Tolna Megyei Népújság, 1984. augusztus (34. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-02 / 180. szám
1984. augusztus 2. Képújság 3 Karl-Marx-Stadt 1984. (ill.) Hét nap barátok között A magyar ezüst sorsa /. Teljesült célok Markersbachi vízi erőmű kisebb, alsó tárolója Az alumíniumipari központi fejlesztési program legfontosabb célkitűzései teljesültek — ez volt a kulcsmondata annak a megállapításnak, amelyet még az év elején a Minisztertanács tett az ipari miniszter és a KSH elnökének közös jelentése alapján. E megállapítás pontos és lényegretörő, s mint minden ilyen megfogalmazás, óhatatlanul csupán a tények summázata. A kulcsmondat nem szól arról, hogy az elmúlt csaknem másfél évtizedben — az alumíniumipari központi fejlesztési programot 1970-ben fogadták el — ez az iparág évente több mint kétmilliárd forintot fordított fejlesztésekre: az alapanyag- és félgyártmánytermelés korszerűsítésére több, mint 23 milliárdot, a készárugyártás fejlesztésére pedig 7 milliárdot. Mint ahogyan nem részletezi azt sem, hogy példának okáért ezen időszakban került a világ élvonalába a magyar bauxit- és timföldtermelés, az alumínium félgyártmányok termelése pedig alaposan megközelítette a világ élvonalát. Ám éppenséggel ezek a tények azok, amelyek e fenti megállapításban benne foglaltatnak, hiszen éppen ezek adják e mondat igazi értelmét, valóságos tartalmát. A központi fejlesztési program keretében érte el például a bauxitbányászat azt, hogy a hetvenes évek egymillió tonnájáról mára termelése hárommillió tonna lett. Különösen imponáló ez az adat, ha figyelembe vesz- szük, hogy hazánkban a bauxitbányászok — közéjük sorolva a kutatókat is — mindössze négy és fél ezren vannak. A hárommillió tonnás teljesítménnyel ez a négy és fél ezer ember a világ tekintélyes bauxittermelő országai között — a franciák után — a második helyen áll. Mi lesz a jövőben ezzel a vöröses, agyagszerű ásványnyal? Nos, a szakemberek szerint aggodalomra nincs okunk: nálunk sem apad el hamarabb ez az ásványkincs, mint bárhol másutt a világon, bizton számolhatunk vele még az ezredforduló utáni években is. S bár a jelenlegi termelési szint emelését nem tervezi az iparág, a szintért tartáshoz is új bányák nyitására van szükség. Olyanokéra, amilyen az elmúlt időszakban a „Bitó II” vagy a „Halimba III” volt. Egy-egy bánya megnyitása pedig nem fillérekbe kerül; a költségek nyolc- százmilliótól másfél milliár- dig terjednek. A mind korszerűbb technológiák meghonosításával, a termelékenység növelésével pedig a terv az, hogy a magyar bauxitbányászok már a következő években elérjék a világ élvonalában járó francia társaikat, s a jelenlegi évi mintegy 900 tonnás teljesítményüket ezerre tornásszák fel. Az alumíniumipari központi fejlesztési program évei alatt alaposan megnövekedett az ország timföldgyártó kapacitása is: míg 1970-ben ez az iparág 450 ezer tonna timföldet volt képes előállítani, az év végére ez a szám csaknem duplájára, 880 ezerre emelkedett. Mindezekben az eredményekben persze igencsak nagy szerepe volt a hatvanas évek elején megkötött, s azóta 1990-ig meghosszabbított magyar—szovjet timföld-alumínium egyezménynek. Ennek keretében például 1970-ben még csak 120 ezer tonna timföldet exportáltunk a Szovjetunióba 60 ezer tonna alumíniumért cserébe, napjainkban pedig már ez az egyezmény 165 ezer tonna fémet biztosít a népgazdaság számára, 330 ezer tonna timföld ellenében. A tavaly 1990-ig meghosz- szabbított egyezmény pedig a kölcsönös szállítások ismételt bővítését irányozza elő: több mint fél milliárd tonnára növekszik a Szovjetuniónak szállított timföld mennyisége a következő időszakban, miközben alumíniumtömbökből kétszázezer tonnánál is többet szállít nekünk a szovjet partner. A központi fejlesztési program kiemelt feladata volt, hogy növekedjék — a valóságban aztán megkétszereződött — a hazai alumí- nium-félkésztermékek gyártása. E cél alapos gazdasági indoka az, hogy a timföldgyártás megháromszorozza, az alumíniumgyártás pedig megtízszerezi a kitermelt bauxit értékét, s mindehhez a félgyártmány készítésekor további másfél-kétszeres értéknövekedés adódik. Az elmúlt másfél évtized eredményeit jelzi, hogy például az egy főre jutó alumíniumfogyasztás, amely 1970-ben még csak 10 kiló volt, napjainkra 15-re emelkedett. Ezzel a mennyiséggel elértük az iparilag fejlett nyugat-európai országok fogyasztási színvonalát. Igaz persze az is, hogy idehaza a fogyasztás szerkezete alaposan különbözik a nyugat- európaitól. Hazánkban igen nagyarányú a villamos ipar alumínium-felhasználása. Ez az iparág ugyanis az alumí- •niummal a tőkés importból származó rezet helyettesíti. Ugyanakkor a fejlett tőkés országokhoz képest viszonylag kevés alumíniumot használ fel gépiparunk. Nemzetközi színvonalú viszont az edény- és tömegcikkgyártás alumínium-felhasználása. Teflonozott edények, kempingfelszerelések, különböző palackok gyártása ma már minőségben is eléri a világ- színvonalat. Voltaképpen mindez együtt jelenti azt, hogy az alumíniumiparban az elmúlt másfél évtizedben teljesültek a célkitűzések. Még akkor is jogos e megállapítás, ha a magyar ezüstről szólva nem is olyan régen meglehetősen borúsan beszéltek a szakemberek. Két-három éve is így volt ez, az alumíniumpiac akkor élte át a második világháború utáni évek legnagyobb válságát: az 1980-ban még kétezer dolláros alumíniumárak 1982-ben az év közepére 880 dollárra zuhantak. És ezek a világpiaci megrázkódtatások nem voltak hatástalanak a hazai alumíniumiparra sem. K. NYÍRÓ JÓZSEF Constantin Bursuc romániai fotóriporter kollégánk akárhova megyünk együtt, csattogtatja a gépét és csöppet se zavarja, hogy a mindig tréfálkozó Jerzy Kaluzka — Lodz városából — azzal ugratja, hogy éjszaka is nyakában a masinája, amit akkor se rakna le, ha belibegne hozzá valami csintalankodásra kész tündér... Kitt... Katt... megvan a már nem tudom hányadik csoportkép, méghozzá esernyő alaitt készített. Mi ott állunk a Chemnitzer Hof oldalbejáratának födele alatt, de nem sokáig, mert előáll az autóbusz és irány délre, Markers- bachba. Szerepel még a napi programban a Fichtelberg, Anna- berg és Oberfrohna is. így hát nem akármilyen nap elé nézünk. Mi hárman addig tollászkodunk, hogy csak leghátul jut hely. Ez se rossz, úgyis sokallottam a reggelit, hát most majd lerázódik és olyan éhes leszek délre, mint egy hegyi farkas... Az autóbuszt kissebbfajta bábeli nyelvzavar uralja elejétől a végéig, de Jürgen Schwarz szerkesztőségi titkárt ez a legcsekélyebb mértékben sem zavarja. Sorról sorra járva adogatja át a közös programokon készített fotókat. Mire megindul az ugratás, hogy „ez a bizitos, amit fog az ember”, Bursuc kollega hátha nem juttat va- lahányunknak a fotókból... — Most a Nyugati-Érc- hegység felé tartunk. Ez főleg palarétegekből álló hegyvidék, s nyugati határa Vogtland délvidékével és az Elster hegységgel találkozik. — Mit fogunk látni? — vetem közbe azt fűzve még a kérdéshez, hogy a hangulatos kis falucskákon, gyönyörű vidéken kívül. A tolmács feleli, hogy az NDK egyik jogos büszkeségét, a markersbachi vízi erőművet. ö már jánt erre többször is. Ügy emlékezik, amikor májusban a Hazafias Népfront Tolna megyei titkárának, Csajbók Kálmánnak tolmácsolt, voltak erre is. A látnivalók időnként megszakítják a diskurzusunkat. Azon csodálkozom, hogy 500 —600 méteres magasságban milyen csoda kényszeríti olyan pompázásra a margarétákat az útmentén, a hegyoldalban hozzájuk társuló szarkalábakkal, mintha gondosan nemesítették volna őket. Angelika Tímár csillogtatja meg a lehetőséget, hogyha fölérünk a csúcsra, szedhetünk egy csokor virágot... De aztán megegyezünk abban, hogy hadd éljenek csak itt a kirándulók, üdülők gyönyörűségére. S ha már virágról van szó, meg kell jegyeznem: óriási a virágkultusz Karl-Marx-Stadithan és a megyében. Parkokban, házak körül, a kertszövetkezetek szobányi ágyásaiban rengeteg a virág. S megvallom, sehol annyi virágcsokorral valahova siető nőt és férfiút nem láttam még, mint testvérmegyénk székvárosában, ahol rengeteg a virágbolt. Csodaszépek bennük a vágott virágok és az áruk, nos, az is „tűrhetőbb, mint otthon” — mondja a tolmács azzal folytatva, hogyha ő itt tíz szál szegfűt visz a barátnőjének, nem érzi meg az ösztöndíja. A völgyekben, fennsíkokon tehéncsordák. Ember sehol, mert az állatokat mindenütt villanypásztor őrzi. Az eső rég elállt, de tisztes szél fújhat odakint. Jó, hogy szót fogadtam, amikor azt tanácsolták, hogy melegen öltözzem. Áthaladunk a ten- gerszínt felett 600 méter magasan fekvő Markerbachon és meredekebbre vált a ka- nyar-után-kanyaros út. Helyben vagyunk már, de magasabbra kell még hágnunk. Lenyűgözően szép a táj, ennek ellenére majd egyszerre látjuk meg a víztározót. A „másik, a nagyobb, 900 méter magasan van” mondja Angelika Tímár, amikor már meg is álltunk egy szürke sziklafalnál, melyen túl a fehérre mázolt, hatalmas kapu barlangot sejtet. Nem kell kiszállni — máris nyílik az út, és elől egy személygépkocsi vezetésével tűnünk el a hegy lefelé lejtő gyomrában. A kerekek alatt nedves a beton, „izzad a hegy” tréfálkozik a tolmács. „Izzadjon, csak meg ne induljon” — így én könnyedkedve, de kiszúrják, hogy belémbúj/t a félsz. Szégyen, vagy nem, minek tagadnám. Mérőműszer híján érzékeim kiabálják, hogy megyünk, gurulgatunk lefelé, több emeletnyi mélységbe. S megállapítom, hogy iitt ez nem annyira a nők, mint a férfiak világa. Élénkebbek már nem is lehetnének a fiúk. Mi, a lányok hallgatunk. Akkor is, amikor később meredek lépcsősorokat megjárva egy üvegfalú teremből bámuljuk a vízi erőmű szívét, hatalmas teljesítményű gépek tompa és mégis démoni erőt sejtető dübörgése mellett. A nagy mű megalkotásának előkészületei 1970-ben kezdődtek és 11 éz múlva, 1981-ben fejeződtek be. Még lejjebb ereszkedünk, s a vízi erőmű képviselője itt beszél arról, hogy a KGST-országok közül melyik,' milyen gyártmányával segítette az építést. Egyre nehezebbnek találom a levegőt, fázom is. Majd darabig fönt, a napvilágon se áll helyre a lelki egyensúlyom. Nem tehetek róla, a technika legnagyszerűbb vívmányai is megrémítenek első látásra. A 900 méter magasan fekvő felső tározónál „jön csak vissza” a hangom. Kést és fél kilométeres a tó kerülete és mélysége azon az oldalon, ahol mi állunk, 26 méter. Van mit tartaniok a betonfalaknak, a masszív töltésrendszernek, amikor viharos szél korbácsolja egy, másfél méteresre a hullámokat. Újabb óra és majd 300 méterrel „megfejeljük” mai magassági teljesítményünket. Ez már Oberwiesenthal, az 1214 méter magas Fichitelbert küszöbe. S igen... Itt szorította össze a szívemet egy másfajta rémület. Ha a kápráztató dolgokra képes emberiség nem kezd okosabban élni a tudásával, lakhatatlanná teszi a világot. Sok, egyre több a halott fenyőfa Fichitelberen, ahol erdősávo- kat kopaszított holttá a kénes levegő. Ebéd. Az összes eddigiek közül a leghosszabb, pedig már beérném napi egyszeri étkezéssel is, de erről szó se lehet. Aztán újra eső, amikor megérkezünk az elfogyasztott finomságoktól eL nehezülve Oberfrohnaba. Alig sorakozunk a falucska műszaki múzeuma melletti parkolóra boruló hársfa alá — mely most virágzik —, ott terem egy apróitermetű, fél- recsapoitt sipkájú bácsika azzal, hogy ő a Hanzi bácsi és hát „tessék, csak tessék”. Csitt és csatt a menyország- kulcsnak is beillő szerszámmal, s bent állunk a kívül mohos falú, belül füstös Hammer-múzeumban, amely helyén vízimalom állt már 1436 körül. A közelben lévő Schreckenberg gazdag ezüstkészletének felfedezése pecsételte meg a gabonamalom sorsát. Ennyi, amit tudunk. Hanzi bácsi fölpattan az egyik kalapács mellé, rászól egy hozzánk csapódó nőre, hogy addig nem beszél „amíg az a kis szőke közelebb nem jön”, aztán kezdődik a mese. 1498-ban verték Ober- frohnában, itt az első ezüstérméket. A gazdag ezüstva- gyon miatt a malom fémfeldolgozásra állt át teljesen 1621-ben, majd bányászati eszközöket is gyártó kovácsműhellyé 1632-ben. Az ezerhatszázas évek kát utolsó évtizedében a műhely már a drezdai fegyvergyárnak is dolgozott. Csak múzeum a vénséges kovácsműhely 1904 óta és az NDK kormánya igen komoly összegeket fordított 1949 után az épület és berendezés restaurálására. Akár hiszik, akár nem, minden üzemképes ebben a műszaki múzeumban. Igaz, hogy tán még az egerek is világgá futnak, amikor recsegni, ropogni kezdenek a fából faragott fújtatok és huppogat- ni a hatalmas fapofájú, vassal „patkóit” kalapácsok. Meghallgatjuk az öreg berendezések muzsikáját és máris a szomszédban vagyunk, ahol faragások, csipkék tanúskodnak a falu lakóinaik művészi készségeiről. A kis galériában hosszan állunk a hársfából kifaragott bányamű előtt, amelyből természetesen az ember se hiányzik, így pompásan felidézhető, hogy a helyben és a környéken élő bányászok mennyire megszenvedtek a kenyerükért. A szomszédos épület emelete is múzeum. Itt lakott a kovácsműhely tulajdonosa az emeleti részen. Az udvarház alsó ré- .szében most vendéglő üzemel. Fönt a már csak kedvünkért kinyitott szobában egy fiatalasszony boszorkányos gyorsasággal mutatja be „milyen egyszerű” a csipkekészítés. — Az édesanyjától tanulta? — kérdezzük többen Frau Brauntól, mire nevetve vallja be, hogy a férjétől, mivel csak tíz éve él itt. Jöhet még több élmény ilyen gazdag nap után? — tűnődtem szállodai. szobámban lefekvés előtt. Jött. Másnap elvonatoztunk Freiberg- be és a dómban meghallhattam a Karl-Marx-Stadt megyében lévő 13 Silbermann orgona közül az egyik legöregebbet, melyet a 301 évvel ezelőtt született, 70 évet élt mester épített. Július 16-án ért véget a Pressefest. Ezen a napon láttam viszont az újjáépített gyönyörű Drezdát és felejthettem el az Elba Firenzéjének azt az emlékezetembe vésődött még gyászos képét, amit 1959 óta hordoztam. Július 17. Aue, Sósa, Drezda, Budapest és Szekszárd. Kicsit hosszú volt ez a nap, de megérte a fáradtságot a búcsúnap megannyi élménye. Akkor is megérte, ha néhány hét múlva meg kell majd állapítanom, hogy éppen csak megízleltem testvérmegyénk lakóinak életét, s ezért vissza kell még mennem majd az NDK-ba, Karl- Marx-Stadtba. LÁSZLÓ IBOLYA Működőképes kalapácsok az obcrfrohnai műszaki múzeumban
