Tolna Megyei Népújság, 1985. március (35. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-02 / 51. szám

1985. március 2.

6 rtÉPÜJSÁG

— A városi tanács ünnepi alakuló ülését 1983. december 29-én a testület legidősebb tagjaként elnökölte. Mint legidősebb, gondolom, mindent tud Tamásiról.

— Hát ha mindent nem is, elég sokat tudok. De azt hiszem, nem többet, mint a 63 tagú testület bármely más tagja, vagy a város első számú vezetőinek valamelyike. Ezért mondom, hogy kikérdezhet, de egyszer valamikor szerepet cserélünk. Akkor én leszek a kérdező.

I

— Ha nem tudnám, hogy nyugdíjas pedagógus, e kívánságból kitalálhattam volna, mi töltötte ki az életét.

— Látja, ez telitalálat. Tényleg kitöltötte, de azért ne hozzon ország-világ előtt olyan hírbe, hogy megvizsgáztatom a vendégeimet. Ha úgy tetszik, csak próbára tettem a humorérzékét. Az eredmény elfogadható, beszélgethetünk ...

— Nem köszönöm meg előre. Elárulná, hogy ml indított egy bajai születésű fiatalembert arra, hogy a munkájával Tamásiban honosodjon meg?

— Felelhetek erre kurtán is, hosszadalamasabban is. Az első indíték a mesterségem volt, a másik, hogy Tamásiban házasodtam, idevaló lányt vettem feleségül. Egy ember gyökérverése valahol, ahol azelőtt még gondolatban se fordult meg, ennél azért bonyolultabb dolog. Én koromnál fogva ahhoz a nemzedékhez tartozom* amelyik pedagógus-pályafutását messze nem a tetszése, kénye-kedve szerint kezdte. Amikor Baján megszereztem a tanítói oklevelet, kikerültem, igaz igen rövid időre, egy, a városhoz közel lévő tanyasi iskolába. Itt jóformán meg se melegedhettem, már jött a hivatalos papír a minisztériumból, hogy Tamásiba helyeztek, a gazdasági iskolába kell tanítanom. Dátumként 1940 szerepelt ezen a papíron.

— Meg se merem kérdezni, hogy örült-e, mert én aligha tapsikoltam volna a helyében.

— Én is messze álltam a tapsolhatnéktól, mert afféle sívidéki, folyóparton felnőtt emberként el se tudtam képzelni, hogy megszeretem a Dunántúlnak ezt a dimbes- dombos vidékét. Ebben tévedtem. Negyvenöt év elteltével már az a hihetetlen számomra, hogy ott is leélhetném a nyugdíjas éveimet. Ez azonban megint csak nem olyan egyszerű, mert mégiscsak Baja a szülővárosom, ott jártam a képzőt, ott él az atyafiságom, oda kötnek a sírok is. Szóval nem lettem azért igazán hűtlen, amikor megszerettem Tamásit annyira, hogy már idevalósinak vallom magamat.

— Ismerem ezt az érzést, de gyanítom, hogy Tamási kohéziós ereje másokat is megejtett hasonló módon. Ismereteim szerint azok se tudnak elszakadni a városI

tól, akik régen elszármaztak Innen, és ritka látogatók csak itthon.

— Nem is hiszi, milyen jó ezt akárhányszor hallania annak* aki tudja, hogy mekkora szellemi kapacitást, biztonságot jelentenek nekünk az elszármazottak, akik segíteni is készek, ha a város vezetői kérik valamiben a közreműködésüket.

— Az általános Iskola igazgatói székéből ment nyugdíjba 61 éves korában, most 64 éves. Volt mitől elfáradnia, hiszen az ötvenes évek elejétől nemcsak a megye, a járás és Tamási oktatásügyét szolgálta, a közéleti munkából is jócskán kivette tanácstagként a részét.

— Én nem szégyenlem, hogy tényleg rámfér a pihenés, azt meg kifejezetten kívánom, hogy még többet lehessek a családdal. Három lányom van és hét unokám. Itt van aztán a városnak ebiben a csöndje miatt külön is szeretetre méltó negyedében ez a kis ház és kert, átel- lenben azzal az óvodával, aminek az építése a városi rangra pályázó Tamási lakosságát az egyik legnagyobb szabású társadalmi összefogására késztette. Jólesik naponta látni és tudni, hogy bővítésének a gondjával se marad magára a városi tanács.

I

— Ügy tudom, nem ez a körzete.

— Nem, itt én is egy állampolgár vagyok. Nekem a Fő utcaiak képviselete jutott. De ne gondolja, hogy 'az én egyedüli érdemem a Városközpont ezen részének a rendezettsége. Tamásinak az elmúlt két, két és fél évtizedben különösen nagy szerencséje volt, mert olyan párt-t állami és társadalmi vezetői voltak, akik sokat tudtak tenni az egykori parasztfalu fejlődéséért. Nem próbálok neveket sorolni, mert hátha kimarad valaki és megbántódik. Az itt élő emberek tudják, kikről beszélek, anélkül, hogy szobrot követelnék nekik. A városközpont mai rendezettsége közös mű, ahogy a továbbfejlesztése is az lesz.

1

— A helytörténettel foglalkozók bizonyára összegyűjtik, földolgozzák idővel Tamási fejlődésének dokumentumait.

— Nagy mulasztás lenne, ha ez nem történne meg. Tudja, mi volt itt az Építők útján és környékén, ahol most vagyunk, akkor amikor én idekerültem és utána még sokáig? Vásártér! Most családi és társasház lakónegyed. Az iparnak? Nyoma se volt! Aztán... még 10—15 évvel ezelőtt is igen sokan éltek Tamási külterületén. De hiszen erről elég sokszor írt már a megyei lap. Az a Meggyespuszta se ugyanaz, ahol én is tanítottam 1945 után. Gondolhatja, volt 160 gyerek abban a kéttantermes kisiskolában, de soha szebb szakmai és emberi élményt, mint amilyet a pusztai gyerekektől ^ szüleiktől kaptam. Szerettem ott lenni, és

ma is őrzöm jó néhány megy- gyespusztai ember barátságát. Hát persze, nemcsak az övékét, hiszen voltam én megyei, járási szakfelügyelő is, és ez a munka sok jövésmenéssel járt együtt. Ugye, azt nem kell mondanom, hogy közlekedési eszközeink között ott volt a parasztszekér, a kerékpár, olykor a lábbusz is. Emlékezem, amikor Nagykónyiból jártam be dolgozni Tamásiba, télen nemegyszer érkeztem sítalpakon.

| — Lázadozás nélkül?

— Nézze, tudom mire gondol. De ne hasonlítsa össze a mai pályatársakat azokkal, akikkel én vagyok egyívású. Nekünk akkor az volt természetes, hogy ortt dolgoztunk, ahol szükség van ránk, és eszünk ágába nem jutott feltételeket szabni. Alig állt még talpra az ország, nagyobb dolgok kötöttek le bennünket, mint az, hogy itt a munka, amott a lakás, és az is milyen! örültünk az életnek, a munkának.

— Két meghatározó dolgot mondtak nekem Rudas Györgyről, az emberről. Az egyik, hogy katonaszökevényként csaknem együtt érkezett 1944 telén a felszabadítókkal haza Tamásiba, ahol a menyasszonya várta, majd részt vett a földosztásban is, nemcsak a szocialista közoktatás szervezésében. A másik, hogy ami fa hiányzik az erdőgazdaságból, azt nála kell keresni, mert megfaragta.

— Nem vezették félre az informátorok. Igaz, hogy ideszöktem haza. Az úgyszintén, hogy fiatal korom óta a fáradtságot, idegességet faragásba fojtottam. Csak úgy házi használatra, és nemcsak nekünk, már felnőtt lányaimnak is sokat faragtam. Az itt töltött több mint 40 évből 27 évig voltam egyébként az általános iskola igazgatója. Ebben az időszakban vált istenigazából hobbimmá a faragás. Szereltem csinálni. A ház körüli kordonos szőlővel is jó elfoglalatoskodni. Aztán még az, ami megköny- nyítette számomra a tanácstagi munkát — szeretek beszélgetni. Manapság is élvezem, hogy erre is több az időm.

I

— Nyugdíjasként se csökkent ezek szerint az érdeklődése az emberek iránt.

— Miért kellett volna, hogy csökkenjen? Egy életet kellene megtagadnom ahhoz, hogy százszázalékos nyugdíjas legyek. Van egyáltalán olyan? Nem tudom, miért gondolják sokan azt, hogy nyugdíjasként ki tud cserélődni az ember.

— Nekem az alakuló tanácsülésen, ahol rosszul lett, az volt a benyomásom, hogy vissza kellene már fogni egy kicsit az iramot.

— Ne legyen maga is olyan szigorú. Amit említ, az különleges és nagyon régen várt nap volt, sok izgalommal. Kicsivel több kávét is találtam inni aznap, alighanem az volt a múló rosszullét oka. Megjegyzem, az se titok, hogy tanácstagként ugyancsak megszolgáltam az obsitomat, az a munka pedig* ami a városépítésben most következik, fiatalos erőt, lendületet kezdeményező bátorságot követel. Ez a szép az életben. Nem? Elkezdi az ország, a város építését egy nemzedék ereje teljében, és folytatja az a nemzedék, amelyikért örömöt, gondot, a munka nehezével együtt érdemes viselniök az egymást váltó nemzedéknek.

I

— Ez úgy hangzik, mintha már, befejező mondatnak szánta volna.

I

— Téved. Így kívánkozott ki belőlem, de hozzá kell tennem, hogy obsitos tanácstagként se leszek azért pasz- szív lakója a városnak. Nekem, nekünk, sokunknak itt mindenkihez közünk van, ami már létezik, de ahhoz ia, ami ezután teszi a mostaninál még vonzóbbá Tamásit.

I

— Vajon így gondolják ezt az újdonsült tamásiak is. akik hovatovább többen vannak, mint a törzsökös tamásiak?

— Nagy gondunk az, hogy nem. De ezt a problémát minden hozzánk hasonló, gyorsan növekvő és városi rangot is csak nemrégen kapott település ismeri. Idő kell a gyökérveréshez, ahhoz, hogy tulajdonuknak tekintsék lakói a várost és lakókörnyezetüket. S persze, az is idő kérdése, hogy kész legyen együttműködni a tanácsával, mert nincs az a nagyszerű tanács, még a mesében se, amelyik a lakosság aktivitása nékül jelentős fejlesztési eredményeket képes produkálni.

— Ebből akár jelszót is faraghatnánk. Nem?

— Fölösleges újat csinálni, mert bevált a régi, aminek az a lényege, hogy együtt többre jutunk. Ez így volt eddig is.

I

— Találkoztam csalódott emberekkel, akik 1984. január 1-től csodákat vártak. A csodák viszont elmaradtak.

— Sajnálom őket, mert a csodavárók figyelmen kívül hagyták gazdasági realitásainkat. Adott is ez bőven munkát a tanácstagoknak a választókörzetekben. Egy év elteltével aztán megfogyatkozott az irreális reményeket dédelgetők száma. Rossz lett volna, ha a városfejlesztés rangsorolt feladatainak végrehajtására a kapkodás válik jellemzővé.

— Erről nekem is ez a véleményem, a városról szívesen hírt adó kollégáimmal

együtt.

— Akkor írjanak sokat a megye legfiatalabb városáról. Az a munka, aminek a folytatása rövidesen felgyorsul a városközpont továbbfejlesztése címén, megérdemli a figyelmet.

I

— Köszönöm a biztatást, és a beszélgetést!

László Ibolya

Múltunkból

Az alispánnak egykor minden negyedévben számot kellett adnia a megye helyzetéről. Beszámolóiban mindig nagy teret kaptak a gazdasági viszonyok, különösen a mezőgazdasági termelés helyzetével foglalkozott, utalt a rendkívüli időjárási viszonyokra, az állategészségügy helyzetére. Ismertette a vármegye pénzügyi viszonyait, s amikor gondot jelentett a kivándorlás, részletes adatokat közölt a törvényhatósági bizottsággal.

A beszámoló elkészítéséhez a vármegye hivatalai „nyersanyagot” szolgáltattak saját illetékességi területükről. Ilyen jelentés készítésére kötelezett volt a pécsi IV. csendőrkerület szekszárdi osztályparancsnoksága is.

A rendelkezésnek megfelelően a jelentés elkészült 1936. december 1-re és aláírásával hitelesítette azt Ha- dicsfalvy főhadnagy. Miről tájékoztatta az alispánt az osztályparancsnokság? Idézzük a jelentés első bekezdését:

„1936 november havában a dombóvári szárny területén alkalmazásban volt sommás munkások nagyrésze otthonába távozott. Ittlétük alatt különbözői, de nem politikai, vagy izgatás következtében — voltak ugyan kisebb munkabeszüntetések, tisztázása és a foganatosított hatósági intézkedések következtében azok minden esetben és minden további rendzavarás nélkül megszűntek.”

Más forrásokból tudjuk, hogy a sztrájkok rendszerint azért következtek be, mert az uradalmak tisztség- viselői embertelenül bántak a részes munkásokkal, a sommásokkal; megtagadták járandóságaik időbeni fizetését, vagy éppenséggel kisebb- nagyobb bénzbüntetést szabtak ki. Ezek az intézkedések sértették a mezőgazdasági munkások érdekét, s ez sztrájkhoz vezetett. A járási főszolgabíró minden esetben kirendelte a csendőrséget, ő maga is sűrűn járt a nagybirtokon, és úgynevezett békéltető tárgyalást folytatott, azaz rá akarta venni a munkásokat a munka folytatására.

A közbiztonság helyzetéről szólva az osztályparancsnokság jelentette:

„Ugyancsak a dombóvári szárny területén — mint azelőtt is — utóbbi időben sok becsületsértés és testi sértés fordult elő és az utóbbiaknak halálos áldozatuk is volt”.

A fenti megállapításának azonban fontosabb az, amit a munkásmozgalomról írtak. Idézzük:

„De Ozora községben volt a múltban, sőt a jelenben is, ott van a szélső baloldal tolnamegyei fészke, de ott van a keresztényszocialista szervezet központja is —, mert ott ezek megfelelő talajra találtak”.

Valóban igaz a jelentésnek az a kitétele, hogy Ozorán működött — mégpedig hosz- szú ideig — a megye munkásmozgalmának legdinamikusabb része. De erre az időszakra már lecsapott az ottani szervezkedésre a csendőrség, sőt már bírósági ítéletek is születtek. A Miklós István által vezetett szervezkedés tagjaira több havi börtönbüntetést szabtak ki. Ennek ellenére a mozgalmat nem sikerült felszámolni. Politikai okai voltak annak, hogy érmen ebben a községben működött erőteljesen a keresztényszocialista szervezet is. A marxista mozgalmat ellensúlyozandó, a keresztényi gondolat elhintésével igvekeztek a társadalmi feszültséget feloldani. A radikális megoldásokkal szemben a keresztényi szeretet reformgondolatait ápolták. Valójában nem sok sikerrel. S hogy ez valóban így volt, a

jelentés újabb részét idézzük:

„A jelzett idő alatt történtek újabb és számosabb közrend elleni kihágások (Má- ria-szobor elhurcolása* padoknak helyeikről való kivétele, stb.), s általános tapasztalati tény, hogy a férfiak templomba sem járnak. Mindezekhez hozzájárul még a község elhagyatottsága, az elhanyagolt utak, és a tátongó mélységű Cinca patak, melyek sok elégedetlenségek okozói”.

S a parancsnok nem azért volt magas beosztásban, hogy mindezekre ne tudott volna gyógyírt, orvosságot ajánlani. Íme:

„Hogy mindezen — főleg az erkölcsi tényezők hiánya miatt megismétlődő jelenségek egyszer s mindenkorra Ozora községben megszűnjenek, igen célszerűnek vélném, ha a vármegye részéről ez irányokban intézkedések tétetnének, akár telepítéssel/, akár gyökeres megsegítéssel, vagy a földben lévő házakból (putrikból) való kilakoltatással és felvilágosító-erkölcsi nemesítő előadások tartásával”.

A parancsnok azt már nem kereste, hogy hova költöztetnék a putrijukat elhagyásra kötelezetteket? Miből fizették volna a lakbért — ha lakást egyáltalán kaphattak volna? A telepítés a nagybirtok érdekeit sértette volna ... Ilyen körülmények között az erkölcsnemesítő előadások ugyan mit változtattak volna a helyzeten?

A parancsnok azonban tovább fűzte gondolatait:

„Az erkölcsök megszilárdítását célozta a járás fő- szolgabírájával a dombóvári szárnyparancsnok által kezdeményezett, és a községi képviselőtestület által már megszavazott azon ténykedés is, melynél fogva az Ozorán eddig használt „Betyár Csapás”, „Sár” és hasonló elnevezésű utcák végre megszűnnek és a község utcái 1937. év elején már történelmi nagyjainknaki, elszakított városaink és szentjeink nevével lesznek ellátva.”

S a parancsnok leírta azt is, hogy hasonló célból ke- reszitülvitték a dombóvári csendőr szárny-parancsnokságon, hogy Pincehely községben — ahol ugyancsak számottevő szociáldemokrata szervezkedés volt — az utcákat elnevezzék szentekről, elszakított városokról.

S az osztályparancsnok fellelkesülve sajat tapasztalatától, írja az alispánnak:

„Fentiekhez hasonló intézkedést velek ioganatositani a vármegye részéről a toDbi olyan Községben is, hol ezen állapotok íennallnak, mert ezt is egy lépesnek velem az erkölcsök megjavítása terén.”

Honnan tudhatta volna az osztályparancsnok, hogy az erkölcsök megváltoztatásához valami egészen más dologra lett volna szükség, mint például a rendszeres munka, tisztességes bér, jobb életkörülmények. Vagy talán még az is, hogy emberszámba vegyék a dolgozókat.

Az alsónyéki kisbíró 1945. szilveszter napján a következő hirdetményt dobolta ki:

i„A közellátási miniszter rendeletére felhívjuk a lakosságot, hogy vámőrlésre malom kenyérgabonát csak akkor fogadhat el, ha a vámőrlésre átadoitt kenyérgabona 20 százaléka árpa vagy kukorica. A nehéz élelmezési viszonyokat csak úgy tudjuk átvészelni, ha minden hazafiasán gondolkodó magyar ember hetente legalább 1—2 napon át kenyér helyett kukoricalisztből készült kenyérpótló készítmény fogyasztásával kenyérnélküli napokat tartunk, és így hozzájárulunk a csekély kenyérgabonakészlet arányos elosztásához. Ez most minden ember kötelessége”.

K. Balog János

888® g * j» aj 8® < Jr «Tj t? 8§}8j§ffl

j||» f í*jn^ g^Xr^s

Rudas György tanácstaggal