Tolna Megyei Népújság, 1985. február (35. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-16 / 39. szám
© NÉPÚJSÁG 1985. február 16. Mellár Béláné nyugdíjas népművelővel Amikor beértem Alsó- ha lehet csinálni. Utódom, a nyékre, kerestem a műve- klubkönyvtáros, egy fiatal, lődési házat. Azt mondták, helybeli asszony ... Én úgy hogy az nincs. Ezen meg- szerettem volna 1982-ben lepődtem, mert az ősszel nyugdíjba menni, hogy könyhallottam, hogy a pécsvá- nyebbülve a napi problémákradi leányvásáron az alsó- tói, segítsek éltetni továbbra nyéki népi együttest a is a csoportot. Lehet, hogy zsűri bronz fokozatú elis- ez még várat magára. méréssel minősítette. A csoportnak nem lenne ott- ■ — Ha megengedi, Vica hona? Kérdeztem, hogy I néninek szólítom, az itMellár Bélánét, a nyug- I teni szokás szerint, díjas népművelőt merre találom. Kérdőn néztek, — Tessék! Számomra fon- majd így szóltak, hogy a tos, hogy keresztnevemen Dózsa Vicát? Menjen erre, szólítsanak, mert az emberi ott lakik a síkon, mutat- közelségről- ez sok mindent ták az utat... elárul. — Ja, igen! Én itt Dózsa Vica vagyok mindenkinek. Itt így hívnak. Szokás ez is... — ... és a művelődési ház? — Ez kicsit furcsa történet. Tavaly kiderült, hogy az nem a tanácsé, hanem az áfészé. Többen megkérdezték, hogy akkor évekkel ezelőtt miért költött rá a tanács pénzt, hogy felújítsa, ha nem az övé. Az pedig nagyon alkalmas hely volt. Társadalmi munkában végeztük annak idején a parketta alá való betonozást, a lambériához a fal előkészítését, lehetne sorolni, még mit. Most az általános iskola épületében próbálunk. — Milyen szerepe van most annak az épületnek? — Lakodalmakra adja bérbe az áfész. — Egy együttes, ha nem jut színpadra, ha nem hallja a munkáját elismerő tapsot, előbb-utóbb elhal. Azt is hallottam, hogy készültek egy farsangi bálra, ami elmaradt. — így igaz. A rendszeres próbák semmit nem érnek előadás, megméretés nélkül. Mindig, minden alkalmat meg kellett és meg kell ragadni, hogy a csoport fellépési lehetőséghez jusson. Ez a téli időszak az, amikor az embereket az időjárás zordsága ellenére is ki lehet mozdítani az otthonukból. Különösen akkor, ha gyerekük vagy unokájuk szerepléséről van szó. Nem új dolog ez. Készülnek és várják is az alkalmakat. Szerencsétlen dolog elfogadható indok nélkül lemondani egy ilyen lehetőséget. — A vezetőkben köny- nyen keresik a hibát. E népi együttes fenntartója a bátaszéki művelődési ház. Ismert, hogy az ottani igazgatók milyen gyakorisággal váltották egymást. Képtelenség ennyi idő alatt megismerni a terület esetleges gondjait. Azt is beszélték, hogy önnek nem sikerült olyan utódot kinevelni, akinek szívügye lenne a község hagyományának őrzése. — Erre is igennel kell válaszolnom. Mert igaz az is, hogy egy Tiszántúlról idekerülő fiatalembertől senki nem várhatja el, hogy sajátjának érezze a mi gondunkat, főleg, ha nem is akarja. Kötődés, gyökér nélkül ezt alig— Köszönöm. Tehát Vica néni, ha körülnéz az ember itt a szobában, nincs egy olyan hely, ahol ne látna könyvet. Nem szabályos rendben, polcon sorakoznak, hanem úgy vannak itt, mintha most tette volna le őket valaki. — Sokat olvasunk a férjemmel. ö el sem tudja képzelni az estét enélkül. Én, sajnos, a kézimunkával lekötöm magam, így az olvasásra kevesebb jut, de van két unokám, és nekik kötögetek, meg a gyerekeknek, akik a pécsi egyetemen tanítanak. — Emeljünk fel néhány könyvet. Lássuk, mit forgatnak. Kézközeiben a Tolná megyei népdalgyűjtemény ... — Jaj, hát ez mindig kell. Most kerestem meg Kodály Zoltán magyar népzenei gyűjteményét is, hogy a gyerek- csoportnak eredeti Kodály- anyagból, az életkoruknak megfelelő dalokat taníthassak. — Van itt évezredek története, Tornai Józseftől a Vadmeggy, Régi cseh mondák, Varga Katalintól a Szerelem ötödízig- len, Rádiókabaré ... — Ez meg itt; a Mestere volt egykor című, a férjem olvassa. Képzelje, most az unokáknak várat épít. — Vica néni mivel játszott gyerekkorában? — Nem voltak különös játékaink. Korán kezdtünk dolgozni. Itt a családban megvolt mindenkinek a maga feladata, amit el tudott végezni. A gyerekek a disznók kiszoktatásáért feleltek. A libalegeltetést is rájuk bízták. A 8—9 éves lányok már főzésnél segítettek. Ez természetes dolognak számított, amit a tanulás mellett köny- nyedén meg lehetett csinálni. Én az elemi iskoláimat Alsónyéken végeztem. Polgáriba Bajára jártam. — Az már nem volt kötelező ... — Nem, de jó tanuló voltam, és ennyit még megengedtek szüleim. Aztán, amint szinte mindenütt mondták, hogy nem nevelünk urat, így én sem tanulhattam tovább. Emlékszem, hogy a némettanárunk milyen sokszor megdicsért, hogy egy tőzs- gyökeres magyar lánynak milyen jó érzéke van a német nyelvhez. Korán férjhez mentem. Sajnos, az első házasságom nem jól sikerült. Született egy gyerekem. Egyedül neveltem tíz évig. Aztán férjhez mentem ismét. Született még egy fiam. A háborús évekről, meg erről a tíz évről annyi elbeszélés, regény, film készült, hogy én nem mondok róla semmit. Aki nem élte meg, úgysem értheti, hogy mit jelent kenyér, zsír nélkül élni, és napokon át azért dolgozni, hogy legalább ezek meglegyenek ... A férjem egyszer azzal állít haza, hogy ő beiratkozik az általános iskola 7—8. osztályába Pörbölyön. El is végezte, de akkor azt mondta, hogy nem hagyja abba, mert Bátaszéken meg esti gimnáziumban akar továbbtanulni. „Na, látod” — mondtam neki. Én is erre vártam. Együtt mentünk a fiúnkkal a gimnáziumba. Sikeresen le is érettségiztünk 1967-ben. A következő évben a bátaszéki postáról — mert közben oda mentem hírlaposnak, hogy több időm legyen a tanulásra — hazajöttem a művelődési házba dolgozni. — Ez szinte természetes is, így, utólag. — Azért természetes, mert tanító szerettem volna lenni. Már óvodás koromban is szívesen énekelgettem, versel- gettem. Ez megmaradt az iskolás évek alatt is. Mikor nagyobbak lettünk, akkor színdarabokat játszottunk. Azokról a népszínművekről később egyeseknek nagyon rossz véleménye volt, de akkor ezek is összetartották az embereket, akik keresték az együtt- létek alkalmait. Ünnepnek számítottak ezek az események. Megtisztelő volt megjelenni. — A paraszti élet szokásai, a mindennapi munka- alkalmak maguk szülték a hagyományt, amelyekre ma mint néprajzi érdekességre figyelünk. — A sárközi parasztember életében legnagyobb esemény a fia vagy lánya lakodalma volt. Akkor nem tartottak névnapokat, nem volt zsúr, nem voltak estélyek. így a lakodalom, keresztelő kínálta az alkalmat a rokoni örömöknek. A hétköznapi összejövetelekre a közösen végzett munka adott lehetőséget. Babkopasztás, kukoricafosz- tás, ezeknek természetesen “gazdasági hasznuk volt. Nem voltak nagy takácsszövőszékek, ezért a 60—70 centiméter széles szőtteseket össze kellett varrni, ha abrosznak akarták használni. Az alsószoknyákat, pöndőket is ráncba kellett szedni, amit szintén az asszonyok varrtak művészi fokon. Nem versenybe csinálták, ráértek. Nagyanyám mondogatta, nem az a kérdés kislányom, hogy hány mérföld, csak közel essék. Annyit jelentett ez, hogy nem számít, mennyi idő alatt készül el, csak ha az ember csinálja, olyan legyen, hogy azt büszkén vállalhassa, ami közel áll a szívéhez. — Nem szívesen használom a kifejezést, hogy a játszóknak most divatja I van. Itt volt-e ilyen szokás, Vica néni lánykorában? — Talán szerencsésnek mondhatom magam, hogy a nagynénim, aki 83 éves, sokat mesélt nekem erről a játszóról, aminek a színtere éppen itt, a mi házunk mögött, a síkon volt, Vasárnap délután gyűltek itt össze a leányok, menyecskék. A füves réten elkezdtek sétálgatni, beszélgetni, énekelni. A dallamra lépegettek, karikába állva. Egy-egy dallamra több szöveget mondtak, kinek mi nyomta a lelkét. „Lesütött a Nap a síkra / gyünnek én utánam sírva / ne gyüjjetök olyan sírva / katonának vagyok írva.” Ez a dal talán éppen akkor született, amikor a játszók a háború miatt elmaradtak. — Ezek szerint a legények is ott voltak a lányok közelében... — Mikor volt ez másként az életben? Persze, hogy ott voltak. Csak ők először a kocsmában kugliztak, kártyáztak, és amikor a leányok elkezdtek énekelni, akkor mozdultak ők is, de hozták a cigányzenekart, mert a legények csak csárdást jártak. Az első világháború ennek véget vetett... — Következett a második, aztán egy új életforma. Évtizedek mentek el, mig a megmentett, az újonnan teremtett értékek mellé feltámadtak a régi dalok, színpadot követeltek a táncok. Országos találkozók, vetélkedők szereplői között az alsónyéki népi együttes fegyelmezett magatartásával, a népviselet hiteles bemutatásával mindig felhívta magára a figyelmet. A csoport élén mindig Vica néni állt. Van ebben a munkában köszönet? — Nem azért csinálja az ember. Bár kimondottan jólesett, amikor 1978-ban „Szocialista kultúráért” címmel kitüntettek. Azoktól kaptam, akikre nem számítottam. Ma is úgy érzem, hogy nem csináltam eleget. Nem hiszem, hogy a Sárköznek elég a régi dicsősége. Tovább is kell éltetni. Szívem vágya teljesülne, ha meg lehetne menteni itt, a faluban egy régi parasztházat. Hajtott épület, faragott oszlopokkal; közvetlen a főút mellett. Adja a lehetőséget, hogy közművelődési célra használják. Többen kínálták fel régi eszközeiket, amit másutt múzeumok őriznek. Szövő- és varrógépeket lehetne iskolások, fiatalok részére beállítani... Látja, ilyen vagyok. Mindig csitít- gatnak, hogy mit akarok, nyugdíjas vagyok én már. Jaj! Van még egy vágyam. A férjemet nyúzom, hogy csináljon nekem egy kemencét, hogy süthessek még régi házikenyeret, meg vele együtt tejfölös lepényt... — Jó egészséget és jó étvágyat kívánok a lepényhez. Köszönöm a beszélgetést. DECSI KISS JÁNOS Múltunkból A szekszárdi nyomdászok gyűlésen már arról számola felszabadulás utáni első szakszervezeti gyűlésüket 1945. június 4-én tartották, tisztújító közgyűlés elnevezéssel. Szőke Sándor korelnök nyitotta meg a gyűlést, s „méltatja ennek az ülésnek a jelentőségét, melyet 27 év után újra legálisan tarthatunk meg” — mondotta, és megemlékeztek Gaáli Lászlóról, aki életét vesztette a fronton. A gyűlés egyetlen napirendje a tisztikar megválasztása volt. Soroljuk fel az újrakezdő szervezet tisztikarát: Elnök: Kovács Pál, pénztáros: Soós Sándor, ellenőr: Koncz Ferenc és Lip- pert János, könyvtáros: Haász Jakab, jegyző: Ull- mann József. A megválasztott elnök javasolta a tanácskozásnak, hogy „Szőke Sándor, volt pénztáros szaktársnak, ki 23 éven át önzetlenül, fáradtságot nem kímélve szolgálta felelősségteljes tisztségét, s a szakszervezetet, jegyzőkönyvi köszönetét és dicséretet szavazzon a gyűlés érte.” A javaslatot a gyűlés egyhangú lelkesedéssel megszavazta. 1946. január 7-én adtak számot a tisztségviselők a végzett munkáról. Itt határoztak arról, hogy a szak- szervezeti könyvtárat a Szociáldemokrata, Párt helyiségében állítják fel, és lehetővé teszik, hogy azt a tagokon kívül más is használhassa, némi anyagi hozzájárulás ellenében („tetszés szerinti hozzájárulással”). 1946 tavaszán és nyarán többször került sor a vezetőség kiegészítésére, a' tagdíj - fizetés felülvizsgálatára. Ezt követően csak 1947. április 25-éről kelt jegyzőkönyv található a kötetben. Ekkor Lippert János lett az elnök, pénztáros Ullmann József, ellenőrök: Hügel Lajos és Koncz Ferenc, könyvtáros: Haász Jakab, jegyző: Soós Sándor, munkaközvetítő és levelező: Hemm József lett. Már ezen a taggyűlésen, majd az ezt követőkön is a vita középpontjába a tanonc- kérdés került. A Molnár Nyomda szakszervezeti tagjai segítséget kértek a megyei szakmaközi bizottságtól a nyomdásztanulók helyzetének kivizsgálásához és annak megnyugtató rendezéséhez. A hosszan tartó, névre szóló vitában elhangzottak alapján kedvezőbb munkafeltételeket biztosítottak az ifjú nyomdászoknak. 1947. november 4-én bérügyi kérdések szerepeltek a napirenden. Határozatban mondották ki: „A mind jobban ránk nehezedő megélhetési viszonyok arra késztetnek bennünket, hogy úgy a nyomdaiparban, mint a könyvkötő iparban — 1946. augusztus 1-én megkötött kollektív szerződésben foglaltak alapján fizetett munkabért időközben bekövetkezett módosításokon felül — figyelembe véveSzek- szárd különleges helyzetét, a környező más városokhoz, újabb módosítás alkalmazását kérjük az alábbi formában: 1. Ne az első, hanem a kollektív szerződés második oszlopa nyerjen alkalmazást a bérek elszámolásánál; 2. Minden befejezett munkahétre 3 névleges túlóra számoltassék el, oly formában, hogy az első két óra 50 százalékkal, harmadik 100 százalékkal legyen beállítva. Ezen előterjesztésünk nem ütközik a kollektív szerződés megsértésének és józan megítélésünk szerint a vállalatokat sem teszi ki anyagi megrázkódtatásnak. Számítva a nyomdaipari vállalatok részéről tett eddigi jó indulatára és megértésére, reméljük, hogy ezen előterjesztésünk minden nehézség nélkül elintézést nyer.” A fenti határozatot a Kaszás Nyomdában Ullmann József és Szűcs Nándor, a Molnár Nyomdában az üzemi bizottság adta át. 1947. december 13-1 tagtak be, hogy a Kaszás Nyomdában a követelést teljesítették, de elmaradt a Molnár Nyomdában a béremelés. Ezért a gyűlés úgy határozott, hogy ebben a nyomdában továbbra is napirenden kell tartani a követelést. Nem sikerült teljesíttetni a 100 százalékos osztályba sorolást sem. Ezért úgy határoztak, hogy memorandumban fordulnak a megyei nemzeti bizottsághoz, tőle kérve a követelés teljesítését. Az 1948. január 17-i gyűlés jegyzőkönyvéből tudjuk, hogy a Molnár Nyomda is teljesítette a fenti követeléseket. A taggyűlés éles hangon támadta Román Béla cégvezetőt, mert a munkásság iránt „a legrosszabb indulattal van, melyet már többször is bebizonyított. A közelmúltban is az Ü. B. elnökével történt éles vita során tanúsított ilyen magatartást...” Az 1948. február 14-én tartott gyűlés legérdekesebbnek tűnő napirendje volt, amikor a munkaközvetítéssel foglalkozó Hemm József arról számolt be, hogy Pécsről egy nem szervezett nyomdászt közvetítettek ki Szekszárdra. A szervezett dolgozók tiltakozására „ki lett emelve” a munkából. Sőt, mint az a jegyzőkönyvből kiderül, arról is tudomást szerzett a tagság, hogy a Siklósi-nyomdában dolgozott egy berakónő, aki nem volt szakszervezeti tag. A gyűlés úgy határozott, hogy ebben az ügyben megkeresi a pécsi békéltető bizottságot, amely hozzon megfelelő döntést az ügyben. A Siklósi-ügy még az áp- rillM taggyűlésen is téma volt. Az 1948. május 9-én tartott taggyűlés rendkívül élénk vdlt. Két központi előadó is jelen vofllt, akik közül az egyik a nyomdászok mozgalmának történetével, a tőke elleni harcával foglalkozott, a másik pedig az államosításokkal, és egyéb napi kérdésekkel foglalkozott. A szekszárdiak gond- jiaiiról Koncz Ferenc szólt: „Koncz Ferenc szaktárs a munkaiversieny és ia 3 éves tervvel kapcsolatban felszólal, hogy iaz államosított üzemek ikaprtak nagyobb arányban nyarlsianyagöt, majd szóvá tette a hivatalos lapban megjelent rendeletet, amelyben felhívják a közü- letekét, hogy csak állami nyomdában rendeljenek nyomtatványokat. Tehát így a magánváilalllatok és azoknak munkásai nem tudnak a miunkavelrsenybe kapcsolódni.” A közDonti előadó „brosúraszöveggel” válaszolt. Május 31-én .tartott gyűlés tiltakozott Miindszentynek a demokratikus rend elleni tevékenysége miatt, és állást foglalt az iskolák államosítása mellett. Július 10-én arról értesültek a megjelentek, hogy „egy hatalmas szakszervezetté fog átalakulni a mai nyomdászszakszervezet, amely magába foglalja a nyomdaipari dolgozókat.” Ezt követően minden gyűlésen sok a felszólaló. Mind gyakrabban teszik szóivá a munkaverseny, a bérezés, a szervezkedés időszerű kérdéseit, rendszeresen elhangzanak politikai jellegű előadások. Eeltűnő, hogy mennyi „bizottsága” Vólit a sízakszer- vezeti álapszervezetnek. Volt: gazdasági felelős, termelési felelős, oktatási felelős, kultúrfeleüős, sportfiele- lös, nőfeMős, ifjúsági felelős és természetesen hozzájuk egy-egy bizottság tartozott. Meghosszabbodtak a gyűlésék ás, íbiszen minden felelős minden alkalommal beszámolt tevékenységéről. A jegyzőkönyvkötetben az utolsó beírt gyűlés időpontja 1949. január 17. Nepp Béla tartott politikai előadást. Ezt követően az új kollektív szerződésről alakult ki vita. K. BALOG JÄNOS
