Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-20 / 272. szám

* NÉPÚJSÁG 1984. november 20. gallomäs Moziban Nik Dellmann nyolc évet ült le bankrablásért. Sza­badulása után maga sem tudja, hogyan folytassa éle­tét. Hazugsága révén jut la­káshoz, volt cellatársa ba­rátnője fogadja be. Amikor a börtönbarát — Henry Kürschner — megszökik a börtönből, újra találkoznak, s új terveket szövögetnek: nagy hal „kifogásában” re­ménykedve. A tervezgetéssel párhuzamosan Nik regényét írja: a gyáros elrablásának előkészítését, s magát az ak­ciót követi benne pontról pontra. A könyv kiadatásá­nak útját Nik volt élettár­sa, Éva egyengeti. Amikor megkapja a várva-várt „igen” választ, kilép a bu­liból. Henry egyedül viszi véghez a tervet. Nik a tévé nyilvánossága előtt nyilatko­zik, Henryvel — ugyancsak a képernyő előtt — több rendőrgolyó végez. Röviden ez a tartalma a Végállomás című, NSZK- filmnek, melyet saját for­gatókönyve alapján Bur­khard Driest írt, s a főszere­pet — Nik-ét — is maga játssza. Ügy tűnik, hogy a szerző saját csapdájába esett: erőnek erejével ki akarta bontani a cselek­ményt a legapróbb részlete­kig, s valószínűleg ez okoz­ta, hogy igen hosszú, unal­mas film sikeredett a for­gatókönyvből, mely teljes­séggel hiányolta a krimikre jellemző izgalmat, avagy a lélektani drámák (ha ugyan az volt) minden jellemzőjét. Sajnálatos, hogy hagyta ma­gát a csőbe húzni Reinhard Hauff, a film rendezője is, aki úgy tűnt, teljesen alá­vetette magát a szövevényes forgatókönyvnek, melyben újszerű ötletek sem voltak. Élénkítésül egy-egy szex­jelenettel igyekeztek „él­ménydússá” tenni alkotásu­kat, de azok esztétikailag nem illettek a filmbe. Ki­fejezetten ízléstelen képek komponálódtak Henryről, pontosabban a lábáról, melybe szökésekor puskago­lyót kapott. A nézőt szabá­lyosan elborzasztotta a min­denféle nedveket eregető seb, melynek közeli képe nem vitte előbbre a cselek­ményt, de még olyan „ered­ményt” sem ért el, mely né­mi együttérzést válthatott volna ki a nézőből. Pedig gyakori fogás, hogy a nega­tív szereplő legalább néhány perc erejéig élvezi a közön­ség együttérzését, netán szimpátiáját. összegezve: megint eggyel több értéktelen film került a magyar forgalmazásba. Mégpedig olyan film, me­lyet sem az operatőr mun­kája, sem a szereplők játé­ka, sem pedig a zene nem dobott fel. — hm — Szövetkezeti szavalóverseny Szegeden A hét végén Szegeden ren­dezték meg az V. országos szövetkezeti szavalóversenyt, melyen a területi döntő után megyénk három veresnyzője indulhatott: Truczáné Pál Ágnes a bonyhádi áfészt, Gyenes Anna a nagydorogi áfészt, Fenyvesi Ágnes pe­dig a szekszárdi KISZÖV-öt képviselte. A szegedi döntőn kötelező­ként vidám vers vagy próza tolmácsolása volt a feladat. Truczáné Pál Ágnes a Plety­kás asszony című székely népmese, valamint Nagy László Táncbéli táncok cí­mű versének előadásával ju­tott be az első tíz versmondó közé, s vehette át a nyolcezer forintos utazási utalványt (ugyanis az első tíz helyezet­tet utazási utalvánnyal jutal­mazták.) Truczáné Pál Ág­nes, aki a bonyhádi művelő­dési ház igazgatóhelyettesi feladatainak ellátása mellett foglalkozik vers- és próza­mondással, két évvel ezelőtt ugyancsak a szövetkezeti or­szágos versenyen második dí­jat kapott. óda Európához Illyés Gyula-est Szekszárdon „...Illyést adta nekünk és a világnak. Nagyon nagy ha­gyaték, soha nem lehetünk biztosak abban, hogy méltó örökösök vagyunk-e...” — kavarognak bennem Csányi László szavai, melyek ün­nepségre íródott esszéből va­lók. S ahogy próbálom szű­kíteni a kört, saját kis kö­rünket, a nagy kérdés köz­napivá, talán indokolatlanul egyszerűvé válik bennem, s méltatlanul öszsezsugorodik. Hiszen tudva tudom, hogy a dolgokat ennyire leszűkíteni már-már bűn. S igyekszem is másként felfogni az egé­szet, rá sem gondolok, hogy a minap a Művészetek Házá­ban rendezett Illyés-emlék- esten mindössze harmincán ültünk a nézőtéren. Gondo­lok inkább a meghitt per­cekre, melyek az író' szín­padra lépése pillanatában változtak ilyenné, s tartott az estén mindvégig, sőt va­lamivel tovább is, hiszen az élmény súlyától egyszerűen nem tudott mozdulni senki — hiába húzták össze a lát­hatatlan függönyt. „A Puszták népe végül valóban eljutott azokhoz, akiknek szánta, akiktől a folytatást várta, versek, re­gények, színművek, tanul­mányok kötetei építették az életművet, s vele együtt a boldog legendát a rácegresi pusztafiról...” és mintha csak Csányi László szavai nyo­mán megelevenednék a puszta, tiszta, csengő han­gon Budai Ilona népdaléne­kes dalol a tájhoz és hely­hez illő dalokat. Majd magnó szólal meg, s Illyés Gyula szavait hallhat­juk, amelyeket szinte döb­benten . hallgatunk, de már eggyel többen, Havas Judit előadóművésszel. S amikor a színpad fénykörébe ér... Nem, dehogy! (Azt akartam mondani, hogy újabb csodá­latos élmények birtokosai lettünk.) Több volt ez ennél. Sokkal több. Ojra éltük, ve­le együtt éltük át Illyés Gyula verseit. Megidézte a költőt, mégpedig úgy, hogy minden szóval, minden csönddel, minden mozdulat­tal azt közölte, csak azt kö­zölte velünk, amit a költő leírt. Pontosan azt. Sem többet, sem kevesebbet. A versekből, prózai munkák­ból, vallomásokból összeál­lított műsor — Havas Judit szerkesztette — középpont­jában a magyarság és az európaiság egymásra utalt­ságának kérdései voltak, va­lamint a legfőbb gondról, a világ és a munka féltéséről szólt. Havas Judit produkciója — a műsor összeállításán fe­lül — kiemelkedő volt. Tisz­teletet ébresztett, hogy az előadóművészt nem bénítot­ták meg az üres széksorok... Tehetségét, felkészültségét példázta az is, hogy előadás közben képes volt figyelni és kihasználni a fények ad­ta lehetőségeket, sőt, az akusztika hiányosságain gaz­dag és szép hanganyagának játékával javított, sokat iga­zított. V. HORVÁTH MÁRIA Kötődés a szülőföldhöz A legenda azt tartotta, hogy a környéken egy kastély áll, amit azonban még soha senki nem látott. Gyerek­fejjel persze, akkora kísértést jelentett ez, amit semmi­féle tiltó szó nem fojthatott el. Így felkerekedtek, hogy a határban lovat fogjanak, s megkeressék a kastélyt. A szerencsés hazatérést egy öreg parasztnak köszön­hették, ám fájdalomdíjul azért felülhetett egy lóra a minél több tudásra szomjazó gyermek. És onnan mesz- szire látott... Messzire, mert a sík vidék, a Vajdaság, s Szenttamás is, Gion Nándor szülőföldje. A juguszlá- viában élő magyar nemzetiségű író mutatta be vasárnap délután 50 perces műsorban a számunkra ismeretlen falucskát. Földrajzi jellegzetességeit, szépségeit ábrá­zolta, de mindenekelőtt múltját, az ott élő emberek életét, sorsát ragadta meg. A háború félelmei, rettegése, a szövetkezetesítés időszaka, majd nyári vakáció, haza- látogatások, nemcsak a Szenttamáshoz kötődő író em­lékképeit, de adott történelmi időszak dokumentumait, mindennapjait is adták. A gyermekkori emlékek nyomait ma is hallgatagon őrző folyó, a mára roskatag malom történetét nemcsak Gion Nándor, de édesanyja, és nagyanyja, a 92 eszten­dős Rézi néni is felelevenítette: kristálytiszta magyar­sággal. ritkán hallható ízes beszéddel. Ügy. ahogy vala­ha nyári estéken gyermekként szívta magába az író az idős parasztemberek történeteit, elbeszéléseit, s amelyek később velük együtt könyveiben születtek újjá. Épp úgy mint a széles utcájú. alföldi jellegű település, Szenttamás, a tágabb szülőfölddel, a Vajdasággal. A nem egészen egyórás, jól szerkesztett műsorban a megelevenedő tájat, számunkra idegen vidéket, az ott élő emlékezök hozták közelebb, ismertették meg velünk. S egyúttal feltárult a Jugoszláviában élő magyar nem­zetiség felszabadulás utáni nagy íróegyéniségének indít­tatása, életútja, kötődései, ami munkáiban tükröződik vissza. „Én táncolnék veled” . Nincs kedved lötyögni? Rázzunk egyet, kicsim! Gyere, tornáztassuk meg magunkat, avagy egyszerűen csak, jössz? Néhányat említettem csak a ma használatos „disco-szótárból”, jelezve, hogy leggyakrabban így in­vitálják táncra partnereiket a fiatalok. Mondhatnánk, „nemes" egyszerűséggel, kerülve mindenféle protokollt, ahol többnyire már a bemutatkozásra sem igen kerül sor. Minek is mindez az óriási hangerőben, viliódzó, vakító fények orgiájában, ahol mindenki úgyis saját kedvére mozog, ahogyan éppen jólesik neki. Csakhogy úgy érzem — és a tapasztalatok azt mutatják — mindez kezd unalmassá válni. Váltani azonban nehéz, főleg annak a korosztálynak — e sorok írója is oda tartozik —, amely a discóban nőtt fel. vagyis nem tud táncolni. De meg akar tanulni! Így azt hiszem, nem kis nép­szerűségnek örvend a vasárnap délelőtt először jelent­kezett sorozat, a televíziós társastánctanfolyam. Szék­helyi József ezúttal a tánctanár szerepét játszotta el — jól alakítva —. s persze, tanítványai is kevesebbet hi­báztak, nem kaszálták össze saját és partnerük lábát. De az Állami Balettintézet növendékeitől ez el is vár­ható. Ügy érzem, ha a röpke negyed óra alatt az alap- és kombinációs lépéseket nem is tudta valamennyi néző elsajátítani, valamit azért mégis kap(hatott). Olyan viselkedési normával találkozott (köszönés, bemutatko­zás), ami bizony nemcsak a táncparketten alkalmazható. A mindennapi élet alapszabályainak megismerésén kí­vül persze az sem utolsó dolog, ha valaki az angol- keringőt is megtanulja. —tzs— Színházi esték Mécsfény Petőfi 1847. február 4-én írta első levelét Szalontára, Arany Jánosnak, s az a két és fél esztendő, ami életé­ből még hátra volt, nemcsak egy halhatatlan barátság története, hanem olyan költői program megfogalmazása is, ami máig nem veszítette el érvényét. „Minél előbb tudtára akarom adni azon meglepetést, azon örömet, azon elragadtatást, melyet műve költött bennem” — if ja a nevezetes levélben, s rögtön a „század föladatát” említi, majd felkiált: „Égbe a népet, pokolba az arisz­tokráciát!” A levélhez verset is mellékelt, s a hang a következő levélben már teljesen feloldódott, „lelkem, Aranyom” — írja, majd „te aranyok Aranya”, azután „imádott Jankóm”. Arany életének legnagyobb élménye Petőfi barátsága, soha nem felejti, soha nem lesz hűtlen hozzá, verseiben is felismerhető a vonás, „mit szellemújja vona”. Levelezésük nemcsak irodalmi dokumentum, egy barátság története, inert mindmáig eleven olvas­mány, egészen Arany 1858-as jegyzetéig, amit Petőfi utolsó, Mezőberényből küldött levele mellé irt. „Űtját nem Szalontának, hanem Ugrónak vette, — írja Arany. — Miért nem jött Szalontára? Mert Berényből Váradra egyenesebb, amúgy, s ő sietett — meghalni!” De mi az. ami ebben a csodálatos levelezésben „szín­padra kívánkozhat”, kérdezhetjük, mert Geréb Attila éS' Fazekas István, a rendező Szabó József közreműkö­désével arra vállalkozott, hogy színpadi játékot formál a levelekből, néhány vers közbeiktatásával. Művüket költői dialógusnak mondják, de több annál, fehéren izzó dráma, amit két Petőfit idéző Arany-vers fog ke­retbe. az 1849. decemberében keletkezett Névnapi gon­dolatok, majd az Émlények néhány strófája. Ami közöttük van, élet- és korrajz. szerelmetes ba­rátság, fegyvertársi szövetség, s egyre tragikusabbra forduló történelem. Geréb Attila és Fazekas István alkatilag is kitűnően alkalmas Arany és Petőfi megjelenítésére, s az emel­kedett átéltség, a tiszta szövegmondás méltóvá teszi őket erre a nagy feladatra. A feladat valóban nagy, mert a kétórás dialógusban egyetlen töltelékszó sem hangzik el, Petőfi és Arany szól hozzánk, tisztán, vilá­gosan, esetenként derűt fakasztó jókedvvel, máskor megrendítően. Két nagyszerű művészt ismertünk meg a Kolozsvárról érkezett Geréb Attilában és Fazekas Istvánban, s aligha tévedünk, ha emlékezetesen szép estjükben a színházi évad egyik nagy eseményét látjuk. Heltai, jókedvűen Heltai Jenő ma is zavarba hozza az irodalomtörté­nészeket: kabarétréfák, humoros versek, szerzője, ő zengett érzelmes dalokat Katóhoz, verseinek ama részé­ben, „mely túlnyomónak mondható”, néhány kitűnő, máig eleven regény szerzője. A néma levente pedig el­évülhetetlen sikerdarab. Igazi otthona talán mégis a színház volt, s ma is szívesen veszik elő a Tündérlaki lányokat, kisebb színpadi tréfáit, vagy akár a Nafta- Unt, amit pályája elején irt, s most a Szolnoki Szig­ligeti Szíriház mutatott be Szekszárdon. Kellemes bohóság a századforduló modorában, érezni rajta, hogy Heltai 1900—1901-ben Párizsban élt, s ala­posan megismerkedett a francia szerzőkkel, a színpadi hatás titkával, s ha nem is jobb az akkor — és azóta is — népszerű Feydeau-nál, de talán nem is gyengébb. Szerelmi kalandok, egymással párhuzamosan futó hűt­lenségek, amelyek mindig egy alapjában humoros hely­zet körül kavarognak, egészen a megnyugtató megol­dásig. A Naftáimból hiányzik a Tündérlaki lányok tár­sadalombírálata, itt csak jókedvről van szó, amit egy hatalmas ruhásszekrény rejt magában, ugyanis ebbe kell elbújnia az éppen nem kívánatos személynek. Nyár van, a téli öltözékeket ilyenkor naftalinozzák, ha ugyan még ismerik ezt a meglehetősen büdös molyirtót, ,— újabb ok a nevetésre. Nem nagy igényű darab, szerencsére nem is akart az lenni. Heltai bohózatot írt, pontosan ismerve a játék- szabályokat, s nyolcvan év után is pukkannak petárdái. A szolnoki színház ritka vendég nálunk, valószínűleg van ennél jobb produkciójuk is, mert ez megmaradt a derék középszernél, s ezen Babarczi László helyenként szellemes rendezése is alig változtatott. Kellemes szín­házi este, néhány jó alakítással, amilyen Pogány Györgyé, Bárdos Margité, Nagy Sándor Tamásé, Jenei Istváné, Falvai Klárié. CSÁNYI LÁSZLÓ Rádió n többi érintettet nem kérdezik? Mindig sajnálom, ha egy roppant igényesnek induló, rengeteg tényt elemző, több ember, különösen egy gene­ráció hétköznapi gondját és boldogulásának lehetőségeit okosan vizsgáló adás valami ok miatt féloldalasnak sike­rül. Nem a riport készítőit sajnálom, akik csak egykéz- nyújtásnyira voltak az álta­lános igazságtól — ez az ő hibájuk! —, hanem azokat az embereket, akiknek élet­hivatásuk, társadalmi osz­tályhelyzetük miatt ott kel­lett volna lenniük annál a beszélgetésnél, szereplőinek kellett volna lenniük annak a bizonyos témának. Ezért sajnálom, hogy az elmúlt pénteken a Kossuth- adón a Húszas Stúdió ma­gyar fiatalokról készített Látlelete ilyen lett. Ha csak azt figyelem, hogy az egy­órás riportban nagyon sú­lyos társadalmi gondokat és nem kizárólag korosztályi kérdéseket vitattak meg a professzorok és egyetemis­ták, akkor hajlamos lennék most különböző dicsérő jel­zőkkel illetni az adás szer­kesztőit és Hegyi Imre ri­portert. Csakhogy. A Húszas Stúdió adásá­nak témáját a magyar fiata­loknak szentelte. Apropót a Magyar Szocialista Munkás­párt Központi Bizottságának nemrégiben az e témában nyilvánosságra hozott és sürgető feladatokat megha­tározó határozata adta. A nyolcvanas évek ma­gyar ifjúsága nemcsak ér­telmiségiekből áll! Itt látom a Látlelet szarvashibáját. Mert a problémakutatás őszinteségének igényével, a mély elemzés, a fiatalok cél­talanságának és eszmehiá­nyának okait valóban igé­nyesen és politikusán kuta­tó riportnak kizárólag ők voltak a főhősei. Mintha szakmunkások, alkalmazot­tak és egyéb (fiatal) réteg­csoportok nem is lennének hazánkban, vagy az életkez­dő munkásházaspárokat, fa­lusi alkalmazottakat vagy mezőgazdaságban dolgozó fiatal dolgozókat sajnálato­san nem ugyanolyan dol- gok-bajok, ellentmondások és megválaszolásra váró kér­dések feszítenék, és mintha ők is a politika iránt nem lennének gyakran annyira érzéketlenek és passzívak, mint az értelmiségiek. Milyen a 80-as évek ma­gyar ifjúsága? Lelkes, ön­magába forduló, passzív? Milyen boldogulási lehetősé­gei vannak a fiataloknak? Ezekre és még ennél hatvá­nyozottabban súlyosabb kér­désekre adtak — kerestek — választ a műsor értelmi­ségi szereplői. szűcs

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom