Tolna Megyei Népújság, 1984. október (34. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-20 / 247. szám
e képújság 1984. október 20. Fusz György keramikus i pa rművésszeJ Múltunkból I — Az utóbbi hónapokban nem történt túl sok dolog önnel? — Természetesnek tartom, mert egy fiatalnak mindent el kell kezdenie. Ráadásul, ha még mesterember vagy művész, akkor különösen. Jelen kell lennie a munkákkal mindenhol. — A budapesti Műcsarnok azért nem mindenhol. .. — Ez igaz. Először nem is akartam elhinni, hogy a harminc kapujában, négy évvel az Iparművészeti Főiskola után felkérnek, hogy három kollégával együtt mi reprezentáljuk a modern magyar kisplasztikát. Több szűrőn is jól vizsgáztak kerámia szobraim, ezért remélem, hogy nem volt véletlen a választás. Habár ... | — Mi ez a felhang? — Mérges vagyok amiatt, hogy nem azokat a munkáimat választották ki, amelyek szerintem a legjobbak. A négyből, ami a Műcsarnokban látható, csak kettő ilyen. Az ottani bemutatkozás nagy lehetőség. Az életben talán csak egy ilyen adódik. Már többször is részt vettem a pécsi biennálén, az olaszországi faenzai kerámiakiállításon, tavaly bemutatták szobraimat a nagy, országos iparművészeti kiállításon, díjakat is nyertem. De a Műcsarnok, azért mégiscsak más! És én tudom, hogy két jobbik munkám itthon, Szekszárdon maradt. Ezért nekem ez csak félsiker. — A művészek, különösen a vidéken élők, egy idő után a fővárosba vágynak. Fusz György miért jött haza? — Mert itt születtem! Ezt pedig nem lehet elégszer mondani. Bármilyen is ez a város, bármilyen is a megye, én szeretem. Ha valaki azt a pár száz kilométert nem hajlandó vállalni, az magára vessen. — Egy fiatal művészházaspárnál még nehezebb az élet- és pályakezdés, mint másoknál. Önök hogyan indultak? A többes számot azért használom, mert felesége, Kis Ildikó is keramikus iparművész. — Az indulásra nem lehet panaszunk. Nagyon kevés embernek van ilyen saját műhelye, azt tudom. Aztán ideérkezésünket követően a szekszárdi városi tanács kiutalt nekünk egy műterem- lakást. Különben bárhol is kellett volna laknunk, akkor is a műhely lett volna az első. — A kívülálló azt lát- ■ja, hogy műhelye is van, meg autója is... — De csak azért, mert a diplomám után kaptunk egy nagy munkát! A balatonföld- vári KPM-üdülő kerámiamunkáit csináltuk meg a feleségemmel ketten. Mindent magunk. Ebből a pénzből kezdtünk neki az építkezésnek, mindennek. — Mi lett volna, ha nincs az a felkérés? — El sem tudom képzelni, hogy akkor miként alakult volna az életünk. Még az sem lett volna meg, ami a munkához kell, a műhely. De akkor is csináltam volna valamit, mert semmit sem szeretek ajándékba kapni. — Diplomáját se úgy kapta. Gorka-díjjal végzett, ám mielőtt a főiskolára ment volna, már volt a kezében egy szakmunkás-bizonyítvány. Egy valamit azonban nem értek. Évekig festett, szobrokat csinált. Akkor miért lett keramikus? — Véletlenül. Én szobrász akartam lenni, csak elkéstem a jelentkezési lap feladásával. Nem akartam autószerelő vagy fogtechnikus lenni. Véletlenül fedeztük fel a kerámiakészítő szakot, ez pedig közel áll a plasztikához. A háttérben mindig is megmaradt bennem az utóbbi iránti vonzalom. — A háttérből kifelejti a családját? — Még véletlenül sem! Édesapám iparosságából sok ragadt rám. Megtanultam szeretni az iparosságot, ma is törekszem a precízségre. Most már sajnálják apuék, hogy itt van ez a jó bádogosműhely, és nem kell senkinek. Nekem valahogy túl hideg a bádog. Melegebb anyag az agyag. I — Hogyan nevezi munkáit? — Elnevezem valaminek. Bólintósnak, nagykokszos- nak ... Az idén a Művészetek című folyóirat egyik számában írta először egy művészettörténész munkáimat minősítve, hogy ezek szobrok. — Miként született a szobrait jellemző torzi- tott-rombolt kifejezési mód? — Még a főiskolán észrevettem egy maszkot. Ezt először két különböző anyagból kipréseltem. S mivel az egyik jobban zsugorodott, mint a másik; torzították egymást. Ez a dolog nálam az első időben csak formai kísérletezés volt. Ez az arc indított el bennem egy folyamatot, mert egy emberi arccal, alakkal iszonyú sok érzést ki lehet fejezni. Három év alatt eljutottam ezekig a munkákig, melyeket itt lát. Közben természetesen az edényeimet is csináltam, sok-sok használati tárgyat. Korábban kérdezték tőlem, hogy miért próbálok meg mindent. Akkor is csak azt mondtam, mint most: milyen ember az, akinek a műhelyében ötszázhuszon- kilenc egyforma valami van? — Másfajta igénnyel csinálja a plasztikákat és... — Nem. Egy jó edényt, egy teáscsészét, egy vázát legalább annyira nehéz megcsinálni, mint egy szobrot. Csak az előbbinél más a kifejezési mód és a forma. Egyébként az edényeknél nemcsak a szakmai tudás fontos, hanem a minőség is. Én ugyanúgy szeretek ko- rongozni, mint szobrot mintázni. Különben a használati edényekből kell megélni, mert elsősorban az kell az embereknek. Szobrokból nem lehet megélni. — Hány embert tud akkor is maga mögött, amikor még el sem készült egy készlettel, egy szoborral? Hányán vannak olyanok, akiknek rögtön megmutatja? — Kevesen. Sajnos, igazándiból még azok se tudnak róla, hogy mit csinálok, akiknek ez kötelességük lenne. Sokszor azok veszik észre a munkáimat, a sikereimet, akiktől nem is várom. Egy néni az utcából, vagy egy volt tanítóm. I — És a szakmabeli? — A művésztársadalomban, ha létezik ilyen, ez nem szokás, összetartozás nálunk, Tolna megyében sem létezik. Lehet, hogy azért, mert túl kevesen vagyunk és éppen amiatt a személyi érdekek, a magatartások a meghatározók. _ — Amikor hazatért, I mit várt Szekszárdtól? — Sokat. Eleve már azzal, hogy három évvel ezelőtt voltak képzőművészek a megyében, de iparművész egy sem. Mi, egyszerre négyen kerültünk haza. Feleségem és én, no meg egy textiles és egy grafikus kollégánk. Mindannyian azt gondoltuk, hogy építeni fognak ránk. Aztán kiderült, hogy nem tudnak mit kezdeni velünk. Három év telt el a bemutatkozásig és az első felkérésig. — Addig nem voltak önre kíváncsiak? — Még egy hamutartót sem kértek tőlem. Amíg meg nem kaptuk azt a nagy munkát, amiről beszéltem, a megélhetésért tucatszámra nyomtam az aratókorsókat. Most úgy két hete kaptuk meg a megyei tanácstól az első munkát. A közeli Illyés- ünnepségre készítünk plakettet. Nehéz, de szép munka. — Az idén januárban mutatkozott be a szekszárdi megyei művelődési központban. Miért kellett erre ennyit várni? — Ez az én hibám. Mivel a megyei tanácstól kaptam egy féléves ösztöndíjat, ennek befejezéseként produkálnom kellett. Hivatalosan előbb kellett volna kiállítani, de én még korainak éreztem. Azt akartam, hogy kiérlelt, jó edényeket és szobrokat tudjak kitenni. — A fejek, alakok és torzók tudatos torzításával, roncsolásával azt akarja mondani nekünk, hogy ilyen önzők, egymást mellőző érdekembe- rek vagyunk? — Szeretem az embert, ennek ellenére azt is. így akarom láttatni azt a láthatatlan machinációt, amit mi végzünk mások és önmagunk ellen, mások és önmagunk miatt. Ezért nem mintázok. Nem azért, mintha nem tudnék, de ez a folyamat az emberben és emberen zajlik. A természet már megmintázott bennünket, vagy a természetes kiválasztódás. Az előbbiek miatt öntök le eredeti nagyságban és formában embereket. A torzítást a különböző anyagok egymásra- hatásával és az égetés különböző módjaival érem el. Egyébként sokan szobraimat látva a háborús élményekre asszociálnak. Ez is benne van. Az év elejei kiállításkor történt valami fontos dolog velem. Egy első osztályos kislány édesanyjával nézte meg a munkáimat. A kicsi szótlanul mászkált a teremben és egyszer csak ezt kérdezte az anyjától: „Mondd, anyu, miért ilyenek ezek a bácsik? Talán rosszak a gondolataik?!” Belebor- zongtam. Megdöbbentett, hogy egy tiszta csöppség ennyire bele tudjon trafálni a lényeg közepébe. — Kétszer is mondta a tisztaságot. Nagyon féloldalas lenne az érdeklődésem, ha épp ezt hagynám szó nélkül. Hol vannak a szobrokból a meleg pólusok? A gyermeki szeretet, a gyermeki ragaszkodás, a szülői féltés és a szerelem. — Megfogott. Ezeket még nem tudom igaziból kifejezni. Ebben nem lehet tévedni! A melegséget egy csodaszép gyerekkel akarom kifejezni. De úgy, hogy érintetlenül hagyom. Nem bántom és fehér porcelánból lesz. Fehér porcelánból. — Változott valami ön körül a műcsarnokbéli kiállítás és a világkataló- gusbéli szereplés óta? — Azóta semmi. Előtte azonban igen. Kislányunk már megy és megtanulta kimondani az első szavakat. Állandóan a lábunk körül ólálkodik és összekeni magát agyaggal. Munkáimmal kapcsolatban bennem azonban valami meggyökeresedett. Ha már ilyen formában kerül a nyilvánosságra az ember, akkor a minőség kötelezi. Nem adhatom alább a dolgot. — Mi a véleménye a magyar kerámiakultúráról? — Nagyon alacsony szintűnek tartom. Persze, ennek történeti okai is vannak. Magyarországon a nagy porcelángyárakon felül csak a népi fazekasműhelyek léteztek. így e kettőből is kerültek ki az edények. Harmadik változat nem volt. Ezzel azt mondom, hogy hazánkban nem voltak kőedénykészítő műhelyek, ezért nem is ismertük nagyon sokáig — az angolokkal ellentétben — a magas tűzű égetést. Pedig ez az utóbbi szolgálja igazán a hasznosságot. Manapság sok keramikus, népi és diplomázott átkozottul olcsón adja el magát. Nem anyagilag! Tömegigényt elégít ki, nem gondolkodik, csak ezerszámra csinálja a termékeket. Termékeket mondtam, nem alkotást. Ráhajtanak a pénzre, nem törődnek a formák törvény- szerűségeivel, a minták eredetével. Ezért van az, hogy rengeteg olyan használati tárgyat lehet kapni, amit ólommázzal vontak be. Ez pedig az egészségre ártalmas, s ha már így készült egy halászléstál, akkor az használhatatlan és nincs funkciója. Nekem nem a népi kerámia ellen van kifogásom, hanem a kóklerek, a pancserek, ez ellen az állapot ellen. — Látom, őrzi a vendégkönyveket. Milyen bejegyzésre büszke? — Azokra, amelyek szidnak, ledorongolnak... Mert ez jelent valamit. A régi öregek megmondták, hogy az a jó munka, amin az emberek fel tudnak háborodni. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Tolna megye alispánja 1945-ben az 519/1945. számú rendeletével arra kötelezte a járási főszolgabírókat, hogy adjanak jelentést a közbiztonság helyzetéről. Ez a rendelkezés nagyon indokolt volt, merjt a felszabadító csapatok elől a volt csendőrőrsök csaknem teljes állománya nyugatra menekült, természetesen elvonultak a tábori csendőrök is, a nyomozóhatóság embereinek többsége is jobbnak látta, ha nem marad a szolgálati helyén. A lakosság öntevékenyen igyekezett megőrizni a települések rendjét, a személyi és vagyonbiztonságot. Ahány község, szinte annyi elnevezéssel jöttek létre a rendfenntartó szervek, csoportosulások, őrségek. A paksi járás főszolgabírója 1945. március 14-én fogalmazta meg a jelentését. Sajnálattal állapította meg, hogy a községek egy része nem teltt éleget jelentési kötelezettségének, de ígérte, hogy amint az adiatok beérkeznek, azonnal továbbítja. Nem tett eleget a felszólításnak Bikács, Dunaföldvár, Györköny, Nagydorog és Németkér községi vezetősége. A főszolgabíró jelentésének érdemi részében ismertette az alispánnal, hogy Bölcskén a felszabadulás előtt 8 főből álló csendőrőrs működött (a neveket is felsorolta), majd így folytatta a jelentését: „A vörös hadsereg bevonulása után előbb vörösőrség elnevezéssel, majd a közigazgatás részbeni visszaállításakor pedig, vagyis 1945. február 18.-án községi rendőrség elnevezéssel polgári szerv létesíttetett Bölcske község területén.” Ennek a rendőrségnek parancsnoka, parancsnokhe- lyéttese és- 20 főnyi legénysége volt. „A parancsnok korábban földműves-napszámos és itakács volt”, aki egyik pártnak sem tagja, tétté hozzá a főszolgabíró. Választ kapunk arra is, miként működött a vörösőrség és milyen változás következett be a közigazgatás részbeni visszaállítása ultán. Idézzük a jelentést: „A korábban vörösőrség elnevezés aLatt működött közbiztonsági szerv utasításait az orosz katonaság által a községi tanácselnöknek kinevezett Sümegi György községbírótól kapta. Az 1945. február 18-án alakított községi rendőrség utasításait az azóta csökkentett hatáskörrel és haltalom nélkül működő községi elöljáróságtól kapja.” A községi rendőrség („köz- biztonsági szerv”) tagjainak nem volt fegyverük, és hiányzott az egyéb szolgálati felszerelés is, csupán az 5 007/1945. B. M. számú rendeletben meghatározott nemzeti színű karszalaggal rendelkeztek. A jelentés megemlíti, hogy ennek a rendőri szervnek tevékenysége nem számottevő, ment valójában a közbiztonságra iá községben elhelyezőit szovjet katonaság járőrszolgálata vigyáz. Dunakömlődről annyit tudunk meg a jelentésből, hogy ott :a felszabadulás ellőtt nem vqjt csendőrség. A fel- szabadulás után megalakult a helyi rendőrség 20 fővel. Munkájukat teljes egészében társadalmi munkában végezték, fizetést nem kaptak. Tevékenységüket a községi elöljáróság irányította. Dunaszentgyörgyön polgárőrség (alakult, létszáma 72 fő. A jelentés kitért a magas létszám indokolására. „A polgárőrség 3 naponként felváltva 24 emberrel 24 órai szolgálatét teljesít.” A rendőrség tagjai a kisgazdapárthoz tartoztak. „Polgári őr” kétnyelvű feliratú kiarszalar got viseltek. Faddról mindössze annyit tudunk meg, hogy a polgári rendőrség irányítása — eltérően a többiekétől — a főispán kezében volt. Ennek oka ismeretlen. Gerjenben a felszabadulást követően 20 tagú éjjeli őrség — nemzetőrség — alakult. Itt is társadalmi munkában vigyázták a rendet. A fentiektől eltérő szervezkedés volt Kajdacson. Idézzük a jelentést: „A vörös hadsereg bevonulása után, 1945. január 10- én polgárőrséget alakítottak, melynek létszáma q belterületen 36, a külterületen 6. Az új közbiztonsági szervnek, polgárőrségenk vezetője a községi elöljáróság, személy szerint Dobri István bíró és Polgár Károly főjegyző. Ügy a, vezetők, mint az összes polgárőrök pártonkí- vüiliek, vagyis semmilyen politikai pártnak nem tagjai.” A polgárőrség kizárólag az elöljáróságtól kapott utasítást, -szolgálatukért fizetést nem kaptak. Nehezebb volt a helyzetük a mjadocsaiaknak, ahol nemzetőrség néven szerveződött a lakosság önkéntes rendőri szervezete. Nemigen tudták megfékezni a rendbontókat, mert ha' fülön fogták is a renitenskedőket, érdemben velük szemben eljárni — jogkör hiányában — nem tudtak. Ugyanis rendszerint arra hivatkoztak az elfogot- tak, hogy valamelyik katonai egységtől kaptak megbízást tettük elkövetésére. A szembesítés pedig mindig eredménytelen .maradt. Paksról nem sokait mond a jelentés. Annyit azonban így is megtudunk, hogy a községben 100 főnyi közbiztonsági szerv működött rendőrség-polgárőrség néven. A parancsnok a község egyik volt kereskedője lett, aki a kisgazdapártnak volt a tagja. A legénységi állomány a négy koalíciós pártnak a tagjaiból került ki. Fegyverük nem volt, javadalmazást nem kaptak. A simontornyai járás főszolgabírója kissé szerencsésebb volt a községeivel. Si- montornyia kivételével mindenhonnan beérkezett a jelentés. Az összesítésből kiderül, hogy az egész járásban társadalmi munkaként végérték a rend fenntartását, és általában megfelelitek a velük szemben támasztott követelményeknek is. A polgári rendőrség tagjainak túlnyomó többsége párltonkívüli volt, néhány helyen a, kisgazdapártnak míg egy helyen, Belecskán az MKP- nak voltak a tagjai. A legnagyobb létszámú szerevezeit Gyönkön működött, 80 személy teljesített szolgálatot. A koalíciós pártok mindegyikéből ltoborzódoitt a polgárőrség. A parancsnok egy kisbirtokos volt, ő ai Nemzeti Parasztpártot vallotta magáénak. Feltűnő, hogy az egykori csendőrségnek több tagja is helyet kapott kezdetben a polgárőrségekben, gyakran ők voltak a parancsnokok, vagy helyettesek. A legszervezelttebb közbiztonsági szervezet Szekszárdon működött. A polgármesteri hivatal március 3-i jelentéséből megtudhatjuk, hogy a megyeszékhelyen 150 főnyi volt a közbiztonságra őrködő szervezet létszáma, a par|ancsnok Chmelár Károly- né Kmetty Gizella, a kommunista párt Itagja volt. Megbízását először ia szovjet városparancsnoktól kapta, majd később a megye főispánja erősítette meg Itisrtsé- gében. A jelentés 10. ponlt- ja szerint a közbiztonsági szervnek már működött a bűnügyi osztálya, a politikai osztálya, alkalmazásában nyomozók dolgoztak és szervezés alatt, állt a bejelentő iroda. A polgárőrségek, nemzetőrségek és egyéb elnevezéssel működő (társadalmi szervezőtek a háborús viszonyok megszűnésével létjogosultságukat vesztették és megszűntek. Feladatukat átvette a demokratikus rendőrség. K. Balog János
