Tolna Megyei Népújság, 1984. július (34. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-21 / 170. szám
1984. július 21. , TOLNA \ B IrtÉPÜJSÁG Az arany láncszem előtt írta: Grigori] Szavcsenko miniszterhelyettes NDK Új robotgeneráció Az utóbbi években a korszerű irányzatokra fogékony, alkotó kedvű és szellemű műszaki kutatók keze munkája nyomán robotok új generációja „nőtt fel” az NDK- ban. A 256 szenzoros „mindentudó” gép — melyet optikai érzékelőkkel is elláttak — öt különféle hasznos mozdulatot tud megtenni. Ennyi ugyanis az úgynevezett mozgástengelyek száma, amelyek körül az okos robotok forgolódhatnak. Hatótávolságukon belül bármilyen pontot elérnek és ott megfelelő tevékenységet végeznek. Az első 20 új robotot a Fémkohászati Központi Műszaki Intézet kutatói a berlini Október 7-e Szerszámgépgyártó Kombináttal közösen készítették el. Az intézet más újdonságokat is kínál az iparnak. Az építőszekrény elvének alapján kifejlesztett robotok olyan fajtáját szerkesztették meg, amely a mindenkori szükségletnek megfelelően szerelhető össze. A kitűnően képzett szakemberekből álló kutató-fejlesztő kollektíva saját ötletei mellett felhasználja a baráti országok társintézményeiben elért eredményeket is. Együttműködik a KGST-or- szágok robotgyártó cégeivel, hogy minél többféle és mind tökéletesebb példányokat valósítson meg a jövő gépeiből. Ilyen alapon állították elő azt a robotot, amelyet már második éve eredményesen hasznosítanak az eisenhüt- tenstadti épületgépészek. A felületeldolgozást, a fúrást, a falban lévő süllyesztékü regek tömítését és a konzerváló anyagokkal történő bevonást végző robotok sok nehéz munkát ellátnak, így rendkívül népszerűek az építőiparban. lenné teszi a vasút gyorsított ütemű fejlesztését, amely tömeges szállításra alkalmas, nem függvénye az időjárásnak, megbízható és gazdaságos. Az új vasútvonal ezenkívül második, mégpedig rövidebb kijáratot biztosít a Csendesóceánhoz. Javítja a kapcsolatokat a külföldi országokkal, tehermentesíti a zsúfolt transzszibériai vasútvonalat. A BAM a transzszibériai vasútvonaltól 4-700 km-re északra, lakatlan vidékeken húzódik. Teljes hosszának csaknem háromnegyede az örök fagy, több mint másfél ezer kilométere pedig a szeizmikus zónában található. A mérnöki, geológiai szempontból kedvezőtlen, zord éghajlati viszonyok között kellett megmozgatni több mint 300 millió köbméter földet, felépíteni négyezer hidat és más építményt, beleértve 8 alagutat is. Ezek a körülmények sokat követelnek mind az itt dolgozó emberektől, mind pedig az itt alkalmazott technikától. A Bajkál—Amur vasútvonal építése lehetővé teszi, hogy nagyszabású gazdasági és szociális feladatokat oldjanak meg ebben a körzetben. Meghódítják a tajgát, új városokat, településeket és kulturális központokat létesítenek. A Bajkál-Amur vasútvonal mentén 59 közművesített település, tízezer gyereket befogódé óvodahálózat lesz, iskolák 22 ezer diáknak, két technikum és 5 szakközépiskola, orvosi intézmények. Természetesen filmszínházakat, kultúrpalotákat, könyvtárakat, szolgáltatóházakat is építenek. A munkák jelentős része már kész. Az építkezés még nem fejeződött be, de a BAM már néhány éve a népgazdaság szolgálatában áll. A már korábban üzembe helyezett vonal szakaszai szenet, fát, más anyagokat és nyersanyagot szállítanak. De ugyancsak ezeken a vonalakon szállítják a BAM-hoz szükséges építési anyagot. Moszkva lakói a közelmúltban ünnepélyesen fogadták azt a személyszállító vonatot, amely a BAM fővárosából, Tindából érkezett. Az SZKP KB Politikai Bizottsága jóváhagyta a BAM építőinek kezdeményezését, miszerint vállalják, hogy 1984. november 7-re, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 67. évfordulójára befejezik a vasútvonal építését. Ez azt jelenti, hogy a BAM a tervezettnél egy évvel korábban elkészül. Néhány hónap múlva messze földről is nagy figyelem irányul majd Ruandára, a Szovjetunió csitai területének északi részén, a kietlen tajgában elterülő településre. Itt végződik ugyanis a Bajkál—Amur vasútvonal utolsó, úgynevezett arany láncszeme. Nem sokkal több mint 200 kilométert kell megtenniük az építőknek, akik 1974-ben indultak meg egymás irányába. A Bajkál—Amur vasútvonalat gyakran nevezik az évszázad építkezésének és ez valóban így is van. Üzembe helyezésével a világ egyik legnagyobb vasúthálózata lesz. 3200 kilométeres összes hosszával. A Léna folyónál fekvő Uszty-Kutnál kezdődik, és az Amur menti Komszo- molszk városánál végződik. Építése azzal függ össze, hogy Szibéria és a Távol-Kelet körzeteiben hatalmas nyersanyagtartalékok összpontosulnak. A BAM menti körzetekben —, amelyek területe másfél millió négyzet- kilométer — szén, vasérc, réz, rink, molibdén, ólom, mangán, nikkel és más értékes és ritka fémek, mint például a csillám és az azbeszt lelőhelyeit tárták fel. Ezen természeti kincsek kibányászása és felhasználása nélkülözhetetSínfektetés a BAM-on A tengeralattjáró titka 1944-ben a szovjet hadsereg sikeres támadó tevékenységet folytatott, elérte a Szovjetunió államhatárait. A hitleristák azonban még erősek voltak, kétségbeesetten ellenálltak, igyekeztek elodázni a Harmadik Birodalom elkerülhetetlen összeomlását. A hitlerista haditengerészet parancsnoksága több tengeralattjárót vezényelt a Finn sziklaszigetekhez. Egy kis szovjet hajó, Alekszandr Kolenko főhadnagy parancsnoksága alatt elsüllyesztette az egyik fasiszta tengeralattjárót. A balti-tengeri hajósok és búvárok életük kockáztatásával szerezték meg az akkoriban szuper titkosnak számító fasiszta fegyvert, az akusztikus torpedót. Alekszandr Kolenko jelenleg a leningrádi Központi Haditengerészeti Könyvtár munkatársa. Féltő gonddal óvja a szovjet Informbüro 1944. július 31-i jelentését, amelyben ez áll: „A Balti Flotta hajói a Finn-öbölben elsüllyesztettek egy ellenséges tengeralattjárót. A tengeralattjáró legénységéből hat német matrózt és tisztet foglyul ejtettek”. Ez volt az első tengeralattjáró, amit a háború évei alatt a szovjet búvárok a felszínre hoztak. A tengeralattjáró elsüllyesztéséért és az új ellenséges fegyver titkának megszerzéséért a hajó személyzetét érdemérmekkel és rendjelekkel tüntették ki. A parancsnok, Kolenko főhadnagy, megkapta a katonai Vörös Zászló Érdemrendet. A tenger mélyéről 1944-ben a szovjet búvárok által felszínre hozott fasiszta tengeralattjáró Alekszandr Kolenko (jobbról a második) és háborús veterántársai Szovjet régészek a magyar őshaza nyomában Vlagyimir Ivanov történész, a történelemtudományok kandidátusa a közelmúltban érdekes összefoglalót készített arról a munkáról, amelyet a szovjet régészek végeznek a magyar őshaza-kutatással kapcsolatban. Az orosz évkönyvek először 898-ban tesznek említést az ugorokról. Egy kijevi szerzetes a következőket írja róluk krónikájában: „...Az ugorok elhaladtak Kijev mellett, azon a hegyen keresztül, amelynek neve ma Ugorhegy, eljutottak a Dnyeperhez, és nomád táborokban telepedtek meg.” A szerző a továbbiakban beszámol a honfoglalás körülményeiről, s közli, hogy az alsó-Duna-me- dencét „azóta Ugor-földnek nevezik.” Ám, hogy a magyarok honnan érkezhettek orosz földre, arról nem tud a krónikaíró. A legendás őshaza, a Magna Hungária pontos helyét a XI—XII. századi magyar krónikák sem említik, csak valahol az Etel folyón (Volgán) túl jelölik meg. Éppen erre a vidékre, a „szkíta földre” indult a XIII. század harmincas éveiben Julianus barát a domonkos rendi szerzetes, hogy megkeresse Magna Hungáriát. Julianus hihetetlen nélkülözések árán, útitársait is elveszítve 1236-ban érte el a Volgát. És itt „a nagy Etel folyó közelében” meglelte a magyar nyelven beszélő közösséget. Persze Magna Hungáriáról szó sincs, mivel a Volga-vidéki magyarok — mint Julianus írta — kisszámú nomád törzsek voltak. Az ősi hagyományok szerint azok a magyarok, akik a Duna mellé vándoroltak, a Volga-vidéki törzsektől származtak. Maguk a volgai magyarok pedig Julianus szerint: „ ... pogányok, földet nem művelnek, lóhúst esznek, tejet és vért isznak. Lóban és fegyverben gazdagok, és a háborúkban rendkívül merészek.” Hajdani tudósításával a magyar szerzetes igen nehéz feladatot rótt korunk kutatóira, mivel — bár hitelesen igazolta, hogy a XIII. században éltek magyarok a Volga mentén — nem közölte pontosan azt a helyet, ahol találkozott a törzsekkel. A Volga- vidéki magyar törzsek valószínű táborozási helyéről hosszú évek óta érdekes szakmai viták folynak tudományos körökben. Az orosz és a magyar nyelvészek még a század elején több mint 200 olyan szót fedeztek fel a magyarban, amelyet nyilvánvalóan a volgai bolgár-törökök nyelvéből vettek át. Az etnográfusok azután megállapították, hogy számos baskír nemzetség- törzsnévnek szintén megvan a maga megfelelője a magyaroknál. Ilyen például a jur- mati, jenej, tarhan, misar, kesző, nagnan, julaman. Ilyen jellegű átvétel csakis az ősmagyarok, a bolgár-törökök és a baskírok közötti huzamos és szoros kapcsolat alapján jöhetett létre, s csakis ott, ahol ez a három nép egymás közvetlen közelségében élt. Ezt a területet a kutatók az Ural és a Volga-vidék legkülönbözőbb körzeteire, a mai Udmurt, Tatár és Baskír Autonóm Köztársaság területére tették. Ám gondot okozott, hogy ebben a hatalmas térségben sokáig nem találtak olyan régészeti leleteket, amelyeket kapcsolatba lehetett volna hozni az ősmagyar emlékekkel. Halikova kazanyi archeológusnő azonban megoldotta a problémát, amikor 1974-ben Bolsije Tyigani tatár falu mellett megvizsgált egy, a IX—XIII. századból származó temetkezési helyet, amelynek anyaga jelentősen különbözött a Volga-vidéken és az Uraiban ismeretes, korabeli más régészeti emlékektől. A temetési szertartás nyomai, az előkerült ékszerek és fegyverek meglepő hasonlóságot mutattak a IX—X. századi Duna menti magyar temetkezési helyekkel. Halikováék ebből arra következtettek, hogy a Bolsije Tyigani-i temetkezési helyet a magyarok egy olyan csoportja hagyta az utókorra, amely a XI. század első felében a Káma folyó alsó szakasza mentén élt. (A Káma a mai Volgográdnál éri el a Volgát.) Röviddel ezután Baskíriában is hasonló régészeti leletekre bukkantak. A domb alakú lelőhelyek mindegyikében 1-től 30-ig terjed a sírok száma. A halottakat a felszínhez közel, fejjel nyugat felé földelték el, s az elhunyt valamennyi tárgyát elhelyezték a sírban. A nők mellé ékszert, a férfiak mellé fegyvert raktak. Tetszetős agyagedényekben ételt is készítettek melléjük. A férfiak elmaradhatatlan kelléke volt a lószerszám és a harci öv. Néhány női sírban is találtak fegyvereket. A IX—X. századi magyar sírokban is többször ráleltek ilyen tárgyakra. Ám még jellegzetesebb, hogy a dombtetők földhányásában elhelyezték a harcos lovának bőrét, és a halottak arcára ezüst álarcot helyeztek. A kutatók nézete szerint éppen ezek az eltemetett ugorok legjellemzőbb ismertetőjelei. A régészeti anyag igazolja, hogy időszámításunk első évezredének utolsó századaiban a Káma alsó szakaszától a Dél-Uralon túlig terjedő tágas és kedvező természeti viszonyokkal rendelkező területet ősmagyar törzsek lakták. A feltevés összhangban áll azokkal a IX-X. századi arab írásos forrásokkal, melyek szerint: „A magyarok országa terjedelmes, száz far- szah hosszú és széles, egyik oldala kiér a tengerhez, oda, ahol két folyó ömlik belé; a magyarok e folyók között élnek. Télen annak a folyónak a partján telepednek meg, amelyik közelebb van ... halászattal foglalkoznak ... a magyarok földjétől jobbra eső folyó a szlávok felé halad, a Hazar (Kaszpi)-tengerbe ömlik, a két folyó közül ez utóbbi a legnagyobb... A magyaroktól kelet felé hegy van (az Ural).” A régészeti és az írásos források adatainak ilyen megegyezése ritkán fordul elő a tudományban. Ezek az adatok általában igazolják azt a hipotézist, amely szerint az ősmagyar törzsek az Uraitól nyugatra, a Kaszpi-tengerbe ömlő két folyó közén éltek. A Dél-Uraiban és általában az Ural vidékén a magyarok az időszámításunk szerinti VII-VIII. század fordulóján jelentek meg. S bár etnikai és kulturális uralmuk legfeljebb másfél századot ölelt föl, mégis mély nyomot hagytak a térség történelmében. Az ómagyar kultúra a baskír kultúra részévé vált. A régészeti kutatások tovább folytatódnak. A tudománynak még néhány talányt kell megoldania: honnan mentek a magyar törzsek Baskíriába? Hol található a lehetséges őshaza? Ezek a kutatások az Uralon túlra, a többi között Nyugat-Szibéria déli részére mutatnak, ahol a szovjet régészek az utóbbi években felfedeztek és megvizsgáltak néhány dombtetőt, amelyeknek tartalma nagyon emlékeztet a Dél-urali temetkezési helyek leleteire.
