Tolna Megyei Népújság, 1985. március (35. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-16 / 63. szám
1985. március 16. IO NÉPÚJSÁG S. Gubajdullin: Találkozás a ringben — A mi kis mamlasz fiúnkat már megint nem veszik fel az egyetemre! — jelentette ki sóhajtozva anyám. — Ha mamlasz vagyok, nincs is ott semmi keresnivalóm! — jegyeztem meg sértődötten. Mire apám: — Talán felvennék, ha Gyimka bácsit emlékeztetném az ígéretére. Gyimka bácsi pedig tartotta a szavát. Ünnepélyes keretek között átnyújtott egy igazolást arról, hogy NB Il-es bokszoló vagyok. .. A felvételi vizsga után — egyébként „gyerekes" kérdésekre kellett válaszolnom —, rögtön egy meghívást is kaptam. A ring- be... Hiába esküdöztem, hogy most nem vagyok formában, csak mosolyogtak rajtam. — Meg is ölhetik! — kiáltott fel drága jó anyám, miután hírt kapott a veszélyről. — Nem hal bele! — ellenkezett apám, aki sohasem értett meg engem, mert nemcsak a drága jó édesanyámmal jegyezte el magát örökre, hanem az optimizmussal is. A mérkőzést teljes letargiában vártam. Közben azért arra is jutott időm, hogy technikailag felkészüljek. Kezdetben majd kerülöm a komolyabb ösz- szeütközést, húzom az időt, aztán valahová behúzok neki egyet, mire ő visszaüt — s én elnyúlok a padlón. Aztán megvárom, amíg a bíró kiszámol. Egy orvostanhallgató volt az ellenfelem. Jó fejjel magasabb nálam, s miközben „lenézett", megjegyezte: Itt ám nem leszek orvos!" Lesz, ami lesz! Taktikát változtatok. Már a legelején be kell húznom neki, hogy legyen időm szép kényelmesen lefeküdni... Az első (és egyben az utolsó) menet elején szinte egyszerre ütöttük meg egymást. Egyszerre dőltünk a padlóra is. A bíró csak futkosott. .. és számolt. Egyikünknek sem volt mersze fölkelni. Csak most értettem meg, hogy ellenfelem is ugyanolyan bunyós, mint én vagyok. Mind a ketten vesztettünk. „Egyedüli eset a praxisomban!” — morogta a bíró. ... Most egyetemi előkészítőre járok, s közben a sakk-klubban is tevékenykedem. Minden lehetőségre s'Támítva. Ez mindenesetre veszélytelenebb. Fordította: Saiga Attila Olvassuk újra — együtt! Sánta Ferenc: Húsz óra ■VA legenda szerint Sánta Ferenc 1954 tavaszán ismerkedett meg Szabó Pállal, az öreg író volt az, aki első novelláját világra segítette. Ez az írás, a Sokan voltunk, olyan feltűnést keltett az Irodalmi Újságban, hogyha túlzónak is érezte mindenki Szabó Pál bevezetőjét — „Móricz Zsig- mond Hét krajcárja robbanhatott ilyen erővel az akkori irodalmi életbe, mint a mostaniba a Sokan voltunk” —, azért az nyilvánvaló volt, hogy nagyformátumú tehetség jelentkezett. Sánta Ferenc a románok, magyarok, szászok lakta Brassóban született, különböző üzemekben dolgozott, 1954-ben éppen traktorgyári munkás volt. Hányatott sorsa csupa útkeresés, megszerezni azt a telítettséget, amely feljogosítja az embert arra, hogy megmutassa a világnak az ő saját világát. Bemutatkozása tehát csodaszámba ment, rögtön kész, érett novellákkal jelentkezett, melyekből megszületett 1956-ban Téli virágzás címmel az első kötete. Ezek egyes szám első személyben ábrázolták egy szegény parasztcsalád életét, és ez a személyes szeretet válik az írások szépségének forrásává. A szeretet hangja lírai, a megközelítés szubjektív, az eredmény azonban objektív, ezért sokszor kegyetlen. A történések oly mély ős-erköl- csiségről vallanak, mely az olvasónak már-már ismeretlen, már-már hihetetlen volt. Második kötete, a Farkasok a küszöbön, a családi élet korai élményén túl változatosabb témakört, tágabb mondanivalót rejtett. Elsősorban egy, a kiszolgáltatottságból fakadó szorongás tűnik fel nagy erővel. A fasiszta hatalmi gépezet kegyetlen hóhérai vannak jelen az egyik oldalon, és az ellenállásra is szinte képtelen pásztor-ártatlanságú kiszolgáltatottság a másik oldalon. Sánta Ferenc gyorsan beérkezett a magyar irodalomba. A berobbanó indulást Az ötödik pecsét, a Müller család halála és közben a Húsz óra hitelesítette. Ez a mű a magyar paraszti életformaváltás kritikus pontjának ábrázolásával a leghitelesebb vallomás arról a gyötrelmesen tragikus életérzésről, amelyen keresztül kellett mennie annak a paraszti osztálynak, amely a nincstelenség évezrede után kapott földet, s amelynek a tsz-szervezés- kor be kellett vinnie azt a közösbe. Az író krónikának nevezi művét. Maga a cselekményt adó mozaiksor húsz óra foglalatában tulajdonképpen nem más, mint egy riporteri nyomozás története. A szerző végigjárja a falut, és faggatja ann'ak lakóit, hogyan történt egy bizonyos 1956-ban esett gyilkosság, miért ölte meg a községi párttitkár vele egyívású paraszttársát. Ennek a nyomozásnak a során kibontakozik előttünk a magyar falu mai és mégis történelmi képe, mert meglátjuk a sors okozta motívumokon át az „itt élek és nem tehetek másként” végzetét. Feltűnik a műben a magyar falu három nagy fordulópontja: 1919, a földosztás és az ötvenes évek, betetőzve az 1956-os eseményekkel. A 19-es direktórium tagja mellett megszólal a volt földbirtokos gróf és mindenki, aki ennek a falusi Magyarországnak történelméről és titkairól vallani tud. Természetesen nem történelemkönyv ez, hanem szegénység meghatározta tragikus életsorsok bemutatása, olyan világos, tiszta magyar nyelven, amely szinte balladás ritmusúvá teszi az egy-egy óra kereszt- szerkezetébe foglalt eseményt. Tehát szinte történelmi regény, pedig a legvalósá- gosabb mát hordozza mintegy bizonyítékul, hogy irodalmunk teljesen birtokba vette a magyar szocializmus jelenét, és képes kivételes feszültségű művekben a maga teljes* bonyolultságában művészi élménnyé emelni. A könyvből 1965-ben Fábri Zoltán rendezésében nagy hatású film is készült, és nemcsak Sánta Ferenc korszakjelző művét érdemes újraolvasni, de ezt a filmet is fel kellene újítani, hiszen egy nemzedék, a hatvanas évek fiataljainak életre szóló élménye volt. SZALONTAY MIHÁLY Húsz óra (R«UlCl) Ránéztem ismét az ajtóra, mosd már tisztábban láttam — így félig nyitva átsütött fajta a nap —, ott volt mind a négy lyuk haránt sorozva át az ajtó lapját. Talán négy-öt centiméterre lehetett egymástól mindegyik, az utolsó azonban egészen magasra csapott, el a többitől, az ajtó sarka felé. Az asszony krumplit tisztított, mikor megérkeztem, de átadta aztán a kést az öregasszonynak, s most csak ült a széken, ölébe ejtve a kezét és hallgatott. Az arca mozdulatlan, egy moccanás nincs rajta, néz maga elé. Nyilván hallja az öregasz- szonyt, de nem néz feléje. — Ami elmúlt, elmúlt — mondja az öregasszony —, azon aztán már kár gondolkoznia Mén tovább az élet, ahogyan azelőtt is volt, meg mindig is volt, szegénynek nehéz, gazdagnak könnyű. E mán az életnek a rendje, e volt, s ez is marad mindörök- kön-örökké, ameddig a jó isten csak élteti az emberiséget ! Csak hát, nehezebb most neki az ura nélkül, mert ha ember nincs a háznál, akkor bizony az asszonynak tán jobb is lenne, ha meg sem született volna. A virág is elesik a karó nélkül, hát még az asszony, ha nincs mellette az ura, hogy megmondhassa, hogy mit, mikor és mit hogyan. Meg aztán mindent elvégezni magának az asszonynak, jobb arról nem is beszélni, mert nem lehet azt szóval elmondani sem. Nem ér már annak az asszonynak az élete semmit, semmitlen semmi az, amit ér! De hát itt a két árva gyerek a nyakán, segítenek, nem mondhatjuk, amit tudnak, a nagyobbik, az meg igen különösen, de mire megy azzal, az ember, a nagyobb dolog, az csak idemarad, az anyjának, a kezére. Ruháztatni, öltöztetni, kosztjuk hogy tisztességesen meglegyen! Amit én megtehetek ilyen idős koromra, azt megteszem, de nyolcvan felé járok már magam is, bizony olyan nagy időt taposok én már, s abból is harmincat özvegyen, mint ez most itt, ez a szerencsétlen — megteszem, ugye, ami tőlem kitelik, hogy meleg étel jusson minden napra, meg egy kis mosást is, s a tyúkokat, csirkéket etetgetem, de bizony a disznót már nem tudom etetni, hull ki a kezemből a veder, nem emelhetem már, mint valamikor ahogyan emeltem, még két esztendővel ezelőtt is, nem megy a már énnékem, nem megy már semmi sem, ahogyan kellene — a halál, az jövöget már, az jön rendesen azt már el nem kerüli senki. Nem tudom már jószerivel a gallyat sem tömi, úgy hasít bele a karomba, ha csak kicsit is erősebben fogok. Nem sok hasznomat látják, de amit tudok magamtól, azt megcsinálom, a többi aztán mind neki marad, ennek a szegénynek. Ez a Jóska, aki most igazgató az uradalomban vagy gazdaságban, ahogyan mondják, az csinált néki helyet, a tyúkoknál van, odajár minden hajnalon, de oda is pontosan kell menni, s nem érkezik, csak délben haza, akkor meg kapálni kell menni, abba a kicsibe, amit még meghagytak, meg mikor milyen dolognak van a sorja éppen, varrni meg magam sem látok, hát így aztán az is csak reá marad... Nehéz szegénynek, igen nehéz! Csak elnézem, minek is szültem ilyen nyomorúságra! Rá sem néz a lányára, csak mondja a magáét, peregnek a szavak, azok is szinte hangsúly nélkül, mintha csak ahhoz kellenének, hogy járjon a kés a kezében, és pucolódjon a krumpli. — Ha tudná az ember, hogy mire szüli az ő gyermekét, bizony sokszor nem is engedné a világra jönni... Ennek is, fiatal, még nincs negyvenesztendős sem, oszt itt van magamagának, hogy ne lásson már jót ebben az életben csak küszködést meg betegséget. Mintha az ura elvitte vón magával ennek is az egészségét... A sincs már néki, mintha elment volna az urával az is... pedig kicsiny még a gyerek, messzire nő az még fel, s addig csak ő van nékik, senki más csak ez az anyjuk van nékik, s más senkijük, mert ha számíthatnak valakibe, azért csak az édesanya az, aki ott áll őmel- lettük, mert az megmarad nekik mindig olyannak, hogy nem hagyja őket, akármi is legyék... Pedig szépen élnek, magamnak sem kívánhattam volna jobbat, pedig az én uram is, ennek az asz- szonynak az apja, az is olyan ember volt, hogy engem meg nem ütött volna soha, s attól én goromba szót nem is hallottam soha, csak: édes lelkem, így, édes lelkem, úgy, vagy Flórám, így, Flórám, úgy, így beszélt az mindig énvélem. S ez meg, ennek az ura, Kocsis Benjámin az meg éppenséggel úgy, mintha az enyémet láttam volna. Becsülte az is az asszonyt, soha többet rá nem rakott, csak amit elbírt a válla, nem ütötte, s még halála előtt is két napijai, hogy valami zsákokért voltak, hát olyan szép pár cipőt hozott néki, mert azt vette mindig, nem szólt: csak látta, hogy kellene már valami, hát ahogy kapta a fizetést a gazdaságtól, vette ami kellett... Ilyen ember volt a Béni nyugosztalja az Isten! Az ilyen ember után aztán duplán marad egyedül az asszony, mert csak jót kapott tőle életében, s ekép- pen azt már nem pótolhatja semmi sem, s nem jöhet békesség már az asszony lelkére ezentúl. Csak ha utánamén majd maga is, hogy találkozzanak... Pedig mondom néki: ami már megesett, azon már változtatni nem lehet. Olyan az élet, hogy ami jön, azt úgy kell tőle elogfadni, ahogyan jön, nem az ember ül a bakon, hanem maga csak húzza, s oszt amérne csapják, arra kell néki szelídüljön ... így van, s nem másképpen! Helikon könyvtervek Kováts Imrének és Nagy Andrásnak, a Helikon Kiadó tervezőjének könyvterveiből, grafikáiból nyílt kiállítás a Helikon Galériában. Kováts Imre könyvborítója S. Maronde: Tehetségkutatás — Pfeifer asszony — mondta ünnepélyesen az egység vezetője —, szeretnénk önt egy alkalmassági vizsgálatnak alávetni. Itt van egy háromezer márkás számla. A kollégák már legalább tízszer vallottak kudarcot Weiner úrnál. Egy garast sem fizetett. Ha ki tudja csalni ettől az embertől ennek a számlának az összegét, akkor megfelelő minősítéssel magasabb beosztásba helyezem. — Rendben. Csak még egy kérdés. Van-e ennek az úrnak fizetetlen számlája más vállalatoknál? — De még mennyi! Fűnek- fának tartozik. — Csak ezt akartam tudni. Még ma elhozom önnek a pénzt. Pfeifer asszony két óra múlva tért vissza. — Nem találta otthon? A nótárius csalók régi trükkje! A fiatalasszony táskájából tömött pénztárcát húzott elő. — Miért ne találtam volna otthon? Ellenkezőleg, otthon volt, és fizetett. — Ez egyszerűen nihetet- len! Csak nem azt akarja mondani, hogy sikerült tőle kicsikarni a pénzt...? — Pedig így van. Figyelmeztettem, ha nem fizet, akkor megyek a többi hitelezőhöz ... és elmondom, hogy nekünk fizetett. Akkor aztán, mint egy védtelen áldozatra, minden hitelező ráveti magát. Amikor becsületszavamat adtam, hogy senkinek sem mondom meg, ha valóban fizet. előhúzta a pénzt... Saiga Attila fordítása
