Tolna Megyei Népújság, 1985. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-19 / 15. szám

A NÉPÚJSÁG 1985. január 19. Nyelvoktatás a megyei művelődési központban Cél: folyamatossá tenni a tanulást # Az iskolákkal is jó kapcsolatot alakított ki a művelődési központ 9 Több mint egy évtizedes múltra tekint vissza a Babits Mihály Megyei és' Városi Művelődési Központban az idegen nyelv oktatása. Az 1972 októberében két csoport­tal kezdett tanfolyam idő­közben kiszélesedett, nemcsak a résztvevők számát, de a választható nyelveket figye­lembe véve is. így ma már a németen kívül az ángol, a francia, a latin és az eszpe­rantó alapjaival ismerkednek évente több mint kétszázan. Milyen munkával telt el ez az időszak, hol állnak és mik a további elképzelések? — ezt próbáltuk meg kideríteni. Az indulás az akkor igen korszerűnek számító tizenhat fős komplett nyelvi laborral, mondhatni zökkenőmentes volt. A 28 sávos magnó 16 hallgatóval, 2 db négysávos kismagnó, film- és diavetítő közül ma már csak egy kis­magnó működőképes, így a laboratórium kifejezés inkább teremmel helyettesíthető. Igaz, másrészről bővült a le­hetőségek sora, hiszen az 1983-ban beszerzett képmag­nóval a televízió nyelvi adá­sait rögzíteni tudják, s ez felhasználható az oktatás­ban. A kezdő német nyelv mellé 1974-ben a nagy érdeklődésre való tekintettel bekapcsoló­dott az angol is. A repertoár szélesítésére egy esztendeje kérült sor, amikor a francián kívül latin és eszperantó cso­portok is összegyűltek, meg­kezdték a munkát (utóbbiak­hoz tartozó 9 hallgató a szak- szervezeti munkásotthonban). Nagyon népszerű továbbra is a német tanfolyam, az 1983— 84-es tanévben például hét csoportban 122-en tanultak. A tanfolyami díj a diákok számára egységesen 400 fo­rinttal kevesebb, mint a fel­nőtt hallgatóké. így amíg heti kétórás kurzuson előb­biek 1000 forintért vehetnek részt, a tanulók jóval kisebb összeget kötelesek befizetni. Az iskolákkal jó kapcsola­tot épített ki a művelődési központ a kölcsönös érdek alapján. A megnövekedett létszámöt nem tudja foglal­koztatni a két függetlenített tanárnő, s ezért óraadó pe­dagógusok segítségére van szükség. Ugyanakkor a IV-es iskola például a nyelvi labor használatát kérte az intéz­ménytől — természetesen nem sikertelenül. A fejlődést áttekintve, nem hagyhatjuk ki az idén janu­árban bekövetkezett szerve­zeti változást: a korábban rendezvényi osztályhoz tar­tozó nyelvtanfolyamok a mód­szertani osztályon belül tevé­kenykedő ismeretterjesztési csoporthoz kerültek. így a tervekről, a jövőről Bucher Flórián osztályvezetőt kér­deztük meg. — Az elkövetkező időszak­ban új formában, megfelelő szakmai irányítás mellett, óraadókkal szeretnénk foly­tatni a nyelvoktatást. A test­vérmegyei és -városi kap­csolatokra alapozva a külön­böző delegációk, küldöttségek alapszintű felkészítésében szeretnénk résztvállalni, s ezzel együtt vállalatokkal, in­tézményekkel felvenni a kap­csolatot. Törekvésünk egyelőre még egyoldalú, igaz a tolnai GÉM-ből már jelezték igé­nyüket helyben német nyelv- csoport indítására jóval tá­volibb elképzelésünk a leve­lező oktatás bevezetése. Ez azt jelentené, hogy adott program, egységcsomag se­gítségével minden hallgató Otthon, kötetlen formában, ráérő idejében sajátíthatná el az előírt anyagot, zárás­iként pedig néhány hetes in­tenzív gyakorláson szakem­ber irányításával pontosít­hatnák. mélyíthetnék el is­mereteiket. Űj nyelv beve­zetését nem tervezzük, a je­lenlegiek oktatását szeret­nénk folyamatossá tenni, és azt a tendenciát általánosí­tani, hogy a kezdők felmenő rendszerben j.árják végig va­lamennyi lépcsőfokot, s mi­nél magasabb szintre érje­nek. A szakmai eredmények­ről, az eddigi tapasztalaitok­ról érdeklődve Regős Gab­riella nyelvtanárhoz fordu­lunk, aki a kezdetektől, 1972 óta tanítja a „RaibitSban” a német nyelvet. — Az első, kezdő tanév végéig — mondja a tanárnő — becsületes tanulással, a heti három foglalkozással ,/turistaszLrftre” lehet eljutni. Ez mintegy 750 szavas pasz- szív szókincset jelent. A kö­zéphaladó és háladó szinte­ket végigjárva már kevesen vállalkoznak a vizsgára elő­készítő tanfolyamra, s közü­lük is csak kétJhárom em­ber tesz sikeres középfokú állami nyelvvizsgát. Legtöbb­ször itt már csak a szinten tartás a cél, komolyabban azok foglalkoznak a nyelv­vel, akik felsőfokú oktatási intézményben felvételire készülnek. Általában azt mondhatom, csökkent a diá­kok száma, ami a Garay János Gimnáziumban hat éve beindult német—orosz tagozattal magyarázható. Igaz, a feladatunk elsősorban nem is a diákok, hanem a felnőttek oktatása. — Az utóbbi időben stag­nál az érdeklődés a német, ugyanakkor megnőtt az ér­deklődés az angol nyelv iránt. Ugyancsak gyarapodik azoknak a tábora is, akik franciát kezdenek el tanul­ni. — Ennek az az oka, hogy többet utazhatnak az embe­rek, s egyre inkább kitágul előttük a világ, de addig, amíg korábban elboldogul­tak a német nyelvvel, ma már olyan országokat is fel­keresnek, amelyekben nem beszélik azt. A másik dolog, hogy a kis- és magánvállal­kozók is szükségét érzik, hogy adott szinten kommu­nikálni tudjanak külföldi vevőkkel, partnerekkel is, vagyis üzleti meggondolás­ból tanulnák nyelvet. így például sokan voltak, akik tavaly nyáron első ízben be­indított intenzív tanfolyam­ra úgy jelentkeztek, hogy majd néhány hét után töké­letes nyelvtudásra tesznek szert. Ez persze nem lehet reális cél. Az intenzív kurzus azonban jó volt arra, hogy külföldi utazás előtt biztos alapokat, „megfelelő kondíciót” kapjon az ember. Sajnos, sókan a külföldi utaktöl is túl sokat várnak, holott a legfontosabb a nyi­tottság, fogékonyság a nyelv iránt, s ez gyakran erőfeszí­tést is követel. TAKÄCS ZSUZSA Fotó: Kapfingér gymás után elolvastam — helyesebben összeolvas­tam három tábornok könyvét. És elképzeltem éle- •-----Itep egy darabját. A kkori 1945. május 8-án, Lübeck előtt, az országúton meneteltünk katonák, németek, olaszok, magyarok, szov­jet hadifoglyok zárt és szétszórt rendben. A betonúton 100 kilométer hosszúságban nyüzsögtünk, összekeveredve, autóban utazó tisztekkel, sebesülteket szállító vöröskeresz­tes buszokkal, ágyneműjüket, vagyonkájukat kocsin húzó civilekkel. Az ég kékjéből félóránként angol Musztángok zuhantak ránk, golyószóróikkal lőttek bennünket, dun­nát, embert találtak. Különös menet voltunk — vérben, toliban fürösztve. Az árokban egy kopasz szovjet hadifo­gollyal lapultam, remegtünk, 21 évesek voltunk, tovább­mentünk. Most kezemben, eszemben szívemben három tábornok (tábornagy) három könyve: Konyev, Montgomery és Zsu­kov csapást mérő, a fasizmust szétverő győzedelmes val­lomásai. Negyvenöt karácsonya előtt itthon voltam. Három hadi­fogságból szöktem. Tavasszal már a 3. sz. út építkezésén dolgoztam, de a lübecki országúira gondoltam. Nem esett nehezemre szembefordulni a múltammal, akkor falevél voltam a viharban, a magyar fasizmus utolsó 21 éves, tényleges „felkoncoltatik”-tól félő bevonuló katonája. A rendőrségen 44 augusztusában, egy csinos nő adta át a behívómat, némi fenyegetés kísécetében. Negyvenöt de­cember 24-én ismét behívtak a rendőrségre és ugyanaz a nő igéző kék szemével megvizsgálta a hónom alját, nincs-e SS pecsét, tetováció félbarna bőrömön. Azóta mindenütt újra jártam szabad és felnőtt ember­ként, ahová akkor a rosszsorsom vezényelt, Zemplénben, ahol tankcsapdát ástam, Miskolcon, ahol rádiós lettem, Érsekújváron, Tornócon, ahová Miskolcról gyalog mene­kült ezredünk, Stettinben, illetve Szcsecsinben, az Odera torkolatánál, ahol akkor a jégbe fagyott tengerjáró hajó árnyékában végezte el dolgát a magyar baka, Pasewalk- ban, ahol a kaszárnya udvarán az évszázados platánfákra szemünk láttára akasztották a deportált franciákat, Güszt- rohowban, ahol az állomáson bombáztak szét bennünket az amerikai Liberátorok, Lübeckben, Hamburgban, Schles- wig-Holsteinbem, Kiéiben is jártam, ahonnét ötvenhárom kilósán szállítottak Wuppertalba. Innét is megszöktem. Regensburgban, a Duna-partján, az amerikaiaktól is. Bécs- ben, a szovjet kiskatonáktól is búcsú nélkül távoztam. Mosonmagyaróváron a magyar rendőrök Debrecenbe óhaj­tottak szállítani, a nagy gyűjtőtáborba. Nekik sem sike­rült. Annak a gyöngyösi rendőrtisztviselő nőnek sem, aki a hónom alatt csak a fekete szőrt találta. Moszkvában kétszer is jártam, a volokalamszki ország­úton is. A Fekete-tenger hős városában), Novoroszijkszban is találkoztam veteránokkal, akik kiverték a fasisztákat. Elmentem Párizsba, onnét tovább nyugatra, Normandiá- ba, ahol Montgomeriék partraszálltak. Negyvenöt. Visszajáró kíváncsi újságíró lelkem Halléban 1970. má­jus 9-én vesztette el rugalmasságát. Egy küldöttség tag­jaként, egy protokoll-ünnepség protokolltag ja voltam. Kül­döttségünk nevében Varga József, a Népsport főszerkesz­tője mondott köszöntő beszédet, a béke szent nevében, természetesen magyarul. Mellettem ült Szabó Zoli fiatal kolléga. Felállt és szintén szépen, szívből, értelmesen, világosan, először németül, aztán oroszul fordította Jóska barátom, illetve a mi üdvözletünket, örömünket. Néhány férfikönnycsepp a kaviárra, rákra, pezsgőbe hullt. Irtó­zom a férficsóktól, Zolit, a tolmácsoló kollégát azért gon­dolatban arcon csókoltam. „Május 9-én, 0,45 órakor befejeződött a feltétel nélküli fegyverletételről szóló okmány aláírása... ezek a férfiak (a szovjet tábornokok — a szerkesztő megjegyzése), akik maguk is megszokták, hogy a legcsekélyebb félelem nél­kül nézzenek szembe a halállal, bármennyire tartották is magukat nem tudták visszaszorítani könnyeiket. „E gon­dolatokat Zsukov írta az „Emlékek, gondolatok” című könyvében. Az „Alulírottak, a Német Főparancsnokság nevében, be­leegyezünk abba, hogy egész szárazföldi, tengeri és légi haderőnk, valamint a jelenlegi német parancsnokság alatt álló erők feltétel nélkül letegyék a fegyvert, a Vörös Hadsereg Legfelsőbb Főparancsnoksága, valamint a Szö­vetséges Expedíciós Erők Főparancsnoksága előtt”. Keitelék ezt május 9-én 0 óra 43 perckor írták alá. A magyar ezred megmaradt csellengő rongyos, éhes katonái, május 9-én, délelőtt 10 órakor estek fogságba. Ez a nap volt békés életünk első napja. Egy fényes éjszaka után egy fényes nap. A béke fénye az egész emberiségre, a mi büntetlen-bűnös 21 éves, kopasz fejünkre is hullott. A háború 2194 napjában 44 millió ember halt meg és 35 millió megsebesült. Csak a Fortuna a megmondhatója, hogy aki ott megmaradt — hogyan maradt meg. Különös, de most, hogy a tábornokok könyveit, Zsuko- vét újra — elolvastam! agyamban még tisztább, még éle­sebb lett a kép, a háború okát, célját, lényegét, s benne porszem szerepemet illetően. Pedig, közel négy évtized alatt mennyi könyvet olvastunk, mennyi filmet láttunk a pusztításról, kegyetlenségről, a helytállásról, a hazaszere­tetről. Közepes és jó könyveket, gyenge és nagy filmeket. Konyev, Montgomery, Zsukov könyvei történeti dokumen­tumok. Nem irodalmi remekművek, nem is léptek fel ilyen igénnyel, de nagyon érdekesek és izgalmasak. '„Egy há­borús emlékirat szerzője ... azzal teszi a legnagyobb szol­gálatot, ha elsősorban azokról az eseményekről és dolgok­ról ír, amelyekkel maga is közvetlen érintkezésbe ke­rült ... A háború általános képe csakis sok visszaemléke­zésből állhat össze...”. Konyev marsall vall így — epilógus helyett. Három tábornok, két nagy iskola, három különböző al­kat, de katonák, bármennyire különbözött is felfogásuk, természetük, taktikájuk és stratégiájuk. Az írás, minden írás azzal a veszéllyel jál, hogy az em­ber önmagát adja, kendőzetlenül. A szerző az olvasó elé lép, s legyen bár zseniális hadvezér, egyenruháján átsüt az ember. Az olvasó szubjektív, az vagyok én is. A leg­színesebb, a legnagyvonalúbb a három között Zsukov volt. És, bocsánat, Montgomery időnként angolosan prűd, ki­csinyes, saját felsővezetőivel is ellenségeskedő. Konyev számomra a legszimpatikusabb), mert katonának is embe­rien volt szerény. Csapatai, derék tábornokaival az élen, már Berlin külvárosaiban harcoltak, amikor Moszkvából közölték vele: vonuljanak Drezdába, illetve Prága fölsza­badítására. Így a fasiszta főváros elfoglalásának dicsősége az I. Belorusz Frontra és parancsnokára, Zsukov marsall- ra várt. Konyevék útjában volt Drezda, felszabadították. A vezér személyesen segített a drezdai képtár felbecsülhe­tetlen értékű, elrejtett anyagát megkeresni, megtalálni. Konyev a kőbányában csodálta meg a Sixtusi Madonnát, a képtár leghíresebb képét. És ... május 9-én, hajnali há­rom órakor csapatai behatoltak Prágába. „... Azután más ügyek zúdultak rám... nem nagyon él­vezhettem én akkor a Győzelem Napjának örömeit...” — vallja be őszintén Konyev, a Negyvenötös esztendő című könyvében. Montgomery marsall természetesen az marad szemünk­ben, aki volt, az alameini hős), Rommelt verő győztes, antifasiszta katona. em hittem volna, hogy megúszom az utolsó perceket, hogy egyszer hazakerülök. Azt még kevésbé hittem akkor, hogy valaha a győztes tábornokok könyveit N olvashatom. Suha Andor

Next

/
Oldalképek
Tartalom