Tolna Megyei Népújság, 1984. augusztus (34. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-25 / 199. szám

e Iníépüjsag 1984. augusztus 25. Fajcsi Ferenc oppányszántói nyugdíjassal I — Fajcsi elvtárs, hány éves? Nyolcvanhét múltam feb­ruárban. ■ — És az egészsége? — Köszönöm, koromhoz képest meg lehetek vele elé­gedve. Nem tudok már úgy dolgozni, mint hajdanában, néha betegeskedem, de azért látok, hallok mindent, az új­ságok, a rádió meg a televí­zió idehozza ebbe a kis ház­ba az egész világot. Eljárok néha a téeszbe, mint ma este is, amikor gyűlés lesz, az el­nök sízámol be az első fél­évről, a betakarításról. Mint mindig a téesz-gyűlésen, meg a párttaggyűlésen, most is lesz mondanivalóm... I — Mióta komunista? — Erre már nehezebb fe­lelni. Ha azt számítom, hogy mások mióta illettek ezzel a jelzővel, akkor huszonegy éves korom óta. — Hogyan volt az, hu­szonegy éves korában? — Az olasz fronton, 1918 nyarán Somogyi őrmester le- térdeltetett az egység előtt, elővette a pisztolyát és rám- kiáltott: Most pádig agyon­lőlek, te lázító kommunista. Nem vettem komolyan, ő se vehette, hiszen akkor már érződött, mindenki beszélte, hogy a háború elveszett, elő­zőleg, 1917 nyarán még az orosz fronton vdlitunk, úgy nagyjából tudtuk, mi történt abban az országban, sokat beszéltünk erről az olasz fronton is. Talán én voltam a 'leghangosabb, és akadt egy besúgó, aki elárult. Szó­val az őrmester eltette a pisztolyát. Talán attól tar­tott, hogy a következő go­lyót ő kapná valamelyik bajtársunktól... Pár nap múlva megsebesültem a jobb karomon — ezúttal már má­sodszor, az első golyó 1916- ban az orosz fronton, Volhi- niában ért, a bal lábamon — így kikerültem a harapós őr­mester fennhatósága alól... — És mikor történt a következő „lekomunistá- zás”? — 1920. februárjában. Ek­kor azonban már tudtam, hogy mit jelent, hiszen túl voltunk 1919-en, a Tanács- köztársaságon. Valahogy én úgy voltam, amikor 1915-ben besoroztak, hogy elhatároz­tam: Nem lövök emberre. Sikerült is ezt betartanom 1915-ben, amikor négy hó­napig ivottam az olasz dober- dói fronton, 1916—17-ben az orosz, majd ismét az olasz fronton, 18 őszén-telón, ami­kor nem is vezényeltek tü­zet, 1919 nyarán, amikor már lőttem volna, de a Vö­rös Hadsereggel nem kerül­tem bevetésre. 1919 végén behívtak a Horthy-hadsereg- be. Hogy kinek a műve volt, ma sem tudom, dicsekedni akkor nem volt tanácsos az­zal, mit csinált az ember 18—19-ben. Salgótarjánba kerültem. Alá akarták íratni mint a többiekkél, velem is a papírt, hogy önként jelent­keztem, de erre nem voltam hajlandó. Az egység előtt kijelentette Emié őrnagy, a parancsnok, hogy akár alá­írtuk, akár nem, önkéntesek­nek tekintenek bennünket. Én, többedmagammal, barát­koztam a salgótarjáni bá­nyászokkal. Amikor aztán sztrájkolták, sortüzet kellett volna lőni rájuk. Egyetlen puska se dördült él. Jöttek a kihallgatások, úgy tűnt, hogy senki se árulta el, ki völt a parancsmegtagadás kezdeményezője. Engem azonban többször láttak a tisztek bányászok társasá­gában, vagy bányászlányok­kal beszélgetni. És jól kö­vetkeztettek, hogy én lehet­tem az első számú feibújtó. Ezért kaptam az őrnagytól azt, hogy „te piszkos kom­munista!” Lefegyvereztek és vasra verve kísértek Tolnára, ahol aztán egy évre internál­tak. Eleinte még a vécére is szuronyos őr kísért. Megkér­dezte a parancsnok, hogy mi a foglalkozásom. Mondtam, paraszt. — Ez nem lehet, itt egyetlen paraszt sincs, az in­ternáltak között — mondta. Paraszt nem lehet kommu­nista. Én meg csak nyeltem egyet, hiszen mit mondhat­tam volna? Csak arra gon­doltam, nekem itt, ebben az országban nem lesz sok ke­resnivalóm. .. — Aztán letelt az év, kiszabadult... — Igen, hazajöttem Kop- pányszántóra. Itt azonban állandó csendőri felügyelet alatt álltam, hetenként kel­lett Tamásiban jelentkeznem a csendőrőrsön. Forgattam én a fejemben, hogy változ­tatni kéne a sorsomon. Mert itt talán örökké zaklatni fognak, tisztességes munkát nem kapok, a szüleim tizen­két holdja hatfelé oszlik, mert hatan voltunk testvé­rek. Ami rám jut, azon vagy a lónak terem meg a takar­mány, vagy nekem és leen­dő családomnak az enniva­ló, akkor meg lovat nem tarthatok. Mentek az időben, meg előtte is sokan Ameri­kába szerencsét próbálni, hátha nekem is sikerül. Így ültem aztán vonatra, majd hajóra és elmentem Kanadá­ba. — És bizonyára talált munkát. — Az sem ment valami könnyen. Sok volt az ügy­nök, aki rajtunk akart meg­gazdagodni, elvinni a társa­ságot jó messzire, ahol éh- bér mellett akár bele is pusztulhattak a munkába. Mi néhányan egy St. Catherine környékén lévő farmon kap­tunk munkát. Paraszti mun­kát. Nem tetszett, mert so­kat kellett dolgozni napi hetven centért. Tíz napig vol­tunk ott, kerestünk hét dol­lárt. Az útiköltség oda egy- ötven, vissza háromszor any- nyi, négyötven volt. Maradt tehát a tíznaoi keresetünk után egy dollár. St. Cathe- rine-ben a csatornaépítésnél kaptunk munkát. Itt már 35 cent volt az órabér, erős volt a szakszervezet, nem lehe­tett akárhogyan bánni a munkásokkal. Dolgoztam én géppel, alapárkot vágtam csákánnyal, terítettem asz­faltot az úttesten ... Itt ke­rültem kapcsolatba a mun­kásmozgalommal. később magával a Kanadai Kommu­nista Párttal. | — Ez mikor történt? — A pártba 1931-ben lép­tem be. De ekkor már évek óta segítettem a párt mun­káját. Tóth Lajos papírgyá­ri munkástól kaptam az el­ső csomag röplapot, amit szétszórtam, szétosztottam az emberek között. — Mi indíthatott egy sok ezer kilométerről odakerült parasztgyere­ket, hogy pont egy tör- tfényen kívül helyezett I mozgalomban tevékeny­kedjék? — Sok minden. De főként az, hogy keserves tapaszta­latok árán megtanultam: nemcsak itthon, Magyaror­szágon ellensége a munkás- és a parasztembernek a tő­kés, hanem így van ez az egész világon. Így volt Ka­nadában is. Csak szervezke­déssel lehetett kicsikarni a magasabb béreket és az elvtársak elmagyarázták, hogy véglegesen akkor vá­lik szabaddá a dolgozó em­ber, ha megszabadul a tőke urailma alól. — Akkoriban nem fog­lalkozott a hazatérés gon­dolatával? — Nem. Mert a két rossz­nál az ottani helyzet volt a kevésbé rossz. Meg aztán érződött már a levegőben, hogy jön a második világhá­ború. Mire jöttem volna ha­za ? Gondoltam, bennünket talán ott Kanadában elkerül. — És folytatta tovább a munkát. — A két kezemmel és a fejemmel is. Sokfelé dolgoz­tam, voltam gépgyárban, fej­szegyárban, építkezéseken, a mezőgazdaságban, dohány­gyárban. És természetesen folytattam a munkát az il­legális pártban. Egyszer én is lebuktam, röplaposztoga­táson fogtak meg. Letartóz­tattak, vád alá helyeztek, le­csuktak. Azt mondta az ügyész, hogy ezek a felfor­gatok dologtalan emberek. Megmutattam a kezemet: Tessék nézni, bíró úr! A do- logtalannak ilyen kérges a tenyere? — Kiszabadulásom után nem mehettem vissza a régi helyemre dolgozni, Ta­kács Gyuri barátom-elvtár- sam — most ő Értényben él — tartott el egy darabig, majd harmadmagammal olyan építési vállalkozásfé­lét alakítottunk. Építéssel, festéssel, javítással foglal­koztunk. így szabadabb vol­tam, jobban kerestem és jobban tudtam segíteni a pártot. Tessék nézni, ezek a különböző bélyegek, „pén­zek”, amelyek terjesztésével foglalkoztunk — az egyiken Tim Buck elvtársnak, a párt főtitkárának az arcképe lát­ható, aki börtönben ült. Az ő és társai kiszabadítására szerveztük a gyűléseket, gyűjtöttük az óvadékra a pénzt. Volt, aki egész va­gyont helyezett letétbe. Sike­rült is a párt vezetőjét ki­szabadítani. Felejthetetlen számomra az a torontói nagygyűlés, ahol kiszabadu­lása után őt ünnepeltük. — Végül sikerült ki­vívni azt is. hogy legáli­san működhessen a Ka­nadai Kommunista Párt. — Igen, ez 1935-ben kö­vetkezett be. Négy évig tar­tott, 1939-ben ismét betiltot­ták. Ez tartott 1943-ig. A ka­nadai pártnak húsz évig voltam tagja, ebből összesen nyolc évig illegális pártmun­kát végeztem. — Hogyan érlelődött meg az elhatározás, hogy hazatér? — A harmincas években még kilátástalannak ítéltem az itthoni helyzetet. Amikor kitört a háború, akkor úgy véltem, hogyha Hitler győz, akkor maradok, amint már mondtam, a két rossz közül a kevésbé rosszat választom. De ahogy Hitler megtámad­ta a Szovjetuniót, mi ott, kanadai kommunisták, vala­mennyien meggyőződéssel hittük, hogy ezt a háborút a fasiszta Németország csak elveszítheti. Akkor Magyar- országon új világ, új élet kezdődhet. Ahol szükség lesz a kommunisták munkájára is. És akkor már számomra nincs „két rossz”, haza kell mennem, mert itthon többet tehetek a nagy ügyért, ami­nek a szolgálatába 1931-ben szegődtem. | — Marasztalták? — Igen, ottani barátaim. Azt mondták, hogy Ferkó, itt még akár milliomos is le­hetsz. Hát én nem akartam milliomos lenni idegenben, hanem egyszerű, dolgos ál­lampolgár szocialista hazám­ban. Igaz, nem ment a dolog máról holnapra, az ember bedolgozta magát, a felszá­moláshoz évek kellenek. Ma­ga Tim Buck elvtárs bizta­tott: Menj csak nyugodtan haza, azt fogod csinálni, amit itt, csak szebb lesz az eredmény. | —És hazajött... — Igen, 1951. március 15-én értem haza. Jelentkeztem a pártszervezetnél, de csak jó­val később jöttek meg az iratok a kanadai párttól, amelyek figyelembevételé­vel pártba lépésem dátuma­ként 1931. szerepel, | — Mihez fogott itthon? — Éppen szerveződött a termelőszövetkezet. Volt itt már egy alacsonyabb típusú csoport, annak szövetkezetté szervezése volt napirenden. Természetesen beléptem, be­vittem kintről hozott szerszá­maimat — az összecsukható fűrész talán még most is megvan — három hold, apámtól örökölt földemet. De az elején még pénzt is köl­csönöztünk néhányan a té- esznek. ötvenháromban még sikerült megvédeni a közöst, ötvenhatban azonban már nem. ötvenkilencben jött a nagy átszervezés, abban részt vettem. Van néhány kitünte­tésem, mint a Szocialista Ha­záért Érdemrend, a Tanács- köztársaság Emlékérem, a Felszabadulási Jubileumi Emlékérem, de ezt a dísz­oklevelet, amelyben „az MSZMP Tolna megyei Bizottsága elismerését és köszönetét fejezi ki ^Faj- csi Ferencnek, a mezőgaz­daság szocialista átszervezé­sében végzőit kiemelkedő, lelkes munkájáért” — becsü­löm a legtöbbre. | — Érdemes volt? — Csak igennel válaszol­hatok. Létrejött — ha csak az erőfeszítésekből egy pará­nyi volt az, amit én adtam — a korszerű, szocialista me­zőgazdaság, jöhetnek a vi­lág bármely részéből, meg­csodálják, jól élnek az em­berek. | — Mit hiányol? — Az emberek ma jobban élnek, de régen jobbak vol­tak. Közelebb voltak egy­máshoz. Ha találkoztak a faluban, megkérdezték: Há mész Gyuri, a Kiscsérre vi­szed a ganyét?, vagy: vetltél- e már új lovat? — Most meg legfeljebb a „jó napot” járja. Összejöttek az emberek, szomszédoltak, beszélgettek, politizáltak. Hát ez annak, amit az elején mondtam, hogy van rádió meg tévé, az árnyoldala. Különben, fi­gyelemmel kísérem, mi tör­ténik a világban, az ország­ban. Jó itthon lenni. JANTNÉR JÁNOS Múltunkból A nemzeti bizottságok a demokratikus kibontakozás­nak fontos politikai szervei voltak a felszabadulást köve­tő időben. Gyakran voltak éles összeütközések színte­rei, s nem volt ritka az sem, amikor a községi önkor­mányzati szervvel, a képvi­selőtestületekkel, vagy az elöljáróságokkal kerültek szembe. Nem egyszer mege­sett az is, hogy a járási és a megyei tisztségviselőkkel is összetűztek, nem hajtották végre a rendelkezéseiket. Jo­gilag nem, de gyakorlatilag hosszú időn keresztül hátai­mat gyakoroltak, és saját be­látásuk szerint hozták meg döntéseikét, határozataikat. A dombóvári nagyközségi nemzeti bizottság elnöke 1945. június 11-én levelet küldött a főispánnak. Idéz­zük: „Dombóvári Nemzeti Bi­zottság folyó hó 6-án hozott határozata értelmében köz­löm a Főispán elvtárssal, hogy Heider István rendőr­parancsnoki kinevezését nem vesszük tudomá­sul. A járási rendőrséget a nemzeti bizottság alakította meg, és amíg a Főispán elv­társ a járási rendőrséget át nem veszi, addig a dombó­vári Nemzeti Bizottság fenn­tartja magának a jogot, hogy a rendőrségi ügyeket m i n- d e n vonatkozásban ő i n- it é z z e. Kérem a Főispán elvtársat, hogy a rendőrséget minél előbb államosítsa, s ezzel a felelősség a Nemzeti Bizott­ságról átszáll az illetékesek­re. Egyben bejelentem, hogy a Nemzeti Bizottság legénységi parancsnoknak Soós Feren­cet nevezte ki, tisztelettel ké­rem tudomásul venni és elfogadni”. A főispán valószínűleg leg­szívesebben figyelmen kívül hagyta volna a dombóvári levelet, de nem tehette. Illő volt, hogy válaszoljon, más­részt pedig érvényt kellett szereznie határozatának is. A központi akaratnak érvé­nyesülnie kellett ebben az esetben is. A rövid, udvarias, de határozott hangú válasz két héttel később elkészült, s megküldték azt a dombó­váriaknak. A főispán vála­sza a következő volt: „Tárgybeli felterjesztésére vonatkozólag értesítem, hogy kb. három hét múlva rend­őrség teljes átszervezésre ke- rüi. Nevezettet politikailag is megbízhatónak tartom, s azért küldöttem oda. Egyéb­ként az illető működését fi­gyelje, és észrevételeit tegye meg.” A dombóváriakat nem na­gyon nyugtatta meg a fő- ispáni válasz, de ellene már nem tehettek semmit. A fő­ispán által kinevezett pa­rancsnok tevékenységét tu­domásul kellett venni. A főispán asztalára tették 1945. június 5-én a kórház­igazgató-főorvos levelét: „Tisztelettel jelentem, hogy a kórháznak jelenleg 380 db ágytakarója van. Ezeknek egy része már alig használ­ható, rongyos. A kórháznak 900 ágytakarója volt, azon­ban a kórház katonai igény- bevétele és a (többszöri vál­tozó katonai kórházi alaku­latok miatt a takaróállomány igen nagy mértékben meg­fogyatkozott. Sajnos a kórház jelenlegi anyagi helyzete nem enge­di meg, hogy új takarók vá­sárlását megkíséreljük. Ezért tisztelettel kérem Főispán urat, mélltóztassék felhívni a vármegye lakosságát arra nézve, hogy a kórház részé­re pokrócot, vatta-paplant adományozzanak vagy elfo­gadható áron adjanak el. Art a megoldást, hogy a be­teg hozza be magával az ágyneműjét, csak minit végső megoldást szeretném alkal­mazni, mert ezzel a kívülről való ágynemű-behurcolással feltétlenül együtt járna a kórház nagymérvű és meg- gátolhaltatlan elférgesedése.” Az igazgató-főorvos levele végén megemlíti, hogy a kór­házi osztályokat már beren­dezték az új kórházban, azaz visszakapták a hadsereg ál­tal korábban használt épü­leteket, s rövidesen megemel­kedik a betegforgalom, s félő, hogy a betegeknek nem jut takaró. A főispán megértette a ké­rés fontosságát, s azonnal megfogalmazta utasítását a járási főjegyzőnek, mely sze­rint a községi elöljáróságok hívják fel a lakosságot az adakozásra, de ha ez nem hozna sikert, végszükségben olcsó áron a kórház megvá­sárolja a felajánlott takaró­kat. Nem ismeretes, mi lett az akció vége. Nem tudjuk hon­nan jött össze a szükséges mennyiségű takaró, annyi azonban tény, hogy takaró hiánya miatt egyetlen beiteg felvételét sem utasították vissza. 1945. február 15-én alakult meg a megye törvényhatósá­gi bizottsága. A nemzeti bi­zottság jelölte a delegátuso­kat. A belügyminiszter azon­ban 90.871./1945 sz. rendele­tével ezt a törvényhatósági bizottságot feloszlatta, és el­rendelte az új törvényható­sági bizottság megválasztá­sát. A belügyminiszteri ren­delet ezt az alábbiakkal in­dokolta : „Az alispán jelentése sze­rint a törvényhatósági bi­zottság megalakulásának időpontjában a vármegye te­rületének nagy része még hadműveleti terület voLt. En­nek követkertében a tör­vényhatósági bizottság csak Szekszárd megyei város és a környező községek lakói­ból tehát csonkán alakult meg. E csonka törvényható­sági bizottságban a duna- f öld vári járás 13 községéből csak 2 község, a központi já­rás 17 községéből viszont 12 község, a tamási járás 17 községéből 2 község, a völgy- ségi járás 28 köségéből szin­tén csak 2 község lakossága, míg a dombóvári és a si- monltornyai járás községei­nek lakossága képviselethez egyáltalán nem jutott. Ezzel szemben Szekszárd megyei város aránytalanul nagy számban nyert képviseletet. A törvényhatósági bizott­ságban ezenkívül a demok­ratikus pártok sem kaptak mind képviseletet, mert ak­kor a vármegye (területének egy része még hadműveleti tetrület volit, s ez a körül­mény a pártok megalakítá­sát akadályoata. A törvény- hatósági bizottságban ezért a Nemzeti Parasztpárt, a Szociáldemokrata Párt, a Polgári Demokrata Párt és ezenkívül a Szabad Szak- szervezetek képviselői nem foglalnak helyet.” A leirat végén a belügy­miniszter sürgeti a főispánt az új törvényhatósági bizott­ság mielőbbi megválasztására. A főispán tudomásul vette a rendelkezést, s május 29- én utasította az alispánt a szükséges intézkedések meg­tételére. Az alispán a belügy­miniszteri rendelatet ismer­tette a megyei nemzeti bi­zottsággal. A nemzeti bizott­ság felemás módon foglalt állást az ügyben. A június 1-i ülésén úgy határozott, hogy felirattal él a belügy­miniszterhez annak tisztázá­sa végett, hogy a belügyi dön­tést megelőzte-e az igazság­ügyi miniszterrel való egyez­tetés — ugyanakkor intéz­kedett arról is, hogy a pártok 3 napon belül jelöljék ki képviselőiket, akik pártközi tanácskozáson újjáalakítják a törvényhatósági bizottságot­Az alispán továbbította a nemzeti bizottság álláspont­ját a belügyminiszterhez, aki azonnal látva a halogató (tak­tikát, igen határozott hangú leiratban adta ki az utasí­tást: „Felhívom Alispán Urat, hogy e rendeletem haladék­talan végrehajtására a szük­séges intézkedéseket azon­nal tegye meg és eljárásának eredményéről 30 nap alatt tegyen jelentést.” Azt is közölte a belügymi­niszter, hogy nem volt szük­ség az igazságügyi minisz­terrel való egyeztetésre, mert a vonatkozó rendelkezések csak akkor írják elő az egyeztetést, ha kétség me­rül fel az alakítással kapcso­latos kérdésekben. K. Balog Jánot

Next

/
Oldalképek
Tartalom