Tolna Megyei Népújság, 1984. július (34. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-03 / 154. szám
rtÉPÜJSÁG 1984. július 3. őrnagy emberei Telly Savalas a film egyik jelenetében Moziban Reisman „Válasszanak ki tizenkét közönséges rabot, akiket gyilkosságért, rablásért, vagy egyéb erőszakos bűncselekményért ítéltek halálra, vagy hosszú börtönbüntetésre. Oktassák és képezzék ki ezeket a rabokat annyi frontvonalon túli műveletre, amennyit egy rövid, de meghatározatlan idő alatt képesek megtanulni, közvetlenül a kijelölt célpont megtámadására és megsemmisítésére irányuló inváziót megelőzően”. A fenti részlet egy amnesztiatervből . való és meghatározza A piszkos tizenkettő című filmet. Többet a film cselekményéről mesélni nem is érdemes, hiszen azt szóban visszaadni épp úgy nem lehet, mint az azonos című — magyarul is megjelent — regényt filmen. Az alkotók nem is kísérleteztek ezzel, hisz a több szálon futó regény teljes cselekménye egy kétszer négyórás filmre is elég lett volna. A szerzők ehelyett — okosan húzva a történetből — csak a leglényegesebb szálat kiemelve készítettek filmet, aminek a regény alapja ugyan, de nem annak teljes tükröződése a filmvásznon. Így a két mű kapcsolatáról csak annyit: azoknak is javaslom elolvasni az eredeti regényt, akik látták a filmet. Érdekes, izgalmas olvasmány lesz a film után is. A piszkos tizenkettő című film alkotói mindent megtettek azért, hogy sikeres filmet készítsenek. Pénzt nem kímélve a mozivilág legnagyobb sztárjait sorakoztatják fel a filmben. Adott a jó alapanyag, adottak a más filmekben befutott sztárok, így a siker sem maradhat el. Nem is maradt és tegyük gyorsan hozzá, nem érdemtelenül. Mert amit láttunk, az mestermunka. A Kojak hadnagyként ismert Telly Savalas mesteri alakítása, hátborzongató végjelenete épp úgy tökéletesen kidolgozott, mint a „Volt egyszer egy vadnyugat” egykori sztárja Charles Bronson egész alakítása. Mindannyiuk közül is kiemelkedik Lee Marvin Reisman őrnagya. Visszafogott, mégis erőt sugárzó, szubjektív játéka, szinte minden színészi eszközt, gesztust nélkülöző alakítása kiemelkedett az igencsak „jegyzett” szereplők közül. Talán még keményebb, még célratörőbb mint regénybeli alakja, de alakítása hihetővé teszi a hihetetlen történetet is. Persze, a történet, a pokolian'zseniális ötlet talán csak nekünk, a háború után felnőtt nemzedéknek hihetetlen és ha elhisszük, hogy ilyen is volt, előfordult, akkor máris bent élünk a történetben, együtt izgulunk, reménykedünk a szereplőkkel és nem hiszem, hogy van olyan néző, aki kijőve a közel négyórás film vetítése után, sajnálja a moziban eltöltött időt. TAMÁSI JÁNOS Könyv Horváth György: A tartalmas gondolkodás Horváth György, aki korábban a Tananyag és a tankönyv struktúrája című könyvében fejtett ki korszerű pedagógiai gondolatokat, s nagy sikerű monográfiájával, a Személyiség és öntevékenységgel járult hozzá a marxista személyiségelmélet műveléséhez — ezúttal gondolkodás-lélektani munkával gazdagította a szakirodalmat. Könyve pszichológiai irányultságú, ám Horváth György egy egész sor rokon szaktudomány eredményeit is összefoglalja. Avatott tolmácsolásában megismerhetjük többek között a jelenkori általános nyelvészet, logika, fizika és matematika, információelmélet és szociológia alapvetően fontos, ismeretelméleti vonatkozású kérdéseit. A szokatlanul széles látószögű áttekintés egyúttal izgalmas tudománytörténeti vázlatnak is beillik. Horváth György felhasználta például századunk kiemelkedő tudós- egyéniségeinek naplójegyzeteit, önvallomásait, i „Ez a könyv elsősorban pedagógusoknak íródott. Az ő munkájukban nap mint nap felmerülő pszichológiai problémák jó része a gondolkodáspszichológia témaköréhez kapcsolódik. Különösen manapság, amikor annyi szó esik reformról, új módszerekről, gondolkodásra nevelésről” — írja a Tankönyvkiadónál megjelent műve előszavában a szerző. Kiállításelőzetesünk Holnap, július 4-én délután négykor nyitja meg Hajdú István művészeti író Bikácsi Daniela festőművész tárlatát a Tamási Galériában. A negyvenéves művész — akinek a képzőművészeti főiskolán Bernáth Aurél volt a mestere — 1967-ben végezte el a tanulmányait, de további két évig maradt még a főiskolán művésztovábbképzős hallgatóként. 1969 óta tagja a Művészeti Alapnak, 1977 óta a Képzőművészek Szövetségének és 1971- től 1974-ig élvezte a Derko- vits-ösztöndí j at. A most Tamásiban bemutatkozó festőművész mögött hét hazai önálló kiállítás van és ennél jóval több csoportos hazai és hat külföldi kiállítás. Álom Fotós alkotótábor Országos fotós alkotótábor nyílt — nemzetközi részvétellel — Pécsett. A népművelési intézet meghívására a különböző városokban működő amatőr szakkörök és klubok tagjai, valamint NDK-beld és osztrák fotósok találkoztak a Mecsekalján. A vendégek mindenekelőtt megismerkedtek Baranya gazdag fotókultúrájával, amelyről Halász Rezső, a mecseki fotóklub elnöke tartott előadást. Majd alkotói programajánlatokat kaptak a házigazdáktól az egyhetes táborozás időtartamára. A következő napokban fényképkiállításokat, dia- és diaporáma-bemutatókat rendeznek, s eszmecserét folytatnak a magyar fotóművészet helyzetéről, megoldandó gondjairól, új törekvéseiről. A fotóstábort bekapcsolják Baranya nyári kulturális életébe is. Rádió Időutazás egy nagyapáért A rádió szombat déli hírei között mondta el, hogy megtalálták Csehszlovákiában Gavrilo Princip halottvizsgálati bizonyítványát. A Ferenc Ferdinánd főherceget és feleségét hetven évvel ezelőtt Szarajevóban meggyilkoló szerb diák természetes úton halt meg a börtönben. A rádió harmadik műsorában két nappal korábban, csütörtökön délután négy órakor Sumonyi Zoltán Vér a Véredből című hangjátéká- nak főhőse feleségével éppen Szarajevóban jár. Közlekedési dugóba kerülnek és a Boszna folyó melletti úton akar kivergődni belőle. Sikertelenül, mert a hetven évvel korábbi merénylet színhelyén, a hídnál filmet forgatnak. Főhősünknek várnia kell, amíg a színészek „visszajátsszák” a történelmet. Közben a fiatalember a mai történelmi tudásával, nemzetismeretével és har- mincvalahány évével egy- szercsak egy képzeletbeli időutazása révén akkori részese lesz a világháborút megelőző történéseknek. Ezzel a abszurd, mégis a történelmi múlt feletti felelős merengés valós-valószí- nűtlen helyzetével kezdődik Sumonyi Zoltán hangjátéka. Kiváló ötlet mostani agyunkkal megmásítani a I múltat! A hangjáték színésze (Végvári Tamás) egyre lázasabban éli át a fiatalember helyzetét, azonosulni tud azzal a hiánnyal, mely a szerző fejében felbontotta a tényleges logikát. És segít neki megálmodni valakit. Mert itt van az abszurdnak is tekinthető, ám minden gondolatában súlyos tényeket kimondó, továbbgondoló hangjáték titka. A nagyapa! Aki, mint millió honfitársa, ő is elkábítva a szerbgyűlölettől indult a frontra és halt meg Isonzó mellett. E hiány, amiért érdemes a hangjátékot meghallgatni, amiért fontos, hogy a főhős helyébe képzeljük magunkat. Az utolsó szóig el is hisz- szük e remek színésznek, Végvári Tamásnak, hogy mai ésszel, az akkori Magyarországra visszautazva még lehetne tenni a háború ellen, és a főhős saját nagyapjával való találkozása is elégséges lenne ahhoz, hogy az öreg ne menjen a frontra. Ez a remek, feszültséggel teli hangjáték végül is csak egy álom. A főhős felébred, és miközben kifelé halad a forgalmi dugóból, egyre csak fáj neki, hogy akkor nagyapja — 1914-ben — megtagadta és rendőrért kiáltott. Vagy igaz lenne másként? Tévénapló Ki menjen Nagyfára? A megye egyik szakmunkásképző iskolájában hat fiatalt botrányos részegeskedésük miatt nem engedtek vizsgázni. Kemény büntetés, most egy évig várhatnak szakmunkás-bizonyítványukra, s gondolom, bánatukban újra leitták magukat, de a lényegen ez már nem segít. Nyilván az általuk elfogyasztott szesz is része annak a havi két liter pálinkának, ami az ország minden lakosára jut, ha erre az italra számítjuk át mindazt, amit elfogyasztunk. S azt hiszem, ez nem is a valódi adat, mert nincs benne az otthon készített meggybor vagy épp a pálinka, amit kuktában, miegyébben kotyvasztanak. Tisztes mennyiség, s a további adatok sem vigasztalók, amit a Végállomás: Nagyfa című filmből tudtunk meg: 55 ezer akoholistát gyógyítanak, az ország idült iszákosainak száma pedig körülbelül 300 ezer. A baj mégis sok egyéb mellett ott kezdődik, hogy felebarátaink egyszerűen nem tudnak inni. Fiatalabb koromban a szerényebb kocsmák falán ott volt a tábla: „Éneklés és trágár beszéd tilos!” Ma a vendéglátás egész struktúrája a zajt, az idétlen bömbölést, s ezzel együtt a trágár beszédet segíti elő, s ami ezekből következik, az agresszivitást, gorombaságot, verekedést. Valahogy úgy alakult hogy aki magába dönt két korsó sört, már üvölt, kötekedik, igaz, hogy környezete is üvölt, mert mindenütt harsog a hangfalakkal támogatott alkalmi zenekar, vagy a különböző gépi szerkezet, amelyek közös tulajdonsága, hogy a környéket is rettegésben tartják, míg a vendégek az egyszerű kötőszavakat is kénytelenek ordítani, mert asztaltársuk sem hallja meg egyébként. Ilyen környezetben mit várunk a vizsgától eltiltott hat fiataltól? Hasonultak környezetükhöz, ivás, csendes poharazás helyett vedeltek, jókedvű beszélgetés helyett bömböltek. Természetesen nem menti őket semmi, viszont azt mégiscsak el kell ismerni, hogy az általános norma szerint viselkedtek. Erre mondta a Nagyfáról szóló filmet követő beszélgetésben Levendel doktor: meg kell változtatni a társadaom hozzáállását, el kell érni, hogy ne legyen jópofa dolog a részegség, az ordi- bálás, a kötekedés. Nagyfa természetesen csak végállomás, semmi több, ami valószínűleg jobban szolgálja az iszákosok környezetének nyugalmát, mint az ő gyógyulásukat. De bármilyen hatásfokkal dolgozik is, eredményei nem oldják meg a gondokat, a 300 000 idült alkoholista sorsán Nagyfa nem tud fordítani. A megoldást másutt kell kersni, s az egyébként hatásos dokumentumfilm is ezzel maradt adós: Nagyfa végállomás, reménytelenségével és sovány reményeivel, gyógyítani esősorban az ide vezető úton lehet. Minden iszákos sorsa valahol elkezdődik, idézett példánkban talán abban a talponállóban, ahol a hat fiatal mindent elkövetett, — maga és a társadalom ellen —, hogy a legjobb esetben is egy évvel később kapjon szakmunkás-bizonyítványt. Éjszakánként gyakran riadok fel részegek idétlen bömbölésére, — elindultak Nagyfára, gondolom, viszont azt is meg kellene fontolnunk végre, hogy ezek az ijesztő sorsok a szemünk előtt és a fülünk hallatára alakulnak úgy, hogy a végén csak a végállomás pisla fényei látszanak. A film, amit Moldova Agnes szerkesztett, rendezett, részben riportere is volt, a végállomásig vezető út egyes stációival maradt adós, pedig a gyógyítást nem Nagyfán kellene elkezdeni. Nem is kegyes, szívgárdista indíttatású előadásokkal, vagy szigorú fenyegetésekkel, hanem egyszerűen azzal, hogy az emberek tanuljanak meg élni a kedvderítő itallal, nem véletlenül tartották eleink, hogy megnyitja a szívet és az elmét. Erről egyébként volt is szó a filmet követő okos beszélgetésben. Valószínűleg itt van a kérdés nyitja. Ne legyenek illúzióink: mindig lesznek idült iszákosok, de a fölösleges absztinencia és az értelmetlen vedelés között tisztes út vezet, amit egyelőre nagyon sokan messze elkerülnek. Csak részeg kurjongatásuk hallatszik el messze. Cs. L. Pannon krónika Már megszoktuk, hogy mindig érdekes, aktuális eseményekkel szolgál az MTV Pécsi Stúdiójának Pannon krónika elnevezéssel sugárzott műsora. Ezért nem meglepő, inkább helytálló, ha ezt a múlt heti (péntek 17.55 óra) műsorra is elmondjuk. Eszterhai Katalin okos, csak a lényegre törő műsorvezetésével pergő krónika kerekedett ki. Az első — szomorú — riportfilm a negyven évvel ezelőtti eseményekre, a nácizmus áldozataira emlékeztetett. Elbor- zasztó képek, újságcikkek, személyek visszaemlékezései alapján kerekedett ki a kép a pécsi gettóról és Aus- witzröl. A film jól megválasztott kísérőzenéje erősítette a mondanivalót. Jó riport volt. A krónika második riportja is érdekes témával foglalkozott. Pécs testvérvárosában, az Eszéken megrendezett magyar árukiállításról, a magyar—jugoszláv határmenti árucseréről — ami mindkét országban biztosítja az áruválaszték bővítését — hallhattunk. Aztán egy újabb jó riport következett, amiből megtudhattuk, hogy Spanyolországban minőségi díjat kapott a pécsi Sopiana Gépgyár és a Szigetvári Cipőgyár kiváló termékeiért. A pergő riport továbbgondolásra érdemes. Sokakat érdeklő volt a pécsiek harmadik témája is, hiszen arról tájékoztatta a nézőket, hogy Pécsett 1985 első felében lehetőség nyílik alsó- és középfokú állami nyelvvizsga letételére. A krónika filmhírei az első pécsi tévétoronyról, a Keszthelyi Agrár- tudományi Egyetem kiváló kollégiumáról, valamint a Pécsi Nevelési Központról szóltak. A Bükkösdi László által „vezetett”, mindig hasznos Tájoló pedig a nyár gazdag kulturális programjaira hívta fel a figyelmet. A jól szerkesztett krónika befejező részében a vékényi kutyatenyésztőről láthattunk képeket. A legutóbbi Pannon krónika jelentkezését — összegzésként — egy mondattal lehet jellemezni: Várjuk az újabb krónikát. —él— szűcs
