Tolna Megyei Népújság, 1985. március (35. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-23 / 69. szám

e népújság 1985. március 23. — Jakab bácsi először is elnézést kérek, hogy a múltkor elmaradt a be­szélgetés, de sok minden közbejött, meg beteg is voltam. — Mi az Gyurikám, már maga is betegeskedik? Ho­gyan megy az, maga még fiatalember, bezzeg én... — Egy kicsit megtisz­teltetésnek tartom, hogy éppen saját ötvenhatodik születésnapomon beszél­gethetek magával. — Hát ha ma van a napja, akkor isten éltesse. — Köszönöm, és maga mennyi idős Jakab bácsi? — Édes fiam, én már a nyolcvannegyediket taposom. (Elnézést az olvasótól, de Jakab bácsival annyi idő óta és annyira ismerjük egy­mást, hogy kényszerülök az ilyen közbevetésekre, mert mindent megírni, ami a be­szélgetésben elhangzott, le­hetetlen lenne, hiszen az új­ságpapír terjedelme is véges.) — Ügy hallottam, hogy hatvan éve szakszervezeti tag. — Nem egészen pontos az úgy, majd csak október 25- én lesz hatvan éve, hogy föl­vettek a nyomdászszakszer­vezetbe. — Akkor nyugodtan megelőlegezhetjük a hat­van évet. — Az nem úgy van. Pon­tosnak kell lenni. Bár ha egé­szen pontosak vagyunk, ak­kor négy évvel meg is told­hatjuk. Én 1920. február 15- én szabadultam. Mindjárt behívtak katonának. Ezzel elveszett két évem. A lesze­relés után a nyomdában nem volt felvétel, a pénz­ügyhöz mentem dolgozni. Ott is elveszett két évem. És csak 1925-ben kerültem vissza a szakmába és lettem megint valóságos szakszerve­zeti tag. — A volt Molnár-féle nyomdában? — Oda. 1916-ban lettem tanuló és kilencszázhúszban szabadultam. — Ez nekem érdekes. Ezek szerint négy évig tartott a tanulóidő? — Addig bizony. No én kedvezményt kaptam, mert elvégeztem a négy polgárit, én csak három és fél évig voltam inas. A Molnár kü­lön kérte ezt a szakszerve­zettől, ők engedélyezték. I — A szakszervezettől? — A budapestitől, ezt csak ők engedélyezhették. Nekem nem kellett tanonc­iskolába járnom, csak vasár­naponként rajzra. Persze ez a nyomdának előny volt, mert én egész héten dolgoz­tam. — Ekkora hatalma volt a szakszervezetnek? — Ekkora. Ez nagyon ki­terjedt szakma volt. Kü­lön közvetítő irodája volt a mi szakszervezetünknek. Munkaközvetítő irodája. Még nyaralója is volt Abbáziában. Régen nagyon sokan eljártak vakolni Ausztriába, Német­országba, Franciaországba. Sokan ott is maradtak, de a legtöbben visszajöttek. Akik­re én emlékszem, a Kauf­mann Mátyás Németörszág- ban járt tanulmányúton. I — És maga? — Én nem jártam külföl­dön. Pécsett sokszor. Az ot­tani kollégákkal nagyon jó kapcsolatban voltunk. — Mielőtt elkezdtük volna a beszélgetésnek ezt a hivatalos részét, em­lítette egy mondattal a második világháborút is. — Nekem szerencsém volt. Futballoztam, aztán Bonyhádon egy meccsen úgy lerúgtak, hogy tályog kelet­kezett a térdemben. Be kel­lett vonulnom, de nem front­szolgálatra. Az ezredorvos ki is akart szuperálni, de volt egy főhadnagyom, aki ebbe nem nyugodott bele. Sőt az akkori főispán is megpróbál­ta elintézni, hogy leszerelje­nek, mert nagyon kellett volna egy hozzáértő gépmes­ter a nyomdába. Neki se si­került. Nem baj, fontos, hogy megúsztam. — Jakab bácsi, most egy rövid időre térjünk vissza a szakszervezeti mozgalomhoz. Mikor lett tagja a szakszervezetnek? — Pontosan 1925-ben. Hu­szonöt évig én voltam a mi szakszervezetünk könyvtá­— Laci fia mesélt ar­ról, hogy itthon a laká­sukban rejtegették a könyvtári könyveket a nehéz időkben. — A helyzet az, hogy a könyvtár nagyobbik része, a szépirodalom, a Bódai-féle vendéglőben volt. Hanem azokban a nehéz időkben a baloldali könyveket be kel­lett volna szolgáltatni. Azt már azért nem. Hazahoztam azokat a könyveket és itt­hon a házunk padlásán dug­tam el. — Mit értsek azon, hogy baloldali könyvek? — Több kötet Marx, En­gels, emlékszem jól, kék vá­szonkötésben. — Nem lehetet akko­riban könnyű helyzetben, Jakab bácsi. — Nem voltunk, de azért higgye el, akkor is voltak tisztességes emberek, meg persze tisztességtelenek is. A Horváth Lajos, rendőrségi nyomozó volt abban az idő­ben, mindig időben figyel­meztetett bennünket: „Vi­gyázzatok, jön az Ágoston”. Tudtuk ez mit jelent. Az Ágoston egy ronda spicli volt, a Horváth meg rendes ember. — Mi lett a régi köny­vek sorsa? — Bevonultam, aztán a háború végeztével hazajöt­tem. Akkor az egész könyv­tárat bevittem a nyomdába. Hogy mi történt vele nem tudom, biztosan megvan va­lamennyi könyvünk. — És amikor hazajött, a felszabadulás után, ho­gyan kezdődött újra? — Á, az nagyon izgalmas volit. Negyvennégy december nyolcadikén értem haza. De­cember tizedikén megyek be­felé a városba, a Hármas- hídnál összetalálkozom Ko­vács Pali bátyámmal. Azt mondja: „Jakab, de jó, hogy jött. Annyi a plakát, hogy nem győzzük. A Davidov megöl, ha nem szállítjuk a plakátjait időre.” Mentem dolgozni. — Azután aztán egy­folytában. .. — így volt, Gyurikám, az­tán egyfolytában a nyomdá­ban dolgoztam nyugdíjig. De egy kicsit menjünk vissza a szakszervezethez. Tudja, az annak idején úgy volt, hogy nyomdász nem lehetett, aki nem volt szakszervezeti tag. — Mikor ment nyugdíj­ba? — 1964. január elsején. Há- ro évet rádolgoztam. Aztán már nem bírtam tovább. Nem hitték el, hogy elmegyek, az utolsó percig nem hitték el. Szegény Széli Pista se hit­te. Mondogatta is, Jakab ne menj el, nem kell csinálnod semmit, elég ha ottvagy a gépteremben. No, de egyszer mindennek vége. — Jakab bácsi, emlé­kezzünk egy kicsit a ré­giekre, ha már a Széli Pista neve szóba került. Nekem is volt sok isme­rősöm, barátom a nyom­dában, meg még van is. — Tudja a Molnár-féle nyomdai műintézet részvény- társaság volt. A háború után a Román Béla volt az üzem­vezető. Először rendes em­ber volt. Okos ember, én mondom, elhiheti. Hanem aztán a fejébe szállt a di­csőség. Az aztán végképp betette a kaput, amikor el • akarta venni az igazgató lá­nyát feleségül. Mennie kel­lett. Én az Odepkát is sze­rettem. Tisztességes ember volt. ötvenhatban én is rá­szavaztam, hogy ő maradjon az igazgató, meg rászavazott a Szűcs Annus is, meg még hatan. A többiek ellene, le­váltották. Sajnáltam. De az­tán a Széli Pistát választot­tuk meg. Jól jártunk vele. — Gyakran járok nyomdászok közé. Szá­mukra a Haász Jakab fogalom. Azt mondják, csuda kemény ember volt, mégis szerették. Így volt? — Azt hiszem így. Én az embereimnek kiverekedtem az utolsó krajcárt is. Tűzbe mentem értük, ha kellett. Nagyon szerettem azt, akit lehetett szeretni és azt hi­szem, hogy a tisztességesebb- je engem is szeretett. Vol­tam mostanában olyan gyű­lésen, ahol a fiatalok mon­dogatták súí idősebbeknek: Mutassátok már meg a Ja­kab bácsit. Hiszen ti szoktá­tok mondogatni, amikor a Jakab bácsi itt volt... No látja ilyen is van. — Elismerés, kitünteté­sek? — Nem panaszkodhatom, nem maradtam ki azokból sem. Munkaérdemérem, Fel- szabadulási Jubileumi Ér­demérem, a Könnyűipar Ki­váló Dolgozója, a sztahano­vista oklevél és ötször a Ki­váló Dolgozó kitüntetés. Olyan május elseje egyszer se volt, amíg dolgoztam, hogy az én nevemet ne mondta a legjobbak között a hangos- bemondó. Országos viszony­latban is egyszer hatodik voltam a legjobbak között. És hadd mondjam el azt is, hogy nemrégiben, egy külön rendelkezés lehetőségei alap­ján, nyugdíjamat 3090 forint­ról- 3600 forintra emelték fel és ehhez mindenhonnan gra­tuláló levelet kaptam. — Lassan végére ér a beszélgetés, kötelességem megkérdezni — de meg­kérdezném anélkül is —, hogyan telnek a nyugdí­jasévek? — Nem panaszkodhatom, jól. Dolgozgatok a ház körül, minden napra megvan a ki­tűzött célom. Én sosem érek rá unatkozni. Beosztom a napjaimat, de azért persze pihenésre is jut idő. — A nyomdába elláto- gat-e? — Mostanában ritkábban. Novemberben voltam utoljá­ra. De áprilisban megint me­gyek, akkor befizetem a szakszervezeti díjat. Egész évre. (Megint közbevetés: Panni­ka néni, Jakab bácsi felesége, hűséges társa egy szép éle­ten át, méregerős kávét hoz és szilvapárlatból készült li­kőrt. Jólesik a hosszú be­szélgetés után. De még job­ban esik. .., hanem térjünk csak vissza a beszélgetéshez:) — Azt már tudja, hogy én mindig nyomdász voltam. Csak egy rövid időre pénz­ügyes. Akkoriban udvaroltam a mostani feleségemnek. Hát már megkérdeztem tőle, ak­kor is hozzám jön-e, ha én visszamegyek a nyomdába? — Jakab bácsi, én egy pillanatig sem kételke­dek abban, hogy igent mondott. — No, igen ... anyuka ne szólj közbe. Pannika néni szintén ős szekszárdi, éppen ezért köny- nyű volt azonos hullámhossz­ra kerülnünk, hiszen ismert és mindenkit ismer, aki ne­kem jelentett valakit, mégis közbeszól: — Azt mondja nekem, hogy akkor is hozzámegyek-e? Mit mondtam én? Azt mondtam: én nem a nyomdához megyek feleségül, hanem magához. Itt vagyunk. — Jakab bácsi, én ezt a beszélgetést abból az al­kalomból írtam, hogy hatvan éve szakszervezeti tag. Ha a hatvanöt éves szakszervezeti tagságá­ról is számot adhatok öt év múltán, találkozunk ugyanitt? — Jó lesz, Gyurikám, úgy legyen. — Én is azt mondom erre, úgy legyen, mindőnk üdvére, hiszen Haász Ja­kab nemcsak szakszerve­zeti tag, hanem aktív tag­ja pártunknak is, érdeklő­dő, közéleti ember. Kö­szönöm neki a beszélge­tést, Pannika néninek meg a kávét és a szilva­párlatot. LETENYEI GYÖRGY Múltunkból Báta neve az országot — immár évszázadok óta — jobbára csak árvizek idején járja be. Nem így volt ez évszázadokkal ezelőtt, mint­egy 150 éven át, amikor még külföldön is a híre járta. A hírnevet megalapozta IV. Jenő pápa 1434-ben, ami­kor búcsút engedélyezett minazöknák, akik az Űrnap­ján gyónnak és áldoznak a bátai bencés rendi templom­ban, amelynek „Szentvér” a neve. Neves búcsújáró hely lett Báta — különösen a XV— XVI. században — ami azzal is járt, hogy drága ékszerek, kincsek kerültek' az apátság tulajdonába. S amikor a tö­rök Magyarországra tört, Mohácsról Budára tartott, a kincseket a Szent Márton várba menekítették. Csuvák János, Kálmáni Pál, Bátai Dénes, Bajai Imre, és Ba- bocsai Gergely bencés szer­zetesek, valamint Porkoláb Antal, Ispán Miklós, Deák Balázs, Proc Márton és Sza­bó Márton helybeli polgárok, továbbá Máté atya, Győri Mihály és idősebb Miklós neve olvasható a menekítés­ről szóló írásban. (Leltárnak tekinthetjük az iratot, amelyben -arannyal szőtt miseruhákról, aranyból hím­zett kereszttel ékesített mi­se és egyéb egyházi öltözé­kek sokaságáról olvasha­tunk.) A hivatkozott irat­ból azt is tudjuk, hogy az ajándékozók között volt Hu­nyadi János, Hunyadi Lász­ló, Mátyás király, Szilágyi Erzsébet, Korvin János. A kincsek birtoklásának vágya arra bírta egykor Pe- rényi Pétert, hogy elrabolja és Siklós várába vigye Báta mérhetetlen mennyiségű kincsét, amelyről az egykori szemtanú úgy vallott, hogy „annak mennyiségét csak az Isten tudjia...” A rablás a király tudomására jutott, ő adott utasítást a kincsek visszaadására. Ekkor a mo­hácsi csata utáni kegyeletes tetteiről ismertté lett Kani­zsai Dorottya — Perényi Pé­ter anyja — engesztelésül ezüst koronát és a Szentvér tartójának fedésére értékes lepelt adományozott. A neves búcsújáró helyet felkereste a török ellen vo­nuló hajóhad parancsnoka, Báthory András. Az ország főurai a tragikus sorsot ért II. Lajos királlyal együtt itt töltöttek hosszabb időt a se­regek bevárása és a búcsú­nyerés miatt. A Budára tartó török — az egykori források szerint — Bálánál 10 000 embert hányt kardra. Miután a török sereg ki­takarodott az országból, a drága holmik visszakerültek eredeti helyükre — de nem sokáig lehettek ott. Az 1539. évi újabb pusztulás után nyoma veszett a drága ru­háknak, a drágakövekkel ékesített kegytárgyaknak, a Szentvér-ostyának, s ezzel megszűnt Báta hírnevének másfél évszázados ragyogása is. Európa legjobb cselédje: a magyar A Tolnamegyei Űjság 1935. január 23-án „Első lé­pés a gazdasági cselédek ügyében” címmel vezércik­ket szentelt annak a tör­vénytervezetnek, amely „fél­milliónál jóval több” embert érintett: Idézünk a vezércikk első bekezdéséből: „A felsőház legutóbbi ülé­sén elfogadta a gazdasági cselédek szolgálati idejéről szóló törvényjavaslatot. A szociális törvényalkotások sorában fontos helyet tölt be ez az intézkedés. A gaz­datársadalom leghűségesebb munkatársai, a mezőgazda- sági cselédek nyerik vissza ebben a törvényben azt a szabad költözködési jogot, melyet eddig Szentgyörgy­maptól, Szentgyörgy napig kezében tartott a gazda.” A cikkíró nem sajnál né­hány dicséretnek szánt mon­datot leírni, ami azonban a magyar agrárproletariátus nyomorúságos helyzetét, ki­szolgáltatottságát mutatja: „.. .egész Európában nincs jobb mezőgazdasági alkal­mazott a magyar gazdasági cselédnél. Nehéz hivatás ez, amely voltaképpen már ak­kor kezdődik, amikor négy­esztendős korában először hajtja ki gazdaasszonyának sárgapelyhes libáit a libale­gelőre. Ettől az időtől kezd­ve egész életén keresztül gyönyörű példáját adják ezek az emberek az önzet­lenségnek, hűségnek, s az egyszerű evangéliumi élet­nek. S van-e gazda ebben az országban, aki előmenetelét és gyarapodását elsősorban nem a cselédjeinek köszön­heti?” De a vezércikk végénél kiderül mit ér a felsőház által elfogadott törvényter­vezet. Idézzük: „Ha egyéb nem is, az mégis biztosíttatott ennek a törvénynek a keretében, hogy- a mezők szorgalmas munkásai ne legyenek kény­telenek télvíz idején hurcol- kodni a sáros fagyos ország­utakon. Mert mikor az em­beriség jórésze az év utolsó napján, reménnyel telve várja az újesztendőt és ipar­kodik minden búját-gondját elfelejteni, anák a szegény mezőgazdasági cselédnek ép­pen ezen a napon kellett el­hagynia a meleg lakást és apró gyermekeivel együtt nekivágni a végtelen ország­úinak.” Ha egyéb nem.... legfel­jebb annyi, hogy nem janu­ár 1-én, hanem március 1- én kénytelen esetleg az or­szágutat választani a hűsé­ges cseléd... Ugye ez is va­lami. .. több mint félmillió embernek... Utat a Dunához! ötven esztendővel ezelőtt szinte nem vehette az em­ber kezébe a napi- és a heti­lapokat úgy, hogy abban ne olvasott volna valamilyen elképzelést a Sió hasznosítá­sáról. Minden politikai párt hasznot akart belőle húzni. Mindegyik úgy vélte: a kor­mány kisebb vagy nagyobb összeget biztosíthatna a Sió medrének kotrásához, s az így hajózhatóvá tett csator­na alkalmas lesz arra, hogy olyan vízi utat biztosítson a Dunához, amely igen előnyö­sen hasznosítható lesz nem­csak Tolna,, de Fejér, Veszp­rém, Somogy, sőt Zala me­gyének is. A Tolmamegyei Űjságban megjelent számí­tás szerint egy mázsa búzá­nak Budapestre szállítása vonattal többe kerül Tolná­ból, mintha ugyanezt a ga­bonát vízi úton egészen Brai- láig vinnék. A lap szóvá tet­te, hogy ebben az időben felcsillant a remény külföl­di hitelek felvételére. Aktuá­lisnak tartotta a szerkesztő­ség megjegyezni ebből az al­kalomból : „Ezen hitelforrások megin­dítása alkalmával nem sza­bad összetett kézzel néznünk, hogy az így hozzánk beszi­várgó tőke ismét egy oentra- lizáiásra törekvő politika szolgálatába állíttassák, Bu­dapest naggyátételére fordít- fcassék és a vidék abból vagy semmit, vagy csak morzsá­kat kapjon. A Sió-Sárvíz hajózhatóvá tétele egész Du­nántúlnak az érdeke és e hatalmas vidéknek a nem­zetközi hajó forgalomba va­ló beállítása nemzeti érdek.” A cikk címe, melyből idéztünk: „Utat a Dunához!” K. Balog János

Next

/
Oldalképek
Tartalom