Tolna Megyei Népújság, 1984. szeptember (34. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-08 / 211. szám
IO NÉPÚJSÁG Rumen Balabanov: Az utazó 1984. szeptember 8. Táborban Minden megváltozott körülöttem, s mégis, én magam változatlan maradtam. Mert, ha történetesen az ikerbátyám — aki szintén most megy a negyedik ába — nem környörgi be magát ebbe a nyári táborba is, amelyikbe én már tanév végén jelentkeztem, semmi, de semmi elgondolkoztató nem történt volna az életemben... De Kavics, mármint Karcsi, az ikerbátyám mindenhová el akar menni. Az idén volt már edzőtáborban és néprajzkutató- táborban is, megtanult úszni és kenuzni, teniszezni és verset írni. S amíg ő mindezeket kitartóan tanulta, elfelejtett mosakodni és tiszta ruhát venni magára, ujjain a körmök mindig nagyok és piszkosak voltak, nem beszélve arról, hogy meleg időben az esőkabátját hagyta el, esős időben a fürdőruháját, valamint mindkét táborozása alkalmából egy-egy pizsamát is elfelejtett visszahozni... így került most az én gondozásom alá Kavics. Nem mondom, mindennap tiszta ruhát vett magára, és a levetett szennyesét a magaméval mostam ki ebéd után. Megfürdetni vacsora után szoktam az udvaron lévő zuhanyozó vizében. Visított és rúgott, amikor szappanoztam, de hát nem engedhettem a testvéremet koszosán csatangolni a többi fiúval... Minden este betakartam, amiért nagyon bosszús volt, és a vele egy szobában lakó három fiú is ugratott. „Azt hiszed, a bátyád hülyébb, mint te?...” Bizonyára minden gyerek átélte itt a táborban ugyanazokat az izgalmakat, amiket én átéltem, szinte minden tetszett, minden közelről érintett, azt hittem, kizárólag nagy dolgok történnek körülöttem, amelyek csakis értem, meg Kavicsért, miattam és Kavics miatt történnek. Egy ideig mintha így is lett volna. De egyik este, amikor Kavicsot kiráncigáltam a fiúk szobájából, és be akartam menni vele a lányok vécéjébe, nem küldhettem be, mert éppen akkor lányok voltak ott, a fiúvécébe meg azért nem mehettünk, mert fiúk voltak ott, s végül az én szobámba rohantunk, ahol rajtam kívül még három lány lakott, s onnan is elmenekültünk. Szaladtunk ide, szaladtunk oda, jobban mondva, Kavics már alig tudott cammogni, mivel a feneke az előző táborozások alkalmával a sok nem-mosakodástól annyira kisebesedett, hogy anyukánk csak úgy engedte el Kavicsot a mostani táborba, ha én gondját viselem. Ha fürdetem és tiszta ruhát adok rá, és minden este a fenekét bekenem az orvos által fölírt, kiváltott kenőccsel. Eddig még nem tudtam bekenni Kavics fenekét, mert ő nem akarja, hogy bekenjem, de ma estére már alig vánszorgott, és azt mondta, csináljak vele valamit, mert úgy érzi, nagyobb lett a seb a fenekén, mint eddig volt... Nagy bajunkban a bokrok közé menekültünk, a kenőcs már a kezemben volt, amit én a szobámban az éjjeliszekrényem fiókjában tartottam. Pontosan úgy kentem be Kavics fenekét, ahogyan anyukám mutatta még otthon, és ahogyan én is bekentem már neki egyszer otthon, az elindulásunk előtti napon. Nagyon jókat mulattunk Kaviccsal a következő pár napon, mert amikor megfürdettem Kavicsot az udvaron lévő zuhanyzó vizében, máris rohantunk a bokorba. Este volt már, de nem sötét este, és lehet, hogy Kavics szobatársa utánunk jött egyszer, vagy valamelyik lány az én szobámból, mert amikor Kavics feneke már valamelyest javulóban volt, Ilus néni állt mögöttünk figyelve. Ilus néni mögött pedig egy fiú és egy lány is, akik aztán nevetve hátráltak, majd elszaladtak. Ilus néni úgy tett, mintha mindent megértett volna, csak azt jegyezte meg, legközelebb az orvosi szobában kezeljem meg Kavicsot, és az anyukámnak is megírta az egészet. Az egészben csak az volt a rossz, hogy két nap múlva utaztunk már haza, és nem tudom, miért kellett Ilus néninek azt is megírnia, hogy a bokorban kezeltem meg Kavicsot. Kavicsot mindez persze nem izgatta, és amikor anyukámat meg apukámat megláttam otthon, a pályaudvaron, már engem se izgatott semmi. Anyukám megdicsért, amiért Kavicsnak meg volt mosva a feje, s a körmei nem voltak feketék... Szennyes ruhát nem vittünk haza, és amikor megnézte anyukám Kavics fenekét, meg is simogatott. A bokorról szó sem esett, én pedig elmondhatom, hogy a táborozás nagyon-nagyon jól sikerült... Anyukám szerint évek múlva gondos kismama lehet belőlem. Alighanem így lesz, mert anyukám mindig tud előre mindent. DÉR ENDRE Saiga Attila: A közi nyelv IRODALOM Anasztasz Sztojanov: Bulgária Széltében-hosszában róván útjait, lóháton indulj bár vagy akár gyalog: kétnapi járóföld Devintől Vidinig, s nem több, míg eléred Eminéből Komot. Bulgária — koldosuk nyűtt kendője, tarka kendő, mit átitat a rózsaillat s verejték szaga! Tengervízben mosódik, s a Rila szellője szárítja, cibálván hallgatag ég alatt. Hímzett kendő, rajta gyöngyök a városok, de volt vala.nem egyszer zászló a vészben: a Duna kék rúdján csattogva lobogott Vidinnél s Szilisztránál rábogozva keményen. Venni nem sokat vett, adott és adni kész, ám mohó karmokra rákoppint menten. Hát — ilyen, s akkora, hogy egyben az egész belefér, elfér egyetlen szívben. (Kiss Benedek fordítása) Nyáron szép az idő. A föld megrepedezik, a fák zöldek, a levegő tiszta és átlátszó. Sétára csábít. Andrej Popov kihasználja a szép időt, és sétál. Most ment nyugdíjba. Annyi Ideje van, mint a pelyva. A W. C.-be is óvatosan engedi a vizet, nehogy zubogjon a tartály. Nem akarja a többieket zavarni. A tej bolt két sarokkal van odébb, és Andrej mindennap visz tejet. Lassan, mélyeket lélegezve tart hazafelé. Mintha reggeli tornáját végezné. A visszafelé tartó úton Ignattal, a szomszédjával találkozik. Docens, és ott lakik a mellettük lévő ajtó mögött. Jó reggelt — biccent a docens. — Már egy hete nem láttalak. — Olaszországban voltam — felel nyugodtan Andrej. — Hogyhogy? Megmentetted a tornyot? — Pisában nem voltam! — ingatja Andrej a fejét. — Csak Rómában. Pisa másik irányban fekszik — és a Vitsa felé mutat. — Hát akkor biztosan láttad a pápát! — nevet a docens. — Aha... egyezik bele Andrej Popov, és a tejesüveggel teli hálót átveszi a másik kezébe. Elváltak. „Nézd csak — töprengett a docens. — Az emberek utaznak, és nekem a sok munkától még arra sincs időm, hogy a Kopitóra följussak. A földrajzi tanszék docense még nem járt Olaszországban...” Tíz óra tájt Andrej Popov újra útnak ered. Kimegy a parkba. A park messze van. Egy másik negyedben. De ott mindig akad valaki, aki megkérdezi, hány óra van. — Tizenegy! — feleli Andrej egy fiúcskának, aki tankönyvet szorongat a kezében. — De ha arra vagy kíváncsi, hogy Japánban hány óra van, azt is meg tudom mondani. — A fiúcskában föltámadt a kíváncsiság. — Járt már Japánban? — kérdezi. — Nem! — ingatja Andrej a fejét. — Most megyek! — és újra az órájára pillant. — Még ráérek! — moso- lyodik el. De Japánt érdemes megnézni... Ott az emberek folytonosan hajlonga- nak, és csodákat tesznek. Ezzel folytatja az útját. Tovább sétál a fasorban, amelyik egyenest kelet felé tart. A gesztenyék virágzanak, szirmuk a földre hull, és ez Japánra emlékeztet. Ebéd után, ahogy megszokta, két órát alszik. Amikor fölébred, újra elmegy. Villamosra száll, és beutazik a városközpontba. A központban mindig sokan vannak. Mindenki siet, lökdösődik, nézelődik... Andrej nem siet. Andrej nyugdíjas. — Hohó, Andrróóó!? — állítja meg egy asszony. — Hát nyugdíjba mentél? A központban mindig akad ismerős. — Nyugdíjba! — mosolyo- dik el Andrej. — Utazgatok. Külföldre! Most jöttem meg Kijevből... Jártál ott? — Nem jártam — voija (öl az asszony a vállát. — Nem tudod, hogy építkezünk? Honnan lenne pénzünk utazgatni... A hajdani kolléganő mosolyogni próbál, de az ajkai nem engedelmeskednek. Egy irigy arckifejezésen kívül nem sikerül semmi. — Majd arra is sor kerül — nyújtja Andrej a kezét. — Majd! — sziszegi a kol- legina, és eltűnik a tömegben. Andrej továbbsétál. Leszáll az est, megfogyatkoznak a siető emberek, valahova mindenki eljutott. Nyolc óra tájt Andrej betér egy bozára a cukrászdába, és azután irány — hazafelé. Otthon már várják. A fia is hazajött már. Unokája a tv-t nézi. Vacsoráznak. Vacsora után Andrej a szobájába megy, és előveszi az atlaszt. A két félteke kifejezéstelenül néz szembe vele. Olyan tarkák, mint a húsvéti tojások. Itt... Brazília... Amott... A cukrászda környékén, egyenest a városi fürdő irányába. Holnap Brazíliába utazik. Nyugdíjas, van ideje utazgatni... Most bejárhatja a világot..: Elmész a tejcsar- nokba, és az Róma irányába van. Mindegy, Olaszország felé mész... A távolság ma már semmit sem jelent... A park keletre van. Japán is keleten van! És a gesztenyék virágzanak... Akár a cseresznye... Hát így van ez... Andrej Popov ásít... Fél tizenegy. Az ágy meleg, és hamar elhódítja. Jó éjt, Andrej. Holnap új utak várnak... Fordította: MIGRAY EMÖD Azt álmodtam, hogy magyar turista voltam, és nyelvvizsgát kellett tennem (nemzet) KÖZI nyelvből. Jól felkészültem, nem jöttem zavarba, amikor kérdeztek, szépen eltársalogtunk. — „Gó hóm, tűr, okuláré taszfenszter, sztoj, csői vek, gó-gó, hopsz plusz fünf nulla — jonatán sampó.” — Ez annyit tesz: „Ember, menj az ajtóhoz, nézz ki az ablakon, ott áll egy pasas, menj oda hozzá és kapsz tőle ötven forintot az alma samponért.” — „Brávó! Trink pjetypi- va ohne mani avangard cim- mer anti-szuper sztol...” — Ez pedig azt jelenti: „Remekül csináltad! Meg- ihatod az öt üveg sört, amit az előszobában az asztal alatt ^ találsz.” — Gratulálok, fiatalember, igazán jól vág az esze! — „Gratulire, junior, abszolút ziher ponyemaj-szpik maximum.” — Ö, kedves barátom, ezt nem kellett volna lefordítania. Na mindegy. Remekül csinálja, az biztos! És most lássuk a magyarról közire való fordítást. „A kismotort vagy elveszik a határon, vagy magas vámot kell érte fizetni.” — „Málemki motor vám- coli stop, kvázi sapcara, kvázi mínusz multi szuper pro- cent.” — „Csak egy kis ezt-azt hozunk, mert mi nem vagyunk a hoci-mesze turizmus hívei, mi kint szellemiekben gazdagodtunk.” — „Málo-málo produkt, nejn biznisz-turiszt. Szuvenír ráció.” — „Ha a tisztelt vámtiszt úr nem vizsgálja át a kocsinkat, akkor a szépséges útitársnőm magyaros csókban részesíti.” — „Nix atombomba automobil! Klassz masina.. Sexbomba szinyorina cupp-cupp ungaris-manier oficir...” — Jól van, fiatalember, jelest adok. Arra kérem, hogy maga is terjessze: hol kézzel, hol lábbal, hol a közi nyelvvel, hogy a magyar turistának végre át kell törnie a kommunikáció válságának nagy falát. Minél többet mutogatunk, minél többet használjuk a közi nyelvet, annál nagyobb a valószínűsége, hogy leomlik a fal. Ekkor az egyik fal dőlni kezdett. Odaszaladtam, teljes erőből nyomtam vissza, de hiába. Rám dőlt... Ez volt az álmom csattanója, s ez lett a tanulság is... Merre tart a magyar próza? Amerre az egész világé: két elkülönülő, egészen ellentétes Irányba. Az egyik a mind elvontabb, áttételesebb, játékosabb, stilizáltabb, szinte már öncélúan költői, mélylélektani, egyszerre ősi népi és szürrealisztikus szövegek sora, sokszor a tudat vagy tudattalan tartalmainak, képeinek végeién áradása. A másik az egy-az-egyben valóságot visszatükröző dokumentum- és tényirodalom meg szociográfia, amely hőseit valódi nevükön lépteti föl, eredeti, „talált” szövegeket iktat be; nem kommentál, csak szűkszavúan megmutat. Az előbbi — nevezzük így szürrealisztikus kifejezésmód friss és tipikus példája Esterházy Péter Fuharosok-ja, amely tudatáram-ábrázolás ugyan, akárcsak Joyce Ulysses-ének utolsó fejezete (ez az úttörő s immár klasszikus modell), de az egész történetiségbe ágyazódik, akárcsak Goethe ébredése Mann Lotté-jában. Igen ám, de közben a végletekig stilizált és nyelvi tekintetben szinte költőien formált szöveg ez, amelyből csak nagynehezen lehet kihámozni, hogy korban, történésben Weöres Psychéjének a hajdani népélet mozgalmas (kereskedelmi? bordély?) világában játszódó párdarabja. Szintén múlt század eleji, történelmi téma ellentétes megközelítésével dolgozik Bor Ambrus a Morionban, mikor is a történelmi dokumentáció eszközeivel él, s látszólag önkényesen választott jelzéseivel az eleddig igencsak terjengős történelmi-életrajzi regény műfaját fogja össze kecsesen kis és éppen ezért igen megnyerő, könnyen olvasható füzetkébe. A történelmi regény szinte az egész korunkbeli művészet leginkább megrekedt műfaja, ezért fontos akár az úttörő, anarchizáló verses regényt író Weöres, akár Esterházy, akár Bor kísérlete, amely hasonló külföldi törekvésekkel párhuzamos, például Golding alig négyéves — és már magyarul is olvasható — Beavatásával. A közelmúlt történelmének máig is fájó világát állítja elénk Sándor Iván a Ködlovasban. Ez a regény is a dokumentumszerű típusba sorolható. Nem az igazán dokumentum műfajba, mert a szűkszavú, szigorúan szerkesztett regény a valóság által sosem produkálható kiszámítottsággal illeszti össze, s viszi tovább a frissen megvalósult szocialista rendben véghezvitt törvénytelenségek adalékait, olyan koncepciós per ábrázolásával, amelyhez a pörök bármily ördögi konstruktőrei egyszerűen nem voltak eléggé intelligensek. Az abszurditásban meglátni a rendet — ez persze minden történetszemlélet indokolt törekvése, és az írói alkotás saját belső rendje a képtelen rendetlenségét is képes renddé szervezni, pedig ilyen fokú manipuláció aligha létezett: a koncepciós perek korántsem voltak ily koncepciózusok. A szerkesztéssel párosult írói szuggesztivitás a törvénytelenségekről írt legjobb művek közé sorolja Sándor Iván könyvét, csak Lengyel József és Hernádi Gyula egy-két írása vetekszik vele. Fanyar öngúnya teszi igazán megnyerővé, mi több: hitelessé Nemes György ízig-vérig realista dokumentumregényét, azaz önéletrajzát (Bal-jobb, bal-jobb). Ugyanarról az időszakról ír, amiről Sándor Iván, a mondhatni kiváltságos és mégis kirekesztett pártember szemszögéből. Ám épp a valósághűség az, ami a Sándor-féle megemelő, szuggesztív elrajzolással szemben alulmarad és hatás dolgában gyengébbnek bizonyul. Valódi dokumentumkönyv Csörsz Istváné, a Sírig tartsd a pofád, ez a sok kilométernyi magnófelvételből összeállított kötet a kallódó lumpen-ifjúságról, egy galeriről. Már első kiadása figyelemre méltó volt, mert korántsem kedvcsináló módon, mégis hitelesen ábrázolta jobb sorsra érdemes fiataljainak tévelygését. A velük való jó pár évvel későbbi, újbóli szembenézés aztán párját ritkító távlatba helyezi a különben esetleges egyéni sorsokat — és ez a távlat társadalmi, sőt történelmi távlat: íme, így változik, alakul, sőt fejlődik az (olykor már reménytelennek ítélt) ember, mégpedig (bármilyen banálisnak hat is) a munka és a sikeres párválasztás révén. Tárgyias, valószerű (és valóságból ellesett, de jócskán javítgatott, sűrített, stilizált) monológjaival. Csörsz azt a hatást éri el, mintha a szépítetlen nyers valóságot állítaná elénk. Am a legigazabb valóságtükröző szándék sem kielégítő e nélkül a szelektáló, sűrítő, modelláló írói alkotómunka nélkül. Épp ezért hovatovább nem is tudunk mit kezdeni a régi típusú, részletező regényekkel, még ha dicséretes módon a ma létkérdéseiről szólnak is, ha tömegek követelik is, s ha megkapják, elolvassák, tetszik nekik, sőt élniük segít. Sok párját kereső nőnek nyújthat lelki segítséget Bihari Klára Elvált asszonya, és ezért jó, hogy megjelent. A művészi alkotásokat is figyelő s méltányoló olvasó (köztük a kritikus) azonban szomorúan figyeli a sablonszerű jellemzéseket, a valóságból választott, mégis sematikus figurákat. Ami átlagos—, még nem tipikus, és ami tipikus, — az nem okvetlenül művészileg helytálló. Mindez persze csak néhány típus, — adalék ahhoz, hogy merre tart a prózánk. A Népszabadságban nemrég Sőtér Istvánnak (nemcsak a kritikusnak, hanem a máig sem igazán méltányolt regényírónak) kitűnő cikkét olvashattuk nagyjából ugyanezen témáról. Többet is mond, mást is, mégis egyetértünk s egyet mondunk. Ügy fest, hogy a magyar regény csak az utolsó évtizedekben lett igazán korszerűvé, azaz képes sorozatosan és ugyanakkor megcsinálni mindazt, amivel fejlettebb prózairodalmak is próbálkoznak. Mindez azonban csak próbálkozás marad, ha nics valóságfedezete, és mögötte olyan írói mesterségbeli tudás, amely alkotói-szerkesztőt tudatossággal is párosul. Jó lenne még a tehetség megragadhatatlan és ritka csodája, amely az előbbiekkel együtt — még a leg- jobbaknál is — csak reménység ... Kristó Nagy István
