Tolna Megyei Népújság, 1984. augusztus (34. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-25 / 199. szám

1984. augusztus 25. ÍRÍÉPÜJSÁG11 Alapítsunk-e múzeumot? Jogtalannak kelletit n?1­-—2------------------ nősítem é s meg kellett változtatni egy községi tanács és egy művész közötti megállapo­dást, amely szerint: a he­lyi tanács önálló múzeum alapítását vállalta a mű­vész alkotásaiból. Pedig mindkét fél jóhiszeműen járt el. A tanács a község szülöttjét akarta megbe­csülni, s ha a szomszédnak van, nekünk is legyen, ne­mes gesztusától vezérelve döntött. A művész pedig gyerekkorának helyszínén vélte munkásságának mara­dandó emlékét megteremte­ni. Csakhogy a tanács túllép­te jogkörét. A múzeumala­pítás joga nincs decentrali­zálva, nem a városoké, köz­ségeké — hanem a megyé­ké. S a múzeum, emlékház, emlékhely létesítését előze­tesen művelődéspolitikai összehangolásnak kellett volna megelőznie. Párt-, ál­lami és minisztériumi egyez­tetésnek. Nem a bürokrácia, nem is a tekintély okán. Villangó István, a Műve­lődésügyi Minisztérium fő­osztályvezetője mondja: — Egységes elvnek, azonos po­litikai, művészi, művészetpo­litikai mércének kell érvé­nyesülnie, amikor valakinek múzeumot, emlékhelyet szen­telnek. A minőségi megmé­retésen kívül meggondolásra ad okot, hogy az egyre-más- ra szaporodó emlékhelyek az anyagi eszközök szétfor- gácsolását vonják maguk után. Mert egy emlékmú­zeumot nem elég létrehoz­ni — még ha a műtárgya­kat ajándékba vagy jutá­nyosán is kapta a múzeum — épületre, muzeológusra, személyzetre van szükség az anyag kezeléséhez, karban­tartásához, feldolgozásához, gondozásához, őrzéséhez. írók, festők, szobrászok, zenészek gyakran úgy vélik, akkor találják meg a hal­hatatlanságba vezető utat, ha műveiket, személyes tár­gyaikat önálló múzeumban őrzik meg az utókor szá­mára. Ha szabad kezet kap­va — mindenki ott és ak­kor hozna létre önálló ki­állítást. ahol akar — ez óha­tatlanul a színvonal esését, az értékek felhígulását je­lentené. Az újonnan felajánlott ha­gyatékokat (megállítva ezzel a múzeumok szaporodását) a központi irányítás, az or­szágos gyűjtőkörrel rendel­kező múzeumokhoz, közgyűj_ teményekhez továbbítja, egy- egy gyűjteményt a hagyaté- kozó kívánsága szerint ter­mészetesen együtt tartva. A minisztérium így közvetíti a Medveczky Jenő özvegye ál­tal felajánlott anyagot pél­dául a Miskolci Képtárhoz, így került Országh Lili élet­műve a Budapesti Történeti Múzeumhoz, a Magyar Nem zeti Galériához és több vi­déki múzeumhoz, Schaár Erzsébet kollekciójából Szé- kesfeh érvár mellett Pécsre is juttattak. Előfordult, hogy az év- ---------------------- fordulós ün­nepségek sorozatában olyan, közlekedéstől és turistafor­galomtól is távol eső helyen nyitottak múzeumot, ahol egy idő után szükségszerű­en csökkent az érdeklődés, a látogatók száma. De van erre példa másutt is. A bu­dapesti Ady-emlékszobát a nyitást követő években még 20 000-en, tavaly már csu­pán 7000-en keresték fel. A váli erdészházban, a község, tői 8 kilométerre lévő Vaj­da János-emlékkiállításnak egész évben mindössze 16 látogatója akadt. A Vajda­anyagot ezért bevitték a községbe, s egy kastélyban helyezték el. A jól megkö­zelíthető helyen már nőtt az érdeklődők száma. A Bartók-emlékházat — ahol hangversenyekkel, elő­adásokkal, rendezvényekkel ápolják a hagyományokat — egyre többen keresik fel. Sokáig sújtotta érdektelen­ség az apostagi Nagy Lajos- emlékmúzeumot, az 1983-as jubileumi ünnepség, az Apostagra időzített rendez­vények viszont újból divat­ba hozták ezt a kiállítást is. Magyarországon 120 em­lékmúzeumot, emlékhelyet, önálló gyűjteményt tartanak nyilván. Legtöbb (45) az iro­dalmi emlékhely: Petőfinek hét, Jókainak, Arany Já­nosnak, Berzsenyinek, Ba­bitsnak. Gárdonyinak és Jó­zsef Attilának két-két em­lékmúzeuma is van. Huszon­öt festőnek, kilenc szob­rásznak nyitottak önálló múzeumot, kiállítást. Kivételes esetben élő mű­vészek is kapnak önálló ki­állítást, múzeumot, Szent­endrén 1978-ban nyílt meg a Barcsay Jenő életművét bemutató múzeum. Életében kapott itt múzeumot Czóbel Béla és Kovács Margit, Bor­sos Miklós szobrai, rajzai, vázlatai egy győri műemlék épületben kaptak otthont. Martyn Ferencnek a pécsi Múzeum utcában van állan­dó kiállítása. Kisfaludy Stróbl Zsig- mond még életében Zala­egerszegnek adományozta műveinek gyűjteményét, ahol aztán halála után megnyi­tották önálló kiállítását. Szülőhelyére, Gyula városá­ra testálta teljes művészi hagyatékát a tragikus sorsú Kohán György festőművész. A hatalmas anyagot előbb évente változó emlékkiállí­táson, majd az emlékmú­zeum felépülte után állan­dó kiállításon mutatták be. A minisztérium az újabb emlékmúzeum alapításokat politikai, művészi-anyagi feltételekhez kötötte. Egye­bek között azt javasolva, hogy az élő művész az ön­álló kiállítás fejében járul­jon hozzá a múzeum fenn­tartásához, a bemutatás költségeihez. Az örökösök, örökséghagyók pedig tegye­nek alapítványt, alapítsanak díjat. Az alkotók ne kizáró­lag önálló múzeumban gon­dolkodjanak. Hiszen a mú­zeumok jelenkori anyagában képviselve lenni — rangot jelent. A szülőhelynek sem kell feltétlenül önálló múzeum­mal tisztelegni művész szü­lötte emlékének: nevezze­nek el teret, vagy utcát ró­la, helyezzenek el emlék­táblát, alapítsanak díjat az alkotóra emlékezve. A közelmúlt mú“­--------------------------- umala­DÍ tási sorozata műfaji és időbeli aránytalanságot ho­zott létre a múzeumügyben a képzőművészet és a jelen­kori alkotók javára. Még­sem kárhoztatható ez a je­lenség, hiszen valamennyi emlékház, emlékszoba, ön­álló kiállítás értéket képvi­sel és közvetít. Gyakran olyan településekre is el­juttatva a művészetet, ahol kiállítás egyébként sose volt. KÁDÁR MÁRTA A reneszánsz aktualitása Az olvasó minden bizony­nyal felhördül majd a cí­met olvasva. Miért beszél­nek nekünk most a rene­szánszról? Hiszen már meg­tanultuk, hogy ki volt Mi­chelangelo, Leonardo da Vinci, ismerjük Engels ér­tékelését, hogy a reneszánsz emberek mennyire sokolda­lúak voltak. Nos, nem a reneszánsz korról akarok írni, hanem sokkal inkább arról, hogy ez idő óta az emberiségben mindig felmerül a rene­szánsz igénye. Üjjá kell szü­letni, mert mindaz, ami ed­dig lezajlott, valahogy le­szűkítő volt, redukálta az emberi képességeket, nem adott igazi filozófiai megol­dásokat, és csak a jelen, il­letve a jövő hozhatja meg, hogy újjáéledjen — modern formában — mindaz, ami a múltban érték volt. Ezt a követelményt mindannyian állandóan újraéljük és érez­zük, vágyjuk és sóvárogjuk, reménykedünk benne. Persze nagyon elvont len­ne, ha pusztán ezt az érzel­mi síkot pendítenénk meg akkor, amikor erről a té­máról szólunk. Mert a rene­szánsz igazi nagysága sem csupán abban állott, hogy újra felfedezték az emberi élet örömeit — szemben a középkorral, mely a földet a siralom völgyének nevezte — és hogy az ásatások és gyűjtőmunka következtében éppen ebben az időszakban találtak meg néhány régi antik emléket és értéket, ha­nem abban is, hogy ezt az antik értéket követni tud­ták. Mi volt a követés zálo­ga? Az, hogy a XIV. és XV. században olyan mértékben fejlődött a kézműipari tevé­kenység az olasz városálla­mokban, amilyen mértékben még soha azelőtt. Azért ta­lálták meg — és találhatták meg — az antik művészetet, mert az maga is kézműipa­ri tevékenységen alapult, ab­ból nőtt ki. S itt válik kérdésünk na­gyon is napivá. Midőn azt mondjuk, hogy manapság a minőségre kell helyezni a hangsúlyt, voltaképpen a magyar kézműipar legjobb hagyományainak újrafeltá- masztását igényeljük. Annak a kézműiparnak az újjáéle­dését, mely annak idején létrehozta a magyarországi reneszánszot is. Olyan ma­gyar művészek, mint például a Kolozsvári testvérek, fel tudtak emelkedni a nemzet­közi szintre. Egészen Mátyás koráig a magyar fejlődés még nem vált el a nyugat-európaitól. Még létezett itt olyan ipari tevékenvség. mely biztosí­téka volt a magyar művészet fejlődésének. De ha újjászü­letésről beszélünk, akkor nemcsak a reneszánsz kori művészet újjászületéséről szólunk, hanem arról is, hogv minden megújulás vol- taképoen a történelmi ha­gyományok és különöskép­pen a nemzeti történelmi ha­gyományok alapján lehetsé­ges. Persze sok minden meg­maradt ebből. Nemrégen ol­vastam egy újságcikket, mely az emlékiratok, az úgy­nevezett memoárirodalom előnyeit és hasznosságát bi­zonyította. S a magyar kép­zőművészet, valamint a ma­gyar zene fejlődésében is vannak olyan jelek, melyek­re büszkék lehetünk. De tu­domásul kell vennünk: nem lehetséges egyoldalú fejlő­dés, mert a sokoldalúság, melyet éppen a reneszánsz emberei mutattak fel, egy­úttal a mindenoldalú fejlő­dés eredménye volt. Ha tehát Magyarországon arról beszélünk, hogy meg kell újulni, akkor ennek az a kulcskérdése: vajon sike- rül-e minden tekintetben a minőséget az érdeklődés homlokterébe állítani. Ha nem elégszünk meg a leg­több esetben a „világszínvo­nallal”, hanem a világszín­vonalon . túl próbálunk tel­jesíteni. Persze nem azért, mert a mi technikai fel- készültségünk már minden tekintetben elérte volna a fejlett államok technikai fel- készültségét. Főként azért, mert megvan a lehetőségünk arra, hogy speciális terüle­teken — mint ahogy a mű­vészetben, az irodalomban, de más területen is — töb­bet nyújtsunk, mint ami a világszínvonal átlaga. Mert a világszínvonal szó kettős jelentésű. Egyfelől je­lentheti a fejlett produkciók átlagát, másfelől azonban jelentheti a legfejlettebbet. S azt hiszem, hogy még több területen a fejlett államok átlagszínvonalát kell példa­képnek tekintenünk (például az úthálózat, a gépkocsi­ellátottság stb. tekinteté­ben), addig jó néhány eset­ben a világszínvonal csú­csainak meghaladása is el­képzelhető. Az újjászületés csak akkor igazi és tartal­mas, ha az élet egészét fel­öleli, ha a minőség valóban vezető szempont lesz. HERMANN ISTVÁN Szőnyi István- emlékkiállítás Szőnyi István festőmű­vész születésének kilencve­nedik évfordulója alkalmá­ból emlékkiállítás nyílt a Vigadó Galériában. Az ér­deklődők a jelentős alkotá­sok mellett a művész kevés­bé ismert műveit is láthat­ják, amelyeket eddig még nem mutattak be Magyaror­szágon, mivel magángyűjte­mények képei. A tárlat anyagát főként a zebegényi Szőnyi Múzeum képeiből, va­lamint a festő lányának, Szőnyi Idának gyűjteményé­ből válogatták össze. A harmincas években készült munkáit még a sö- tétebb, komorabb színárnya­latok jellemzik. Különös harmóniát alkotva keveredik a mély zöld, a sötétkék, a barna és a fekete szín. A Asszonyok a vízparton Reggel (vetkőző nő) Falusi este, a Pihenő tehe­nek, a Tájkép tehenekkel cí_ mű alkotások bizonyítják, hogy a festő egyik kedvelt témája volt a falu világának bemutatása. A Kapáló asz- szonyok című képe az egy­szerű parasztasszonyok ne­héz életét tárja elénk. Iz­mos, erős karjaikkal kemé­nyen fogják a kapanyelet míg a barázdák között fek­szik egyikük kicsi gyerme­ke. Figyelemre méltó a Fa­lusi asszonyok című mpnka is, amely bekötött fejű, gond­terhelt, koros-kortalan ar­cokat ábrázol. A fejkendős nők sorsáról, életéről közöl hiteles információkat. Szőnyit a Duna-kanyar f estéjeként is emlegetik. Tájképein a megszelídült immár pasztell színek ural­kodnak többek között a Ze­begényi utca, a Duna-ka­nyar, a Szürke a Duna, a Duna-kanyar ősszel című re­mekek idézik ezt a korsza­kot. A tárlaton megtekint­hetők a művész Itáliában készített vízfestményei, gra­fikái, rézkarcai is. A Vigadóban bemutatott alkotások közül az egyik legcsodálatosabb a Kerti pad. A zöldellő liget mélyén vakítóan fehér pad ragyog, szinte sugárzik. Szintén a legjobb művek közül való az Esernyők című alkotás. Mintha egy erkélyről felül­ről néznénk az esernyős já­rókelőket. A Szőnyi-emlékkiállításról hiányoznak a festő legis­mertebb és művészetét leg­jobban reprezentáló remek­művek, mégis a maga ne­mében páratlan élményben részesülhettek azok a láto­gatók, akik ezekben a na­pokban betérnek a galériá­ba. Uszályok Zsuzsa a falovai Gádor István munkássága A kerámia ősi művészet, múltja több ezer esztendőre tekint vissza. A magyar ke­rámia nemes hagyományai révén a mi századunkban hódmezővásárhelyi, mezőtú­ri, karcagi, nádudvari válto­zatai révén jelentős eredmé­nyeket ért el a népművésze­ti közegben. Ebből az idő­szakból ered a magyar ke­rámiaművészet három klasz- szikus értéke a Gorka Géza, Kovács Margit, Gádor Ist­ván triumvirátus. Alkotása­ik messze földön híresek —, egymást kiegészítő egyete­mességgel bővítették a mű­faj lehetőségeit. Gorka Géza azzal, hogy számba vette a fazekasság ki nem aknázott és fokozható forrásait, Ko­vács Margit a színes, égetett agyag költői formálója lett. És Gádor István? ö volt az, aki a kerámiát minden ha­tár között művelte, s a ta­nulságok levonása, összege­zése után jelekké, plasztiká­vá fokozta, ö lett a magyar kerámiaszobrászat európai rangú képviselője —, utó­dainak új földrészt tárt fel. 1891-iben született Kókán. Az iparművészeti főiskola el­végzése után a Wiener Werkstätten tagja lett. Eb­ben az időszakban felkutat­ta az ősi technika minden elemét, a primitív művé­szet látásmódját és anyag- kezelését. Mindent számba vett és egyeztette saját fel- készültségével és álmaival, ezt a kettős forrást egyesí­tette. Nemcsak távolra, ha­nem közeire is tekintett —, az afrikai és óceániai fara­gások üzeneteire és a ma­gyar népművészetre, úgy­hogy saját képzeletével dú­sította. Iskolateremtő mű­vész volt, egész nemzedéke­ket nevelt a magyar ipar- művészeti főiskolán, ahol 1945 és 1957 között tanszék­vezető tanár volt. Megkap­ta a Kossuth-díjat és a Ma­gyar Népköztársaság Kiváló Művésze lett. Szüntelenül kísérletezett, melyet mindig megoldásokkal fejezett be. Az utolsó évtizedei különö­sen jelentősek voltak, hiszen kerámiafalait és jelszobrait akkor készítette, melyek az­óta Budapest, Százhalom­batta, Kecskemét és más te­lepülések köztereit díszítik. Munkásságáról elismerően nyilatkozik a világ kerá­miaművészetének szinte minden művelője. Számos országban bemu­tatták alkotásait, gyűjtemé­nyeit tanítványai és lánya, Gádor Magda viszi tovább az új törekvések bátor vál­lalásával. Életének nagy tervét már nem érhette meg —, váci állandó gyűjteményét a kö­zeljövőben avatják fel. LOSONCI MIKLÓS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom