Tolna Megyei Népújság, 1985. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-05 / 3. szám
IO KÉPÚJSÁG 1985. január 5. Herceg Árpád: Lesz esői IRODALOM Merre megy? kérdezte a garázsmester, és lenyomta a blokkolóóra karját. Még nem tudom, felelte az új ember; mit gondol, lesz eső? Lóg a lába, mondta a garázsmester; nem inna egy sört? Az ám, gondolta az új ember, és bólintott. De milyen régen ittam sört! Maga új ember, mondta a garázsmester; hallom, nem régen jött a városba. Azelőtt is voltak már ismerősei itt? Nem voltak, mondta az; de már van néhány emberem. A meló? kérdezte a garázsmester. Szeretem csinálni, mondta az ember, és lépteit a másik lépteihez igazította. És utána? A meló után mit szokott csinálni? Mit is? kérdezte az új ember. Tegnap például köztársaságot alapítottam. Köztársaságot? Ügy bizony! Mégpedig független és anti- militarista köztársaságot. Affene! És mi a jó abban? Hát... Például gátlás nélkül elmondhatom a saját véleményemet. Sőt, kifejthetem ellenérveimet is anélkül, hogy közbeszólnék. És szorongás nélkül végig is hallgathatom magam. De ha éppen úgy gondolom, kategorikusan elhatárolhatom magamat magamtól. És tudja mit? Emiatt egyetlen csepp harag sem marad a szívemben. Fura ember maga, mondta a garázsmester; de jó nézni, ahogy dolgozik. Megfordultam már néhány helyen, volt egy-két jó mesterem, mondta az új ember. Menjünk be ide? Helló! mondta a pincér a garázsmesternek, és már hozta is a söröket. A barátom, mondta a garázsmester, és az új emberre mutatott; jó srác, most jött a céghez. Smidt János, mondta a pincér, és a kezét nyújtotta. Es cé há em i dé té, betűzte a vezetéknevet, amikor a két tenyér egymásba kapaszkodott; apámtól örököltem. Az ember is megmondta a nevét és visszaszorított. Hogyan csinálja, hogy a sör is megvan, aztán meg a habja is olyan művészi? Becsületbeli ügy mondta a pincér; egészségetekre. Ugye, nem haragszik, ha tegezem? Hát persze, ez csak természetes. Nyugodtan, mondta az ember. Egészségükre! mondta a garázsmester; a jóisten éltessen bennünket, de ne túl sokáig, mert abból baj lesz. Keserű fiú, villant át az új emberen. Ez talán már a halálra is elszánta magát. Az a fajta, aki a jég hátán is megél, és inkább ott, minthogy valaha is beadja a derekát. Kemény, konök ember. Nem látszik rajta, de belül állandóan dolgozik, gyúródik, ör- li a gondolat, de ezt nem tudja meg soha senki, el nem mondaná soha senkinek, el nem kotyogná, mi bántja, mi nem bántja, minek örül és minek szenved éppen abban a pillanatban, abban az órában, azokban a napokban, hetekben, hónapokban. De ez az ember figyel, gondolta az új ember. Nem úgy mint én, aki csak pár hónapja vagyok ebben a városban. Nem úgy mint én, tele bizalommal és reménységgel, szívem örül is. mert lám milyen rövid idő alatt találtam magamnak néhány embert. De ő itt szemben velem nem ilyen. Már nem ilyen. Gyanakvóan figyel, bizalmatlanul. Sokat kapott már életében. Talán éppen mindig akkor, amikor simogatás kellett volna neki, kézfogás, barátok. Egészségünkre! mondta az új ember, és összekocoantot- ták a korsókat; látom, nem sokat ad a szokásokra. Ezt, hogy érti? kérdezte a garázsmester. Hát úgy, hogy sörrel nem illik vagy nem szokás koccintani. Ilyenkor mindig azt mondják, hogy sörrel nem szokás. Nem magyar szabály, az biztos, mi borivó nemzet voltunk világéletünkben. Az öregek legalábbis azt mondják. Egészségünkre ! Igaza van, mondta a garázsmester, és szemét az ajtó felé villantotta, végigmérte a belépő embert. De nem is végigmérte, hanem inkább megmérte. A belépő tehát megmérettetett, megítéltetett és elfogadtatott. Eddig minden villanását tudtam követni, mondta az új ember. Tudtam magát követni kezdettől fogva. Sok haragosa van ebben a városban, ugye? Igyunk még egy sört, mondta a garázsmester. Az új ember szabadkozott. Megittunk már vagy nyolcat, mondta. Meg aztán és igazán nem vagyok eleresztve pénzzel. De Schmidt János, mintha kitalálta volna a gondolatot, már hozta is. Ez az én köröm, urak, ha meg nem haragusztok, mondta. Fizetnénk is, mondta az új ember. Ha tudnánk, tette hozzá tréfásan a garázsmester. Miben van igazam? kérdezte az új ember, már az utcán, miközben a buszra vártak. Rendes gyerek maga, mondta a garázsmester. És igaza van. De azért ne bízzon. Bennem se. Higgye el, bennem se bízhat. Dörzsölt alak vagyok én, tudom én, nagyon is tudom, mi a dörgés. Tudja mit? Nekem is alapíthatna egy ilyen köztársaságot. Ügy értem, megszövegezhetné az alkotmányt. Az én különbejáratú alkotmányomat. Szövegezze meg, maga érti. Jó, mondta az új ember, és tudja, hogy benne lesz minden. Minden, minden, ami szép és jó. Allesz vasz gut, und tájer, ahogy olvastam valahol. Talán Rilke. Minden, ami szép és ami jó. Mit gondol lesz eső? És megnyíltak az ég csatornái, és zuhogott, és zuhogott és zuhogott, csuromvíz lettem percek alatt, lyukas cipőmbe befolyt a víz. És én szaladtam és szaladtam és szaladtam, ugráltam a tócsákon át, de hiába, egyre jobban éreztem, hogy nincs menekvés ... NDK iparművészet A Budapesti Történelmi Múzeumban NDK iparművészeti kiállítás nyílt. Képeink a kiállításon készültek. Monika Markwardt: iFekvő alakok (Textil) író és közélet Szegeden Tömörkény, Móra Ferenc, Juhász Gyula, Debrecenben Ady Endre, Tóth Árpád művelte nagy kedvvel a századfordulón, a század első évtizedeiben a publicisztikát. Egy kis mai kézikönyv így határozza meg népszerű formában a publicisztika fogalmát: „az irodalomnak az az ága, amely a politikai és társadalmi élet kérdéseit az időszaki sajtóban tárgyalja”. A publicista pedig — ugyan e kézikönyv szerint — a közíró, a hírlapíró, aki a publicisztikát írja. Ady Endre alig huszonkét évesen írta meg első igazi publicisztikáját a Debrecze- nü Főiskolai Lapokban, amelyben rögtön a közepébe vágott: föloszlatták a budapesti Egyetemi Kört, mert politizált. Már a kilencedik, újságban megjelent írásában politizált, művelte azt, amit ma közéletiségnek hívunk. Közéletiségnek, elkötelezettségnek. Debreczeni joghallgató, verseket ír, hibátlan, ómódi költeményeket, s eközben lobban fel egész életén át tartó szerelme az újságírás iránt. Mégpedig úgy, ahogyan az imént láttuk: politikusán, közéletin, elkötelezetten. Nagy irodalomtörténetünk meg is jegyei: publicisztikájában bontakozott ki a költő. Az már mellékes, hogy nem Debrecenben, hanem Nagyváradon, a Kossuth Lajos által magyar Birmingham-nek nevezett városban. „ ... hallatlan publicisztikai gondolkodó tehetség” — írja róla nagy irodalomtörténészünk. Ez a legnagyobbaknak kijáró elismerés, ám az utóikor nemcsak Ady Endre, hanem például Juhász Gyula, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond Tanácsköz- társaság-ideji cikkeit is ugyancsak nagyra becsüli. Sőt még az azután írottakat is. Igen, példálózunk. Példálózunk Adyval, Juhász Gyulával, Tóth Árpáddal, a régiekkel, az irodalomtörténet nagyjaival, mert ők mindmind arra példák: az irodalom és a közélet elválaszthatatlan. Az irodalom és a közélet, vagyis az irodalom és a politika, régi értelmében véve a politika szót”. Ady Endre meg a többiek közéleti szerepet vállaltak dokumentumok nélkül. S most hibáztassuk a maiakat? Nagyon kemény kérdés, aligha válaszolható meg röviden: miként is alakul ma úgy, ahogyan alakul az író és a közéleti szerepvállalás viszonya. A Művelődéspolitikai Munkaközösség is azt konstatálja: csökkent az elkötelezett társadalmi-közéleti szerepvállalás becsülete; nő a társadalmi kérdések iránti közömbösség. Az író és a közélet viszonya, amely nemcsak sajátosan magyar, nemcsak a magyar irodalomban élő kapcsolat, ma egyre inkább elgondolkodtató. Kevesen vannak, akik egyként írók és közírók. Kevés a Bertha Bulcsú, aki jelenségeket ír meg az Éleit és Irodalomban, amelyek azonban mindig a teljes egészre utalnak. S kevés a Mezei András, aki az Ilyen gazdagok vagyunk? emlékezetes kérdését tette föl néhány esztendeje. Nemcsak Ady Endrére, nemcsak Illyés Gyulára, Veres Péterre, Sarkad! Imrére hivatkozhatunk, a régiekre, a régebbiekre, a maiabbakra, az előbbiekre is: Bertha Bulcsúra, Mezei Andrásra. Ám ritka kivételek ők; alig-alig vállalkozik író arra, hogy közíró is legyen. GYŐRI LÁSZLÓ Dieter Schmidt üvegei (Hauer Lajos reprodukciói — KS) ■ em tudta, mikor ragadott tollat először, de írt, írt, mint a megszállott, és néha nem volt biztos abbarí: van-e értelme annak, amiit lefirkant, máskor megvolt győződve róla, hogy ő az ismeretlenség homályában egy a legnagyobbak közül. Felesége közben csalni kezdte, a munkahelyén úgy néztek rá, mint egy gyengeelméjűre. Éjjelente heves fejfájások gyötörték — de viselte keményen. Olvasott elég művész-életrajzot ahhoz, hogy tudja: nem is lehet másképpen. A művészetért feláldoz mindent az ember. És a művek születtek sorban, ő pedig egyre vékonyabb és átlátszóbb lett, az aktatáska a kezében egyre nehezebb a belegyömöszölt kéziratoktól. Néha itt-ott, ivás közben elővett néhányat, és felolvasta az ázott társaságnak, s meg kell mondani, általában sikert aratott. Vérszemet kapott erre, és bekopogott az egyik lap szerkesztőségébe. Hellyel kínálták, és megvárták, amíg előnyálaz néhány verset. Elolvasták, aztán tapintatosan elbúcsúztak tőle. Még ki is kísérték, nehogy véletlenül eltévedjen, aztán ugyanoda nyisson be, ahonnan kiment. Már az utcán volt, amikor arcára fagyott az udvarias mosoly. Kis időbe telt, mire rádöbbent, hogy valójában kirúgták. De ákkor már habzó gyűlölet öntötte el. Tudhatta volna! Az igazán nagyokat nem érti meg senki. Elhatározta, hogy könyöröghetnek neki később, ő ennek a szerkesztőségnek a küszöbét soha az életben nem lépi többet át. Emelt fővel távozott, magával vonszolva a nehéz aktatáskát. Otthon a felesége azzal fogadta, hogy vigyázzon a gyerekekre, mert őneki el kell menni valami tanfolyamra. — Milyen tanfolyamra jársz te? — kérdezte, és nézte, hogy van-e valami vacsora, de nem volt. — Mit törődsz vele? Tanfolyam és kész. Bent, a munkahelyen. Olyan szákmad — felelte az asszony, és felvette a legszebb nyári selyemruháját. ö nekiállt darakását főzni, ezt az egyet tudta csak, a gyerekek addig ugrándoztak fel-alá a lakásban, és akkora rendetlenséget csináltak, hogy émelygett, ha körülnézett. Megvacsoráztak, ö verssorokat építgetett magában, mialatt a megcsamósodott darakása felragadt protézise műanyag szájpadlására, és a szája sarkában megü'lt egy kis cukros kakaópor. A gyerekek egymás fejét verték a kanállal, amíg oda nem csapott az asztalra akkorát, hogy a tányérok felugráltak. — Azonnal lefeküdni! — ordította magából kikéivé, mialatt olyasmik jutottak eszébe, hogy: lágy szellő, napsugár, a világ csak téged vár ... Végre csend lett, de ettől a rendetlenség nem enyhült. A gyerekek aludtak, ő szedegette fel az elszórt zoknikat, meg kisautóikat, és fohászkodott éghez és pokolhoz, hogy el ne hagyja az ihlet, míg a papír elé ül. Bán Zsuzsa: A Parnasszus lábánál Hajnalban felesége az asztalra borulva találta, izzadt hajia az arcába hullt, és feje alatt ott volt a vers, az újabb mű — melyet csak az utókor ért meg talán. — Feküdj már le, te dílinkós! — mondta szánakozva az asszony, és maga is bebújt fáradtain az ágyba az éjszakába nyúló tanfolyam után. Egy alkalommal befogadta valami irodalmi társaság, de hamar szakított velük. Az történt, hogy megbírálták a verseit, ahogy egymásét is mindig, ö azonban nem hagyta magát. Kemény harcot vívott minden szaváért. Nem engedett, azért sem engedett. Ne akarják megmondani őneki, mi a jó, mi nem, mert ha valaki szenvedett az írásért, az ő volt. Kinek fájt annyit a feje? Kd izzadt éjjelekét a papír fölött? Mit tudják ezek: mi az, alkotni, úgy istenigazából? Amikor látták, hogy nem hallgat a tanácsokra, békén hagyták. Többet nem kérdezte tőle senki, hozott-e újabb írást? Egymás között beszélgettek, és ő valahogy kívül maradt, de nem hagyta annyiban. Belesegített más kezdők munkáiba. Beleszólt mások vitájába; okosan, higgadtan fejtette tó a véleményét, melyet elég savanyúan hallgattak Végig, láthatóan senkit nem érdekelt. Otthagyta őket. Rájött, nem valók ezek őhozzá! Tele varrnak irigységgel az igazi tehetség iránt. Olyasmiket rónak fel neki, hogy helyesírás, de a művei értékét képtelenek felismerni. Kicsit egyedül érezte magát ezután, így felkeresett néhány tagot a társaságból, és felajánlotta nekik, hogy alakítsanak egy új csoportosulást, melynek ő szívesen lesz az elnöke. Volt, aki végighallgatta, volt aki átnézett rajta, és azt mondta, ne haragudjon, de most nem ér rá. Az élet ment tovább. Néha erőt vett magán, és borítékba tett néhányat Válogatott művei közül, elküldte különféle szerkesztőségekbe, áhonnan vagy nem válaszoltak, vagy olyant, amit nem tett zsebre. De hát mi másra számíthatott ? Ez a kor is csak olyan, mint az előzőek: nem érti nagy fiait. Éjjelente írt, és azt sajnálta csak, hogy nem éri imeg, amikor az utókor sírva borul a fejfájára, mialatt talicskán tolják oda a vastag babérkoszorút. Néha ivott, és felolvasott az elázott társaságnak valamit az aktatáskája tartalmából. Sikere volt, ha közben egy rundot is fizetett. Ilyen estéken könnyes szemmel botorkált hazafelé, s a szobrot látta maga előtt egy csendes kis park közepén. A szobrot, mit róla mintáznak majd, de hogyan? Fénykép után? Képzeletből? Egy reggel felkereste régi barátját, áki sírkőfaragó volt. Megbeszélte vele, hogy megmintázza. Ne legyen gondja az utókornak, ha majd felfedezi. Egy hónap alatt elkészült a gipszöntvény — tökéletes volt. Betette otthon a szekrénybe, és néha eltűnődve nézegette. Később észrevette, hogy felesége a gipszfejen tartja az új parókát. Nem merte szóvá tenni, attól félt, ha ezen összevesznek, a szobor is repül. Beletörődött, mint minden másba, ami ezt a 'kort jellemezte. senki nem tudja, milyen annak az embernek a sorsa, aki egy nehéz aktatáska kézirattal íténfereg a Parnasszus lábánál! /
