Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-10 / 264. szám
/tixn*'n\ __ _ 6 N ÉPÚJSÁG 1984. november 10. Múltunkból — Mindenekelőtt engedje meg, hogy a szerkesztőségünk kollektívája nevében — és azt hiszem, olvasóink egyetértenek abban, hogy az ö nevükben is — köszöntsem ma, november hetedikén, századik születésnapján és kívánjak még hosszú életet jó erőben, egészségben. Köszönöm. Bár ami az utóbbit, az egészséget illeti, nemigen lesz foganatja. Amióta az eszmet tudom, kínoz a túlzott idegórzékenység. Ha jön az időjárásváltozás, alig tudom tartani magam, majdhogynem összeesem. Így vagyok most is. Aztán pár nap múlva elmúlik, és akkor néha hetekig-hónapo- kig ikutya bajom nines. — Hogyan lett tanító? — Apám is, nagyapáim is földműves emberek voltak Dunakömlődön. Különben ti- zenketten voltunk testvérek, közülük nyolcán nőttünk fel. Ketten, először én, aztán Antal öcsém lett tanító. Amikor az elemibe jártam Dunakömlődön, akkor nyílt meg Pakson a polgári fiúiskola. Ki- lencvenhétben írattak be. Nehezen küszködtem a magyar nyelvvel, otthon csak németül tanultunk-ibeszéltünk, és ami magyart az ottani elemi iskola nyújtott, az édes kevés volt. Tulajdonképpen a polgáriban tanultam meg magyarul beszélni, írni-olvasni. És hogy ennek ellenére kitűnő tanuló tettem — az voltam a bajai tanítóképzőben is —, tette lehetővé, hogy tovább tanulhassak. Tandíj- mentességet élvezve, az iskoláztatás szüleimnek nem került sokba. Már ekkor elhatároztam, hogyha tanító leszek, és német községbe kerülök, mindent megteszek azért, hogy a gyerekek jól megtanuljanak magyarul... 1 / ön teljesen megtanult, szinte csodálatra méltó, hogy most is, százévesen milyen tisztán, választékosán beszéli a magyar nyelvet. . . — Ez, vagy pontosabban a kétnyelvűség mentette meg az életemet. | — Hogyan? — Amikor jött a háború, engem is behívtak. Már az első héten kerestek egy olyan, lehetőleg magasabb végzettségű embert, aki tökéletesen beszéli mind a két nyelvet. Én birtokában voltam mind a magyarnak, mind a német nyelvnek — diplomám szerint is magyar és német tannyelvű tanító vagyok —, és jelentkeztem. A százados próbaként lediktált magyarul is és németül is vagy tíz-tíz sort, azt le kellett írnom. Elolvasta és döntött, hogy maradóik az állomásparancsnokságon, Székesfehérváron, a 69-es közös ezrednél. Ha kikerülök a frontra, akkor egészen biztos, hogy elpusztulok. Nem is kellett volna, hogy golyó, vagy srapnellszilánk érjen, ez az idegérzékenység, tetézve a harctéri viszontagságokkal, menthetetlenül elvitt volna. Szegény Antal öcsém is odalett. Az, akinek itt van a katonaruhás képe. Két évig ta- nítóskodott a képző elvégzése után Cikón, bevonult, a rövid kiképzés után kikerült az olasz frontra, Doberdóra, és az első napokban elesett.. . Két évig szolgáltam az ál- lomásparancsnökságon, akkor kicserélték a fehérvári 69-es és a pilzeni 35-ös ezredet, Pilzenbe kerültem. Ott megint elővett az idegérzékenység, a gyakori ,főn hatására rosszul lettem,’ kórházba kerültem, hosszas kivizsgálás után megállapították, hogy csak könnyű szolgálatra vagyok alkalmas. Egyik volt iskolatársam — németkéri gyerek, Szeidenstiékernek hívták, őrmester volt a kiegészítőnél, mondta, hogyha állásban vagyok, esetleg hazamehetek, mert van egy miniszteri rendelet, mely szerint a könnyűszolgálatos tanítók hazabocsátandók. így kerültem a háború közepén vissza Dunakömlődre. I — Itt kezdte a tanítói pályáját is? — Nem. Amikor végeztem Baján, a faluban nem volt üresedés. Sokfelé pályáztam, a kétnyelvű diplomám inkább akadályozott, mint segített volna az elhelyezkedésben. Magyar helységekben ez rossz ajánlólevél volt. Sopron megyébe, egy Lajtaszent- györgy nevű, teljesen német •kis faluba kerültem. Itt dolgoztam négy évig, ahol a bécsi dialektust beszélték, még a főtanító is csak törve beszélte a magyart. Én tanítottam az első három osztályt, ő a negyedik-ötödik- hatodikat. A kisiskolások az első osztályban csak németül tanultak írni-olvasni. Én ezt megfordítottam: a magyarral kezdtem az írás-olvasást. Mégis, éz a teljes németség olyan hatással volt a kiejtésemre, hogy amikor nyáron hazalátogattam, bejöttem gyakran Paksra is, kollégáim elcsodálkoztak, milyen németes kiejtéssel beszélem a magyart. Nem a stílussal, a nyelvtannal volt baj, hanem a kiejtéssel. Négy év után döntöttem. Fölmondtám az állásomat, megpályáztam és elnyertem a tanítói állást az ugyancsak Sopron megyei, de színmagyar lakosságú Sopronszilben. Kezdetben nem, de pár hónap múlva már föltaláltam magam ebben a kis faluban, megszoktak és tisztelték, szerettek a gyerekek is. Ám hírt kaptam hazulról, hogy megüresedett egy tanítói állás, megpályáztam. — És sikerült... — A tizenkét tagú iskolaszék tizenegy tagja szavazott rám, csak a plébános nem. I — Talán ellentétei voltak vele? — Nem, de neki volt egy •másik jelöltje. Az kapta az egy szavazatot. így hát én lettem az új tanító... — És utána, nyugalomba vonulásáig Dunakömlődön tanított. — Igen. Bár az elején voltak kétségeim a már említett németes kiejtésem miatt, de igyekeztem ezt legyűrni, sokat forgolódtam a paksi tanítók, a régi barátok, iskolatársak között. Itt Kömlődön, az iskolában is az volt a helyzet, hogy a gyerekek az első osztályban csak németül tanultak. Én forszíroztam a magyar nyelvet, mármint azt, hogy azzal kezdjék az elsősök. Tanítótársaim igazat adtak, hozzátéve, hogy akkor menjek én az első osztályba, és kezdjem meg. Beszéltem az óvónővel is, hogy magyarul tanítsa a gyerekeket. Amikor jött a tanfelügyelő, meglepődött, hogy az elsőseim jobban, tisztábban beszélnek magyarul, mint a másodikosok. Kaptam is ötven korona jutalmat. I — Milyen meggondolásból — mondjuk így, erőltette — a magyar nyelvet? — Mindenekelőtt saját példámból okulva. Aztán ... Itt vagyunk, körülvéve magyar községekkel, mint Dunaföld- vár, Bölcske, Madocsa, Paks, lefelé Dunaszentgyörgy, Fadd. Gerjen .'.. Nemcsak illő, hanem érdéke is mindenkinek, hogy magyarul tudjon. Mert végső soron Magyarországon élünk. — Most meg arra törekszünk, hogy főleg a nemzetiségi vidékeken a nemzetiségi nyelvet is tanulják a gyerekek . . . — Nagyon helyes. A két- nyelvűség csak hasznos lehet és nemcsak olyan esetben, mint arról már személyes példámban szóltam. — A kömlődiek emlékeznek élénk közéleti tevékenységé- re. — Kevesen, de emlékeznek. Hiszen a lakosság tekintélyes része kicserélődött. Akkor nem volt ott semmi, a kocsmán és a templomon kívül. Beszéltem a barátommal, Schőnweitz tanítóval — ő volt a kántor is —, hogy olvasókört kellene szervezni. Ráállt, megkezdtük. Aztán kerekedett a szóbeszéd, hogy a tanítók, úgy látszik, ingyen újságot akarnak olvasni. Nem volt nehéz ezt megcáfolni, hiszen mi járattunk magyar nyelvű napilapot, folyóiratokat, az olvasókörbe pedig eleinte csak német újságot járatnánk. Végül is döntés született, az érdekeltek úgy foglaltak állást, hogy gazdakör legyen. Korábban semmi ilyen nem volt a faluban. I — Mit csinált ez az egyesület? — Összejöttünk rendszeresen, előadásokat tartottunk. Én főleg a mezőgazdaságról, arról, hogyan kell a termésátlagot kiszámítani, hogyan kell korszerűen termelni. Addig úgynevezett ugaros gazdálkodás dívott a faluban. Két évig termeltek, a harmadik évben üresen hagyták a földdarabot. Megmagyaráztam. hogy ez milyen nagy kár. És, hogy ne arasznyira szántsanak, hanem eresszék mélyre azt az ekét. A mélyszántásról azelőtt nem hallottak. Trágyázás után mélyen szántva, — volt, aki látta, hogy milyen jó termést lehet így elérni, vett egy harmadik lovat, hogy hármat foghasson az eke elé — néhol kétszer- akkora búza- vagy kukorica- termést takarítottak be, mint azelőtt. Az egész környéken híre ment a kömlődi módszernek. Műtrágyáról csak hallottak azelőtt. Indítványomra megszerveztük a műtrágya vagontételekbeni beszerzését. I — Meddig tanitóskodott a faluban? — Kereken huszonnégy évig. Harmincnégyben az orvos javasolta, kérjem nyugdíjazásomat, betegségem, ez a túlzott idegérzékenység gyógyíthatatlan, csak az menthet meg, ha kiszabadulok az iskolából. Így sikerült — alaposan megindokolta az orvosi bizonyítvány — harmincnégyben, most ötven éve nyugdíjba menni. Két év •múlva beköltöztünk Paksra. — És azóta? — Gazdálkodtam. Nem földön, hanem főként sertéshizlalással foglalkoztam. Már tanítóskodásom alatt is szépen jövedelmezett ez. Utána is, még akkor is, ahogy bejöttünk, beköltöztünk 36-ban Paksra. És volt pénzem azért is, mert sohasem részeges- kedtem, nem cigarettáztam, haszontalan dolgokra nem költöttem. Jó bor nemigen volt a faluban, gyermekkoromban pusztította ki az ültetvényeket a filoxéra, — még ma is emlékszem, amikor a nagyapám a gyökereket nézte, hogy milyen csúnyák voltak... I — Tehát csak hasznos dolgokra költött? — Ilyen volt például a rádió. Nekem volt elsőként hangosan beszélő rádiókészülékem a faluban. Külön vezetéke volt a hangszórónak, azt kitettem az ablakba és ott hallgatták csoportosan a falubeliek. Motorkerékpárom is elsőként volt a környéken. Még a húszas évek elején vettem. Hazajártunk vele a Fejér megyei Abára — a feleségem ugyanis odavalósi volt. Negyvennégy december elsején éjszaka vitte el egy menekülő magyar százados. I — Sok tanítványa volt az alatt a harminc év alatt. .. — Igen, és jó érzés, amikor hallok róluk, meg találkozom velük. Csak egy dolog van, amit fájlalok. | — Mi az? — Pontosabb leszek. Van öröm is, hiszen legtöbbjük becsületes, dolgos emberré vált. De olyan a huszonnégy dunakömlődi évem alatt nem fordult elő, hogy valamelyikük magasabb iskolába jutott volna. Legfeljebb évente egy- kettő a paksi polgáriba. Pedig voltak tehetséges gyerekek. Mint az egyik kislány, akinek kitűnő énekhangja volt, akár primadonna is lehetett volna belőle. Hiába írtam mindenhova, nem karolták föl. — Mondana valamit a hosz- szú élet titkáról? — Hát hogy nem iszom, nem dohányzom, kávét sem fogyasztok, az nálam jó, nem biztos, hogy másoknál is, mert két egyforma idegzetű ember nincs. De az talán általánosítható, hogy az ember keresse mindig a hasznos elfoglaltságot. Nálam ez úgy van, hogy az időm felét szellemi, másik felét fizikai elfoglaltság teszj ki. Újságot ólvasok, főként az Élet és Tudományt, a Nők Lapját, néha a napilapokat, rádiót hallgatok, néha megnézem a tévét, aztán meg fúrok-faragok a kis műhelyemben, — most csináltam egy kisszéket az unökámnlak — tavasszal megmetszem a lugast, ások, kapálok. — Kívánom, hogy tehesse ezt még hosszú ideig. JANTNERJÁNOS A felszabadulást követő időszakban a megalakuló vagy újjáalakuló szakszervezeteknek, üzemi bizottságoknak a termelés megindítása, a munkások élelmezése, a szociális kérdések megoldása meiLleltt fonitos feladatuk volt a termelés munkásellenőrzése, a tőke elleni küzdelem. Ahány üzem, úgyszólván annyi formában jelent meg és zajlott le ez a harc. Sajátos képet mutat a bonyhádi cipőgyár üzemi bizottságának és a tőkéseknek az összecsapás-sorozata. Az üzemi bizottságot 1945. március 26-án választották meg, a 203 szavazatból 183 volt érvényes. Az üb. tagja lett Hetényi János, Kolpek Lajos, Kovács József és Teleki István. Négy póttagot is választottak. A tisztviselők külön szavaztak. Polgár József és Ernszt István került az üb-be. A munkások közül 4, a tisztviselők közül 2 póttagot választottak. Érdemes megemlíteni, hogy a 2 póttag 10—10 szavazatot kapott. Ezért sorshúzással döntötték el, hogy ki az első és ki a második póttag. Az alakulási jegyzőkönyvet Vágvöl- gyi János és Kolpek Lajos elnök írta alá. Az első ülésre március 31- én került sor. Kát napirendi pontot tűztek ki: a) az 1945. március 30-i munkarend megzavarását és b) Kolpek Lajos öt javaslatát. Mi történt március 29-én és 30-án? Erről a jegyzőkönyv a többi között a következőket tartalmazza: „1945. március 29-én V. Gáti Gyula és Kolpek Lajos a nagypénteki munkarend megállapításáról tartottak megbeszélést az orosz katonai gyárpariancsnokkal. A katonai pk. hirtelen eltávozása folytán a megbeszélés megszakadt. V. Gáti Gyula' és Kolpek Lajos utólag úgy állapodtak meg, hogy a katapá lókig fognak a munkások dolgozni, míg a többiek otthon m|aradnaik. Ezzel szemben V. Gáti Gyula utasítására a mesterek a stuffolóig rendelték be a munkásokat. Ebből kifolyólag zavar támadt, amely az üzemi bizottság működését rossz színben tüntette fel a munkásság előtt. Az ügy tisztázására a bizottság kihallgatta Égi Anltlal és Makács Gábor mestereket. Égi Antal kijelenti, hogy a fent említett tárgyalásról nem volt tudomásai. Makács Gábor kijelenti, hogy az üzemi bizottság nem közöltté ve- ilie határozatát, viszont a főnök utasítását végrehajtotta. Mindezekből az igazolódott be, hogy a mesterek részben tájékozatlanok voltok, részben a főnök utasítását hajtatták végre, amely eltért alttól a megállapodástól, amelyet Kolpek Lajos elnök és V. Gáti Gyula munkaadó megbeszélitek” Ebből az esetből levonták a tanulságot: a közösen hózott határozatot végre kell hajítani. Ezzel az ügyet lezárták. Kolpek Lajos javaslatait vita nélkül elfogadták. Ezek: 1) A bérelszámoló a munkások tartozásait hetenként mutassa ki úgy, hogy a munkások bármikor ellenőrizhessék tartozásaikat; 2) A munkaadó az üzemeit és a dolgozókat érintő tárgyalásaiba minden esetben vonja be az üzemi bizottságot; 3) A volt hadiüzemi tiszt helyiségét engedjék ált az üb-nek; 4) A munkaadó nevezze meg megbízottját, aki az üzemi bizottsággal tárgyal, és aki az üzemi bizottság határozatait a vezetés nevében ált- veszi. 5) Csak szervezett munkást alkalmazhat az üzem. A március 31-i tanácskozás jegyzőkönyvét a vállalat vezetői megkapták. Kicsit hosszan itantott, de végül is az igazgatóság válaszolt a ‘javaslatokra és azokat elfogadta. Csupán a ként hadiüzemi tiszti szobát nem tudja az igazgatóság átadni, mert abban a munkások részére élelmiszert tároltok, de helyette bármely más helyiségeit az üb rendelkezésére bocsátanak, ha erre az igény felmerül. Április 17-én az üzemi bizottság jelentékeny béremelési javaslattal állt elő. A javaslat valamennyi munkahelyeit, valamennyi munkást és alkalmazottat érintette. A béremelés mértéke 70—120 százalékos volit, de egyes esetekben 300—400 százalékot is elérte (például a raktárosok, a műszaki iroda segéderői stb.) A javaslatot a bizottság április 18-án bemutatta a bonyhádi ipartestületnek. Az ipartestületi állás- foglalás nem ismeretes, de tény, hogy a javaslat az igazgatóság asztalára került. Érdemi tárgyalásra május 12-én az üb. hetedik ülésén került sor. A május 12-i ülés előtt Kolpek Lajos már tárgyalt Kari Gusztávval, akit meghívott az üb-ülésre is, Kolpek Lajos arról is tájékoztatta az üb-t, hogy időközben megvizsgálták a vállalat üzleti könyveit, és úgy találták — már mint a munkásellenőrzés —, hogy a béremelésre az anyagi fedezet adott az üzemben, mert a bevételek és a kiadások összevetése után még 400 000 pengő maradvány jelentkezik. A tanácskozásra időközben az igazgatóság másik két tagja is megérkezett. A tulajdonosok a követelést tel- jesíthetetlennek minősítették. Ezt a kijelentést hosszan elemezte a szakszervezet. Amikor úgy űtnt, hogy a tárgyalás holtpontra jutott, az igazgatóság kérésére az ülést felfüggesztették, félrevonultak tanácskozni. A tanácskozás folytatásakor az igazgatóság áll elő saját javaslattal: kész volt a követelések 50 százalékának teljesítésére. Ez már olyan alap volt, amelyet a másik fél is elfogadott, bizonyos módosítással. Erről a jegyzőkönyv a következőt tartalmazza: „A régi munkabéralap és a bizottság által április 17-én javasolt új béralap közötti különbözet fele (50 százalék) a régi alaphoz hozzáadandó. Az így keletkezett alaphoz hozzáadandó még 60 százalék régi pótdíj. Az így kapott összeg képezi az új alapot, ehhez járul még az Ideiglenes Kormány által elrendelt 110—130 százalék pótdíj”. Igen érdekes az üzemi bizottság által május 12-én tárgyalt második napirend is. Az elfogadott határozat szerint: „Az Igazgatóság és az üzemi bizottság hozzon határozatot, mely szerint az üzemben való dohányzás szigorúan tiltva van. A befolyó büntetéspénz szakszervezetünk betegsegélyző alapjára legyen fordítandó. Az üzemi bizottság a javaslatot elfogadta”. Természetesen a május 12-i tanácskozás jegyzőkönyve is az igazgatósághoz került. A jegyzőkönyvben foglaltak egy részét kifogás tárgyává tette az igazgatóság. „Kifogást emelünk az üzemi bizottságnak a jegyzőkönyvben foglalt azon kitétel ellen, ,ha az igazgatóság elzárkózik a béremelés elől, úgy az üzemi bizottságnak meg lesznek a megfelelő eszközei a béremelés keresztülvitelére’. — Ez a hang semmiesetre sem alkalmas arra, hogy a gyár és az üzemi bizottság között meglegyen a kölcsönös megértés és jóakarat. A vállalat ilyen fenyegető hangot nem használt a múltban, így teljesen jogtalanul használ az üzemi bizottság ilyen hangnemet. Ez mindenre jó, csak arra nem, hogy a jóviszony fennálljon.” A fenti válaszban a dohányzás tilalomról is szólt az igazgatóság, megállapítva, hogy az üb. a határozathozatal óta érdemben nem tett semmit saját határozatának végrehajtására. Ha emiatt az üzemben tűz keletkeznék, a felelősség az üzemi bizottságra és nem az igazgatóságra hárul. K. BALOG JÁNOS
