Tolna Megyei Népújság, 1984. szeptember (34. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-22 / 223. szám
1984. szeptember 22. IÖ ilfePÜJSÄG Mauno Runar Hartman kiállításáról Szűcs Mariann: Az első szerelem IRODALOM Oláh Zoltán: Hazafelé Leheletedtől kihűlt lombok lengnek végig az úton. Szemembe hulló lepkékkel ejtek porig árnyas pillanatot. A hűtlen holdunk őrizte utcasarkon remegve emberformájú bokrokra bo. rulok. Hiába téptél elárvult szemünkből tekintetet az éjnek, félelemtől rezzent parkokra az ártatlan zúzmara. Hideg van. Könnyeddel körülírt kavi- . csők sírnak füvekre csillagot. Kert, kapu, lépcsőház — otthon vagyok. Szepesi Attila: Limlomok dicsérete „Szeretem a tárgyakat, hallgatag társakat. . J. Wolker VÁZA patak-kimosta hús anyag őrzöd-e a lábnyomokat sárkányok csigolya-sorát hegyomlások iszonyatát GYŰRŰ az ékköve most nem ragyog tompa tükörfényébe nézek és gyúlnak izzó távolok szemsugarak hellaszi-kékek TELEFON nem csöng most, senki nem üzen az éteren át sehova kagylójában a hang pihen a tárcsán egy pók fut tova GESZTENYE az asztalon mint ősbölény áll dermedten és mozdulatlan körülötte az odvas éj árnyakkal-sürgő téli barlang Mauno Runar Hartman finn szobrászművész az 1981- es ötödik budapesti nemzetközi kisplasztikái kiállítás díjazottja. Mostani önálló kiállítását a Dorottya utcai bemutatóteremben a hatodik kisplasztikái kiállítással egyidejűleg rendezték meg a művész tiszteletére. Hartman nagyméretű faszobrai, festményéi töltik meg a kiállítótermet. Elvira a szomszédunk volt. Nekem akkoriban őt néniz- nem illett és csókolomozni. Igazán akkor kavarodtam meg, amikor Elvira maga bátorított, hogy ne nénizzem, hiszen nem olyan öreg, és nyugodtan tegezzem. így az. tán zavaromban kerültem a vele való beszélgetést. Anyá- mék, ha Elviráról volt szó, csak legyintettek, és szájuk szélét gúnyosan lebiggyesztették. — Nem komplett — mondogatták. — Agyára ment a válás. Elvira sűrűn átszaladt hoz-> zánk egy kis sóért, vagy hó végén kölcsönkérni a fizetésig. Ilyenkor anyám szívélyesen fogadta, csupa nyájaskodás volt, de amint Elvira kitette a lábát a lakásunkból, mindennek elmondta. Furcsa volt számomra, hogy egy ilyen pöttömnyi, vékonyka asszonyba, mint anyám, hogyan férhetett meg ennyi indulat. ennyi ellentétes érzelem. A magam tíz esztendejével a világot úgy fogadtam el, amilyen, s benne Elvirát, aki hajdani szépségéből még egy kicsit átmentett. Szemei, nek kéksége megfakult a rengeteg gyógyszerszedéstől, arcbőre pedig valószínűtlenül puhává vált a kávéfőző állandó gőzétől. A Filmgyárban dolgozott büfésként, s néha anyámnak panaszolta el zavaros ügyeit a művész- urakkal, akik nem győzték ajánlataikkal elhalmozni. Én ezekről csak annyibán vettem tudomást, hogy Elvira fiának megint új apukája van. Gábor ezt a körülményt méltóságteljesen viselte, környezetét sose traktálta anyja viharos életével, ö is abba az iskolába járt, amelyikbe én, így sokszor átszaladtam hozzá egy könyvért vagy füzetért. Később már nem szaladtam, hanem rendszeresen bejártam hozzá. Ilyenkor felültünk a díványra, és zenét hallgattunk. Órákat tudott mesélni Vivaldiról vagy Bachról. Én pedig odaadóan hallgattam őt. — Mit tudtok csinálni egész délután? — kérdezte anyám esténként, amikor a vacsora után sebtiben megírtam a házi feladatokat. — Jobb lenne, ha mással barátkoznál ! Egy ilyen otthon kuksoló gyerek csak besavanyodik! Magam se vettem észre, csak már benne voltam. Fülig szerelmes lettem Gá_ borba. Én tízéves voltam, ő két évvel idősebb. Szokás szerint lemezt hallgattunk. Gábor lehunyta a szemét, és lassan, bizonytalanul elindult felém a keze. Mintha nem is az övé lett volna! Mikor megérintett, fölnyitota a szemét, és rám nézett. Nem szólalt meg. Nekem a torkomban dobogott a szívem, majd úgy éreztem, hogy megbillen velem a szoba, és elindultunk valahová, egy másik dimenzióba, a régóta áhított felnőtt korba. Csajkovszkij zenéjét már nem hallottam. Gábor jelenléte beborított. Mintha a gyermekkor lihegett volna a tarkómon. Szégyelltem, hogy remeg a testem. Forró, enyhén izzadt kezébe kapaszkodtam, amikor Elvira megérkezett. Szinte belezuhant a csendünkbe. — Hát ti? — kérdezte, de választ nem várva, ment a gyógyszereihez, és tenyerébe öntögette az egyik fiolát. — Anya, ne! Az orvos azt mondta ... — ugrott fel Gábor, és kilökte anyja kezéből a gyógyszereket. Azok, mint apró bogarak, sunnyogtak szanaszét a szőnyegen. — Én most elmegyek, majd holnap... — szedtem össze magamat. — Maradj még! — nézett rám könyörgő szemmel Gábor, miközben Elvira kétség- beesetten szedegette össze a tablettákat. Az előszobában még hallottam. amint Elvira kiabál: — Rohadt mocskos tróger! Hát nem becsapott! Anyám hiába kérdezte, hogy miért jöttem haza ilyen gyorsan, nem válaszoltam. A rémület, Elvira kiabálása, a furcsa bizsrgés oldódott bennem, ahogy újra hallottam Csajkovszkij zenéjét, ami egyre erősebb fortisszimóval dübörgőit agyamban. Másnap, amikor iskolából mentem haza, az egész ház fölbolydult. Anyám kábultan ült a fotelben, és összefüggéstelenül mormogott valamit. — Egy rohadt férfi miatt... és a fia, szerencsétlen... Gábort azóta sem láttam, hogy Elvira öngyilkos lett. Akkoriban a halál számomra azt jelentette, hogy egy ■'mber elmegy közülünk, más „életet” kezd. Mi természetesen maradunk, mert mi jelentjük a folytonosságot. Azóta is Gábor könyörgő pillantását hurcolom magamban, az első szerelmet, a folytonosságomért kapott veszteséget. —— pince megtelt. Még a kazántetőn is literes KőbáA nyaiak tornyosodtak — összesen húsz üveg. Kövi- dinkából nyolc, barackból négy flaska várta a szomjas torkokat. A rokonság és a munkatársak keményebb felét hét végére toborozta össze Nyü Rezső, a 6-os számú MÉH-telep vezetője. A házat is jószerével velük húzatta föl pár éve a Tündérszikla tövében. A hátsó kéri_ tés bebetonozására már nem futotta az erejükből. Nem a cement hiányzott, az jócskán maradt a nagy munkából, s jutott ide is belőle a járda, a kocsifeljáró, a pergola lebe- tonozására. A kerítésügyet nem lehetett tovább halogatni. Nyü úr tűrhetetlennek tartotta ezt a hátsó fás, köves, bokros, ellenőrizhetetlen macska- és ebfolyosót, meg szerette is a tiszta, s oly igénytelen betont. Legszívesebben az egész kertet szürke betontengerré változtatta volna. Szombat reggel Bocika csöngetett elsőnek, aztán a sógor hahózott át a páncél vaskapun. Pistinek még jó darabig nyomát sem látták. A bemelegítő felesek után Nyü úr kiadta a parancsot: — Mindent kiirtani! Fa, bokor, szikla nem maradhat! Az öklömnyi köveket majd a betonba keverjük! És csattogni kezdett a fejsze. csákány, kapa. Irtanivaló- ban nem volt hiány. Végtére egy zöldellő természetes kerítéssel kellett leszámolniuk. A Nap égi pályáján való emelkedésével nőtt a sörfogyasztás, vele meg a bősz erő. A zsengébb kőrisfákat egy mozdulatra csavarintotta ki Bocika rémes fújtatások közepette. A meredező, földes gyökerek közt még a járataiból kiforgatott, menekülő giliszták is összegabalyodtak ijedtükben. — Füstszünet! — csillogtatta meg Nyü úr kátrányfényű hangját. Az ásó-, kapanyél koppanásával egy időben tompa puffanás és halk nyöszörgés szűrődött föl a kert aljából. Pisi érkezett meg a kerítésen át. Miután a csöngőt hiába nyomta, kiabálni meg már nem tudott, úgy döntött, a kerítésen át veszi be a házat. Szerencsére nem esett nagyot. — Megjöttem, Főnök — vigyorgott öröklila képével Nyü úr rökönyödött arcába. > Egy feles meg egy sör nyomán visszatért belé az élet. Nyü úr csikkét gyűrögetve már kis ideje keményen fixirozta a telekhatáron lombosodó, üde tölgyet, amikor hátrabotorkált a kiegészült triász. — Na, sógor, kikapod-e ezt a venyigét? — pöccintette Sopianae-csutkáját Nyü úr a barna kérgű fa lábához. Bocika a kihívást automatikusan magára vette, nyomban gyürkőzni és fújtatni kezdett: — Kirántom én, mint nagyapám odvas szemfogát a töröcskei kovács ...! A bodros levelek másfél óra múlva egy tömegben puffantak a földön ágastul. törzsestül a triász mámoros éljen. zésétől kísérve. Grabócz Gábor: Kő kövön nem marad Ahogy haladtak lefele, egyre több volt a kő. „Affene ...! A redves . ..! Hogy az a . ..! A joó ...! — a hasonló szócsonkok spriccentek az egyre forrósodó levegőbe. — Ez a dög rikoltozott hát minden hajnalban?! — lökött félre lapátjával Nyü úr egy csupasz, kék húsú rigófiókát. — Most lármázzatok, há-háá ...! — Főnök, összeértek gyomromban a mutatók! — jelentette ki kenetteljesen Bocika. — Ezzel a fél hegyoldallal — koppantott csákányával a mellette fekvő hatalmas mészkődarabra — telihassal könnyebben elbánok. Nyü úr beterelte a társaságot, s megindult a meghitt csámcsogás, hörpölés, gurgulázás. A házigazda elmélyülten böförészett, és eközben kérges agyában megpecsételődött a kősziklamonstrum sorsa: — Szétütöm!! Segítesz-e, sógor? % A sógor heves fejrázásában kis híján félrenyelte a bekapott szalonnát, így hát hang helyett csak gülüszeme meredt beszédesen. — Na, akkor te tartod a vésőt, én meg ütöm. Így is lett. Ebéd után a vöröslő fejű triász kigörgette fészkéből a megtermett Jcövet. Nyü úr meg a sublótnyi kemény anyag előtt megvetve lábát, parancsot adott: — Támaszd neki! Mint jéghegyen a légy, olybá tűnt az öles kőhöz nyomott kurta véső. Szétverniük nem sikerült, ellenben a sógort leszerelte egy hegyes kőszilánk, mely a szemébe pattant. Este mindenki kiütötte magát, csak Nyü úr nem, mert ő akármennyit meg tud inni, és ha mégis sokat találna bekapni, az csak azzal a következménnyel jár, hogy nem bír fölállni. Ám ha van, aki fölállítsa, simán hazatalál. Most senki sem tudta fölállítani, azonban othon volt. Foteljában elnyúlva, álmában saját magát látta, amint aszfalttörő géppel zúzza-nyüvi a roppant kőszirtet, s vicsorgó ajkán fehér habok gyülemlenek. A pinceablakon bekandikáló kiflihold fénye áttetszővé színezte a cementes zsákokon békésen szuszogó Pisike arcát. Vasárnap reggel bezsaluztak. Estére — maguk sem tudták, hogyan — állt a hatalmas betonfal. Nyü úr csüngő kézzel gubbasztott a kidöntött tölgy fonnyadó lombjai közt. Homlokán poros redők tornyosodtak: — Legörgetjük! — szólt halkan, de elszántan. A sógor kongó tekintettel meredt maga elé. Bocika fejébe vér szökött, s mint aki vette a lapot, a tekintélyt parancsoló kődarab felé fordult. A rajta pihegő Pisike Nyü úr iménti kinyilatkozását egyenesen magára véve, mészfehér lett a rémülettől. Aztán valahogy rájött, hogy nem őt, hanem a követ akarják legörgetni. — Le, az útra — folytatta mélázón Nyü úr —, aztán hívom a lánctalpast, itt dolgoznak a sarkon, az majd szétmorzsolja ...! A triász nekifeszült. Nyü úr hórukkolt. — Csak itt lesz nehéz. De ha majd a lejtőn beindul. . . — biztatta lobogó hajjal a kompániát. — Erre, erre, így, joó, joó — gurgulázott mind elégedettebben, ahogy a hatalmas test közeledett a telek lábához. — Ott az emész- tőt majd kikerüljük, gyertek csak! Príma! Nagyon jó! „Pluccs!!!" — éktelen robaj és csobbanás, mintha kiéhezett oroszlán üvöltene föl egy veremből: az emésztö- gödröt nem tudták kikerülni. lezúduló kő nyomán felcsapódó lé barna foltokban foglalt helyet Nyü úr és a triász testén. A hangulat savanyú lett. — Pancserek! — bódult el Nyü úr az akaratlanul is kitartott hatásszünet után. Majd valamit kiköpött a szájából és szólt: — Mához egy hétre ezt is körbebetonozzuk! Aero I. r Hajtás Aero II.
