Tolna Megyei Népújság, 1984. december (34. évfolyam, 282-305. szám)

1984-12-18 / 296. szám

a “rtÉPÜJSÁG 1984. december 18. Moziban Ellenőr a dobozból... Jelenet a filmből Amikor kiderül egy film­ről, hogy az jó néhány éven át dobozban volt, a nézők hajlamosak izgalomba jönni, s jegyet váltani a réges-rég beporosodott (vagy éppen nem!) filmre, hiszen úgy vé­lik, hogy valamiféle nagy ti­tok részesei lesznek, s olyan alkotással találják majd szemben magukat, mely él­mény a közönséges halan­dóknak nemigen adatik meg. Nem csoda, hogy meglepőd­tem, amikor A nagyrozsdási eset című, 1957-ben készült filmet akartam megnézni Székszárdon, a Panorámá­ban. Ugyanis alig lézengtek az előcsarnokban, s a híradó után is mindössze tizenhatan ültünk a nézőtéren. Csupán emlékeztetőül néhány mondat Kalmár Lászlóról, a film rende­zőjéről, aki 1938 óta volt ön­álló rendező, s négy évvel ezelőtt hunyt el. A felszaba­dulás előtt fergeteges sikerek fűződtek nevéhez, de később is sikeres rendezőként tar­tották számon: az ő filmje egyebek között a Déryné és a Gábor diák. S most, ennyi év elteltével láthattuk és láthatjuk A nagyrozsdási esetet, mely 1952-ben játszó­dik. A tartalom? A főváros­ból Pobjedán érkezik a bor­ellenőr (Páger Antal szemé­lyesíti meg igazán kitűnően) Nagyrozsdásra, ahol a gőz­fürdő fennállásának 300. év­fordulóját készülnek megün­nepelni. A fürdő masszőrjé­nek a Pobjeda sofőrje — hogy protekciót szerezzen — úgy mutatja be igen titokza­tosan az utasát, hogy az egy Rádió Válasszunk A gazdaságpolitikai témák iránt fogékony rádióhallga­tónak az utóbbi hónapok­ban igencsak sok hallgatni- valója akadt. Mind több adásban foglalkoznak ugyan­is a rádió munkatársai a gazdasági szabályozórend­szer új lehetőségeivel, jó néhány jövedelemérdekeltsé­gű rendszerben dolgozó üz­let és kisüzem dolgozóit hall­hattuk a közelmúltban célja­ikról, problémáikról és adó­zásukról beszélni. Emellett pedig se szeri, se száma azoknak a termelési ripor­toknak, amelyek az év vége felé közeledve informál­nak egy-egy nagyüzem, gyár lábon maradásáról, termelé­kenységéről. Ezt a hasznos sort az el­múlt hét csütörtökén a Kos- suth-adón folytatta Antal Éva, Az én jelöltem. Amikor a főnököt választják című félórás adásával. Antal Éva riportja azért néhány vonat­„magas rangú személyiség”, azaz miniszter ... S követke­zik a félreértések, a dilem­mák, a beinduló „házi há­borúk” sora — jórészt tehe­tetlenül, és elvtelen „elvi” alapon. Vagyis Gogol Revizorának egy újabb „felújítását” lát­hatjuk a filmen, s ez már az első tíz percben kiderül. S ilyenkor adódik az, hogy az ember — hiszen emberek vagyunk — megpróbálja az alaphelyzeteket, a sztorikat, az ötleteket a jól ismert da­rabéval behelyettesíteni, ösz- szehasonlítani. Az ered­mény? Számomra a követ­kező: gond nélkül megálla­pítható, hogy Kalmár László tudott filmet csinálni, a sze­replőket ragyogóan válasz­totta ki, megmosolyogtatóan adja vissza az ötvenes évek igazgatót! kozásban különbözött az egy­szerű okfeltáró és pusztán csak az eredményekre kíván­csi műsoroktól. Éppen témá­ja miatt. Mint ismeretes, a közeljö­vőben lehetőség nyílik majd arra, hogy a gyárakban, üze­mekben, kisebb és nagyobb termelőegységekben (mun­kás) tanácsok alakuljanak meg és ezek a testületek a dolgozók javaslatait meg­hallgatva, velük egyetértés­ben igazgatót válasszanak. Az én jelöltem című adás két helyszínének — GANZ MÁVAG, Dobozi Harisnya­gyár — szereplői teljesít­ménybérben dolgozó munká­sok, szakszervezeti középve­zetők, könyvelők átélt mun­kahelyi tapasztalataik alap­ján értelmezték ezt az új le­hetőséget és mondtak véle­ményt a közeli igazgatóvá­lasztás mindkét oldaláról. sematizmusát egy-egy mon­data, egy-egy telibe talált képe, képsora. De hol van akkor a hiba? Talán ott, hogy az alkotógárda nem igyekezett elmélyült korraj­zot adni, csak néhány utalás erejéig. Persze, ez a ma né­zőjében merülhet fel, s nem­csak azért, mert korábban nem volt látható a film, ha­nem elsősorban azért, mert az ilyen jellegű megközelí­tése az ötvenes éveknek 1984-ben már nem sokat nyújt a nézőnek. Persze, mindezek a forgalmazás ro­vására írandó problémák, hiszen a film elkészültét kö­vető években biztos sikere lett volna az alkotásnak. A mai mozitermek tizen- huszon nézőszáma nyilván nem a sikert jelzi. Antal Éva korrekt kér­dései nyomán a félórás adás nem szűkült le az elméleti gondolatfűzésre. Hallottunk meglehetősen summás és cseppet sem hízelgő véle­ményt a mai vezetők egy ré­tegének autokratizmusára, egy-egy üzem esetén a fe­lettes hatóságának oda nem figyelésére, a túlzott vezetői liberalizálódásra és a félgőz­zel végzett munkára, ami nem segíti elő a következő évi béremelést. E „plusz témák” mellett azért mégiscsak a vezetővá­lasztásé volt a főszerep. Volt olyan beszélgetőtárs, aki elméletben szépnek, ám — ismerve az irányítási és a felelősségrevonási gyakorla­tot, — a gyakorlatban kivi­hetetlennek tartja. Más, — leginkább a nagyon talpra­esett dobozi könyvelőasz- szony, — már kolléganőivel egyetemben várja is, hogy önmaguk választhassák meg saját kebelükből a saját ve­zetőjüket, akit ismernek, akit szeretnek, akit nem úgy „ragasztottak” rájuk. szűcs Hangverseny Néha valóban nem tudja az ember, mit gondoljon a világról, önmagáról: Terry Riley: In C nevezetű, léleg­zetelállítóan modern, szék­nek szögező, „mai” darabja például 1964-beli —, húsz­éves ... Maga az ún. „repeti- tív” technika, apró elemek számtalanszori, improvizált ismételgetése, mintegy a dzsesszel rokon, tehát ez sem mindenestől idegen; de itt, Székszárdon, 1984. december 12-én mégis pironkodnunk kellett magunk előtt a Mű­vészetek Házában. Jelesebb elmék számára is megoldhatatlan feladat a kortárs művészetek és XX. századi közönség elszakadt- ságának értelmezése, magya­rázata. Ámbár — mint már figyelmeztettünk rá másutt — nevezték Beethovent is fülsiketítőnek, zavarosnak korabeli „hívei” ... Másrészt minden művészetnek joga — és feladata is — az újat ke­resés, kísérletezés: bizonyos részeredményeket is illendő tehát becsüléssel fogadnunk. Csakhogy itt már nem kísér­letezésről van szó, de annál inkább magyar — és nem­csak vidéki — jelenkori el­maradottságunkról ... A 180-as csoport viszony­lag fiatal együttes, s hogy neve talányos többünk előtt, az okozza, hogy többet sze­repelnek Európában és a nagyvilágban, mint idehaza. A társaságot kiegészítő Ama- dinda ütőegyüttes meg mind­össze néhány hónapos (1984 januárjában alakultak). Két diplomás művész és két nemsokára végzős akadémis- ta alkotja a csoportot: saját, kevéssé illetékes megítélé­sünk helyett citáljuk a zenei szaklap, a Muzsika 1984. no­vemberi számát: a jelen koncertéletében páratlannak és nagy jövőjűnek tartja a vállalkozást. Ugyancsak a Muzsika közli — októberi számában — a Zürcher Ta- ges-Anzeiger teljes kritiká­ját, csaknem két hasábon, a 180-as csoport kapcsán. A cikk bővelkedik a felsőfokú jelzőkben — noha odaátról mostanában ugyancsak nem divat kényeztetni bennün­ket ... A Szemző Tibor, Melis László, Soós András — ve­zette együttes, az Amadinda közreműködésével, valamint Tarkó Magda, Dobszay Ág­nes, Nemessányi Éva és Haj­dú Erzsébet énekszólamával; túlzás nélkül állíthatjuk, va­lami olyasmit hozott, ami Székszárdon teljesen isme­retlen; gondolunk például Steve Reich: Tehillim (Zsol­tárok) c. művére, az est má­sodik felét betöltő monu­mentális darabjára. További méltatás helyett hadd ajánljunk valamit mindazok figyelmébe, akik nem lehettek ott: az együt­tes nagyobb számú lemez­küldeményt ígért a Babits könyvesboltba. —d —t V. HORVÁTH MÁRIA Színházi esték A kaposvári Cigánybáró Johann Strauss pesti vendégszereplése alkalmával, 1884-ben felkereste Jókai Mórt is, s hazautaztában ma­gával is vihette a mester egyik novelláját, amelyből az ügyes mesterember, J. Schnitzler csinált szövegkönyvet, s most már csak meg kellett zenésíteni A cigánybárót, amit a következő évben be is mutattak Bécsben. Nagy siker volt, fénye mindmáig nem kopott meg, bár zenéje nem éri el a Denevér színvonalát. A Jókai-novella kétarcú: a XVIII. században játszó­dik, de az ifjú Barinkayban nem nehéz felismerni a szabadságharc emigránsát, áki 1867 után, visszatérve az emigrációból, visszakapta ebek harmincadjára került birtokát. A buta és kapzsi kupec, Zsupán is a kezdődő kapitalizmus tipikus figurája, a török kiűzése utáni évek­ből nem is lehet ilyen alakot elképzelni. A kortársak megértették Jókai szándékát, s az eredeti librettó is hű maradt a novellához, Babarczy László kaposvári értelmezése azonban minderről nem vesz tu­domást, egyszerűen látványos nagyoperettet keres és ta­lál a történetben, amin természetesen sokat kellett mó­dosítani, végeredményben az eredeti rovására. Persze kérdés, olyan fontos-e az írói szándék tiszteletben tar­tása, amikor egy nagy életmű elhanyagolható kis részé­ről van szó, viszont maga az eredmény is kétséges, mert a gyakran fölösleges húzás egy még fölöslegesebb elő­játékot tett szükségessé, hogy a néző megértse, milyen kincsről van szó, s miért keresi mindenki olyan kitar­tóan. Jó az új Cigánybáró, nem jó? A lehetőségek szerint látványos, cigányok, huszárok, hercegnők tolonganak a színpadon, s az egyszerűség kedvéért a bécsi diadal­ünnep is a Barinkay-biiltok romos kastélyának udvarába helyeztetik; mindenképpen egyszerűbb, ha udvarhölgyei­vel a királyné utzik le a pusztára, mintha a huszárok, cigányok vonulnák be Bécsbe, ahol viszont Zsupánra egészen más szerep várna, mert ő is részt vett a csa­tákban szabadcsapatai élén. A három felvonásból kettő maradt, a látványosságból annyi, amennyit elbír a színház, a közönség azonban így is jól érzi magát, mert ez az erősen megkurtított Cigánybáró is hat, akkor is, ha a történet nehezen kö­vethető nyomon. A zene midenkire nagy feladatot ró, a főbb szerepeket legalább, mint a Denevérben, operaénekesekre szokták bízni. Piirdsi Edit magabiztos, kulturált, Rózsa Tibor csak a felsőbb régióikban bizonytalan, de így is hatásos, meg­győző, s természetesen nagy sikere van Krum Ádám Zsupánjának. Mellettük Pálfy Alice, Németh Judit, Sze­gő Zsuzsa, Csernák Árpád, Mészáros Károly tűnik ki és a kórus, amely Hevesi András dirigálása mellett meg­lepően hibátlan, érett. A kurtítás, összevonás, leegyszerűsítés nem tett jót a darabnak, de alapjaiban nem is ártott neki. Az eredeti szövegkönyvet sorról sorra felesleges lenne számonkér- nünk, azon lehet is változtatni, esetenként kell is, de Jókai leleményes meseszövése talán több tiszteletet érde­melne. Cs. L. Tévénapló A szecsuáni jólélek Brechthez nincs mindenkinek kulcsa. Színpadi mű­vei, amelyeket kísérleteknek, tanító műveknek nevezett, példázatok az emberi természetről, általában epizó­dok sorozatából állnak, szereplői pedig rendszerint be­mutatkoznak, mint a szecsuáni történet elején is: „Én Wang vagyok és vizet árulok." A példázat, a tanító cél­zat Brecht legfőbb szándéka, ezért a szerkezetet is elhanyagolja, mert fontosabb számára, hogy kiélezett helyzeteket teremtsen, így mutatva meg sorsot, embe­ri helytállást vagy éppen esendőséget. A szecsuáni jólélek több címen is szerepelt már — ez a legszerencsésebb változata a Der gute Mensch von Sezuan-nak —, most Nemes Nagy Agnes sokat jobbí­tott fordításában, most tévéjátékká változott, s a ren­dező Rajnai András felvonultatta benne a magyar te­levízió valószínűleg összes technikai lehetőségét: ka­vargó színek, gomolygó füst és pára, villogó fejű iste­nek idézték Brecht világát. Csakhogy Brechtnél nem erről van szó, mert a szecsuáni játék — azt hiszem, egyik legjobb darabja — távolról sem misztikus isten­történet, hanem nagyon is racionális példázat sorsról, emberi szándékról, jóságról, hitványságról. Magát a játékot a közbeszőtt dalok jelentik (dal a füstről, a víz­árus dala stb), ezek azonban rendre elmaradtak, s el­maradt a hatásos Brecht-i fogás is, amikor egy-egy szereplő a közönséghez fordul, s elmondja vagy ép­pen megmagyarázza, amit eljátszani fölösleges. Az eredeti erősen megkurtíttatott, ami esetenként a rendező szuverén jogai közé tartozik — bár kérdés, hogy miért — itt azonban megváltozott a darab szelle­me, misztikus, sejtelmes színmű lett, feledtetve az ere­deti szándékot is, itt elmosódnak a körvonalai, s nem mindig értjük, hogy az isteneket befogadó jóságos Sen Te miért kényszerül arra, hogy következetes, sőt ke­gyetlen Sui Ta legyen. Ebben a túladagolt technikának is része van, ami arra késztette a darab készítőit, hogy Brecht oktató realizmusát, látványos mesévé változtassák. A szereplők valamennyien ebben a színes mesevi­lágban mozogtak, Brecht tanulságáról megfeledkezve: Dicsérje szó, dicsérje szív A külvárosok angyalát. Természetesen mondhatnánk azt is: minden szép és jó, ahogy van, csak hát Brecht nem így gondolta. A rendezői szándék egészen mást olvasott ki a szöveg­ből, igaz, hogy ehhez olyan erőteljes és többször in­dokolatlan húzásokra volt szükség, amit Brecht való­színűleg ugyancsak nem helyeselne. De ennek vizsgá­lata már messze vezetne, ezúttal nem is lehet felada­tunk. Érjük be annyival, hogy vegyes érzelmeket kel­tő Brecht-előadást láttunk, aminél már volt jobb, s valószínűleg lesz is. CSANY1 LÁSZLÓ Űtravaló Kevés ember van, aki nem fél a céltalanságtól. Ösz­töneink is úgy munkálkodnak, hogy mindig legyen előt­tünk olyan megvalósításra váró feladat, célkitűzés, amiért érdemes várni a holnapot. Ki-ki alkatának, képességeinek megfelelően tervez rövidebb-hosszabb időszakot érintve. Teszi amit vállalt, vagy amit ráosztottak. Közben formálódik énje, jelle­me, alkalmazkodik a környezetéhez. Az elvégzett mun­kát értékelik mások is, de legfontosabb, hogy az ember önmaga mércéjének feleljen meg. Az eredmény lehet siker, de gyakran kudarc is. Ez utóbbi gátlásokat, bé­nulást szülhet, újrakezdést, ismételt próbát is jelenthet. A teljesítményről elhangzó ítélet mindig szubjektív. Akkor is, ha egy kollektíva áll mögötte. Adódnak pil­lanatok, amikor az életút egy-egy jelentős állomásán kell számot adni, átugrani egy adott magasságot, mér­legre tenni a tudás gyümölcsét. Erre előrelátón fel kell készülni, ha szükséges kockázatot vállalni, olyan mér­tékben, hogy az testi-lelki sérülést ne okozzon. Ezek azok a gondolatok, amelyek útravalóul tarisz­nyába kívánkoznak. Ilyenek miatt készült a televízió szombat délutáni „Űtravaló” című — kamaszoknak szánt és őket megszólaltató — műsora. Ezekben a he­tekben, hónapokban sok-sok fiatal kerül válaszút elé, amikor valamilyen pályára kell lépnie. Időszerű volt te­hát a képernyőn látott beszélgetés, amely lehetőséget is adott, hogy a felvetett gondolatok továbbszövése, az életútra kapott tarisznya gazdagítása családi és isko­lai közösségekben folytatódjék. deCsi— Képzőművészet és zene Az emerek akkor őszinték, ha egy-egy, a kortárs kép­zőművészeti alkotásokat bemutató tárlatot szemlélve kérdéseket tesznek fel. Az a művészet, amely minden­kit könnyen megfog, az gyanús. — mondta Paul Arma I magyar származású, Párizsban élő zeneszerző és képző­művész a róla készült sikeres portréműsorban. A kamera segítségével végigsétálhattunk a művész ze­nei indíttatású grafikai kompozíciói (hegedűkulcs 27 variációban) és plasztikai formái előtt. A kamera út­ját kísérő zene helyett Paul Arma szavai npomán hal­lottuk bele a zenét a kanyargó, vibráló plasztikai for­mákba és mi is dallamokat formálhattunk magunkban az élményből. A portréműsorban sokoldalú művészt is­merhettünk meg, olyat, akinek az irodalommal is szoros kapcsolata van, s aki a világ szinte minden tájának folk­lórjából őriz valamit az otthonában. Kinek Olaszország­ban egy nagy hírű klarinétquartett viseli a nevét. A mű­sor nézőinek most Paul Arma elmondta, hogy mi a szere­pe képein a színeknek, hogy egy-egy színnek hangszer- megfelelője van, azt is, hogy lényeges különbség van a zene képi illusztrálása és a zene nyomán születő impresz- sziók ábrázolása között. Végül Paul Arma egy szép gondolatával fejeződött be a portréműsor. A művész szerint az akarat sokszor­ta fontosabb emeri jellemző a tehetségnél, mert aka­rat nélkül nemcsak alkotni, de élni sem lehet.

Next

/
Oldalképek
Tartalom