Tolna Megyei Népújság, 1985. március (35. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-02 / 51. szám

1985. március 2. /' TOLNA ' __ A népújság Alapítás után három hónappal Mit akarnak a dombóvári városszépítők? Témához illőbb helyszínt nem is választhattunk vol­na dr. Szőke Sándor tanár­ral, a Dombóvári Városszé­pítő Egyesület elnökével, mint a Gőgös Ignác Gimná­zium alagsorában berende­zett iskolamúzeum, pontosab­ban szólva helytörténeti ki­állítás terme. A megye ez idő szerint egyetlen város­szépítő egyesülete, induló tagságával —, mely alig ha­ladja meg a félszázat —, a távoli és közeli múlt terem­tette értékek védelmét egy­szerre vállalta föl azzal a feladattal, mely a régi és az új harmonikus együttélése számára kíván a jelenleginél szélesebb mesgyét kitaposni, teret hódítani. Sziszifuszi munka ez? Bizonyos vonat­kozásban az, és nem is min­den esetben úgy, hogy a ha­ladást pénzszűke gátolja. Bő­ven akadhat egy-egy fejlő­désben lévő város életében olyan momentum, amikor az a látszat támad, hogy egyik kéz nem tudja, mit csinál a másik. Megépül mondjuk, mint Dombóváron is, egy új, külső-belső megjelenésével az ezredforduló próbáját is ki­állni képes iskola. A város- fejlesztés mindent elkövet, hogy a korszerűtlen környe­zetből kiszabadítsa szanálás­sal, környezetépítéssel a lé­tesítményt, s jön egy magán- vállalkozó, hogy ellátva min­den ehhez szükséges enge­déllyel, belezavarjon üzleté­vel a városkép egy darabká­jába. No de, itt vagyunk tehát az iskolamúzeumban, aminek anyagát 1965-ben kezdték gyűjteni Szőke Sándor azon diákjai, akiknek sikerrel kel­tette föl az érdeklődését a település múltja iránt. Ko­rábban KISZ-klub volt a helytörténeti kiállítás mai otthona. A gyűjtemény ak­kor kapta — 1977-ben — ezt a helyet, amikor a patinás intézmény átállt a gőzfűtés­re. Azóta gazdagodott a me­gyei múzeum segítségével el­rendezett anyag, s talán nem tűnik szentségtörésnek, ha a rég- és közelmúlt tárgyi és írásos emlékeinek értékét ismerve, el is ismerve azt mondjuk ell hogy a mai Dombóvár már itt látható dokumentumai sem jelenték­telenek. Amiként a település városi léte óta bekövetke­zett fejlődése sem az. Hogy nem elsősorban erről beszél­getünk? Természetes. Az egyesület létének értelméről, tevékenységének tartalmáról folyik a szó, és aki személye­sen ismeri Szőke Sándort, nem ütközhet meg azon, hogy a krónikás rövid néhány perc alatt ismeretekre szom­jas diákká lényegül. Majd azt fedezi fel, hogy ha dom­bóvári lenne, alighanem ő is fölesküdne a városvédők zászlajára. Azt mondja pe­dig a tanár úr, hogy szerény az egeysület vállalása. Az a cél, hogy Dombóvár sikere­sen őrizze, meg a régi tele­pülési képekből azt, ami ér­ték, továbbá, hogy idegen elemek ne kerüljenek a szün­telen alakuló városképbe. — Értékes indulótőkénk, hogy a városi tanács kész a városvédők véleményének, javaslatainak a méltánylá­sára. Igénye, hogy döntései­ben helye legyen az egyesü­let észrevételeinek — mond­ja az elnök, majd arról esik szó, hogy igen sokan értel­mezték rosszul a városszépí­tő egyesület szerepét, mert az alakuló ülésen olyan köz- tisztaság körébe tartozó problémákat is fölvetettek, amelyek tanácstagi beszámo­lók, tanácsülések napirend­jébe valóak. — Hallottam aggodalmas­kodó hangokat is az egyesü­let alakulását megelőzően. Sokan féltek attól, hogy a sikeresen működő várostör­téneti klub megtorpan, ha tagságára, vezetőire épül a városszépítő egyesület — ve­tem közbe. — Én nem láttam és most se látok ilyen veszélyt, sőt... meg merem kockáz­tatni, hogy akik a város tör­ténetének feltárását, közre­adását szívügyüknek tartják, azok tevékenyebben tudnak részt venni abban a munká­ban is, amit 50—100 év múl­va az akkori várostörténé­szek a mai városszépítők küzdelmes munkájaként do­kumentálhatnak. — Küzdelmekre számíta­nak? — Nem hinném, hogy bár­hol az országban könnyű si­ker kecsegteti a városvéde­lemre, -szépítésre vállalkozó közösségeket. De mint emlí­tettem, a városi tanács igényt tart partnerszerepükre, és ez garanciának is tekinthető munkánk eredményességét il­letően. — Példa is van netán erre? — Igen. Egyetértéssel ta­lálkozott az a javaslatunk, hogy meg kell őrizni az Arany János tér jellegét, ki­bontani a Korona, illetve a régi művelődési ház műem­lék jellegű épületét az ráépí- tettség fojtogató félköréből. Van ott néhány olyan magas tetős ház, mint például a szociális otthon, vagy az or­vosi rendelő, mely újjászü­letett. Folytatni kell ezt a munkát. A tanács az orvosi rendelő mögötti parkolóként használt területen ide illő szolgáltató pavilonsort kíván elhelyezni. Megőrizve persze a városrész századfordulós arculatából, ami arra érde­mes. — Ügy tudom, tanár úr tanácstag is, nemcsak elnöke a városszépítő egyesületnek, oszlopos tagja a várostörté­neti klubnak. Mi a vélemé­nye a Hunyadi tér pavilon­jairól? — Sejtem, mire céloz. — Igen, elsősorban a mező- gazdasági bolt mellé ragasz­tott dobozszerű épületkére. — Nem tetszik. Tetszik vi­szont, hogy a magánházépít- tetők közül mind többen tér­nek át a sátortetős építés helyett a nyeregtetős házak építésére. Ha járt Kapospula felé, ott már van néhány igen szép nyeregtetős, árká­dos lakóház. — A dombóváriak régi büszkesége a parkosítottság, s igénye a zöldterületek növe­lései rendben tartása is. — E téren is akad bősé­gesen tennivaló. Féltjük pél­dául a Hunyadi téri parkot. Sok lombjával, platánjaival nevezhetnénk ezt a városköz­pont tüdejének is. De láthat­ta, itt is elszaporodtak a stí­lusukban egymástól elütő bódék, amelyekre az elláitás szempontjából van szükség. Csengőszó töri meg a mú­zeumi csöndet, ideje búcsúz- kodni és sok munkájához ugyanannyi sikert kívánni a város fölszabadulásának 40. évfordulója tiszteletére meg­alakult városszépítő egyesü­letnek. A jókívánság azon­ban ezzel nem kerek, kiegé­szítésre szorul. Sokáig ne maradjanak egyedül a dom­bóvári városszépítők, akad­jon a megye más városaiban is 50—60, lakóhelyének múlt, jelen és jövendő értékeire aktívan vigyázó ember, akik­nek szavát elvárhatják a he­lyi tanácsok! L. I. Fotó: Magyarszéki Endre Az egykori hercegi uradalom épületében kialakított rendelő, és mögötte az a parkoló, amelyet a környezetbe illő szolgáltató pavilonokkal né­pesítenek be Szőke Sándor, az egyesület elnöke A söntéspult előtt Dusán gubbasztott. Ivott. Vörös haja rágöndörödött fülére; bamba nevetéssel fogadott minden egyes szót, amit mostohaapám, Gábor úr édesapja, Fater­ka mondott: — Azt mondta egyszer Ferencz Jóskának az egyik mi­nisztere: „Kegyelmes uram! Nagyon panaszkodik a nép, jajgat, sír...” „Még egy kis adót rája!" — felelte a császár. Így ment az mindaddig Dusán, amíg egyszer azt nem mondta Ferencz Jóskának az a bizonyos minisztere: „Kegyelmes uram! örül a nép, táncol, iszik!" Erre a csá­szár: „Most már nem szabad több adót kiróni rájuk, mert akkor nem fognak dolgozni.” Itt pedig mindenki úgy vedel, mintha mindent ingyen adnának... Nem tudom, most mit mondana Ferencz Jóska. De azt én mondom, neked, Dusán, jobban tennéd, ha legalább kisöpörnéd ezt a he­lyiséget, másképp a főnökasszonytól nem kapsz ebédet. Az öreg Gábor jót nevetett, ő tudta, hogy min, kicsi, meggörbült ujjaival szaporán rakta a szódásüveget a söntéspultba, átvette a söröstől a sört, kitörölte a jég­szekrény alját, összeszedte a söröskupakokat, s mire ki­emelkedett felsőtesttel a söntéspult mögül, Dusán is meg­állapíthatta, hogy tökrészeg az öreg. Dusán nevetett, és csőmpós lábával kitántorgott az utcára. Nemsokára, ami­kor visszajött, nagy hangon tiltakozni kezdett, hogy ő bi­zony nem megy lovat hajtani még a németeknek se, ő paraszt, és nem lóhajcsár. (Amikor nem akaródzott Du­sánnak lovat hajtani, akkor mindig azt mondta, ő paraszt.) Faterka ezen jót nevetett, mivel tudta, hogy Dusán el fog menni lovat hajtani, sőt, mi több, nem akar majd vissza­jönni, amikor dolga végeztével jól leitatják. Az öreg Gábor azt is tudta, hogy pontosan egy hét múlva Dusán tökré­szegen ott fog ülni az ajtó melletti kis asztalnál, lehet, hogy lent a földön, egy fillér nélkül, soványan, szótlanul és bambán. Az újságok az újságtartókban a falra erősített fogasokon lógtak. Arra nagyon ügyeltünk, hogy mindig a legfrissebb napilap legyen az újságtartókban. Üjabban többen a napilapok kedvéért jártak hozzánk. Főleg a reggeli órákban, munkakezdés előtt. Egy féldeci rum, vagy egy hosszúlépés mellett elidőzhettek a kíváncsiak. Gábor úr sokat adott arra, hogy minél tájékozottabb közönség látogassa vendéglőnket. 1944 áprilisa szesztilalommal kezdődött. Na, nem egész napra szóló szesztilalom volt ez, csak az esti órákra kor­látozódott. — Mert Sztójai lett a miniszterelnök. Hát ez is jól kez­dődik, kérem. Már kapkodunk, nem vitás — kezdte volna a beszélgetést Gábor úr az egyik újságolvasó civillel, azon az áprilisi reggelen, amikor nem volt éppen szolgálatban a vasútnál; de a civil újságolvasó nem válaszolt. — Olvasta a mai lapban a kormánynyilatkozatot, kérem? — Es gyorsan féldeci kevertet tett a vendég elé, hogy szóra bírja. HUNYADI (Tény novella) — Köszönöm, nem iszom. — Még sose láttam nálunk, uram. Gábor Ervin vagyok — nyújtotta a kezét az idegen felé. — Hunyadi Ferenc vagyok — fogott kezet Gáborral az idegen újságolvasó, és Gábor úr csodálkozására szűnni nem akaró csuklásba és nevetésbe fogott. Erre Gábor úr fészkelődni kezdett, és csak annyit tudott mondani: — Nyugodjék meg, kérem. — Hunyadi Ferenc vagyok, Hunyadi Ferenc vagyok! — kiabálta az fölemelt kézzel. — Uram, én Hunyadi Ferenc vagyok! — ujjongott még egy utolsót, aztán lerogyott a székre. Teljesen kimerültnek látszott. Barna, tüskésre nyírt haja itt-ott őszülőben, az arcán kamaszos vigyor, behor­padt, sovány mellén a szürke nagykabát szétnyílt. — Hol van az a kormánynyilatkozat? — kérdezte ellent­mondást nem tűrő komolysággal, amitől Gábor úr meg­ijedt, s rábökött a Pesti Hírlap 1944. április 2-i számára, éppen oda, ahol az újság nyitva volt, és éppen arra a cikkre, amit az imént olvasott el láthatólag a behorpadt mellű tüskéshajú. — Ahá, akkor ezt el kell olvasni! Ein moment... Gábor úr Faterka mellé húzódott, és a fülébe súgta: „Spiclinek látszik.” Faterka bólintott, az asztalhoz lépett és a horpadt mellű elől elhozta a Gábor úr által oda he­lyezett féldeci kevertet, valamint az elfogyasztott hosszú­lépés utáni üres poharat. Az asztal asöntéspulttal szemben helyezkedett el, s a horpadt mellű figyelemmel kísérte az öreg óriásbakancsba bújtatott csoszogását, amiből rögtön megsejtette, hogy kincstári holmihoz van szerencséje. Azon nyomban meg is kérdezte: — Kiszuperált az istenadta? — mutogatott a hatalmas bakancsok felé, majd cinkosan közölte: — Én is ... — Értem kérem, értem én... — felelgetett Faterka és odakacsintott a fiára —, mivelhogy én ezt azért hordom, mert máris indulnom kell szolgálatba. Mivelhogy a szol­gálat, az szolgálat. — Fater, akkor öltözz, majd én maradok helyetted... — Siessen Faterka, mert az oroszok még megelőzik ... — biztatta az idegen, s mentegetőzve tete hozzá: — Ne­kem lehet, én bolond vagyok... Tiszta bolond vagyok, kérem, elhihetik, de sebaj: A nevem eszembe jutott végre, és ez a lényeg. Éppen az imént jutott eszembe, amikor kezet nyújtottam. Hát persze, hogy Hunyadi Ferenc va­gyok, és persze, hogy bolond vagyok, s ha elmondom ma­gának, hogy mit értek én ezen a kormánynyilatkozaton, akkor megint kényszerzubbonyt húznak rám, éppen azért semmit nem mondok. Csak éppen megjegyzem, hogy én az utolsó pillanatban értem a városba ... Faterka fölvette a kincstári katonaruhát, a katonakö­penyt, amely szabályosan a földet súrolta, szalutált, Gábor úrra kacsintott, és elhagyta a vendéglőt. Faterka távozása után Hunyadi Ferenc könnyíteni igye­kezett a lelkén. Elmondta Gábor úrnak, hogyan tudott ő megszabadulni a katonaságtól... Mivel á repülőtéren ál­landó bombazáporoktól kellett tartani * (ahol repülőgép­szerelőként teljesített szolgálatot), terve szerint „meg­hülyítette magát. A terv véghezvitele jobban sikerült a kelleténél, mivel a repülőgépszárnyakat cipelő teherautó gyorsabban vnent az elgondoltnál, és kelleténél nagyobb erővel csapódott Hunyadi Ferenc fejére. — Csakugyan elájultam, és valóban elfelejtettem a nevem„ Ráadásul, amikor magamhoz tértem, rettenetes dolgokat kiabáltam. Horthyt lehülye-baromoztam, a néme­tekről nyomdafestéket nem tűrő szavakat röpítettem a le­vegőbe, Hitlert Pojácakandúrnak neveztem, majd végül vezényelve magamnak, ordítottam, hogy: „Le ve-le; Le ve-le!” Végül is nem tudom, miért engedtek most haza, mert reggel a kórházban még nem tudtam megmondani a nevemet... Most meg tudom. Olyan ez, mintha újra szü­lettem volna. Sőt, mintha most kezdenék csak élni! Ami igaz is, hiszen van nevem, hát élek ...

Next

/
Oldalképek
Tartalom