társaság, a harmincas években létrehozott, a kommunista párt erős befolyása alatt tevékenykedő Független Színpad vállalkozása kínált folytatást. A két magyar munkáspárt, a szociáldemokrata, s a kommunista párt kezdettől fogva nagy figyelmet szentelt (XXXIV. kongresszusán, 1945. augusztusában, illetve 1946. június 24-i irányelveiben) a színház ügyének. Szorító volt azonban a helyzet, így 1945 és 1948 között — jobb megoldás nem lévén — teret kellett engedni a magánvállalkozásoknak, lehetővé téve, hogy hozzáértő, politikailag legalábbis nem reakciós színházi vállalkozók, bérlők, úgynevezett^ koncesz- sziósok vegyék kézbe a dolgokat. El kellett tartania magát a színházművészetnek, s a Kodály Zoltán elnökletével működő Magyar Művészeti Tanács egyik tagozata, a Színművészeti Szaktanács — együtt a Magyar Színészek Szabad Szakszervezetével s a kormányzati szervekkel — nagy gonddal tárgyal a nehéz testi munkások számára rendszeresített, de korlátozott mértékben színészeknek is juttatott élelmiszerjegyek elosztásáról, sőt — nagy színészek, testületek, városok által való örökbefogadásáról (!), minden lehetőséget ki kellett aknázni a szellemi értékek megóvása céljából. Nem véletlen, hogy a kommunista párt javaslatára alapított Kossuth-díj első kitüntetettjei között, az 1848- as forradalom centenáriumán három színész is szerepel: Bajor Gizi, Somlay Artúr, Major Tamás, Igen magas politikai, társadalmi megbecsülést tükröz ez a döntés. A Magyar Kommunista Párt harcolta ki azt is, hogy 1948. január 1-vel a művészeti főiskolák — köztük a színiakadémia — egyetemi rangra emelkedtek. A színházművészet, a' színészet rangját fejezte ki maguknak az érintetteknek az önértékelése : a leghatásosabb eszköznek tekintették művészetüket a tömegek nevelésére. a demokratikus gondolkodás és magatartás kibontakoztatására, fejlesztésére — méghozzá a szórakozás nagyszerű adománya révén. 1947 elején a művészeti ág legkiválóbb szakemberei jegyzéket állítottak össze azokból a hazai és külföldi darabokból, amelyeket bemutatásra, játszásra ajánlottak. Egészséges, korszerű értékszemléletet fejez ki ez a klasszikusoktól új szerzőkig terjedő kínálat, melyet a színházi vezetők csakhamar föl is használnak munkájukban. Természetes, hogy az orosz és szovjet művek kitüntető helyet kaptak a repertoáron. Egyelőre persze még egymás mellett élnek a legkülönbözőbb eszmei törekvések, színházi fölfogások; gyakran éri bírálat a Belvárosi, a Víg s a Pesti Színház műsorpolitikáját — s ebben sokszor van is igazság, másrészt azonban bizonyos fokú merevedés is kifejeződik már egyes teljesítmények türelmetlen elutasításában, megbélyegzésében. A negyvenes évek végén lezajlik a színházak államosítása is, ami a fővárosban történt a legkevesebb zökkenővel, hiszen itt három kivételével állami kézben voltak korábban is a színházak. Új környezetbe kerül a Madách Színház, 1951-től elkezdi működését a Magyar Néphadsereg Színháza (mely a Vígszínház jogutóda), önálló vidéki társulatok jönnek létre, s ezek a kisebb településeket is fölkeresik előadásaikkal. S megszervezik 1951-ben az Állami Faluszínházat (mely 1955-től megszűnéséig, a hetvenes évek közepéig Állami Déryné Színház néven tevékenykedett). Helyes döntés volt ez: utazó színházunk — bár nagy nehézségek árán — akadozott az utánpótlás, mivel a főiskolát frissen végzett fiatalok nem szívesen vállaltak itt feladatot a mostoha körülmények miatt stb.) — úgyszólván mindenhová elvitte a színházi kultúrát, oda, ahová a művészet egyéb termékei nem jutottak el. Nem csoda, hogy a mai napig szeretettel és őszinte csodálattal emlegetik a vidéken élő emberek e társulat zenés és prózai előadásait. Az 1956-os ellenforradalom leverése után új távlatok nyíltak a magyar színházművészet fejlődése előtt is. Kiigazították a műsorpolitikát, törlesztették azokat az adósságokat, amelyek az ötvenes évek első felében a személyi kultusz, dogmatiz- mus számlájára íródtak, helyet kaptak a játékrendben azok a hazai és külföldi szerzők, akiket vagy akiknek egyes műveit időközben leparancsolták a színpadról. S megváltozott a színházművészet társadalmi fogadtatásának a feltételrendszere is. Előretörtek az ötvenes évek második felétől egyes vizuális művészeti ágazatok: nagy hazai és külföldi sikereket aratott a filmművészet, új utakon haladt a festészet, a köztéri szobrászat, a grafika, s talán a legfontosabb tényező az volt, hogy rohamosan kibontakozott a magyar televíziózás. Mennyiségi helyett minőségi változásokra volt szükség a színházművészetben is. S valóban: a játékfelfogás sokszínűbbé vált, a politikai agitáció elsődleges szempontját fölváltották azok a törekvések, amelyek a művészi megközelítésmód', az esztétikum szerepét helyezték előtérbe. A hatvanas évek közepétől vált igénnyé a magyar színházi szerkezet korszerűsítése. összefüggésben azzal, hogy ekkortájt virágzott a magyar amatőrszínjátszás, tehetséges előadásaik nemegyszer szégyenítették meg a hivatásosokat. Lehetővé vált most már a nemzetközi tájékozódás, a legújabb színházművészeti törekvésekkel való megismerkedés. Érdemleges változást hozott színházművészetünk fejlődésében az a tény, hogy a hetvenes évek elején kiépült vidéki színházaink hálózata, és tehetséges fiatalok jutottak vezető szerephez. Csakhamar valamiféle Budapest—vidék ellentét is kialakult, egy olyan látszat következtében, mintha a fővárosi színházak játékfelfogása, stílusa elöregedett volna, miközben a vidék szinkronba került a világ élvonalával. Ez persze erős túlzás volt, ha az elkényelmesedés fővárosi jeleit nem tagadhattuk is akkoriban. De számításba kell venni, hogy ekkortájt jött létre Budapesten a szenvedélyesen és hasznosan kísérletező Huszonötödik Színház, megszaporodtak a fővárosban s vidéken is a stúdióelőadások. Nem volt zavartalan folyamat tehát a magyar színházművészet korszerűbbé válása. A hetvenes évek második felében vitatható döntések is születtek; nem váltotta be teljes mértékben a hozzá fűzött reményeket a Déryné örökén létrehozott Népszínház, válságba jutott a Nemzeti Színház stb. Nyolcvanas esztendeink mindamellett reményt keltők. Az újonnan elindított nyíregyházi Móricz Zsig- mond Színház, a zalaegerszegi állandó társulat megteremtése, Budapesten a Katona József Színház önállóvá s meghatározó szerepűvé válása; a gondolat, hogy Egerben ismét saját színház működik hamarosan, a terv, hogy fővárosunkban a Pesti Színház külön válik a Vígtői, s új utakat keres, mindenekelőtt pedig, hogy lakosságunk s a világban élő magyarság összefogása révén, hatalmas állami áldozatvállalás segítségével belátható időn belül fölépül a Nemzeti Színház új épüléte — mindez azt jelzi, hogy kultúránk négy évtizede számottevő eredményeket hozott a színházművészetben is. KÖHÁT1 ZSOLT A rádió mint irodalmi műhely A Magyar Rádió adásait hallgatva ilyen műsorcímekre figyelhetünk fel: Gondolat, Társalgó, Mindennapi irodalmunk, Az irodalomtudomány műhelyei, Felszabadulás és irodalom, Diákkönyvtár hangszalagon, A magyar széppróza századai... Találkozunk író- és költőportrékkal, klasszikus és mai művek változatos feldolgozásával felolvasástól a hangjátékig, fiatal költők bemutatkozásával, külföldi irodalmat népszerűsítő összeállításokkal, pályázatokkal, vetélkedőkkel. Ez a munka természetesen rendszert követel, tudatos műsorpalitikát. Ha az embernek módja nyílik, hogy elbeszélgessen a „rádió-nagyüzem” életéről egy Vezetővel, kialakul az a véleménye., hogy a rádió irodalmi műsorait sem vehetjük puszta szolgáltatásnak. A rádió egyik legfontosabb irodalmi műhelyünk. — A művek ugyan nem itt születnek, de itt alakulnak műsorrá — mondja Lajta Kálmán, az irodalmi osztály vezetője. — Műsoraink megjelennek folyóiratokban. Könyvek készülnek a rádióban elhangzott adások nyomán. Neves írók, költők, kritikusok vesznek részt munkánkban. Immár irodalomtörténeti ténynek számít például az, hogy a költő Simon István annak idején írószobám címmel rádiós beszélgetéseket vezetett pályatársaival. Később Garai Gábor vette át ezt a műsort. Kabdebó Lóránt irodalomtörténésznek a rádióban elhangzott interjúit közli a Kortárs, Tanít a táj című műsorunkat rendszeresen lehet olvasni a Somogy folyóiratban, a Történelmi jelen idő anyaga az Alföldben jelenik meg. A Tisza- táj, a Jelenkor is partnerünk. Domokos Mátyás könyvei, A pályatárs szemével és a Versekről költőkkel eredetileg rádióműsorok voltak. Munkájukból kitetszik, hogy gondosan figyelnek az arányokra. Ez is szorosan összefügg a műhelymunkával, hiszen a rádiós irodalmi műsorok alakítják a hallgatók ízlését, egész kultúránkra hatást gyakorolnak. Lajta Kálmán így látja ezt a kérdést: — A klasszikus, hagyományos értékek ápolása mellett fontos törekvésünk, hogy frissek, maiak legyünk. Műsorainknak mintegy a hatvanöt százalékát jelenünk irodalma adja. Jól szolgálja szándékunkat az Irodalmi Figyelő, a Gondolatnak az Útjelző című részműsora és a Mindennapi irodalmunk — ezek valóban a legújabb irodalom bevált fórumai. Sok más jó eredménnyel egy sorban az elmúlt év jelentős eredményeként tartja számon, hogy a szocialista országok irodalmának aránya növekedett a műsoridőben. Ráadásul úgy, hogy közben a nyugati irodalomé sem esett vissza. — Nagyot léptünk előre a kétnyelvű irodalmi estek szervezésében is. Különösen a Szovjetunióról mondhatjuk el ezt — fejtegeti Lajta Kálmán. Feltűnő az is, hogy ennek az összetett alkotó tevékenységnek van egy közvetlenebb, gyakorlatibb ága is: a közművelési funkció. Sikeresen valósítanak meg olyan vállalkozásokat, mint a Világablak, az Eszmecsere, az Élő világirodalom, a Könyvszínpad. Ezek a műsorok szinte mágnesként húzzák mondanivalójuk körébe a hallgatót, inspirálnak, könyvek vásárlására indítanak, viták részeseivé avatnak. Aztán itt vannak a vetélkedők, a kor, a műveltség megismertetői, a Könyvről könyvért közkedvelt adásai is. No és milyen terv alapján dolgoznak most? — Idei tervünkben nem az új műsorok játsszák a főszerepet. A tavaly beindítottak és a régebben meglévők erősítése, megújítása a feladatunk. Természetesen vannak új műsoraink is. Felszabadulásunk negyvenedik évfordulóján bonyolítjuk Visszapillantó tükör című vetélkedőnket, az évforduló szellemében rendezzük meg az amatőr vers- és prózamondó versenyt, s hozzá kapcsolódnak a TIT kerekasztal-beszélgetések is. Ügy hisszük, hogy ezek a műsorok méltók lesznek történelműink kiemelkedő dátumához, illetve szakaszához. A magyar irodalmi szerkesztőségnek tizenegy új műsora lesz. Csak néhányat említek meg. Előkészítettünk például egy olyan adássorozatot, amelyben íróink életük meghatározott tárgyi környezetéről emlékeznek. A beszélgetésnek olyan résztvevői lesznek, mint Sőtér István, Vas István, Szántó Piroska, Csorba Győző, Tatay Sándor, Szabó Magda, Somlyó György és mások, önarckép színes háttérrel című műsorunk évi négy-öt adásban vallomásos önéletírásokat elevenít fel többek között Móricz Zsigmondtól, Illyés Gyulától, Kassák Lajositől, Krúdy Gyulától. Sok klasszikus és mai művet használunk fel adaptációkhoz, kompozíciókhoz, kezdve Bethlen Kata önéletírásától Jókai, Mikszáth, Gárdonyi regényeiig, sőt Ágh István Berzsenyi-könyvéig. Igen fontos az Irodalom és felszabadulás című, a Kossuth Klubban közös kerekasztal-beszélgetés- sorozatunk. Ebben jelentős művek alapján azt kutatjuk, hogy miképpen élte meg a magyar társadalom a felszabadulásig terjedő időt, majd hogyan vette kézbe sorsát, és indult el távlati útján. De sok más is szerepel osztályunk terveiben. Például a világirodalmi szerkesztőség Találkozás a világhírrel címmel sorozatot készített, amelyben műfordítóink vallanak világhírű írókkal való találkozásukról, munkájukról, ismeretségükről. Fiatal műfordítók bemutatkozó műsorát is tervezzük. Konczek József
