Tolna Megyei Népújság, 1985. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-26 / 21. szám

IO KÉPÚJSÁG 1985. január 26. Thiery Árpád: Házasság IRODALOM Szerb Antal emlékére A náci ideológusok kul­túrateremtő és kultúraroim- boló „fajokra” osztották az emberiséget. A német népet természetesen az első cso­porthoz számították. Vajon melyik csoportba sorozták volna — ha ilyen kérdések eldöntésére még marad ide­jük — magyarországi béren­ceiket, a Sztójay- és Szi- lasi-féle hatalom emberse- lejtjét? Nem győzzük szám­ba venni azokat a vesztesé­geket, amelyeket értelmisé­giek legyilkolásával a ma­gyar kultúrának okoztak. Ál­dozataik névsorában több olyan jelességnek a nevét is olvashatjuk, akik a német szellemnek is szolgálatot tet­tek mint irodalomtörténészek vagy műfordítók. Deportá­lásban pusztult el Mohácsi Jenő, Madách német fordí­tója, öngyilkosságba kerget­ték nyolcvankét éves ko­rában Radó Antalt, a jeles versfordítót, puskatussal verték agyon a század egyik legjelentősebb magyar iro­dalomtudósát, Szerb Antalt. 1901-ben született. A gim­náziumban Sík Sándor volt az osztályfőnöke. Magyar— német—angol szakos tanári okLevelet kapott. Néhány évig középiskolában tanított. Egyetemi magántanári ké­pesítést szerzett. 1934-ben jelent ^ meg A magyar Iroda­lom története című könyve, amely tagolásával, előadás­módjával meglepte az adat­halmazokhoz és konzervatív kenetességhez szokott olva­sóközönséget. Hiába fanyal- gott a jobboldal' hiába mor­golódott a szélsőjobb, a szakma elismerte, és számos magyartanár felhasználta a tanításban. 1941-ben került a könyvpiacra A világirodalom története, szellemesen és rendkívüli irodalmi filozófiai látókörrel megírt háromkö­tetes munkája. írt számos kisébb irodalmi tanulmányt, amelyek az európai szellem teljességének igényével ele­meztek egy-egy írói művet vagy irányzatot. írt regénye­ket, novellákat is, utóbbiak közül legismertebb A Pend- ragon-legenda, a kalandre­gényből és tudományos mű­velődéskutatásból elegyített rendkívül izgalmas történet. A magyar toll egyik leg­európaibb mestere volt az Európától egyre távolodó Magyarországon. X944-ben munkaszolgálatra hívták be. Ahogy a szovjet csapatok közeledtek, hajtot­ták nyugat felé, ugyanúgy, mint Radnóti Miklóst. A bestiális gyilkosság a ren­delkezésünkre álló adatok szerint 1945. január 27-én történt az ország nyugati ha­tárán, Balf község területén. Az elásott holttestet a fel- szabadulás után megtalálták, és ünnepélyesen helyezték el a jeles íróhoz méltó sír­ban. Az ötvenes évek első fe­lében elutasítóan kezelték örökségét, az ötvenes évek végétől azonban egyre-másra jelennek meg munkái új ki­adásban, több regényét és novelláját lefordították ide­gen nyelvekre. A magyar szellemi kincstárnak nagy értékei; korai halála sok-sok új értéktől fosztotta meg a magyarságot. A puskatus nemcsak egy ember kopo­nyájára csapódott, hanem nemzeti kultúránkra is. BAN ERVIN ___ vonat késett. Az autó­A b usz a külső városrész­be — ahol lakott — az orra előtt ment el. Harminc perc múlva indult a .következő. A restiben kért egy pohár pálinkát- Ügy gondolta: ennyit meg­engedhet magának, öt nap alatt összesen háromszáz- tíz forintot költött. Ez re­kord volt. öt niapon át egy falusi takarékszövetkezet pénztárkönyveiben kutatott. Az első este meghívták va­csorára, de nem fogadta el. — Engem nem fogtok leitat­ni — gondolta. Kedden ösz- szeveszett a felügyelő bizott­ság elnökével, a 'következő nap megfenyegette a pénz­tárosnőt. — A revizor úr ezt nem engedheti meg ma­gának — mázolta el a nő szipogva a szeme körül a festéket. Ma délután, húsz perccel a vonat indulása előtt H. Tóth Géza revizor fellélegezve, egy emberba­rát örömével írta alá a jegyzőkönyvet. Szaibályta. lanságot nem talált. Az öt nap azonban elcsigázta az idegzetét. A restiben az asztalra borult, hozzá se nyúlt az italhoz. — Valami baj van? — ér­deklődött a pincér. — Semmi, semmi — emelte föl H. Tóth a fejéi. — Fáradt vagyok, és sze­retnék egyedül lenni. — Itt, uram?... Otthon az asztalon a fe­lesége levele várta. — Soha nem gondoltam volna, hogy idáig jutunk. Amikor elmentél, már ak­kor tudtam, ihogy nem igaz, amivel áltatsz, de megpró­báltam magamnak bemesél­ni, hogy hátha csak az én gyanakvó természetem, és mégis igaz, amit mondtál. Dehát rá kellett jönnöm megint, hogy neked minden­ki fontosabb, mint én. Te csak azzal vagy hajlandó törődni, ami a hivatásod, mert az a mindened, én pe­dig azt mondom, hogy a rögeszméd. Abban a hiszem- ben élsz, hogy meg fogod váltani a világot. Sajnos, a családoddal azon kívül, hogy hazaadod a fizetési, nem sokat törődsz. Mit te­hetők ezek után? Levonom a tanulságot. Sokszor vol­tam már melletted nehéz helyzetben, de mindig meg­maradtam tisztességesnek és becsületesnek, de a te kö­zömbös, önző természeted nem engedte, hogy velem is törődj ...” H. Tóth a kisebbik szoba felé pillantott. Az volt az érzése, hogy Olga a lefüg- gönyzött ajtó mögött hallga­tózik. Es a kislány? Most kapott észbe, hogy amiikor belépett a lakás>ba, a köszö­nésére nem kapott választ. Megnézte az ódáját: fél ki­lenc múlt. A konyhaasztalon üvegbu­ra alatt néhány szelet turis­taszalámi, egy darab sajt és valamennyi vaj várta. A sajtot meg a szalámit be­falta kenyér nélkül. A hű­tőszekrényben talált egy üveg sört, megitta. Az ott­honos beidegződések, vala­mennyire visszazökkentették. A cigarettáját a nagykabát zsebében hagyta. Kilépett érte az előszobába. A pré­mes kabátban volt a keze, amikor a bejárati ajtóra pillantott, és megdermedt: a biztonsági lánc az előbb még nem volt beakasztva. De ki? És mikor? Hogyan?... Határozottan emlékezett, hogy ő nem. Kétségtelen, hogy amíg bent a levelet ol­vasta, vagy a konyhában volt, Olga a fürdőszobán át előosont, és beakasztotta a biztonsági láncot. H. Tóth a rágyújtásról is megfeledke­zett. Az előkészített vacso­ra, a levél, a kihalt csönd, s most a beakasztott lánc: mindebben volt valami kí­sérteties. Egy pillanat alatt szertefoszlott volna ez a kü­lönös állapot, elég ha beszól a másik szobába, vagy egy­szerűen bemegy Olgához, megöleli és megcsókolja, mint akinek fogalma sincs az asztalra tett levélről. Ha nem kellett volna megszó­lalni! Végre rágyújtott. Két-há- rom szippantással telefüs­tölte az előszobát. Eszébe jutott, hogy a múltkor mo­ziban voltak, hazafelé Olga odabújt hozzá, és a fülébe súgta: — A madarak elre­pültek ... H. Tóth nem tu­dott mit válaszolni. — Nem Is láttunk a filmben mada­rakat — gondolta. Olga megismételte: — A mada­rak elrepültek... H. Tóth még akkor sem válaszolt, de megőrizte magának ezt a különös, nem hozzájuk il­lő mondatot. — Miért nem válaszolsz, ha kérdezlek? — rángatta Olga a karját. A konyhán át visszament a szobájába. Hallgatózott egy ideig, aztán bekapcsolta a rádiót, zenét keresett. Andrea csöngetett. — Hol voltál? — förmedt rá az apja. — A barátnőmnél. H. Tóth fülét megütötte a hetyke válasz. A felismerés, hogy nem először hallja ezt a fajta hangot, zavarba hozta. Valami olyasmit gondolt, hogy többet kelle­ne törődni a lány nevelé­sével. — Anyád? — nézett szi­gorúan. — Nincs itthon? A lány beszaladt a másik szobába, felkapcsolta a vil­lanyt, majd sikoltozni kez­dett. — Apa! Apa! Apa!... A szobába lépve H. Tóth­nak földbe gyökerezett a lába: Olga a heverő mellett feküdt leroskadva. Arca vi­aszsárga volt, eszméletlen­nek tűnt. Keskeny szája el- kékült, keze az ölébe csú­szott. Andrea kétségbeesetten nyöszörgött, a copfjait mor­zsolta. — Mi van vele? ... Döbbenet. Zuhanás vala­honnan. Lelkifurdalás. A veszteség nyomán érzett el­viselhetetlen fájdalom. El- árvultság. Ez mind benne volt abban, amit H. Tóth ezekben a pillanatokban ér­zett. — Véres a könyöke! — mutatta a lány elborzadva. H. Tóth felocsúdott a dermedtségből. Letérdelt a felesége mellé, gyöngéden pofozgatta az élettelenek tű­nő arcot. — Mi van veled?... Hal­lod, amit kérdezek? ... Ints a fejeddel, hogy hallod... Olga felsóhajtott, kinyi­totta a szemét. Csodálkozva nézett körül, öz szeme könnyes lett. H. Tóth simogatta az ar- oát. — Mi történt veled? — Arra ébredtem fel, hogy szóltál hozzám. H. Tóth fölsegítette a fe­leségét. — Inkább a fotelba ülnék — mondta az asszony gyön­ge hangon, s H. Tóth arcát fürkészte aggódva. H. Tóth orvosért telefo­nált. Amíg a doktort a ké­szülékhez hívták, a felesé­gét nézte, mintegy szemmel tartva: nem fogja-e el újabb rosszullét? Azt gondolta bűnbánattal: — Az a baj, hogy nem várok tőle sem­mit, talán soha nem is vár­tam, tudat alatt lehet, hogy le is néztem, hogy nem ér fel a rögeszméimhez, pedig sokkal közelebb állunk egy­máshoz, mint ahogy érzem, és ő gondolja, elég volt ez a szörnyű eset, hogy min­dent megbocsássak és elfe­lejtsek ... Zavarba jött. Ez a „mindent megbocsássak és elfelejtsek”, ebben a megfo­galmazásban nagy túlzás volt. Jelentéktelen semmise­gekre emlékezett. Gyakran kifutott a tej. Olga sokat bámészkodott az ablaknál, mint egy kamaszlány. Ide­gesítő volt az is, ahogy a kenyér héját csipkedte, mint egy madár. A járásá­ban is felfedezett valamit. Egyenletes, andalgó ritmus, kimért egyenes tartás, ami a tomászmúltat idézte föl, Olga járásában teljesen füg­getlenítette magát az utca mozgásától, mint aki nem­csak azt tudja, hova megy, de azt is, hogy oda fog ér­ni. A hanghordozása is. Amikor visszakérdezett, volt valami éles fekvés a hang­jában. H. Tóth nehezen vi­selte. És ahogy ártatlan képpel megmásított dolgo­kat! — Mit főzzek ebédre, krumplifőzeléket vagy tú­róstésztát? — kérdezte. — A túróstésztát jobban szere­tem — válaszolta H. Tóth. Fél év múlva megérdezte: — Miért nem főzöl mosta­nában krumplifőzeléket?... Olga megütközve nézett rá: — De hiszen, te nem szere­ted ... — Igen, doktor úr, sies­sen! — mondta H. Tóth ha­tározott hangon a telefon­ba. Hogy letette a telefon­kagylót, nem tudta, mihez Vathy Zsuzsa: Téli utazás A hideg esitén fázósan topogtunk a sínek mellett. Hosszabb várakozásra készültünk föl, de a ködből hirte­len fények válnak ki, az expressz vonat késés nélkül meg­érkezik. A kivilágított kocsik csaknem üresek, de mi, akik ezen az állomáson föiszállunk, valamennyien egy fülké­be kerülünk. Hét ember egymás mellett, egymással szem­ben, néhány órára összezárva. Óvatosan megnézzük egymást. Belül, az ablaknál fér­fi a feleségével, és öt-hat éves kislányukkal. Mellettük fiatalember, diákforma. Vélük szemben elegáns, fiatal nő, egy harminc év körüli férfi. Legszélről én. Az expresszvonat rohan az Alföldön. Kinn sötét van és hideg, benn meleg és biztonság. Rakodás, zörgés, mo- corgás, ki-ki elhelyezkedik és mintha óra ütne, csattognak a kerekek. A család tagjai egymással vannak elfoglalva, a szülők aggályosán és túlbuzgón a gyerekkel foglalkoz­nak. A lányka kistermetű, vékony, arca tekintete kora­érett. Tornász, artislta, talán balettáncos? Nincs rá komoly okom, hogy ezt feltételezzem, mégsem megy ki a fejem­ből. A kislány ugrál, nevetgél, mikor elfárad, anyja ölébe teszi fejét, szomorúan maga élé néz. A diák, aki mellettünk ül, göndör hajú, vidám tekin­tetű. Kis bajusszal öregíti miagát, de legföljebb húszéves lehet. Nyitott könyv van a térdén, szeme még akkor is nevet, amikor olvas. A fiatall nő ritka jelenség, derékig érő hajában a méz­sárgától az aranybarnáig minden árnyalat megtalálha­tó. Nézzük, bámuljuk ezt a különös színpompát, fénye va­lamennyiünkre rávetül. Ki lehet? Vidéki színésznő? Ta­lán színésznő-jelölt? A mellette és mellettem ülő fiatalember — ha oldalt né­zek. csizmája orrát és hosszú, keskeny ujjait látom — tün­tetőén elkülöníti magát tőlünk. Színes magazinba mélyed, mintegy védekezőén tartja maga elé. A bal oldalán ülő lánytól, aki olyan szép, mint egy királylány, finnyásan elhúzódik. Kalauz jön. A fiatalember föláll, lecsapja újságját, jegyét előveszi, némán szitkozódik. Kire dühös? A kalauz, ra? Ránk? A vasútra? A kalauznő valóban leverő. Nem annyira csúnya, in­kább elszomorító. Álla hártracsúszik, ajkát, mintha nem lennének fogai, beharapja, és bőrében, pórusaiban húszéves boldogtalanság. A ciklámen színű ripszszalag, amit tá­nyérsapkájára tűzött, mintha gúnyolódna rajta. Kilyu­kasztja a jegyeket, és hangtalanul, mint az árnyék, eltűnik. — Leejtetted — mondja a kislány cérnahangon és a mellette ülő fiatalemberre néz. — Az a lábához bámul, ahova a kislány mutat és amikor látja, hogy a papír a földön nem az ő jegye, hanem csak egy fecni, szó nélkül kinéz az ablakon. A fiatalember, a mellettem ülő, összecsukja színes magazinját, tekintetét körülhordozza útitársain. A kislány apján, akinek gyerekes vonásai most kezdenek megkemé­nyedni, és így lesz gyerekből rögtön koros férfi, a kislány anyján, a szép hajú lányon, a diákon, aki mintha Csokonai iskolatársa volna, és végül rajtam. Becsukja szemét, ki­nyitja, megint becsukja és mintha elkeserítő látvány len­nénk, lebiggyeszti száját „Ti senkik” mondja ez a tekintet, „ti felejthető pél­dányai az emberiségnek. Ti bárkivel fölcserélhető, bár­mivel helyettesíthető, arc nélküli senkik.” Keskeny szá­ját összeszorítja, arcát egykedvűre igazítja, majd fölveszi sastollal tömött kabátját, és mikor a vonat lassít, kilép a fülkéből. Az ajtót nyitva hagyja, nem méltat köszönésre senkit. Most, hogy leszállt, fölállok, utánanézek. Arcát mint. ha már láttam volna, mozdulatait is mintha sokaktól ta­nulná, lépései, tüntetőén hanyag járása, még lélegzetvé­tele is ismerős, Megy a ködben, pipaszár lába világfájda­lom, sastollakkai degeszre tömött dzsekijében ügyetlenül ugrál. Hogy minél hamarabb elfelejtsem, a gyerekekre gon­dolok. „Majd csak összetalálkozik velük — gondolom kárörvendve —, egyszer majd csak összehozza őket a vé­letlen.” A három gyerekkel, a három szurtos ördöggel az ál­lomáson találkoztam, a büfé előtt, álltak, várták, hogy rá­juk kerüljön a sor. — Mit kérsz? — kérdezte a legnagyobb a legkisebbet. — Szendvicset — mondta a kicsi, aki legelöl állt. A 'legnagyobb, akinél hármójuk pénze volt, megrökö. nyödve nézett rá — Micsodát? — Szendvicset — mondta a gyerek eltökélten. Feszült csönd lett, majd a középső, inkább békítőén, mint haragosan megszólalt — Ez már úriember. Ennek már szendvics kell. Kapott-e szendvicset, vagy nem, nem tudom, de amíg a vonat megérkezett, ott kergetőztek, rohangáltak az álló. máson. Valami dobálós játékot találtak ki, és ordítoztak Is hozzá, mint az ördögök. Remélem, egyszer majd összetalálkoznak a sastollassal és őt is megtanítják. Ha játszani nem is, mert arra szü­letni kell, legalább köszönni. kezdjen. Olga lábai elé ku­porodjon? Nevetséges lett volna. Üljön az asztalhoz, és tegyen úgy, mint aki a gondolataiba merül? Men­jen le az orvos elé? — Főzök egy teát — ju­tott eszébe. — Majd a kislány — tar­totta vissza Olga. — Inkább ülj ide mellém. H. Tóth kissé idétlenül érezte magát a fotelban, mostanában nem szokott a félesége mellett ülni. — Nem kell értem aggód­ni — mondta Olga. H. Tóth nyelt egyet. Alat­tomosan ibelenyilait egy régi, visszahozhatatlan kép a múltból. Éjfélkor a hagyo­mány szerint eloltották a villanyt, elcsöndesült a szál­loda étterme, felálltak mind és a sötétben a Himnuszt énekelték. Közben kint a hó­vihar az utcai vezetéket le­szaggatta, a szálloda vég­képp világítás nélkül ma­radt. H. Tóth a sötétben rosszul csukta be a szoba külső atoiáktábláit, befútt a hideg szél. Vacogtak a pap­lan alatt. A sok italtól Ol­gát enyhe rosszullét fogta el, de később a friss levegő ha­tására elmúlt. Másnap a vitorlásklub körül csatan­goltak a nagy hóban. Olga kiszaladt a móló végére, fel­mászott egy hóslpkás kőbak­ra. — Foglaltam neked egy várat! — kiáltotta kipirulva. — Foglaltam neked egy vá­rat!... A cipőjük csontke­ményre fagyott. A parti őr­ség mellett egy kimérésre bukkantak, forralt bort it­tak. Később nehéz hófelle- gek nyomultak a víz fölé, Olga megszeppent, és vissza­siették a szállodába. — Elolvastad a levelemet? — kérdezte Olga. — El. H. Tóthnak eszébe jutott egy mondat. — Mit jelentsen az, hogy levonod a tanulságot? Olga elmosolyodott, — Csak nem vagy félté­keny? — Nem, nem —• vörösö- dött el H. Tóth. — Nincs is rá okod, soha nem is volt — mondta az asszony. — Legfeljebb ne­kem. H. Tóth nem válaszolt. A dóktor rövid diagnózist adott. — Alacsony a vérnyomá­sa, Vagy terhes. Jó lesz, ha kivizsgáltatja — mondta H. Tóthnak az előszobában. Csanády János: Maradandóság Hétköznapi maradandóság készteti nyílni a rózsát, s az ökörkórót is, a gazot, — ne tartsd meg, csak az iga­zat — forgat a szüntelen áram a Nap körül, és forgat a göm­bön, mely síkságnak látszik, a jó öröm, amely visszatér álmaidban — Hétköznapi maradandóság vet fényt rád az árnyoldalon, — hegyek, erdők árnyán, s feldereng északról a szi­várvány — terád vár a sokadalom, napraforgó-erdő a domboldalon, — kering a föld, nyílik a rózsa, pirosra sárga rímel — a rózsa a napraforgórat Deák Mór: Csöndedben csöndedben erdők zúgnak csöndedben láng lobog szavak alkonyatánál csöndedben ott vagyok csöndedben hegység hallgat csöndedben kő pihen szavak páncélosodnak csöndedben ver a szivem kezedhez jár sirálya kezemnek: éhezik szavak ha földrehullnak csöndeddel is segíts csönded akár a tenger önmagába merül • ott állok szavaimmal csöndedben egyedül

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom