Tolna Megyei Népújság, 1984. szeptember (34. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-05 / 208. szám
1984. szeptember 5. "iaJÉPÜJSÁG 5 Kipróbált munkamódszereknek, Tapasztalatcsere. gyakorlati ismereteknek és a velük kapcsolatos tapasztalatoknak a közlése, megbeszélése másutt dolgozó szakmabeliekkel e módszerek meghonosítása, elterjesztése végett. A tapasztalat maga érzékeinkkel szerzett tudás, minden ilyen tudás konkrét, meghatározott esetekre vonatkozik. Hogy van-e tudásunk, amely nem a tapasztalaton alapszik, vitás kérdés, az viszont nem vitás, hogy a tapasztalat az egyik fő forrása az emberi tudásnak. Értékelés, rendszerezés és továbbadás Dr. Rózsás AttiU előadást tart a bemutatón Dr. Rózsás Attilát, a KSZE Növénytermelési Rendszer főosztályvezetőjét kértem meg, hogy a tapasztalatcsere fogalmát, mindennapi hasznát, lényegét elmondja szakmai szempontok szem előtt tartásával. — Az ismeretszerzés leggyorsabb és leghatékonyabb formája a tapasztalatcsere. Vegyünk egy általános példát: ha egy könyvhöz hasonlítom, amit egy bizonyos intervallum alatt az ember elolvas, akkor ez egy kétórás ismeretterjesztő film mellett lassú ismeretszerzés. Az információátadás és in- forbációszerzés milyensége kulcskérdés. Ha jó az adó és fogadókészség, akkor hatékony a módszer is. — Nézzük az ismeretszerzést először. — Nem könnyű dolog az információszerzés, mert több csatornán érkezik, nagy mennyiségű, és ezeket az adatokat szelektálni kell, valamint feldolgozni. Ehhez jön az irodalom, ami kifejezetten szakmai jellegű, a kísérlet és a saját elképzelés is benne foglaltatik. Mindehhez időre van szükség. Sokszor egyévi munka előz meg egy 15—20 perces információátadást. A kulcs itt a hasznosíthatóságban rejlik. A mai mezőgazdasági szakemberréteg igen tájékozott, így frázisokkal, általánosító beszélgetésekkel nem lehet eredményt produkálni. A közvéleménynek talán kevés fogalma van arról, hogy milyen kitartó, becsületes, rendes munkára van szükség egy-egy jó előadáshoz. — Mi a sorrend, ha tapasztalatot adnak át? — Kísérlettel kezdünk, korrekt értékelés kell, hogy kövesse, azt rendszerezni kell, akkor jöhet a továbbadás. Ez pedig csak csapatmunkával érhető el. A mi csapatunkban mindenki tudja, hogy mi a dolga, mi osztjuk egymás között az információt. Kapjuk és adjuk. A gyakorlat az, hogy probléma és eredmény azonos asztalra kerülnek. — Elmélet és gyakorlat egybevág mindig? — Nemcsak szellemi, de fizikai vonzata is van a munkának. Itt ágazatonként jelentkezik és népgazdasági súlya van. Minden esetben naprakésznek kell lenni, és a fejlesztési elképzeléseket meg is kell valósítani — úgy érzem nálunk ez megy. Az ötletek nagy része meg is valósul, így lesz tapasztalat belőle. — Milyen a továbbadás koncepciója? — Ha az anyag a várakozásnak megfelelő, ha azt adjuk, amit a befogadó vár, akkor az a látogatottságban is megmutatkozik. Sikerült évről évre többet tennünk, ami elismerésekben is megmutatkozott. Az már elismerés, ha sokan kíváncsiak a tapasztalatainkra. A tapasztalatcsere nem tanfolyam! Ha olyan jelleget ölt, az baj, de arra a hallgatóság is reagál. Volt már rá példa, de nem általános. — Mindig újat ad a tapasztalatcsere? — Ha nem is éppen ismeretanyagban, de gondolkodásban és gondolkodásra késztetésben mindenképpen. A kreatív típusnak, az egyéni észjátéknak az útján már tapasztalatokhoz lehet jutni. Az észjáték szerepe egyre fontosabb, valamint az is, hogy úgy adjuk át, hogy mindenki hozzájuthasson. Ha újat olvasunk hárman, akkor háromféleképpen indulunk neki, amiből ismét jó sülhet ki. — Az elavultak fölött pálcát kell törni? — Aki a termelési rendszerek megújulásáról beszél, az csak felszínesen ismeri a belső munkát. Máról holnapra nem lehet megváltani a világot. Az intuíciókra építkezés ideje lejárt. Az eredményért küzdeni kell, és ez már nem lehet olyan látványos, mint 1972. és 1978. között volt. Mennyiségi növekedés még várható, de ma már a finomítások, apró nü- anszok a fontosak. Ha nem is mindig látványosak azok. — Mit tart még fontosnak ebben a tárgykörben. — Az élmények és ismeretanyagok közötti szelektálást. Két beszélgető közül az egyikre biztosan valamiért visszaemlékszik az ember, és akkor tudja, hová kell információért mennie. Meg kell tanulni azt is, honnan szerezzük be az információt. Csak a lényegmagot kell elraktározni, úgy hasznos az egésznek. Az idő is fontos. Bosszantó, ha az én időmmel más gazdálkodik rosz- szul. Feleslegesen nem kell beszélni, mert felboríthatja a fontossági sorrendet. Lényegesek a határidők. Betartani és betartatni azokat. Gazdálkodni kell az időnkkel. A szépért a szomszédba szaladtunk Ez a szaladtunk egy kicsit túlzás, mert oda személlyel,' vissza gyorsvonattal nem volt egy szívderítő utazás. Tehát az eddigi tapasztalat annyi, hogy semennyi, a vonat Borsodban épp olyan, mint Tolnában. Szóval Miskolcra utaztunk, pontosan Miskolc-Tapolcára, két hetet eltölteni. A két hét eltelt. Bosszúságot alig hozott, szépet messze többet. Tapasztalatról szól ez az oldal, akkor hát elmondom, Miskolcon a piac olcsóbb, mint az üdülőtelepen, de nem olcsóbb semmivel a szekszárdinál. A kenyér minősége gyalázatos. Eleddig azt hittem, hogy a szekszárdi kenyér a legrosszabb, tévedtem, a miskolci az. Ellátás viszont van. Reggel hattól éjfélig. Higgyék el, még kenyeret is lehet kapni este tíz után. Olyan, amilyen, de van. A sörük finom, a boruk nem, a vizük csodálatos, igazi karsztvíz. Issza hát a tolnai dolgozó a borsodi „Szalont”-t, amely finom és issza azt csodála- latos vizet. Miskolc olyan, amilyen; nagyváros annak minden előnyével és hátrányával. Viszont tiszta, legalábbis nagyvárosi voltához képest az. De nem is a városról akarok beszólni, inkább az üdülőtelepről, amely önmagában is csodálatos, amit nemcsak a gyönyörű környezetnek köszönhet, hanem a rengeteg virágnak és a tisztaságnak. Pedig ember ember hátán és mégis tiszta. Ha összevetem a tapolcai üdülőt a mi üdülőtelepeinkkel, hát... Hogy mondják: ha ezt én zongorázni tudnám? Talán nem ártana elküldeni egy kis tapasztalatcserére Miskolc-Tapolcára azokat, akik a Tolna megyei üdülőtelepek szépségéért, tisztaságáért, rendezettségéért felelősek. Nem kár a benzinért Egy alkalommal, amikor az üzemanyag-takarékosságról beszélgettünk, Vas István, a Dalmandi Mezőgazdasági Kombinát vezérigazgatója a témával kapcsolatban megjegyezte: a benzinnel nem szabad takarékoskodni akkor, amikor olyan helyre megy el a gyakorlati szakember, ahol sok okos dolgot hall, tapasztal. Dal- mandon egyébként a tapasztalatcsere dolgában otthon vannak, hisz nincs hét, amikor két-három hazai, külföldi csoportot — egyetemi hallgatókat, specialistákat — ne fogadnának. Mert ebben a gazdaságban van mit látni, s lehet tanulni, legyen szó akár a termelés technológiájáról vagy az üzemszervezésről. A tapasztalatcsere haszna vitathatatlan. Az új módszerek, ésszerű eljárások megismerése, azok a gazdálkodás szerkezetéhez adaptálva megmutatkoznak a munka hatékonyságában, a termelés eredményességében. Nem egy újítás, módszerváltoztatás származik abból, hogy a szakemberek hasonló profilú üzemben, gyárban jártak. Igaz, a megvalósításhoz a szándék, az akarat kevés, nem elég, ha a szakember tudja, mit kell tenni. Ehhez jó alapanyag, kellő gépesítettség is szükséges. Nemrég lehetett hallani például arról, hogy a hazai öntvények azért súlyosak és vastagok, mert a rendelkezésre álló anyagokból és gépekkel csak ezeket lehet gyártani, márpedig az exportpiac az ilyen árura nem vevő. Nem kár a benzinért, ha tapasztalatcserére megyünk, igaz nem is sok fogy, ha például a szomszéd községbe, városba, faluba utazunk. Mert nemrég hallottam, hogy a szomszédos üzembe — ahol számos nagyszerű újítás született — nemigen jutnak el a szakemberek, csupán akkor találoznak, ha a mezsgyehatáron akad dolguk. Igazán nem kell messzire menni — megyénkben például Bogyiszlóra, vagy Regölybe, ahol nagyszerű műszaki újításokat vezettek be a szövetkezet kiváló gépszerelői. De a Hőgyészi Állami Gazdaság is sok olyan újdonsággal, egyszerű és takarékos megoldással ismertet meg, ami miatt érdemes idejönni Nyíregyházáról is. Ez történt például idén júniusban, amikor a kettöstermesztésről rendeztek tanácskozást, és bemutatót. Az utóbbi évtizedben sokan juthattak el külföldi tapasztalatcserére is. A közvetlen gyakorlati hasznon túl alkalom nyílik ilyenkor más népek életébe belekukkantani, kultúrájukat megismerni. Persze, csak annak, aki nem a tavernákba, trattoriába megy a múzeum és a székesegyház helyett. Mert ilyen is van. Külföldön persze az sem árt, ha ismer valamilyen nyelvet az ember, hisz így kétszer annyi élményben lehet része, mint annak, aki csak a prospektus nyilai után jut el a szakmai rendezvény, a kiállítás színhelyére. A tapasztalatcsere élménye — nyugodtan állíthatjuk — felfrissíti az ember gondolkodását, töprengésre, újításra, változtatásra késztet. Nem hiábavaló tehát ilyeneket rendezni, és ezekre elmenni, persze, csak azoknak, akik valóban otthon vannak a szakmájukban, s nem jutalomból, hanem tapasztalatszerzés céljából jutnak el olyan helyekre, ahol tanulni lehet. Az oldalt készítették: Pálkovács Jenő, Hazafi József, Letenyei György, Szabó Sándor és D. Varga Márta. Lop-ko-vios Szalontai mestert korán reggel hivatta az igazgató. A parancs úgy szólt, hogy hagyjon abba minden munkát, és azonnal jelentkezzen az irodában. Szalontai, az öreg szaki kényelmesen megtörölte a kezét egy olajos rongyban, felegyenesedett a gép mellől, és elballagott az iroda irányába. Az öreg ezermester már akkor gyanút fogott, amikor az igazgató pálinkával kínálta, de miután azt nem fogadta el, kávét kapott. Frissen főzöttet, gőzölgőt. A titkárnő készségesen még azt is megkérdezte, hogy hány cukorral kéri. Szalontai mester ült a süppedős fotelben és várta, hogy az igazgató előjöjjön a „farbával”. Egyelőre mindenféléről csevegtek. Szalontai nagyon nem figyelt oda, mert tudta, hogy ez a nagyfőnök részéről elterelő hadművelet. Kényelmesen szürcsölte a kávét, újból rágyújtott egy cigarettára. Másnap Szalontai elutazott az ország másik felébe. A nagygyárba. Két napig nézgelődött. Sorra felkereste régi haverjait. Hivatalosan a festőműhelyt jött tanulmányozni, de ismerősei végigvezették a gyáron, a gyártósorok mellett. Ahol megállt, ott a kollégák bővebb magyarázatot adtak. Ha kérdezett, válaszoltak mindenre. Szalontai még apró tanácsokat is adott. Ez büszkeséggel töltötte el és azt gondolta: azért az öreg még mindig fej. Képzeletben megveregette saját vállát és ment tovább a gyártósoron. Esténként jókat borozgatott a haverokkal. A régi dolgok felemlegetése közben egyre vissza-visszatért a gyártósoron látottakra. A félig spicces haverok nem vették észre a kérdésekben a logikát, pedig Szalontai mester jól felépített stratégiával dolgozott. Negyednap otthon kopogtatott az igazgató ajtaján. Most is pálinkával kínálták, de csak kávét fogadott el. Fél délelőtt volt az igazgatónál. Egy hét múlva Szalontait kinevezték az új műhely főnökévé. Fizetése maradt a régi, de a prémiumfeltétele változott, természetesen fölfelé kerekedő számokkal. Szalontai hamarosan működésbe kezdett. A gyárból a legjobb szakmunkásokat csalogatta át magához. Tehette. Béralapja meglehetősen magas volt. Három hónap múlva elkészült a nullszéria. Az igazgató csettintett, amikor meglátta. „Tökéletes” — mondta Szalon- tainak. Meghiszem azt, válaszolta az idős szaki. Fél év múlva piacon voltak a legújabb gyártmánnyal, hop-ko-vics-nak nevezték el. eSY év látogatás új termék A cipő, a lábbeli nemcsak divat. Egy lábbelit gyártó cégnek örökké meg kell újítania magát. A termelő üzemnek kell keresni a piacot. napokban, de soha nem vit tek olyan lábbelit, nem aján lottak semmi olyan termé két, amelyet az üzletbei nem lehet megvásárolni. Az új termékről ezt mond ta Holmár József elnök: A piacra pedig jó áru kell. Tartós, szép, olcsó. A „Földvár” gumiipari szövetkezet szinte egyedüli gyártója a munkavédelmi gumilábbeliknek. Több évtizedes tapasztalat áll az ipari szövetkezet vezetői s munkásai mögött. Van rendelésük bőségesen, hiszen a felhasználók igényeit igyekeznek minél tökéletesebben kielégíteni. Tehát a csizma és a bakancs védje a munkást az üzemi hatásoktól, savaktól, lúgoktól, szegektől, egyéb sérülésektől. Ám’ a védőlábbelik gyártása mellett új termék is piacra került a dunaföldvári üzemből. Például a filcszáras csizma, aztán a vadászoknak egy alkalmatos sártipró. Nemsokára nyitja kapuit az idei BNV, azaz a fogyasztói javak nagy őszi vására. Ott lesznek ismét a dunaföldváriak, új termékkel. Az új termékből néhány párat visznek, mert a gyártás megkezdődik a közeli hó— Nincs egy éve, amikor úgy döntöttünk, hogy új termékként a házicipőt is gyártani fogjuk. Erre egy csehszlovákiai partnerrel folytatott eszmecsere után határoztuk el magunkat. A got- valdovoi cipőgyár vezetőjével személyes kapcsolatom van, s ennek folytán figyeltem fel arra, hogy milyen szép és kitűnő gumitalpas, textil felsőrészű lábbelit készítenek. Itthon az ilyen házicipő hiánycikk. A tárgyalást tárgyalás követte, a Svit gyárral és a házi szakemberekkel is. A mintapéldány tetszett az itthoniaknak. A kereskedőknek is bemutatták, onnan is jó véleményt kaptak. Tulajdonképpen bérmunkáról volt az első időben szó. A gyártáshoz szükséges gépeket északi szomszédaink adják. A csehszlovákiaiak adják a modellt is. Gondoltak a fejlesztésre is. Itthon a varrodát megszervezték, a tűződében készítik egyelőre a csehszlovákiai minta szeA tavaszi BNV-n nem volt, ősszel már lesz gumitalpú házicipö rint a cipő felsőrészét. Majd pedig a teljes programot átveszik. Tavaly december végén, karácsony előtt kezdték a tárgyalást a látogatás, tapasztalatcsere nyomán. Október közepén az első párak már lekerülnek a futószalagról, s idén 25 ezer pár házicipőt készítenek s küldenek Csehszlovákiába. A termelés megkezdésével egy időben folyik a műszaki fejlesztés: egyik régi üzemünket átalakítják. Mert 1985-ben a kereskedelem, elsősorban a pécsi cipőnagy- ker 350—400 ezer pár házicipőt kér. Sőt, amikor megtudták a nagykereskedők, piackutatást végeztek, az újabb termékre is adtak rendelést. Ugyanis utcára is alkalmas gumitalpú, textil- felsőrészes cipőket férfiaknak. nőknek, gyermekeknek valót is gyártanak már jövőre. S ezt az új terméket keresik. A gumitalpú cipők gyártásának meghonosítása példátlanul rövid idő alatt történt meg. A termelő üzem keresi az új, a jó piacot. Az együttműködés a szomszédos szocialista partnerrel jó. A házicipők minősége kifogástalan, tartósak és ami lényeges, olcsók. Gumicsizma után tehát már házicipő is készül a dunaföldvári műhelyekben — egy tapasztalatcsere nyomán.
