Tolna Megyei Népújság, 1985. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-03 / 1. szám
A KÉPÚJSÁG 1985. január 3. Moziban Lady Chatterley szeretője Amiikor megjelent D. H. Lawrence Lady Chatterley szeretője című regénye nálunk is, a könyvesboltokban tülekedtek a műért. Most, hogy filmre adaptálták, természetesen a mozik pénztárai előtt emelkedett meg alaposan a népsűrűség, s igen sokan kértek „részt” a magyar filmforgalmazás karácsonyi ajándékából. Hogy az „ajándék” mennyire ajándék, azt ki-ki döntse el maga — ízlése, igénye szerint. Ügy tűnik, az e filmet látottak széles tábora igyekszik is eldönteni ; tömegközlekedési járműveken, presszókban, fodrásznál, társaságban közkedvelt téma lett a bestsellerből Just Jaeckin által rendezett film és „környéke”, mely angol—francia koopro- dukció. Azok számára, akik eddig nem látták a produkciót, szokásosan — szinte — címszavakban következzék a tartalom: Clifford Chatterley és a szépséges Constance összeházasodnak. Ideálisnak ígérkező kapcsolatukat a háború szakítja meg: Cliffordnak el kell foglalnia a rangjával járó tiszti pozíciót. Hamarosan hazakerül, de bénán, nyomorékon. Fölajánlja Constan- cenak, hogy tartson szeretőt, hiszen tisztában van vele, hogy asszonyának mit jelent életük tragikus fordulata. Az asszony kapcsolata „rangon aluli”, a birtokukon dolgozó vadőrt választja, illetve választását a véletlen dönteti el vele. Amikor a férj minderre rájön, nem féltékenységtől hanem a gőgtől hajtva alázza meg a szerelmeseket, majd feleségét elküldi nővéréhez, a francia tengerpartra. Az asz- szony ott jön rá, hogy terhes így visszatér. Csakhogy nem férjéhez — aki addigra megtanult mankóval járni — hanem szeretőjéhez, akitől azt kéri, hogy vegye maga mellé, s együtt utazzanak Kanadába. Azt hiszem, hogy ebben az esetben teljesen fölösleges a regény és a film, illetve Lawrence és Just Jaeckin produkciójának összehasonlítása. Részben azért, mert két teljesen különböző műfajról van szó, de főként azért, mert az adaptáció során jelentős minőségbeli különbségek jöttek létre. A filmből teljességgel hiányoznak a kor társadalmi ellentmondásai, mi több, a korrajz is igen halo- vány. A hangsúly a szerelmesek testi kapcsolatára helyeződött. Már találkozásuk első pillanata is az erotikát juttatja a néző eszébe, ami- koris az asszony meglátja a fürdőző vadőrt, Oliver Mel- lorst, s a látvány elementáris hatással van rá. A következőkben pedig a film jórészt találkozásaikat kíséri figyelemmel, s a forró szerelmi jelenetek tanúi lehetünk Robert Fraisse, az operatőr ötletes, finom és roppant érzékeny munkája „tükrében”. Találkozik a brutális férfiasság a finom, szalonok légköréhez szokott vágyakozó asz- szonnyal, majd a szerelmes férfi a beteljesüléseket óhajtó nővel; a két test — ugyanazt akarva bármilyen pozitúrá- ban, és akárhol. A felsoroltak ellenére sem mondható, hogy a film pornográf, vagyis nem tartozik a nyugaton évek óta divatos és dívó úgynevezett pornófilmek meglehetősen gazdag tárába. Sőt, a lírai szépségű szerelmi jelenetek feledtetik is a nézővel a helyenkénti ön- célúságot, a hatásvadászatot. Hogy milyen céllal 'készült ez a látványos film? Valószínűleg olyannal, amit el is ért. V. HORVATH MARIA Könyv Szebeni András: Vallomás A Szépirodalmi Könyvkiadó a téli könyvvásárra egy fényképalbum megjelentetésére vállalkozott. Első pillantásra kissé meghökkentő, miért éppen egy regények, verseskönyvek gondozására rendelt cég bocsátotta ki Szebeni András, a Nők Lapja fotóriporterének Vallomás című gyűjteményét, de a belső címlap, s főleg a képek láttán érteni fogjuk az okát. A belső címlap tudatja: Vas István versei, jobban mond. va versrészletei kísérik a lapokat, amelyeken Szebeni András egy szerelem történetét írja le objektívjével. A képek mintegy képregénnyé vagy inkább lírai történetté kerekednek — irodalommá, s ez az a két ok, amiért érthető a szépirodalmi vállalkozása. „Megismerkedtem egy asz- szonnyal — írja előszavában Szebeni András. — Fotográfus vagyok. Elhatároztam, képeket csinálok róla. Képeket arról, amit érzek.” Neki, a szerzőnek Vas István jutott eszébe, amikor egymás mellé rakosgatta a lapokat, az ő sorait hívta segítőül, kiegészítőül; az olvasónak, azaz a könyv lapozgatójának néhány más nagy költő szerelme is eszébe jut. Például Szabó Lő- rincé A huszonhatodik évben. A Szabó Lőrinc-i azonban tépelődő tragikus hiszen a kedves halála után íródott. Szebeni András színes fotói olvadékonyak a századfordulót, a szecessziót, az impresz- szionizmust idézik, annak a korszaknak érzékeny, puha világát, hangulatát a pasztellszínekkel, az elmosó, dó fényekkel. Ez a szerelem — mondhatnánk — idejét múlta, mert annyira gyöngéd, ám éppen ezért ragad bennünket magával. B Budapesti Ragtime együttes újévi hangversenyéről Bizony úgy esett az embernek ez az újév délutáni Ragtime-koncert a Művészetek Házában, mint ünnepi, gasztronóm tortúráktól elgyötört gyomornak a kellemes savanykás korhelyleves... A vagabund hasonlaton legkevésbé a fiúk sértődnének meg — „fiúk” mondjuk ahelyett, hogy nagy komolyan művész uraknak titulálnánk őket; de hát amikor a belépésüktől (fellépésüktől) fogva egyszerűen és azonnal olyan fesztelen, oldott, megannyi humorral telített légkört tudtak teremteni, amilyent... Persze, mintha kicsit „haza” is jöttek volna, hisz az egyik oszlopos tagjuk, Farkas Gábor — akinek csodaszép, szinte elzsongító Ballada-klarinétozása még mindig a fülünkben motoszkál — szekszárdi illetőségű. ü,Aki nem hiszi, járjon utána” szüleinél, a Kossuth utca 34-ben...) Aztán az még az egyik legfontosabb, hogy a lötyögő, felhózentrógert gátyók, cugos cipők (bizonyos korabe- liséget illusztráló dolgok) véletlenül sem váltak hatásvadász eszközzé: a már említett, mindent átitató, „velejükből fakadó” humor hitelesíti e megállapításunkat; no és még egy — kettő — dolog: ez a közönség kezét-lábát is megmozgató jókedv sohasem vált tolakodó, mértékét vesztett bohóckodássá, valamint az ennél is fontosabb: akik ilyen profi technika, mesterségbeli tudás birtokosai, ilyen magas szintű művészetet hoznak egyenként és a csapatmunkában, azoktól (és csak azoktól!) elviseljük még a már-már obszcén térdemelést is, a tuba szubkontra b-jével(?) együtt... Milyen számokat hallottunk? A századelő amerikai, alakuló jazzvilágának rag-es, de innen-amonnan (country) megfűszerezett dolgait — emiatt például még több erősítést is elbírtunk volna a hegedűt, bendzsót illetően, s talán a zongorát is ideértve a band-helyzetekben —; harsány, ám pompás tónusú dixi-rezeket, „Farkasi’-invenciógazdag klarinétot, biztosan „betámasztó” bőgő-pengést, mindehhez illő-méltó dobritmika-terítést. La Rocca, J. Scott, Rees Europe egy-egy száma szélesebb körben is ismert (Tiger Rag, Ophelia Rag, Sunflower Slow Drag...), s ez külön örömöt okozott. Kicsit emez, kicsit másfajta hasonlóságok adatják az összehasonlítást a hagyományos bécsi, újévi koncertekkel, s súgnánk szerényen-halkan: jó volna a „fiúkkal” újévi hagyományt teremteni... Szerencsére e jókívánságunkkal már meg is késtünk, mert szabad róla tudni: 1986. január 1-én délután 16 órakor ismét magas művészi értékű, no és kellemesen korhely-duhaj rag-eskedés fog felharsanni; az Ígéret időközben ugyanis él (avagy áll, ül). S még egy: aki nem volt ott, és ennek ellenére kedve volna ismerkedni velük, SLPX 17 794 jelű nagylemezük már második levonatát éli meg, kapható. Mi csak azt tanúsítjuk: kitűnő zene. — bit — Rádió Kormányloci és sztoribombák Az óév utolsó napján áldottam igazán a tudományos technikai forradalmat, hogy szerény háztartásomat „megajándékozta” egy olyan zenealkalmatossággal, amely ké pes arra, hogy a későbbi tanulmányozásért hírneves műsort is felvegyen. Igen, kérem, a magnetofonról van szó, amely szerencséltetett abban az örömben, hogy szalagra vette fel a rádió szilveszteri műsorát, miközben én — vagy mi — éppen a másik tömegkommunikációs eszköz műsorát néztük. Az új év első napjának kora délutánján, megtisztulva a sietve letűnt 1984-es év minden nyűgétől, már felfrissülve hallgattam meg immáron teljes befogadói frisseséggel a BUEK ’84! című rádiókabarét, amelyet 165 kerek percben közvetített a Kossuth adó a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem kollégiumából. Ha azt mondom, hogy még véletlenül sem törlőm le a két teli magnetofonszalagot, akkor már le is írtam szerény véleményemet. Nem tudom, de én valahogy úgy vagyok a Magyar Rádió kabaréműsoraival, jnint majom a jól megért banánnal. Még véletlenül se hagynám ki e csemegéket. Önök — akik a rádiót patronálták a televízió helyett — a tanúim, hogy az utóbbi évek egyik legkomolyabb, humorban sziporkázóan felülmúlhatatlan, poénok garmadájára épített igazi, vérbő politikai kabaréját hallhattuk. Nem szándékozom egyenként előcitálni mindazokat a gyomorgörcsöt okozó hangos jeleneteket, amelyek a fotelbe kényszerítettek, azért kettőről mégis szólok. Tisztelem, ám különösebben nem köti le időm jelentős részét a foci. De az, amit ebben a műsorban Vitray Tamás a magyar kormány focijáról közvetített, azt tanítani javaslom nemcsak az újságíró-iskolán, hanem minden alsó-, közép- és felsőfokú szemináriumon. Már csak abból az apropóból is, mert a kormány meccsének tíz és félmillióan szurkolunk, kivétel nélkül ott vagyunk mindennap a lelátókon, állam- polgári jogunk, hogy jegyet kapjunk, ám az is, hogy dicsérjük és ne dicsérjük a játékosokat. És a bírót. Vitray a maga közvetlenségével tájékoztatott bennünket a meccs állásáról, nem feledve megnevezni a jelenlegi gólkirályokat sem. A másik jelenet a Markos— Nádas párostól származik. Ha létezik másodpercekre épített sztoribomba-sorozat, akkor az övéké ilyen. Nagyon jól tudják, hogy a régmúlttal, a történelmi tényekkel, a ferdeségekkel, a bűnökkel és eredményekkel is lehet humorizálni, ha értjük mögötte a lényeget. Mert értjük. Szerencsére. szűcs Tévénapló Erkölcsi csapdák A kitűnő Hankiss Elemér, mindennapi dilemmáink éber figyelője, sorozatot indított, melynek első adásában a szerelemről volt szó. A kiindulópont egy parabola volt, amely szól imigyen: A lányt, ellentétben Héró és Leandrosz szépséges történetével, mindennap révész viszi át a folyón szerelmeséhez, mégpedig tíz krajcár fuvardíj ellenében. Egyik nap nincs pénze, a révész nem hitelez, jó tanáccsal sem szolgál senki, a bankár pedig a lány szerelmi szolgálatait kéri cserébe, amit ő rövid habozás után meg is tesz, s mikor ismét átjut a folyón, elmondja szerelmesének, mekkora árat kellett fizetnie. A fiú erre eltaszítja magától. Régi történet, változata egy cigányballadában is megtalálható, Oscar Wilde is feldolgozott hasonlót. Siessünk megjegyezni, Hankiss Elemér meghívott beszélgetőtársai nem voltak fényes formában, kivéve egy mindenbe belebeszélő fiatalembert, viszont ő sem mondott semmit. S ami a közel egyórás vita igazi tanulsága volt: az embereknek alig van mondanivolójuk az erkölcsről. Persze, az is igaz, hogy a tantörténet, a maga látszólagos egyszerűségében meglehetősen bo- nyonyult, mert nem arról van szó, hogy a lány helyesen választott-e, miután már a történet kezdetén választott azzal, hogy át akar kelni a folyón. Éppen úgy, mint a nálunk most népszerű Lady Chatterley: azt kell tennie, amiről maga döntött, még mielőtt ez erkölcsi megfontolást igényelt volna. Azt már Arisztotelész óta tudjuk, hogy mindenki maga dönti el, derék ember lesz-e vagy hitvány gazfickó, a tantörténet lányszereplője, akárcsak Lady Chatterley azonban már nem választ, a szó erkölcsi értelmében, hanem a számára egyetlen lehetségest cselekszi. A történetet sokféleképp lehet megközelíteni, akár úgy is, hogy „én mit tettem volna", az viszont kérdéses, hogy mennyiben van itt szó a régi és az új erkölcs szembenállásáról. A tanmese lánya és Lady Chatterley ugyanis nem valaki érdeke ellenében cselekszik, társadalmi veszélyességről tehát aligha lehet beszélni, Hankiss Elemér partnerei viszont váltig mondták, hogy a révész ingyért is átvihette volna a leányt, ami ebben az esetben nem erkölcsi kérdés. Búcsú az óévtől Hej, vannak ma számadások! Háziasszony, házigazda, Mit bevett és kiadott az Év folytában, összeadja. — írta Petőfi 1847 szilveszter éjszakáján, s ez azóta is így megyen, azzal a különbséggel, hogy manapság nemcsak a pénzes erszényt vizsgálják meg szerte e hazában, hanem azt is éberen figyelik, mégpedig több millióan, hogy mivel rukkol ki a tv. Az év végi statisztikák hűségesen beszámoltak az ünnepi előkészületekről, mennyi virslit, pezsgőt s miegyebet szállítottak a boltokba, a tv kínálata azonban ezen az estén derül ki, örömünkre vagy bosszúságunkra. Is-is, hogy divatos szóhasználattal éljünk, s rögtön emlékeztetni kell az egyik humorszakértőre, aki az ünnep előtt azt nyilatkozta, csak azzal tudnak gazdálkodni, ami van, ez pedig elég vegyes minőség, s azt is tapasztalhatjuk folyamatosan, hogy általában baj van a humorral, kevés az ötlet, viszont a szilveszter esti műsort mégis csak ki kell tölteni. S ha más nincs kéznél, krimi mindig akad, sőt azt is oda lehet írni, hogy „közkívánatra", ami ellen fellebbezni nem lehet, mert ki is merne szembeszegülni a közóhajjal? Árkus József viszont valóban szellemes, mindig jut eszébe valami, amit szerencsésen tud tálalni. Az „amatőrök” felvonultatása viszont távolról sem volt szerencsés, jóllehet a tv szilveszteri magánmulatságának számít már. Folyton arra kellett gondolnunk, mennyivel nagyobbat robbantak volna ezek a petárdák, ha Gálvölgyi János kezében a kanóc. Hofi valamikor nemzeti intézmény volt, igaz, abban az időben még versenytárs nélkül. De azóta sok víz folyt le szilveszterkor a Dunán, megnőtt a konkurren- cia, az is kiderült, hogy valami hasonlót egészen másként is lehet csinálni, mint Sas József példázza, Árkus, vagy a kitűnő Sándor György, aki előszilveszter címén kapott néhány nappal előbb önálló estet. ^ Hofi is tudja, hogy már nem ő „a” Hofi, ha jól emlékezem, tavaly nem is engedte megismételni műsorát, jól tudta, hogy miért. És most? Ne legyünk igaztalanok, sok ötletet vonultatott fel, bár az üresjáratok száma sem csekély. Szövege sok helyen erőltetett, s ezen az sem segít, hogy megpróbál nagyon közvetlen lenni, például úgy, hogy váratlanul letegez valamennyiünket, ami nem is biztos, hogy jópofaság. S nagyon gyengére sikeredtek dalszövegei, igaz ezt máskor is elmondhatjuk, de az is igaz, hogy a dalszövegírás kevesek monopóliuma. Az est középpontjában a Vidám Színpadról közvetített műsor állt, megerősítve a már eddig mondottakat, erényekről és hibákról, tetézve néhány fölösleges ízlés elleni akcióval, de itt azért meg kell jegyeznünk, hogy mindig a humortalanság ízléstelen, elvégre már Arisztophanész sem riadt vissza sok mindentől, sőt szemérmes Aranyunk is hűségesen lefordította ezeket. Na ja, neki könnyű volt, mert mindig jutott valami az eszébe. Sas József rendkívül szeretetreméltóan bejelentette, hogy nem ígér semmit, s a végén diadalmasan közölte, hogy megtartotta szavát. Azért valami mégiscsak történt. Ha másért nem, hát Körmendi János és Gálvölgyi János némajátékáért érdemes volt megvárnunk a diszkóritmusban előadott blordalokat, amelyek között ugyan bordal alig akadt, Gregor József viszont itt is elemében volt, mint mindig. Világsztár lehetne, de Szegedről Pestre sem szívesen utazik, s ahogy egyik műsorában elmondta, egyszer Ausztriában néhány napos vendégszereplés után lebírhatatlan honvágy fogta el, s meg sem állt Szegedig. Így is világsztár, s ha csak néhány perce van, abból is csodát tud csinálni. Szóval valahogy így. Elszállt az év, megint egy, az előrejelzések viszont azt mondják, jobb lesz az új, de ebben csak azzal együtt szabad hinnünk, hogy rajtunk is múlik. „Jutalmul nem rest munkálatomnak” — hogy még egyszer Petőfit idézzük, amit egy korábbi, új évet köszöntő versében írt. CSÁNY1 LÁSZLÓ Az egyik ágyjelenet — a sok közül
