Tolna Megyei Népújság, 1984. július (34. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-28 / 176. szám
1984. július 28. ' TOLNA \ NÉPÚJSÁG 7 Szakipariak reflektorfényben Iskolaépítők finise Átadás augusztus 18. — Tanévnyitás szeptember I. Latolgatok (Kész lesz? Ide járunk iskolába?) Bonyhád új városrészében, a Fáy lakótelepen — amit lakónépessége miatt nevezhetnénk akár Üj- Bonyhádnak is — hetek óta egyre szebben mutatja már magát a 16 tantermes iskola, melynek építése 1982. június 10-én kezdődött. Ez év őszétől 750 gyerek — 28 tanuló- és 17 napközis csoport — nevezheti otthonának a Link Péter tervezte legalább annyira szép, mint céljának megfelelően modern intézményt. Igaz, az 1000 adagos konyha némi késéssel készülhet el, így a nyitásra is marad nyoma a környezetben annak a csak látszólagos rendetlenségnek, amely a kis- és nagyszabású építkezésekre egyaránt jellemző. Most, az iskolaépítés finisében már úgy három hete naponta 140-150, főleg szakiparos dolgozik reggel 7-től délután fél 5-ig. Űjabban a hétvégén is. Nem sokkal ezelőtt látogatta meg a beruházást a kivitelező TÁÉV igazgatója, Villányi József a városi (tanács vezetőinek és Bősze Istvánnak, az új iskola hónapokkal ezelőitt kinevezett igazgatójának (társaságában. S akkor mondatott ki, hogy márpedig „a határidőt tartani kell minden áron”, hogy a tulajdonosok a konyha és étterem kivételével időben birtokba vehessék az iskolát. — Nem volt itt semmi baj az ütemtartással, a lépéshátrány, ami most nagy erők bevonásával hozható csak be, akkor keletkezett, amikor a szakipari munkák kerültek napirendre — mondják a beruházó képviselői, Máté Rudolf itervosztályve- zető, Hübner Józsefné, az osztály főelőadója és Róna József, a városi tanács művelődési osztályának vezetője. Egyébként kár, hogy Bősze István az új iskola igazgatója a mi látogatásunkkor nincs jelen. De a jövő héten elkezdődik a 16 .tanterem berendezése, ami „nem kis meló” lesz — vélik beszélgető- társaim. Indokolt .tehát a néhány napos szabadság, mert felgyorsultak a dolgok, az igazgatónak se lesz elég a napi nyolc óra arra, hogy mindenen ott legyen a szeme. A Népbolt Vállalat bonyhádi raktáraiban vár sorára a berendezés 70 százaléka. De mielőtt még a rendezke- dés elkezdődhetne, a kivitelező takarítóbrigádjai veszik kézbe a tisztogatási hadműveletek szerszámait. Segédcsapatok társaságában, hiszen szükség lesz itt a szülők, az I-es és Il-es iskolák besegítő társadalmi munkájára is. — Addig? — Nem egyszer 24 órányi izgalom, nyüzsgés várható — mondja Rónai József és Hübner Józsefné, akiket nem kellett kétszer kérni arra, hogy legyenek kísérőink az iskolában. Jó ideje már nemcsak a lakótelepek népi ellenőrzése tartja szemmel az építkezést, ami azért is könnyű, mert a bölcsőde, óvoda szomszédságában lévő beruházás a lakótelep közepén folyik. A tulajdonosok, fenntartók érdeklődése is nőtitön-nőtt. Sokasodnak a látogatók és nem vagyok bizonyos abban, hogy Reinauer János művezető mindenkori örömére. .. Itt már hetek óta olyan feszített a munka irama, hogy a legaranyosabb mosolyú-beszédű vendég se tud kedves és marasztalásra érdemes vendég lenni. • — Jani bácsit keresik? Hát annak csak az isten a megmondhatója éppen hol jár. — Nézzék meg az irodában — így két, a főbejáratnál dolgozó burkoló. Átvágunk a terep hepehupáin a felvonulási épület felé. Itt még nehéz elképzelni azt a rendet, ami a hátsófronton a sportudvarban kialakult. Ide egymás után érkeznek a vörös salakkal megrakott, pótkocsis autók. Alakul a végleges rend, bár jócskán ez után kerül majd sor a parkosításra. Fa egy szál se, de a szomszédos gyermekintézményekben kölyökfák lombja bólogat az enyhe szélben, fűszőnyeg öleli az épületeket. Megjegyzem, hogy a megyében eddig egyetlen új iskola se társult bölcsődéhez, óvodához. Kísérőim kihúzzák magukat. Majd fordulunk kifelé az üresen ásító irodából. Ahogy elnézem a művezetői rezidenciát, legfeljebb addig tartózkodott benne Rei- nauer János, amíg lenyelte a reggelijét. Hacsak nem intézte el már otthon Báta- széken, hogy itt ennyi vesztesége se legyen. Kisvártatva félúton az iskola főbejárata és a felvonulási épület között futunk össze. Barázdált arcán mosoly villan, aztán elnézésit kér, hogy valamit gyorsan el kell még intéznie telefonon, de nyomban jön utánunk. Ügy sejtem, arra gondol, hogy a korábban elhangzott szíves hívásról megfeledkezhettem volna már átadásig, ha egy év óta nem jöttem (tájukra se. Honnan tudhatná, hogy errefelé járva elkerültünk mindig a .lakótelepre is, gyönyörködni az épület kiteljesedésében. A szemmel tartás így megvolt, csak a lábatlankodás maradt el. Üj- bóli kérdezősködés nélkül is biztosak maradhattunk azonban abban, hogy a jó és szép munkát egyaránt igénylő és megkövetelő Reinauer János betartja a szavát. Szépet és jót adnak ki a kezükből a TÁÉV dolgozói, hogy Bonyhádon 15 év óta növekvő becsületükön csorba ne essék. El se érjük a főbejáratot, már itt a művezető és .kalauzol bennünket a jobb szárnyra, ahol annyira kész nyolc tanterem, hogy akár be is lehetne rendezkedni. Ahány serénykedő csoport mellett elhaladunk, mind kap egy kis menet közbeni eligazítást. Nem .tudni ma már, hányadikat, hiszen „Jani bácsi itt a területen kilométereket gyalogol naponta” — hallottam felőle még megismerkedésünkkor azzal kiegészítve; „csuda egy képessége az öregnek, hogy mindig ott tud .teremni, ahol szükség van rá”. — Fáradt? — Azt nem mondanám. Talán az idegeskedés több. Az a mi legnagyobb bajunk az építőiparban, hogy a szakiparosunk kevés. Most itt 50 festő dolgozik, de ha csak az ablakokat vesszük, van belőlük 1600... Az aula még „meztelennek” tűnik, de nem nehéz elképzelni, hogy kedvelt tartózkodási helye lesz a diákoknak és parádés színtere a közösségi élet olyan eseményeinek, melyekre a környék is hivatalos lehet. — Nemrég járt itt a tervező, a Link Péter. Nagyon elégedett volt — mondja házigazdaként élöl haladva Reinauer János. — Kár, hogy csúszással kezdtük, és módosításokkal is a konyhaétterem építését. Az alighanem csak szeptemberben kerülhet átadásra. Majd hárman feleljük erre, hogy „annyi baj legyen.” A kezdés étkeztetési kényelmetlenségein kívül ne legyen más baj és akkor minden rendben. A tantestület — 55 fős — már összeállt, döntően a két meglévő általános iskola létszámából és a most kapott 9 új státus révén. Az alsótagozatos gyerekek majd egy szálig a Fáy lakótelep lakói, az V—VI. osztályosok verbuválódtak az egyes és kettes iskolákból, ők és tanítóik, tanáraik vizsgáztatják majd meg igazán a közel 83 milliós költséggel épített, berendezett új iskolát és a 17 milliós költségű konyhát, éttermet. Addig? Addig még napnap után gyorsul a finis és nem alszik ki pillanatra sem a közfigyelem reflektor- fénye. .. LÁSZLÓ IBOLYA Fotó; Kapfinger András Egy asszony az utca végén Sikerült felbontani — Mit mondjak? Még egyetlen egyszer nem vittem Bözsi néninek egyetlen fillért sem. Se nyugdíj, se járadék, se segély, se semmi... — mondja Berek István, a szekszárdi postahivatal kézbesítője, aki immár két esztendeje kézbesít a 9-es körzetbe. Ebben foglaltatik a Kápolna tér is, ahol a 2/b- ben lakik Csötönyi Erzsébet, a hetven esztendős, „zárkózott, csöndes, galyakat cipelő” néni. —■ Még levelet sem kap. Űjságot sem járat... Nagyon egyedül van szegény... Még otthon is szoktam róla gondolkodni. Róla, és a hasonló öregasszonyokról. Mert az én körzetemben még vannak ilyenek néhányan... — Nem tudom, mit lehetne tenni. De azt igen, hogy nem sajnálkozni kell rajtuk, hanem tenni értük — szögezi le határozottan a postás. Megbeszéltük, hogy két órakor találkozunk a Kápolna téren Berek Istvánnal, s együtt megyünk majd be Csötönyi Erzsébethez. — Persze, ne gondolja, hogy magát beengedi. Hozzá senki idegen nem mehet be. Meg nem is nagyon fog beszélni... — figyelmeztet a kézbesítő. És azt is mondja, hogy a rozzant kerítésen át szokott vele szót váltani. Elérkezett a nap. Délután két óra... Amikor a Kápolna térre érkezek, levelet lengetve tart felém Berek István. — Először hozok ide levelet — mondja. (A feladója pedig meglep; a MezőKét év óta az első levél... gazdasági és Élelmezési Minisztérium pecsétje áll rajta.) Belépünk a roskadozó ház udvarára. A kis virágoskertben gladioluszok, apró tarka virágok „fogadnak”. Majd Bözsi néni. Felcsillan a tekintete a levél láttán. Izgatottan tépi föl a borítékot. Az efféle mozdulathoz nem szokott ráncos kéz reszket is, ügyeten is. Végre előkerül a papír. Egy osztályvezetőhelyettes aláírásával érkezett a pár sor, mely arról értesíti a címzettet, hogy földügyében nem tudnak tenni semmit. Kérik, hogy forduljon a megyei mezőgazdasági osztályhoz. A levél melléklete pedig a bíróság egyik korábbi válasza, melyben azt közlik, hogy az ügy nem az ő hatáskörükbe tartozik. — Volt vagy öt hold földem. Bekerült a téeszbe. S nem kaptam érte egyetlen fillért sem — szól . higgadtan. — Csak a járandóságomat akarom megkapni. (A földhivataltól tulajdonaként 3 kataszteri hold és 992 néygszögöl föld valóban a Jóreménység ítéeszbe került annak idején, viszont azt 1970-ben megváltotta a közös gazdaság. Gyanítom, Bözsi néni azt már rég elfelejtette, hiszen nem nagy összegről volt szó.) S hogy az öregasszony miből élt? S miből él? Arról maga beszéljen, mert beszélt, beszélgetett. S úgy tűnt, hogy a szó jól Is esett neki; — Soha nem voltam férjnél. Harminchat éves koromig szülők mellett voltam. Apám házmester volt, majd az OTI-nál szolgált. Én napszámba jártam. Itt is van egy kis földem. Kukoricát csinálok rajta. Azt morzsol- gatom, azt árulgatom. De most az sem lesz, mert a csatornarendezéskor nagyon letiporták. Meg már nem is tudok úgy dolgozni. Volt egy bátyám, az meghalt a háborúban. Két pici lány maradt utána, akiket államilag neveltek... Egyedül vagyok, mint ez az ujjam. Hogy mikor voltam boltban? Tegnap. Mert előtte voltak itt valamilyen gyűjtők. Egy lámpát, egy babát, meg apró hóbeleváncokat vettek tőlem száz forintért. így bevásároltam. Kenyeret, teát, meg zsírt. Meg egy zacskó kekszet is vettem. Mert a süteményt, azit nagyon szeretem. — Bözsi néni. Be kellene menni a tanácshoz. Ott kaphatna szociális segélyt. Jön a tél. Enni is kell, meg fűteni. Nem elég az a kis rozsé. .. — Nekem nem kell senki pénze. Föl nem venném. A városi tanácson dr. Blaskovich Erzsébettel, az egészségügyi osztály vezetőjével beszéltünk. Tőle tudtuk meg, hogy a nénit már több alkalommal megkeresték. Pénzt ajánlottak, szociális gondozónő járhatna hozzá, aki főtt ebédet hordana neki, meg takarítani is segítene. De mindezt csak a kerítésen kívülről hallgatta meg Bözsi néni. így csak azt eszi, „amire kerül”, dolgozgat, amit tud. Orvoshoz nem megy fájós lábával. Kis lavórban mossa az ágyneműt. Házának fala bedőlt. És „csak ide-oda töködnek a hatóságok, ahova folyamodok”... V. HORVÁTH MÁRIA Fotó: Gottvald Károly
