Tolna Megyei Népújság, 1984. október (34. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-27 / 253. szám
^NÉPÚJSÁG 1984. október 21. Népművészek a Nemzeti Színházért A Népi Iparművészeti Tanács 1984. március 30-án időszerű kérdésekről tartott értekezletet. Elsősorban a szövetkezeti kereteken kívül dolgozó népi iparművészeket hívták meg. Ifjú Fazekas Lajos nádudvari népművészet mestere javaslatot tettt, hogy ha- zánk népi iparművészei is járuljanak hozzá a „nemes gondolat megvalósításához a Nemzeti Színház felépítéséhez. ..” Józsa Bálintné bogyiszlói szövő népművész is részt vett ezen a márciusi gyűlésen. Még ott helyben elhatározta^ hogy ő is segít a maga módján. Mikor hazatért átnézte már kész szőtteseit, amelyeken szerepeit a zsűrizést igai- zoló cikkszám is. Egy asztali- garnitúrát — egy szőttes abroszt, 6 szalvétával — nyomban be is csomagolt és elküldte a megadott címre. Miért e szándék ? Erre válasz az egész élete. Egyszerű parasztasszonyként dolgozott mindig. Alig észrevehető a csöndes munkája, mégis felhívja magára a figyelmet. Adódik ez abból, hogy Ittál fiatalon, már 6 éves korában forgolódott anyja, nagyanyja rokkája, szövőszéke körül. Itt gyökereznek a készülő falvédői, asztalterítői abroszai, őrzi a fél évszázadosnál idősebb képekben a mozdulatokat, hitelesen tükrözve minden díszítő elemet. Ehhez párosul a varrónői tevékenysége is. Ez sem iskolában elsajátított tudománya. Megfigyelés, akarás, szorgalom. Olyan „leszedett kásmér szoknya”, selyem „röpike”, női-férfi mellény, „ümög” dicséri készítőjét, Józsa Bálintné amelyeket a bíráló bizottság „A” kategóriába sorolt. Bogyiszló néphagyományának ápolói között Józsa Bá- linttné családja szép számmal van jelen. Nagyszülők az unokákkal táncolnak, énekelnek, jókedvvel, fáradhatatlanul. Egy kis település követeiként Európa színpadain csillogtatják kultúrájuk gazdag örökségét. Józsa Bálintné beszéde és tekintete egyenes, így könnyen állja az irigyke- dők ferde nézését, alaptalan vádaskodását. Ez az egyenesség is nemzedékről nemzedékre száll a család tagjaiban, melynek ősei mindig más földjéből, részes munkásként éltek. A mások segítése is természetükből fakad. A tőlük telhető legtöbbet legjobbat akarják mindig időben adni oda, ahol éppen szükség van rá. A gyorsan forgó világban kívánja unokáinak, hogy jussanak el abba a színházba, amely megépítését ő is segíti szőtteseinek értékével. Szőttes abrosz, szalvétával Csepeli István dunaföldvá- ri fafaragó neve ismerősként Csepeli István tér vissza az olvasók elé. ö is megkapta' a Népi Iparművészeti Tanács Nemzeti Színházért kiadott körlevelét. Válaszként két darab „fésűs- tükröst” el is küldött rendeltetési helyére. Ö kötődik Budapesthez, hiszen ott született és élt 25 évig. Most Tolna megyeinek vallja magát. Ezt egy dunai fürdésnek köszönheti. A Budapesten tanuló dunaföldvá- ri leány, barátnőjével a Dunában fürdött, amikor hirtelen mindkettőjüket elragadta a sodrás. A közelben úszó Csepeli István segítségükre sietett. A kimentett földvári lány hálásan fogadta az úszóleckéket, amelyet a mentő szívesen adott. Ma már bevallják, nem is az úszástanulás miatt jártak a Dunára. Egymásról akartak mind többet tudni, majd egymásért akartak mind többet tenni. A dunaföldvári lány hamarosan megtudta, hogy a megmentője, az újpesti műbútorasztalos fiú családjában tradíció az asztalos mesterség. Nagyapja, apja, három nagybátyja mind jó ismerői a szakmának. Csepeli István is követi példájukat, de rajzkészsége az utcájukban levő Egyesült Izzó képzőművészeti körébe vezeti! Egy alkalommal egy vödör agyagból megmintázta édesanyja alakját. Ettől kezdve vonzódik a szobrászathoz. Ekkor 12—13 éves volt. Később párhuzamot vont egy hokedli és egy jól megépített szobor szerkezete között. Képezte magát, de családi körülményei gátat vontak köré. Kőszobrásznak állt. A megerőltetett kezei miatt azonban néhány év után ott kellett hagynia ezit a szakmát. De a művészet életeleme lett. Iparművészeti pályázaton helyezést ért el. Ekkor zavarba jött, mert úgy érezte, olyat csinált, amiről azt sem tudta valójában, hogy mi. Ennek a zavarának köszönheti, hogy alapos kutatásba kezd minden munka indítása előtt. A megszülető ötleteihez szak- irodalmat olvas, tanul. Amikor 15 évvel ezelőtt Duna- földvárra költöztek, már )ai fafaragásából, formálásából adódó örömöknek élve teltek niafpjai. A fafaragás népművészeti ihletettségében születnek alkotásai. Vallja, hogy a régiből ami jó, azt át kell menteni. Fafaragó-elődök technikai ismereteinek birtokában, nyolc éve már nem készített két egyforma darabot. Ez jellemzi alkotó kedvét. Képtelen a sorozatgyártásra, minden darabban ő maga is megújul, újjászületik. A Nemzeti Színház ügye is foglalkoztatja. József Attila versében ott érezte saját sorsának gyermekkori hangjait is. Ez fordította érdeklődését az irodalom, később a színház felé. A régi Nemzeti Színház előadásai közül Az ember tragédiájára emlékszik most is szeretettel. Meggyőződésévé vált az is, hogy vannak utak, amelyeket az embernek be kell járnia, nem kerülheti ki, azért, hogy céltól célig érjen. Ilyennek tartja a színházba vezető útjait is. Az operettől indult, de ma Székely János Caligula helytartóját dicséri élete egyik nagy élményeként. Ezzel az örömmel adakozott a Nemzeti Színház javára, a jó ügy szolgálatának reményében. • A Nemzeti Színház felépítésének segítésére 120 népi iparművész küldite el alkotásait, amelyeket Budapesten, a Lenin körúton, az erre a célra kijelölt bolitbain árusítanak. Eddig 100 000 ezer forinit érkezett innét a nyitott számlára... Decsi Kiss János Fésűs tükrösök z az író inam szeretett írni. írókról, írásról írni meg különösképpen nem szeretett. Mivel azonban hónapok óta egy épkézláb sor'nem sok, de annyi sem futotta tőle, győzködni kezdte magát; hátha. — Hiszen olyan sókan írnak arról, hogy írnak — gondolta mentegetőzve, s ezen egy kicsit el is saégyellte magát. Az asztalán álló óra kattant egyet, s az író enyhe lelki- ismeretfurdalással nyugtázta, hogy a nap mint nap rendelkezésére álló százhúsz percből hatvan letelt. Már megint csak egy órám maradt, dőlt hátra, egyetlen órám a remekművekre, s máris jön az asszony a gyerekkel, jön haza, benépesíteni .tizenkét négyzetméteres birodalmunkat, benépesíteni sírással, babaszaggal, s a számonkéréssel, hogy miért non írok... — De én írok! — csaipott a levegőbe. — Ha író vagyok, márpedig az vagyok, hiszen ebből egészítem ki a fizetésemet, kötetem van, és díjakat nyertem, tehát ha én író vagyok, valamint ha az irodalom az életet .tükrözi, akkor miért nem írnék magamról? Egyes szám harmadik személyében? Magamról, az íróról. Miért ne?! Szerencsére azonban ez az író még nem volt egészen író, így csak rágta, rágta a cigarettáját. De sajnos, nemíró sem volt már egészen, így a toll is a keze ügyében várakozott... — Tehát egy íróról fogok írni — határozott az író. Ám, mielőtt nekidurálta volna magát, akkurátuson ráhímezve nevét az üres papírra, újabb kétségei támadtak. — Az irodalom az élet közhelytükre — mondta félhangosan —, de még ha két közhely között helyközt tartok, akkor is felvetődik a kérdés: beleláthat-e a tükörbe az, aki tartja? — Hijj, de hisz ez téma! — csapott a homflokára az író, s a toll engedelmesen a kezébe ugrott. Mielőtt azonban dolgozni kezdett volna, csengettek. — Ördögfarok lógjon a homlokodba, bárki vagy is! — morogta az író, de azért ajtót nyitott. Hátha honorárium. Meg addig sem kell írni, munkált benne az a valami, amit nem szívesen vallott volna be önmagának sem. A 'küszöbön középkorú konfekcióférfi álldogált. — Szervusz, Dávid — köszönt olyan természetességgel, mintha csak tegnap váltak volna el. Az író kellőképpen zavarba is jött, s észre sem véve. hogy a másik színleli csupán a könnyedségét, krákogva ‘beljebb invitálta a jövevényt. — Hát te? — kérdezte aztán, hogy kérdezzen valamit. — Látom, írsz — bólogatott az idegen, amint tollat- papírt fogott a tekintete. — Aztán miről, miről? Az író fölkapta a fejét. „Ez aztán már sok — gondolta —, idejön nekem egy légybajusz, és belepofátlankodik a legszentebb dolgaimba”. Hangosan viszont annyit mondott: — Firicálgatok, ftirkálgatok — hátha valami 'fejes az ürge, ;ki tudja, még az is lehet, hogy a lakásosztályról, jobb elütni egyélőre a kérdéseit. — Rólam persze, nem — váltott hangot az idegen, s számonkérően meredt az íróra. „Hja, 'kérem, ha csak ennyi az egész — gondolta az író, s ismét nem vette észre a másikon a pupillatágító kétség- beesést —, ha csak egy szimpla őrült az emberem, aki éppen engem szúrt ki, az más. Talán még téma is. No, lássuk.” — Aztán miért is kéne írnom magáról? — kérdezte mézes -mázosan. — Ugyan. Dávid — ugrott ráncba a férfi homlöka. — Jobban ismerjük egymást annál, hogysem ilyen játékokra lenne szükségünk. És ne kezelj úgy, mintha dilis lennék. Oppá. Űj fejlemény, gondolta az író, de azért visszategezte a jövevényt: — S ha szaad kérdeznem, honnan ismerjük egymást? Illetve honnan ismersz? |l||||l!l|| Vársz ualakit? Az idegen meglepetten kapta föl a fejét. — Törő János vagyak — mondta oktató hangsúllyal, de a hangja remegett. — Demény Dávid — felelte hasonló hangnemben az író. — Most hülyéskedsz? — 'kérdezte Törő János. Az író ettcsodáfflkozott. — Miért? Kéne? — Kezdjük élölről — tagolta az idegen. — Törő János vagyok. — Már majdnem sírt. Az író dühbe gurult. — Hát idefigyelj, pajtás. Nem tudok írni már hónapok óta, az egy. Ezáltal a létem kérdőjeleződik meg, hogy nagy szavakat használjak, ez kettő. Erre te idejössz, és hülyítesz. Ráadásul akkor, amikor egyedül vágyók itthon, és végre dolgozni tudnék. — Hát ez az — bólintott Törő János. — Ezért jöttem. „Ez .tényleg nem normális — gondolta az író. — Remélem, nem közveszélyes.” — Te nem emlékszel rám — állapította meg Törő János. — De ha megengeded, folytatom. Az író megadóan bólintott. — Egyszer kitaláltál egy történetet — nézett maga elé Törő János. — Arról szólt, hogy 'két ember szereti egymást. — Ne mondd — sóhajtott az író. A jövevény fölemelte a kezét. — Várj — mondta tompán. — Te vagy az író, legalább hallgass végig. A férfi elvált, albérleti lyukakban tengeti egérszürke életét. Látod, emlékszem a jelzőre is: egér- szürke. A nő kényszerűségből, hogy hazulról menekülni tudjon, férjhez ment. Férjhez? Egy részeg vadállathoz, aki rendszeresen veri — az idegen hangja úgy kifakult, mint az öltönye a térdén és a könyökén. — És ez a két ember egymással szemben ül le ebédelni egyszer, merő vélet- lenségből... — No, ne hagyd abba — nógatta az író, amikor Törő János elhallgatott. — Tulajdonképpen ennyi — mondta szomorúan a konfekcióférfi. — Ennyi... nem merik megszólítani egymást. A szemük beszél helyettük, elmond mindent, és . .. és szerelmet vall. — Ami azonban nem teljesedik be — vette át a szót az író. — Pedig attól kezde már mindig egymással szemben ülnek le ebédelni... — Nem? — kérdezte riadtan Törő János. — Nem! — kapott elő egy üveget és két poharat az író. — Köszönöm, nem kérek — hárította el a vendég. — És te se igyál, Dávid, hiszen akkor nem tudsz írni. — Ne is törődj vele, pajtás — mondta boldogan az író, és lerítt róla, hogy magában már a témát formál- gatja. — Csak nem képzeled, hogy elkezdek írni, amikor te itt vagy? — Nyugodtan — szerénykedett Törő János. — Hiszen ezért jöttem. Csak tudod — a hangja itt elcsuklott egy kicsit —, nagyon nehéz várni... Az író nem figyelt föl a másik reménykedő csendjére. — A nő kicsit félszeg, kicsit zavart — nézett a semmibe, elkalandozó- gondolatai után —, már csak ezek az ebédek tartják benne a lelket. Szívesen bíztatná a férfit, de nem tudja, hogyan. Persze a férfi sem találja a helyét a nő közelében. Ügyetlenkedik, izzad. És igen . . . a nő szemében bárányfelhők úsznak, hűs árnyat adva a férfinak, ne legyen melege. Megható, hogy két meglett ember milyen mamlasz tud lenni... — Tovább? Hogy van tovább? — kérdezte a vendég. A tenyere izzadt. — Tovább? — gondolkodott az író. — Még nem tudom ... de mondd csak, pajtás — fordult hirtelen az elpiruló Törő Jánoshoz —, meg tudom én ezt írni? — Meg — bólintott biztatóan a férfi, és fellélegzett. — Egészen biztosan meg tudod — tette hozzá halkan, önmagát is bátorítva. — Maradt még bennem ennyi tisztaság? Ügy gondolod? — kérdezte az író, a jövevény kezét szorongatva. — Nem lettem túlságosan cinikus ehhez? Ügy látod? — Akkor nem jöttem volna — mondta lehajtott fejjel a vendég. — És nekem sincs más esélyem. De az író már nem figyelt rá. — És a nő, aki régóta nem adott magára, újra szépft- kezni kezd, fodrászhoz jár a férfi kedvéért. És a férfi, aki már régen nem tudott ilyesmit észrevenni, a szemével helyesel neki. Törő János magába roskadva ült, hallgatott. — És a szemük gyönyörű, mind a kettőnek gyönyörű. Annyira áttetsző, hogy nagyon mélyre le tudnak ereszkedni egymásban, a szívükig, nem, ez geil, a szavakig, amik valójában nem is hiányoznak, pedig nagyon mély mindkét szempár, a szenvedés kútásói ingyen dolgoznak — szelleműit át az író, és már az asztalnál ült, és már a kezében billegett a toll, és már elfelejtette, hogy nem bízott eléggé magában. sak a kulcszörgésre kapta föl a fejét. Addigra már leírta az utolsó mondatot is, s reszketve bámulta az előtte heverő kéziratot. — Ment? — kérdezte reménykedve a belépő asszony. — Ment végre? — Igen — felelte az író, s nyelt egyet. — Igen. Azt hiszem, ment. — Vársz valakit? — lépett melléje a felesége, s a poharakra mutatott. — Vagy meg akarod velem ünnepelni a novelládat? Az író megrázta fejét. „Rólam persze nem”, „emlékszem a jelzőre is”, „Nem?”, „nehéz várni...”, „És nekem sincs már esélyem” — visszhangzott benne. — Nincs mit ünnepelni — mondta, s a hangja fakó volt, mint írásainak a szereplőié.
