Tolna Megyei Népújság, 1984. augusztus (34. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-11 / 188. szám
L a Képújság 1984. augusztus 11. Bulgária —ma (I.) A legelső felfedezés El Cobre múltja és jelene Kuba keleti partvidékén terül el az a nevezetes település, amelynek közelében három évszázaddal ezelőtt rézbányát nyitottak a gyarmatosítók. A falu is erről kapta a nevét — El Cobre (magyarul: réz). Sanyarú körülmények között élt itt a bányásznép, gyakoriak voltak a sztrájkok, lázadások. Az sem véletlen, hogy az itteniek az elsők között indultak harcba a Ba- tista-diktatúra ellen. A bányászmunka ma sem könnyű, különösen az olyan érc kitermelésénél, mint a réz, amely a vas után a legszilárdabb fém, s amely nehezebb, mint a nikkel és keményebb, mint az arany vagy az ezüst. Persze a mai munkakörülményeket össze sem lehet hasonlítani a régivel. Jelenleg még a föld alatt dolgoznak a bányászok, de a kilencvenes években már valószínűleg megkezdik a külszíni fejtést is. Ma a ré/.Koncentrátum i 3 százalékát a szocialista országokba exportálják. A rézexportból Kubának 1982-ben egymillió dolláros bevétele származott. A bányaüzemben 180 ezer tonna rezet termelnek ki 800 ezer tonna szikla megmozgatásával. Az üzemben több mint 300 bányász és 49 technikus dolgozik. Az egyszerűbb, kisebb gépeket maguk készítik, s a javításokat is maguk végzik, ötletes munkájuk eredménye az az ércosztályozó berendezés, amelyből hármat más bányák részére adtak át. öt éve jártam Bulgáriában, s fél évtized, mondhatná bárki, nem nagy idő. Egy hét ott-tartózkodás után mégis az a benyomás alakult ki bennem, hogy ez az öt esztendő lényeges változásokat hozott a balkáni szocialista országban. Bulgária megfiatalodott, megújult, lakói tele vannak tervekkel, tettvággyal. Természetesen, ők is, akár mi, magyarok, néhány évtized távlatából nézik-értékelik a változásokat. A negyven esztendővel ezelőtti szeptember 9-től beszélhetnek sorsuk jobbra- fordulásáról. Idén ugyanezen a napon a szocialista forradalom győzelmének 40. évfordulóját ünnepük majd — és elégedetten ünnepelhetnek. A véletlen úgy hozta, hogy azokban a napokban, amikor Bulgáriában voltam, miniszterelnökünk. Lázár György szófiai látogatása kapcsán sok szó esett a magyar—bolgár kapcsolatokról. Magától értetődő volt tehát, hogy amikor a szocialista országokból érkezett újságírókat Andrej Lukanov miniszterelnök-helyettes fogadta, együttműködésünkről, a tárgyalásokról kérdeztem őt. — A május második felének küszöbén lezajlott kormányfői tárgyalásokról csak elégedetten szólhatok — kezdte válaszát Lukanov. — Megbeszéléseink konkrétak, hasznosak voltak. Meggyőződésem, hogy a tavalyi Kádár János—Todor Zsivkov találkozón és a mostani miniszterelnöki tanácskozáson született megállapodásaink eredményeként kapcsolataink dinamikusan fognak fejlődni a jövőben is. Mert, hogy most dinamikusan, hiszem, a két fél megelégedésére fejlődnek — az nem kétséges. Bizonyság erre, hogy az ötéves előirányzatoSzinte alig láttunk embert a Kosztov gyárban kát az elmúlt három esztendőben majdnem teljesen egészében teljesítettük. Igére" tes távlatokkal kecsegtet együttműködésünk az autó- buszgyártásban, az elektronikában, a gyógyszeriparban, a mezőgazdaságban, a fogyasztási cikkek cseréjében, hogy csak néhányat említsek azokból a területekből, amelyekhez kölcsönösen nagy reményeket fűzhetünk. Bulgáriát a KGST többi tagállamához is szoros szálak fűzik. A KGST-orszá- gokkal bonyolítja le külkereskedelmi forgalmának mintegy 80 százalékát. Legfőbb partnere a Szovjetunió: részesedése több mint 50 százalékos. A bolgárok meggyőződéssel vallják, hogy a Szovjetunió és a többi szocialista ország önzetlen segítsége nélkül az elmúlt négy évtized alatt aligha teremthették volna meg a nagyipart és a korszerű mező- gazdaságot. Delegációnk tagjainak egyik legelső felfedezése az volt, hogy micsoda óriási változáson ment keresztül az ipar. A legdinamikusabb ágazat a gép- és vegyipar, valamint az elektronika és a számítás- technika. Nagy érdeklődéssel néztük meg a szófiai Kosztov gyárat, ahol különféle egyenáramú motorokat és elektromos berendezéseket gyártanak. Az automatizálás, a robotosítás itt eléri a 90 százalékot. Szinte alig láttunk embert, minden „magától” működött. A gyár világszínvonalon termel, s termékeinek 80 százalékát a szocialista országokban értékesíti. Grisa Filipov bolgár és Lázár György magyar miniszter- elnök májusi szófiai tárgyalásainak kezdetén — Már a rekonstrukciós és modernizálási folyamat végén járunk — mondta Bucs- kov igazgató, aki mindösz- sze 38 éves és egy 1160 embert foglalkoztató, nagy elvárásoknak megfelelő gyárat vezet. — Ennek a folyamatnak az a célja, hogy jó minőségű, korszerű termékekkel jelentkezzünk a piacon itthon és külföldön. Szeptember 9-én lesz az ünnepélyes átadás. Ezután kell csak igazán bizonyítanunk. A korszerű technika, technológia adott, s ezt a legjobb tudásunk szerint kell hasznosítanunk. „Jó minőséget mindenütt és mindenben” — ez a jelszó ma Bulgáriában. A március végi országos pártérte- Kezleten is ez a kérdés állt a küldöttek figyelmének középpontjában. A bolgárok tudják, hogy a lépéstartás a világszínvonallal létfontosságú számukra, a jobb élet előfeltétele a minőségi munka. Ennek érdekében 1979 óta folyamatosan reformintézkedéseket vezetnek be, amelyek piacgazdasági módszerekkel egészítik ki a központi gazdaságirányítás eszköztárát. Az első eredméA Balkancar világhírű targoncája, amelyhez a villanymotor a Kosztov gyárban készül nyék máris szembetűnőek: a gyors iparosodás, az egyre több viszonylag kis beruházással készülő, de a legmagasabb technológiai színvonalon dolgozó kis- és közép- vállalat, a lakosság ellátásának javulása. KOCSI MARGIT (Következik: 2. Dohánytól az elektronikáig). Jugoszlávia Magán-képgalériák iiiiiimmiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimmimiiiimmiiiiimiiiiiiiiiiimiiiiiim A költészet és a imiiimiiiiiimiiiiiiiimmmmiiimiiimiiiimiiiiiimiiiiimiiiiiiif Belgrádban néhány hónapja legális magán-képgalériák működnek. Ezek a galériák kiállítással egybekötött képeladásra szolgálnak. Viaa Gostuski tulajdonosa az AZ elnevezésű galéria. Itt a képtárban könyv- és lemezbemutatókat is tartanak. A tulaj donosnő elmondta, hogy az áruforgalmi törvény paragrafusai alapján kapta meg a nyitási engedélyt. — Bizományba vesszük át a képeket, szigorú adminisztrációt vezetünk, a képvásárlásról számlát adunk. A szerzői tiszteletdíj után azonnal kifizetem minden kép után az adót, az eladási ár mintegy 10 százalékát. A képtár 30 százalékot kap az árból, végül azonban csak 10 százalék marad, mert a kép- forgalmazás költséges foglalkozás. A forgalmunk nem nagy, mert a szűk érdeklődő közönség inkább közvetlenül a művésztől vásárol, olcsóbban. A másik belgrádi képgaléria Ubavka Uetrovic tulajdona, és a főváros egyik legrégibb, Simin utcai lakóházában kapott helyet. A galéria helye, jellege, miliője a párizsiakéra emlékeztet. ■ — A galéria célja: a különféle képzőművészeti irányzatokat képviselő művészek, főleg a fiatal alkotók tömörítése. Nincs veszteségünk, de nem dicsekedhetünk nagyobb nyereséggel sem — mondja Petrovic. — Természetesen nem az anyagi haszon volt az elsődleges, amikor belevágtunk ebbe a vállalkozásba, hanem a közönség és a művészek közötti közvetlenebb kapcsolat megteremtése. Horvátország „fővárosában”, Zágrábban más a helyzet. Itt is működik ugyan néhány magánképtár — a Galéria 11, a Schira Képtár, a Buljat Képtár, vagy a nemrég nyílt Perfecta Képtár —, de árusítási joguk még nincs. A zágrábi Palai- novka Képtár Vinko Hotko tulajdona és valamiféle irodalmi kávéház szerepét is betölti. — A zágrábi festőkkel folytatott beszélgetések nyomán arra a megállapításra jutottam, hogy a magán-képgalériák megnyitásával rendelt teremthetnénk a képző- művészeti piacon — mondja Vinko Hotko. A zágrábi képtártulajdonosok is szeretnének igazi galériákat nyitni, kilépni féllegális státusukból. A mai helyzet megfosztja a galéria tulajdonosát a képzőművészeti alkotás adásvételének örömétől. Az áruforgalmi törvény módosítása révén várható, hogy rövidesen egységes jogszabályok keretei között működhetnek a jugoszláviai magánképtárak. Bukarest utcáin bolyongva leltünk rá a Mihai Eminescu Könyvesboltra: nagyobb volt mint a többi, addig csak parányi antikváriumot, utcai könyvárusító asztalkákat láttatunk, természetes hát, hogy útitársammal betértünk ide. Magyar könyvekre bukkantunk; Szász János Felhőjáték Franekerben című, Apáczai Csere Jánosról szóló könyvét még aznap este olvasni kezdtem az Ambasa- dor Hotelben. Egy utazás eszmerajza — mondja az alcim. Szász János Apáczai Csere nyomába eredt. Miközben eleven képet rajzol azokról a holland városokról, ahol e 17. századi magyar enciklopédikus tanult, megismertet az akkori Magyarország történelmével, Apáczai eszméivel, küzdelmeivel úgy, hogy foly- ton-folyvást átsüt egymáson a mi századunk és ama régi század. Így volna érdemes mindig útirajzot írni, erre azonban egy rövid beszámolóban nem lehet újabb kísérletet tenni, a tényéknél kell maradnom röviden, sietősen. A Román Szocialista Köztársaság Írószövetsége júniusban nemzetközi találkozóra invitált két magyar költőt, amelyen Európa minden részéből összegyülekeztünk, hogy szóit váltsunk a költészet és a béke összefüggéseiről. Ezzel a címmel immár harmadízben rendeztek Romániában nemzetközi költőfesztivált; a legutóbbi tavaly decemberben zajlott, az előző 1982-ben, azaz évente összehívják. Előttem a lista, az idei résztvevők névsora: bolgár, cseh, ciprusi görög, egyiptomi, francia, görög, NSZK-beli, svájci, svéd, jugoszláv, török, orosz, grúz, s természetesen román költők nevét olvasom rajta, akikkel az elmúlt héten Bukarestben, Konstancában, Mangá- liában szinte éjjel-nappal együtt voltam. Balogh József Bukarestben élő magyar költő, műfordító tolmácsolt, no meg a franciául tudó másik magyarországi költő, Parancs János. Váltották a nyelvet (én nem), hol franciául, hol oroszul, hol olaszul, hol németül, hol ezen, hol azon cseréltek egymással emberi szót. így vagy úgy, de mindig megértették, megértettük egymást. S mindjárt le is. írom a legfontosabbat, amely tanulsága lehet minden költői összejövetelnek: essék szó akármiről, bármilyen komolyan, a legnagyobb hozadék mindig a személyes találkozás, a könyvcsere, a kézfogás, a barátra lelés. Bukarestiben találkoztunk először a romániai írószövetség Calea Victoriei, azaz Győzelem úti székházában, amely 1889-ben, csaknem száz esztendeje épült. Egy bojáré volt, s ahol ma minden este összegyűlnek a bukaresti írók-költők, hogy a kerthelyiségben olcsóbban mint másutt, elköltsék aznapi vacsorájukat, s megigyák néhány pohár borukat. Felléptünk a királyi palota kistermében. A királyi palota ma a romániai parlament székhelye, egyik szárbéke nyában van az úgynevezett kisterem, ahol kulturális rendezvényeket tartanak. A huszonnégy külföldi költővendég egy-egy verset mondott el anyanyelvén, aztán a színészek románul is tolmácsolták. Természetesen hazai költők is szerepeltek. A terem tömve volt, a két és fél órás műsort nagy türelemmel, kíváncsian hallgatták végig. Amikor Marin Sores- cu, a craiovai költő lépett a mikrofon elé, hatalmas taps fogadta, versét még inkább. A legnépszerűbb román költő, aki hiába, hogy vidéken él, mégis a költők fejedelme, noha még nincs ötvenéves. Versei, drámái magyarul is olvashatók. Egyszerre raciohális, komoly és csú- fondáros, groteszk. Nagy költő. Megnéztük Bukarestet. Nem olyan távoli város, hogy ne ismerné nagyon sok olvasónk: tágas utcák, állítólag az európai fővárosok közül neki van a legtöbb zöldje, fája, bokra, ami eléggé hihető is, kiváltképp, ha Budapestre gondolunk. Bukarest után a Feketetenger partja, Mangália következett, a romániai író- szövetség alkotó- és pihenőháza. Itt zajlott le az a tanácskozás, amiért összejöttünk: az eszmecsere a költészetről és a békéről. Találva sem találhattak volna tágabb és időszerűbb tárgyat: akár írt, akár nem írt a török, a svéd, a francia meg a többi költő a békéről, sejtjeiben mindenképpen foglalkoztatja — világnézetéről, társadalmi hovatartozásától függetlenül. Arany János verse jutott eszembe, a Gondolatok a béke-kongresszus felől. Itthon elővettem. Jól emlékeztem rá: Arany János szkepticizmussal fogadta a múlt század végi béketanánácskozást, az új kor „vessző-lovának” nevezi az örök béke, nyugalom keresését, mert „Az frás, hol jegyezni kezd, Jegyez csak gyűlöleitet.” S végső szava: „Hagyjátok a meddő vitát! Bölcs Isten az, ki rendel; Az ember tiszte, hogy legyen Békében, harcban ember.” Sokféleképpen beszéltek a költészetről és a békéről. Legtöbben a régi mondást idézték: ha békét akarsz, készülj a háborúra; idézték, s értelmezték, s váltották át saját gondolatukra. Például imigyen: ha békát akarsz, készülj a békére. Pacifizmus — mondta rá valaki később a magánbeszélgetésekben, s bizonyára igaza is volt, mert szép, szép a szófordulat, ám a valóság keményebb. Voltak optimisták, akik hisznek a költészet erejében a békét illetően, s voltak kételkedők (tegyük hozzá mindjárt: korántsem pesszimisták!), akik úgy vélik, hogy a költészet tehet ugyan az emberiségért, ám lehetőségei korántsem korlátlanok. Az azonban mindenki szavából kisütött, hogy a költészet — az emberiség — létérdeke a béke. Ez olyan nyilvánvaló, olyan evidencia, hogy szinte már közhely, szinte már nehéz is emiatt szólni róla, hiszen a költő elsőnek a közhelyeket akarja kikerülni. Érdekes tünet: közhelyeket inkább a
