Tolna Megyei Népújság, 1984. december (34. évfolyam, 282-305. szám)
1984-12-30 / 305. szám
I TOLNA \ IO ‘ísÉPCUSÁG 1984. december 31. Kiss Dénes: Akkor én hova ?* IRODALOM Töttős Gábor: Elmaradt imádás a táj sajgó tályog ólak mellett osonkodnak riadt három királyok vászonzsákjuk tegnap-terhes nem lóg virág bőrövükben vágott koronás mákfej: könnyük feketén kipereg idegesen toporognak lopakodó szívük sajdul szemük szirma pirosfonnyadt lassan már az éj beroskad oldalog a szürkület erepattant üstökös lett az a csillag az az egy Révai Miklós: Űj esztendőre való (Részlet) A prókátoroknak Semmi pereket! Az orvosoknak Semmi beteget! Temetőn állóknak Semmi ásatót! Szomjú kántoroknak Semmi búcsúztatót! Kényökön hízóknak Sovány abrakot! A kockásoknak: Mindég csak vakot! Az iszákosoknak: Csak vizes korsót! A morgó banyáknak Egyszer már koporsót! Ember-megszállóknak: Megnémult nyelvet! A kajánoknak: Megvakult szemet! A fösvény dúsoknak: Szorult ínséget! Hamis kalmároknak: Mindég veszteséget! (1784) — Ne nézz a szemembe! Danai azért is a szemébe nézett az ismeretlennek. Nyugodtan, rezzenéstelen, noha félelemmel vegyes indulat tolult agyáig. De hirtelen húsz évvel ezelőtti emlék világosodott meg benne. Kisvárosban állt egy üzletben. B. barátjára várt, aki elvegyült a tolongásban. A kijárat másik oldalán hasonló korú fiú ácsorgott. Váratlanul kezdtek farkasszemet nézni. Látta az arcán, ő se hátrál. Nem tudja, mennyi ideig tartott a jelenet, de a szemben álló, húsz év körüli fiú szeméből is megindullak a könnyek az erőfeszítéstől, akárcsak az övéből. De a tekintetek továbbra is egymásba akaszkodtak. Aztán, mintha csak valaki vezényelte volna, a ki- és bejövök között egymáshoz léptek, és bemutatkoztak. Mosolyogva néztek egymásra, miközben még mindig folyt a könnyük. B. végre jött, és nem értette a dolgot... A vert arcú szavai durván visszarántották a jelenbe. — Nem hallottad?... Ne nézz a szemembe!... Akkor én hova nézzek? — Nézzen körül — mondta nyugalmat erőltetve Danai, és továbbra is a másik szemébe nézett. A füstös, félhomályos kis eszpresszóban néhányan hangoskodtak. Éppen ide kellett megbeszélnem a találkozást! — gondolta dühösen, de a tekintetét nem vette le a vert arcú szeméről. — Már mondtam, hölgyet várok, van hely másutt is! Maga meg kérdés nélkül ide ült az én asztalomhoz. — Hölgyet? ... Talán nőt, hapsikám! — A másik, akinek az arcát mintha összeverték volna, előre könyökölt, és kihívóan nézett Danáira. Igen, erősebb nálam, gondolta. Igyekezett halkan, ám határozottan beszélni. — Egy lányt, a menyasz- szonyomat... Nőt, ha így jobban tetszik. De mi aligha találkoztunk, így hát nem te- geződhetünk!... — mondta, és újra megállapította, hogy olyan a férfi arca, mintha horpadásokat ütöttek volna rá. — Na, elég a dumából! Ha nem értesz a szóból, eltakarítalak innét! — Khm... — már a legszívesebben felállt volna, s ment volna ki az utcára, igen, menekült volna. Azonban különös dac kezdett ágaskodni benne, és így szólt az ősz halántékú, vert arcúhoz. — Maga söprű vagy takarító? — És nem is húzódott hátra, közelről fürkészte a másik szemét. Olyasmit érzett, mint az első két-há- rom ejtőernyős ugrás előtt. Alig ment le a torkán a levegő. Félelem és gyönyörű• Kiss Dénes elbeszélése a Központi Sajtószolgálat 1984. évi pályázatán I. dijat nyert novella kategóriában. ség egyszerre hullámzott át rajta. Amikor aztán már kidobta magát a gépből, hirtelen elfújták volna belőle a félelmet. Csak a szép elszántság maradt. — Te gúnyolódsz velem!... — Meg magammal is — folytatta nyugodtan Danai. Már „kiugrott”, hűvösség töltötte el. — Ha maga takarító ember, akkor én vagyok a szemét... Nem? A vert arcú mintha megdöbbent volna, lassan dolgozta föl Danai szavait, de közben elöntötte arca horpadásait az indulat, és foltokban vonult föl a csontosabb kiemelkedésekre. — Ügy kiváglak innen!... Danai gyorsan közbeszólt: — Mint a rongyot!... — Amikor a másik kezdett fölemelkedni, hogy üssön, vagy megragadja, nem lehetett tudni, melyiket akarja, Danai nyugodtan hozzátette: — Elhiszem, hogy kivág ... Komoly esélye van rá, hiszen sokkal erősebb nálam. A férfi már félig fölemelkedett, s úgy is maradt néhány másodpercig. Danai látta szemében a zavartsá- got. — Mii? Mit dumálsz? ... — Még a keze is a levegőben maradt az asztal fölött. — Te engem hülyének nézel! — Nem volt szándékomban. Csak azt... — Fogd be a pofádat, és tűnj el innét! — Ez az én asztalom. Én már itt ültem, amikor maga jött, és szó nélkül leült. — Oda ülök, ahová akarok!... Világos?... És elég már a süket dumából! Világos? ... — Világos, és valóban elég már a süket dumából. Itt is, másutt is. — Most már csak azért is kereste a vert arcú tekintetét. — Ne nézz a szemembe!... Tee!... Hányszor mondjam? — Háromszor ... — szólt Danai újra. A férfi fölegyenesedett, majd hirtelen lehajolt. — Nem ismersz te még ... Ha én egyszer ... — Nem mutatkozott be! — Az anyádba!... — Közelebb hajolt. — Tudja... — Danai is közelebb tolta az arcát —, én nagyon szeretem az anyámat! A rendes anyákat. A tisztességes és gürcölő anyákat ... Arcuk egészen közel imbolygóit. Ez ivott, gondolta Danai, mert alkoholszag csapta meg az orrát. — Mii?... Mit...? — A másik húzódott vissza. De aztán észbe kapott, újra e<15re hajolt. Danai a szemét kereste. Mint az ökölvívásnál, gondolta. A szemét kell néznem! — öcsikém! — sziszegte a másik, és próbálta elkapni a tekintetét. — Én kitekerem a nyakadat! Megértetted? ... — Meg. Én is tudok magyarul. — Hogy?!... — A férfi elkapta Danai kezét, és csavarni kezdte, -?• Tee!... — Ssz!... Istenemre, marha erős! — Szólalt meg el- ismerőn. Nagyon vigyázott, hogy nyugodt maradjon a hangja. — Azt hiszem, maga vasakat is el tudna görbíteni! — Mmi? ... — Enyhült a karján a szorítás. — Csak azt mondtam, hogy maga nagyon erős! — nézte a szemét. A szorítás-csavarás újra nagyobb lett, de csak egy pillanatra. — Engem te nem versz át! Mert látom, nagyra vagy magaddal! — Szó sincs róla... — azon igyekezett, hogy ellenálljon a csavarásnak. — Aztán meg egy ilyen törpe és nyápic hogyan lehetne nagyra magával! — mondta, és amint gyöngült a másik szorítása, lassan kihúzta a karját a férfi nagy markából. Tapogatta, nyomogatta. — Marhául megszorította! — jegyezte meg elismerően. A másik teljesen megzavarodott, le is ült, s talán önmaga számára is váratlan volt ez. Erőltetetten nevetett. — Szóval félsz, mi? Danai a szemébe nézett, nem bántóan, kihívóan, inkább szelíden, és ferdére sikerült mosollyal mondta. — Olyasmi... — Hm, mi a fene?! — A másik talán ekkor nézte meg jobban Danait, s közben mintha átalakultak volna a vonásai. — Igen, olyasmi ez, mint a félelem — tagolta lassan, és nagyot lélegzett. Kezdett újra a füléhez érni az eszpresz- szóbeli zajongás. — Az istenedet!... — Esett ki a csonka nyögés után a férfiből a szó. — Mit akarsz te tulajdonképpen? — Várni, hogy jöjjön a lány ... Márta. így hívják. Tudja — hajolt közelebb kissé — összeházasodnánk, de nincs lakás. Most albérletet néz, aztán idejön. Izgulok, hogy sikerült-e? ... De ha jön, nem tud leülni, mert maga elfoglalta a helyét. Bár... — legyintett Danai —, úgyis rossz hírrel jön. — Aztán ki vagy te? — Miért kérdi?... Látja, kis ember vagyok, akitől még a presszóban is elvennék a helyet.... — Nem mondtam, hogy ne nézz a szemembe?! — vágott közbe a másik. — Többször nem akarom mondani, hogy az isten verjen meg! — Ver is, azt hiszem... — Danai érzékelte, miként egyensúlyoz sötét mélységek fölött a másik. — Maga ült az én asztalomhoz! — Kuss, mert kihajítalak! — Megint fölállt, de Danai csöndesen, a helyén ülve mondta. — Az nem lesz nehéz, se nagy dicsőség! A vert arcú meggörnyedt, így is pontosan látta, menynyivel magasabb, erősebb nála. Ha elkapja, nem sok esélye lehet. De azt is tudta, bizonyosan gyorsabb a másiknál. Tovább nézte a szemét. Nem lehet tudni, mi történt volna, ha nem jön a felszolgálónő. — Parancsolnak? ... Mit hozhatok? — Danai eszmélt előbb. — Mit iszik? — nézett föl a még mindig meggörnyedt tartásban álló vert arcúra. Az visszanézett rá. Nyugodtan állta a tekintetét. A vert arcú leült. — Khm ... Vodkát... — Nagy erőfeszítéssel mondta, elsodorta homlokába hulló erős szálú haját. — Nekem hozzon vodkát! — Nekem is! — Danai most nem nézett a másikra. A felszolgálónő elment. A vert arcú újra a hajába túrt. — Szóval Mártának hívják? ... — Igen ... — Márta... — Mintha mélyebbről, messzebbről jött volna a hang. — Márta! — ismételte a másik. — Rongyok mind a nők! — Hirtelen vágódott ki a szájából a mondat. A felszolgálónő hozta az italt. Danai megemelte a poharat. — Egészségére! — Hm... — talán mintha morgott volna valamit. Egy- hajtásra kiitta a vodkát. — Szóval ez is Márta!... Az a rohadt is az volt! Minden kellett volna neki!... Én meg... — És minden nem lehet, csak emberhalál árán! — mondta csöndesen Danai. — Honnan tudja?! — Most nézett rá először igazi arcával. — Majdnem emberhalál lett... Így is ... — elhallgatott. A kezét nézte. — Ezek már nem is ujjak. Ez nem emberi kéz, hanem kalapács! ... Érti? — Talán. — Érti a fenét!... Kocsi, nyaraló, csencselés ... Meg a liba barátnők!... En meg azt gondoltam, pont én legyek gátlásos?... Ne nősüljön meg, annyit mondok. Azért kéne kivágnom, hogy végigtaknyolja a járdát! Éppen, amikor jön az a Márta!... Majd meglátná, hogy a duma, a flanc többet ér ezek szemében, mint a... — Danaira nézett. — Iszik még egyet? Nekem pokolian jólesne! — Nem bírom ám ... — Dehogyisnem!... — Fölállt, és mondott valamit a felszolgálónőnek. Az hamarosan hozta az újabb italokat. — Na jó!... Akkor Isten éltessen, ha már úgyis letegeztél! — mondta Danai. — Isten ... — mottyantotta a szót a vert arcú, és mintha mosolygott volna. Megint azonnal kiitta a vodkát, De a poharat lassan eresztette az asztalkára. — Ilyen fickóval még nem találkoztam! — mormogta a pohárnak, majd fölemelte a tekintetét. — Én sem ... — Danai nem itta ki a vodkát. Az első kortyba beleborzongott. Kis csönd ülepedett közéjük, csak az eszpresszó zavaros hangfoszlányai verődtek köréjük. A vert arcú halkan beszélt. — Nem tudok hova nézni, ha a szemembe néznek ... — Senki se tud. — Danai is csöndesen ejtette ki a szavakat. Hirtelen meglátta Mártát, amint a kinti fényből belépett, és megtorpanva körülnézett. — Itt van Márta!... — Itt van? — A vert arcú is az ajtó felé nézett. — ö az? — Igen. — Kár... Jól elbeszélgettünk volna. — De hiszen ... — Ááá... — a vert arcú legyintett. Márta észrevette őket, és bizonytalan lépésekkel ért az asztalhoz. Danai fölállt. — ö ... Márta. — A vert arcú is fölállt, kezét nyújtotta, és talán a nevét is mormolta. — Akkor én nem is zavarok — mondta bizonytalanul. — Beszélgessenek csak! Maga meg... — fordult Danai felé, de nem folytatta. — Viszlát! A számlát rendezem... — Dehogyis! — Danai utána lépett. — Hagyja! így tisztességes ... — mondta a vert arcú. — Akkor... Hát szervusz! nyújtotta a kezét Danai. — Khm ... Szervusz! — Férfiasán, de nem erősen szorította meg Danai kezét. — Minden jót. — Ki volt az? — kérdezte a lány. — Ki?... Régi barátom... — mondta Danai, és ekkor érezte, hogy csupa víz az inge. Az életben soha nincs együtt semmi Mészáros András rajza Palotás Dezső: Ez meg az X közzétett az újságban egy hirdetést: „Fiatalember, csekély testi hibával, fiatal lány ismeretségét keresi, házasság céljából. Jelige: csak húsz év alatt!” X. bízott benne, hogy a jelentkezőt elbűvöli majd a tény, hogy X. ép, egészséges fiatalember, főmérnök, kocsija és főbérleti lakása van. Mindezt kellemes meglepetésnek szánta jövendőbelije számára. Mindössze hat levelet kapott, kizárólag negyvenen felüli, továbbá vak, béna, sánta vagy süket hölgyektől. X. előbb felháborodott, aztán eltűnődött, majd ismét felháborodott. * Magas volt a majális-rúd, nagyon magas, és valami csúszós kulimásszal kenték be, hogy nehezebb legyen megmászni. A tetejébe jókora fürt szafaládét kötöttek. Sokan megpróbálkoztak a rúddal, de nem boldogultak vele, fél- vagy negyed- útról mindenki visszacsúszott. „Romlott már az a szafaládé" — mondották a kárvallottak, s a hír el is terjedt hamar, el is hitte mindenki. Csak egy valaki nem hitte el. Akadt egy legény, aki nem adta fel a küzdelmet, újra és újra nekiugrott a rúdnak. Visszacsúszott, ismét nekiveselkedett, megint a rúd tövében kötött ki, mégis megpróbálkozott még egyszer — és végül, végül felért a csúcsra! A szafaládé, mint megállapíthatta, valóban romlott volt. * ‘ Z. egy sátor fölött feliratot pillantott meg: „POFOZÓGÉP”. Lepengette a belépti díjat, és belépett. Sötétség fogadta odabent, majd egy fémkar galléron ragadta, egyéb fémkarok meg iszonyúan összepofozták. A másik oldalon Z. kiszédelgett a sátorból. Nem értette a dolgot. Vannak, akik nem értik a dolgokat. * Pirosország és Kékország jó húsz éve békét kötött egymással. Már engedélyezték a kishatárforgalmat, egymás nemzeti ünnepeit munkavacsorákkal ünnepelték meg — békeidők voltak ezek a javából. Az is előfordult, hogy egy kékországi határőr tüzet adott pirosországbeli kollégájának, amaz pedig friss borvízzel hálálta meg a figyelmességet (a határ egy völgyben húzódott, a két domboldalon pedig, egymással szemben, két bővizű forrás bugyogott). Egy napon, a jó szándék bizonyítása mián, Kékország forrása fölött hatalmas transzparens jelent meg: TISZTA FORRÁS. Néhány nap múlva Pirosország is kitűzte a maga tábláját: TISZTÁBB FORRÁS.
