Tolna Megyei Népújság, 1985. március (35. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-09 / 57. szám
6 NÉPÚJSÁG Múltunkból Borsi Sándornéval, a Magyarországért Érdemrend k»tü nte tettj ével | — Hogyan is kezdődött? — Így visszagondolva, egyszerűnek tűnik minden. Édesapám cipészmester volt itt, Dombóvárott, szerencsére majdnem kilencven esztendőt megélt, hetvenöt évesen ment nyugdíjba. Hárman voltunk testvérek, a húgom a belügyminisztériumból, mint alezredes ment nyugdíjba. A másik húgom pedig itt, a bankban pénztáros. Édesapám 1919-ben került kapcsolatba a munkásmozgalommal, végig tagja volt az illegális pártsejtnek, nálunk találkoztak a dombóvári kommunisták. I — Hogy hívták az édesapját? — Szilák Lajosnak, engem akkor még Mariskának ismertek a városban, hozzánk járt Kovács István borbély, ő volt a vezetőjük, aztán a „ruszki” Kovács, a Kovács Miksa, azért hívták így, mert az első világháború után a Szovjetunióból jött meg zászlókkal, gyakran ő hozta a röplapokat is. Topa József, Tollas József, Malomsoki József, aki szénlapátoló volt a fűtőházban, Horváth III, a keresztnevét nem is tudom... Aztán járt oda egy hölgy, akit csak úgy ismertünk, hogy a Józsa néni, sokkal később tudtam meg, hogy Józsa Bélának, a Romániai Kommunista Párt mártírjának a nővére volt. Egyetemet végzett, több nyelven beszélt. Azt, hogyan kerültem a mozgalomba, meg sem lehet mondani, hiszen benne voltam, mielőtt tudtam volna róla. Korán keltünk, mert édesapám alapelve volt, hogy meg kell nézni a kelő napot. Rögtön reggel körbe kellett szaladni az ismerősöket, hogy mi újság, mit álmodtak, mire van szükségük ... Fogalmam sem volt róla, hogy valójában apám arra volt kiváncsi, kit vittek el az éjjel, mi történt a barátai, rokonai családjában. Sokszor mentünk gombászni hajnalban. Minden reggel vizért a kúthoz. Ez akkor nekem teljesen természetesnek tűnt, az értelmére csak sokkal később jöttem rá. Azon is csodálkoztam, hogy bőröket kellett vinnem Náger úrhoz Sásdra, hiszen apám jó szakember volt, húgom a cipőfelsőrész-készítő, sőt, édesanyám is tudott szabni. Miért kellett akkor ott kiszabatni a bőrt? Később vettem csak észre a jeleket, a titkos üzeneteket. Ezek a dolgok már a háború alatt voltak, addigra már értettem annyit, hogy a jövő érdekében kell tennünk. Kaposvárra is jártam, Szita Lajos bácsihoz, ő adta a röpcédulákat, hogy dugjuk el a németek elől az élelmiszert, az állatot, és egv katonát sem Hitlernek! Voltak barátnőim a környező falvakban, őket közben tanítottam szabni, varrni, még mondták is az emberek, milyen ügyes ez a Szilák Mariska. Hajnalban indultunk gombászni, az úton, • ahol később mentek a munkások dolgozni. leraktunk röplapokat, rájuk egy göröngyöt. — Tdom, hogy még a német megszállás alatt is hordta-vitte a híreket, röplapokat, katonaszökevényeknek civil ruhákat szereztek. Ma az ember meggondolja, meddig menjen el egy vitában, mert mit jog szólni hozzá a főnöke. Arra gondolok, hogy I most milyen óvatosak vagyunk, akkor, az életveszélyben nem féltek? — Nem mondhatnám, bíztunk a szerencsénkben és az ügyességünkben, meg a jövőben, hogy azután jobb lesz. I — Miféle jövőben? — Abban, hogy az embereknek munkájuk lesz, demokrácia lesz. A munkás- mozgalomban és a szakszervezetben sokan megtanulták, hogy miért is kell harcolni. Volt itt is szakszervezeti könyvtár, ha másra nem, hát az igazi hazafiságra, hazaszeretetre nevelő könyveket terjesztették az iparosok. Tudtuk. hogyha a föld azé lesz, aki megműveli, az meg is fogja becsülni. Ha az urak nem a Riviérára viszik a pénzüket, akkor az itt marad. Édesapám gyakran mondta, hogy tudnunk kell, mivel tartozunk a többi embernek. — Milyen hatások érték gyerekkorában? — Énrám apám volt a legnagyobb hatással, meg a mozgalom maga. Sokat kellett dolgozni, szakmát tanultam, majd a szükséges gyakorlati idő megszerzése után mester- vizsgát tettem a Pécsi Iparkamaránál. Apám ismerősei tanítottak szakrajzra, anyag- ismeretre, iparjogra. Mindig a nemszeretem munkával kellett kezdeni a napot, mert az a legnehezebb, azon legyünk először túl. Az iparosok őszinte emberek, mindig kimondták, mit gondolnak, a tudás fejükben és a kezükben volt. Legfeljebb másutt kezdtek dolgozni, ha valahol lehetetlenné vált a helyzetük. Nemegyszer hallottam, hogy „ki az a gyalázatos, aki még azt is elvárná tőlünk, hogy hazudjunk!” Ma is azt vallom, hogy az igazsággal szembe kell nézni, és ahhoz igazítani a cselekedeteinket. — A történelem önt biztos megtanította arra, hogyan kell élni, dolgozni, úgy, hogy közben hitele legyen az embernek. — Ennek a lényege, hogy az ember mindig önmagát adja, és használja fel a fejét a gondolkodásra. Apám és Bayer Wanda, aki negyediktől az állami iskolában volt a tanítóm, megtanítottak arra, hogy először nekiállni a feladatnak, aztán következtetni, megtalálni a dolgok, jelenségek között az összefüggést, és aztán ismét visszamenni a gyakorlatba, és ott alkalmazni azt, amire rájöttünk. Ez a tanítás azért jelentős, mert sokszor szükségem volt rá az életben. Később aztán tanultam dialektikát, ami tökéletesen megfelelt ennek a módszernek. — Mi szeretett volna lenni fiatal korában? — Sok minden, divattervező, festőművész, tanító. Lettem is valamennyi, a mozgalomban mindezeket a dolgokat kipróbálhattam. Szerveztünk mindent, először a MADISZ-t, aztán a Magyar Nők Demokratikus Szövetségét, részt vettünk a koalíciós harcokban, jártuk a falut, főként gyalog, mert más jármű nem volt. Keveset ettünk és aludtunk, sokat dolgoztunk. Vidámak voltunk és fáradhatatlanok. Szerveztünk népi kollégiumot. szereztünk szalmát, és gyűjtöttünk krumplit, babot, hogy ennivalójuk is legyen, közben rengeteget tanultunk is. I — Emlékszik az első nőnapra? — Nem lehet azt elfelejteni, bár fogalmam sem volt róla, hogy mi is történik. Mint tudja, Dombóvár már december elején felszabadult, a mai pártbizottságnak éppen ebben a szobájában dolgozott a városparancsnok, ahol most beszélgetünk. Néhányan, iparoslányok és legények szerveztünk suszterműhelyt, meg varrodát, a parancsnokságnak dolgoztunk. A katonák nem voltak éppen barátságosak hozzánk, mert minden azonnal kellett volna. Egyszer azt mondták, ne hétre, hanem nyolcra jöjjünk dolgozni. Jövünk, hát ámul- va láttuk, hogy az őrmester, aki azelőtt csak ordított, a műhelyt söpri. Leültettek bennünket, láttuk, hogy kis csomagokban kristálycukor van, már hónapok óta nem is láttunk cukrot. Az egyik tiszt aztán beszélt, csak annyit értettünk, hogy Klara Cetkin. Egy év múlva, 1946-ban már mi szerveztük a nőnapot, addigra már voltak magyar nyelvű kiadványok is. — A beszélgetés elején szóba került, hogy a lánya egyszer megkérdezte, hogy muszáj mindig lelkesedni. Tényleg, hogyan lehet mindig lelkesedni? — Mert mindig van miért. A jövőért kötelessége tenni az embernek. A háború alatt megtanultam gyöngyöt fűzni, nemrég Budapesten, a belvárosban megláttam, hogy árulnak színes gyöngyöket, rögtön venni akartam belőle egy szakajtóval. Erre mondta a lányom, hogy én mindenért rögtön tudok lelkesedni. Valóban tudok, de harcolni is tudok az igazamért. Az MNDSZ- titkárságom Szekszárdon nagy vitával kezdődött, mert amint kineveztek, egy kis lyukban találtam egy vén satrafát, meg elegáns úriasszonyt, egy dísznőt, akik azt mondták: nincs itt semmi, nem is kell semmit csinálni, ki kell várni, hogyan alakulnak a dolgok. Én meg tenni akartam! ■ — Később is voltak ösz| szeütközései? — Ajaj! Vannak helyzetek, amikor nem lehet megalkudni, tudom, hogy a mozgalmi munkához higgadtság kell, először is tudni kell, hogy az ember mit akar elérni. Ezt szem előtt tartva megvizsgálni a helyzetet, megteremteni a feltételeket és aztán dolgozni. Vannak viszont elvi kérdések, amelyekben nincs helye engedménynek, megalkuvásnak. — Mit gondol, milyen tulajdonsága segítette át a nehézségeken? — Gondolom, hogy a türelmem és a variációs készségem. Ha egyféleképpen nem ment a dolog, próbáltam más utat keresni. Mindig minden helyzetből van kiút, csak meg kell találni. Ezt is apámtól tanultam. — Hogyan vészelte át az I úgynevezett ötvenes éveket? — Tudnék róla mesélni néhány órát. Röviden, a férjemmel Szekszárdon ismerkedtem meg, a demokratikus hadsereg fiatal tisztje volt. Vele mentem sokfelé az országba, sokféle beosztásban dolgoztam, általában a pártpropaganda és az oktatás területén. ötvenben az MNDSZ-központban voltam az oktatási osztályon információs felelős, hozzám tartozott a 32 iskola is. Jártam a falut, ismertem a valóságot, mindenütt voltak olyan kapcsolataim a parasztasszonyok, a munkásnők között, hogy el is mondták az igazat. Különben is, csak az nem látta a helyzetet, aki nem akarta. És nem akarták, mert egyszer-kétszer még a központi bizottság ülésén is részt vehettem. Az egyéniségemtől a „címkézés’ állt a legtávolabb, én azt tanultam, hogy a fehérben és feketében bentfoglaltatik az összes szín. Nem szerettem, hogy akit elkönyveltek „kishitűnek”, „opportunistának”, „elhajlónak”, „kispolgárinak”, az többet nem tudta lemosni magáról a címkét. A már említett tanítónő mondott egyszer egy mesét, ö különben 19-ben Dombóváron gazdaasszonykört és könyvtárat szervezett a parasztasszonyoknak és cselédlányoknak. Mesélte, hogy egy szegény és tehetséges gyerek jártában-keltében talált egy nyönyörű vörös virágot, ami a szeretetből fakadt, ahány szirmát csak elajándékozta, mindig új nőtt helyette, és egész virággá változott. Ebből ismét tovább lehetett adni egy-két szirmot. A fiút a gazdagok megégették, de aki elég értelmes és tiszta szívű, az a virágot megfogja találni. — Most meg kell újra kérdeznem, lehet mindig lelkesedni? Megérte? — Micsoda kérdés, hiszen eddig éppen erről beszéltem! Mi lett volna belőlem a mozgalom nélkül? Buta öregasszony lennék, akinek ösz- szes témája, hogy mit csinál a szomszéd kislány, meg mát főzök vasárnapra. Nehogy félreértse, engem el akartak küldeni a Szovjetunióba tanulni, de úgy döntöttem, hogy családot akarok... A magánéletem éppen az ellenforradalom leverése után omlott össze. Kilenc és fél évi házasság után a férjem másba szeretett. Nyolcéves volt a fiam, nyolchónapos a lányom... | — Hogyan kezdte újra? — Ügy, hogy folytattam. Amint meggyógyultam, a sertéstenyséztő vállalatnál dolgoztaim, majd amikor megszűnt, a földművesszövetkezetnél, amikor a járási központ is megszűnt, a járási NEB elnöke voltam, ahonnét 1980-ban mentem másfél év korengedménnyel nyugdíjba. Dolgoztam mindenütt az országban, ahol éltem, nagyszerű emberekkel voltam körülvéve. Lehetett adni és kapni a vörös virág szirmaiból. Becsülettel felneveltem a gyermekeimet, mindketen diplomások. A mozgalmi munka később már egyszerűbb volt, hiszen a gyakorlat egyre inkább alkalmazkodott szép eszméinkhez. Ma is a párt propagandistája vagyok, az is maradok ameddig élek... IHÁROSI IBOLYA Negyven esztendővel ezelőtt Tolna megye ismét nehéz napokat élt át. A német hadvezetés nem nyugodott bele, hogy elveszítette Dél-, Délkelet-Dunántúlt és minden erőfeszítése ellenére Budapest is a felszabadítók kezére került. Már megemlékeztünk arról, hogy 1945. január második felében három egymást követő ellentámadást vezettek a 3. Ukrán Front csapatai ellen, azonban ezek a támadások összeomlottak. A súlyos védelmi harcot folytató szovjet seregek ellentámadásai február közepére lényegében az eredeti állásaikba vetették visz- sza a német seregeket. A németek márciusi támadásának oélja ugyanaz volt, mint januárban. Lényeges különbség abban volt, hogy márciusban a támadás egyidejűleg érte a három arcvonalon a szovjet állásokat. A cél változatlan volt: Dunántúl és természetesen Budapest visszavétele, kedvezőbbé tenni Bécs előterének védelmét. A főcsapást a németek 6. tankhadserege hajtotta végre a Velencei-tó és a Balaton közötti térségből kiindulva Dunaföldvár—Szek- szárd stratégiai cél irányába. Borsi Sándorné a Szocialista Magyarországért Érdemrendet csütörtökön délben vette át a Parlamentben, a 75. nemzetközi nőnap alkalmából, a béke védelmében, hazánk szocialista építésében kifejtett kimagasló munkássága elismeréseként. A második csapást a 2. tankhadsereg erői mérték Nagykanizsa térségéből Kaposvár—Dombóvár stratégiai cél irányába, míg a harmadik — kisegítő jellegű — csapást Dőlni Miholja felől, Valporóból indították el az 1. bolgár hadsereg és a jugoszláv csapatok ellen Pécs —Szekszárd stratégiai cél irányába, hogy végül valahol Tolna megye középkelet térségében (Szekszárd, Tolna) találkozzon a 6. tankhadsereggel. A három támadás közül Tolna megyét ismét a Velencei-tó—Székesfehérvár—Balaton északi térségéből indult ellencsapás érintette közvetlenül. A németeknek ez a támadása március 6-án — erős tüzérségi előkészítés után — reggel 8 óra 47 perckor indult. Az ellenség ezúttal is, nem kímélve embert és technikát, hatalmas erőket vont össze a 3. Ukrán Front csapatai ellen. .Frontunkkal szemben március elejére összesen mintegy félmillió katonát, 900 harckocsit és rohamlöve- get, több mint 900 páncélozott szállító járművet, 600 lö- veget és 850 repülőgépet összpontosított a német parancsnokság” — emlékezik vissza az eseményekkre Alekszej Szergejevics Zsel- tov. A 3. Ukrán Front ellen összevont e roppant katonai erők zömét a németek a főcsapás irányába vetették be. Erről Malahov a következőket írta a Balatontól Bécsig című tanulmányában: Az ellenség a főcsapás irányába három gyalogos, két lovas és kilenc páncélos hadosztályt, öt önálló nehéz gépkocsi zászlóaljat, egy roham - löveg osztályt és két roham- löveg dandárt vont össze. Ez a csoportosítás több mint 140 ezer katonát és tisztet, 807 harckocsit és rohamlö- veget, mintegy 3200 löveget és aknavetőt, továbbá 800 páncélgépkocsit számlált”. Ennek a hatalmas erőnek bevetése azt jelentette, hogy a tüzérségi előkészítés során szinte égett a föld a támadott terepszakaszon, a becsapódó lövedékek szinte felszántották a földet. A német hadvezetésnek azonban semmi sem volt drága, minden áron eredményt akart elérni a dunántúli hadműveletek során. Ezért arcvonal- kilométerenként mintegy 40—50 harckocsit vont össze a főcsapás irányában. Ezzel az erővel szemben, az ellentámadás lefékezésére, megállítására és majdan visszavetésére Tolna megye területén az 5. gárdalovas hadtestet március 7-én a Hatvan-puszta—Ozora—Si- montornya—Sió déli oldalára irányították és azzal a feladattal bízták meg, hogy a Sió és Sárvíz mindkét oldalán védekező harcot folytasson, ha a német csapatok elérik ezt a terepszakaszt. A 6. gárdalövész hadtest 2a- márdi—Soponya—Tamási vonalán rendezkedett be védelemre. Részt vett az említett térségben a 208. roham- löveg dandár két ezrede is. Dunaföldvár térségében pedig a 33. lövészhadtest állt készen, hogy szükség esetén védelmi feladatokat lásson el a 26. hadsereg sávjában. A német ellentámadás két nap alatt elérte a Sárvíz csatornát. A sikereket a német hadvezetés úgy kívánta fokozni, hogy a támadás irányát megváltoztatta, a csapatokat dél felé fordította, és Simontornya irányába vezényelte. Arra számítottak, hogy az arcvonal erre lényegesen gyengébb, mint Dunaföldvár irányában — ugyanúgy, mint volt januárban, amikor ezt a helyzetet nem használták ki. A negyedik napon —március 9-én — már számottevő sikerről számolhattak be a német hadijelentések. Páncélos alakulataik áttörték a 26. hadsereg fő- és második védőövét és a szovjet csapatokat visszavetették Simontornya irányába. Ez a térnyerés azonban súlyos veszteségekkel járt. A veszteségekről, amit a németeknek okoztak, a TASZSZ március 9-i jelentései számoltak be. Ezek szerint az említett terepszakaszon több mint 3500 katonát és tisztet, több mint 150 harckocsit és ro- bamlöveget tettek harcképtelenné, semmisítettek meg vagy ejtettek fogságba. (A német hadiielentések elkeseredett küzdelemről és győztes csatákról számoltak be). A súlyos veszteségek ellenére a németek nem adták fel tervüket. Tolbuhin marsall is átcsoportosítást volt kénytelen alkalmazni. Ezek közül Tolna megyét közvetlenül érintette, hogy a 26. hadseregnek a Balaton—Sió—Sárvíz vonalát kellett védenie — és ennek a hadseregnek került alárendeltségébe a 33. lövészhadtest 202. és 337. hadosztálya, amelyek az 5. gárdalovas hadtestet váltották fel. A német támadó ékkel szemben is erősítéseket hajtott végre a Simontornya— Cece térségben. Itt helyezte el a marsall a 209. ro- hamlöveg dandárt, valamint két páncéltörő tüzérezredet és egy harckocsi ezredet. A németek a súlyos veszteségek pótlására újabb páncélos tartalékokat vetettek be. Simontornya irányába 170 harckocsi kapott bevetési parancsot. Ennek eredményeként az előrenyomulás tovább tartott, s március 11-én estére elérték Simontornya vasútállomását. Ezt azonban a szovjetek még aznap visz- szavetették. A németek március 12-én elfoglalták a községet, sőt a térségben még további két hídfőt is ki tudtak alakítani, mert sikeres átkelést hajtottak végre a Sión. A nem vitatható sikerek mégsem hozták meg a^ várt eredményt. Az előretörő csapatok nem tudták áttörni a szovjet védelmi vonalat, és nem jutottak el a szovjet hadsereg hátsó övezetéig. A német támadás március 14- re kifulladt. Parancsot kapták arra, hogy helyezkedjenek védőállásba. Ez március 15-re meg is törrtént. A szovjet hadvezetés, miközben gondosan szervezte a védelmet a támadókkal szemben, kidolgozta a Bécs elleni támadás stratégiáját, s március 16-án elhangzott a parancs... Az ellentámadásba lendült szovjet seregek gyorsan visz- szavetették a németeket először a kiinduló állásaikba, majd lendületes támadással felszabadították egész Dunántúlt. Simontornya március 16-án szabadult fel véglegesen. K. BALOG JÁNOS
